Kicsit aggódva néztem az Atyával teendõ kirándulás elébe. De õ nem hagyta elfelejteni. Kedden kora délelõtt már turista-felszerelésbe öltözve kopogott be hozzám. A hátán közepes méretû hátizsák, egy kézilapát nyele kandikált ki belõ-le. Mára beszéltük meg?, kérdeztem, ahogy a függönyt félrehúzva kinéztem az ablakon. Nem volt szó konkrét idõpontról, de gondoltam, most nekivághatnánk.
Talán ma nem lesz olyan meleg.
De meleg volt. Szó nélkül kapaszkodtunk fölfelé a jókedvû szõlõtáblák között, nekik persze semmiféle hõség nem sok. Atya néha megállt, levette simléderes sapkáját, letörölte homlokáról az izzadságot.
Csak akkor kezdett beszélni, mikor beérünk az erdõbe. Kivett a hátizsákjából egy kulacsot, és megkínált. Bor. A forrásnál majd feltöltjük vízzel.
De mi a múltkor semmilyen forrást nem érintettünk.
Nem számít.
Csakhogy a forrástól nem biztos, hogy odatalálok.
Az se számit. Rámhunyorított. A lányok ma beutaztak a megyeszékhelyre.
Nyugodtan beszélgethetünk.
Ennyi erõvel otthon is maradhattunk volna.
Megint ugyanaz a hunyorítás. Ott a falnak is füle van. Az ajtónak meg szeme, a fotelnak keze, melyet az ember combjára csúsztat, ha nem vigyáz, és csak akkor engedi el, ha szerzõdést köt vele.
Szerzõdést?, kérdeztem, közben azt gondoltam, biztos õ is ír, valahogy meg kéne szerezni a naplóját, hátha fel lehetne használni ebben a könyvben, így talán továbbadhatnám azt az annyira nem kívánatos stafétabotot, nem lenne tintás az ujjam, nem csöpögnének megfigyelésektõl a gondolataim, nem kattognának holmi szavak az álmomban is.
Na, nem komoly szerzõdést, amilyet az ördöggel lehet, megint rámhunyorított, csak amolyan baráti megegyezést, fotelnak valót, hogy mondjuk ezentúl nem söpröd ki belõle a morzsákat, õ ugyanis nagyon szereti a kenyeret, de még annál is jobban a meggyespitét. Kata kiváló meggyespitét tud sütni, fûzte hozzá, és újra rám hunyorított.
Igazából, mondta, a feleségem halála óta foglalkozom újra gyógynövényekkel.
Az az érzésem, hogy az õ halálának helybéli gyökerei vannak. Szeretném azokat a gyökereket megtalálni. Tudom, te azt hiszed, hogy mindenért a csõgyár a felelõs.
Az ott folyó machinációk korántsem olyan titokzatosak, mint azt gondolod. Az én balesetem sem volt semmilyen összefüggésben velük. Egyszerûen elestem
38 VÖRÖS ISTVÁN
a jeges lépcsõn, szerencsétlenségemre fejjel az elõzõ nap leszerelt korlát tartócsö-vének csonkjára.
Pedig nagyon is úgy tûnik. Ez az esés nem lehet véletlen egybeesés. Szerintem összefüggésben van a két dolog.
Legfeljebb, ha feltételezzük, hogy a csõgyártás mágia. Szerintem két dologról sem beszélhetünk, nemhogy összefüggésrõl a kettõ között. Ilyesmit, még ha fel is hagytál az egyházi szolgálattal, te sem gondolhatsz. Lehetetlen, hogy bármilyen ipari tevékenységnek, még ha a legostobább, legmechanikusabb tevékenység is, metafizikai vonatkozása legyen.
A szemrehányása telibe talált. Micsoda zavaros babonaságok kavarognak mos-tanában a fejemben. Hálás voltam Atyának a figyelmeztetésért, mégis jó, hogy vele tartottam. Néha ki kell mondani, amit gondolunk, máris kiderül, micsoda ostobaság.
Nem hiszem, hogy megmérgezték volna, ahogy a faluban beszélték, ezt kü-lönben a rendõrségi vizsgálat is kizárta. Még kevésbé hiszem, hogy a lányaim közül lett volna valamelyik, ahogy azt szintén beszélték. Hiszen akkor még gyere-kek voltak. Csak aki nem ismeri õket, feltételezhet róluk ilyesmit.
Nagyon sokat ártott nekik, nekünk ez a szóbeszéd. Félnek tõlük a faluban.
Bármilyen csinosak, a fiúk kerülik õket.
Igyekeztem jó hírrel szolgálni, és gyorsan elmeséltem, hogy vasárnap karon-fogva láttam Katát egy férfival. Abban a pillanatban tényleg õszinte örömöt érez-tem.
Biztos a kacskakezû Pisti volt, az unokatestvérük. Az õ társasága inkább ártal-mukra van. Egyébként egyedül Kata áll szóba vele a lányok közül.
Azt mondtad, a feleséged öngyilkos lett, nem?
Ez se biztos. A te fura betegséged azért érintette meg õket annyira, mert a lefolyása ijesztõen hasonlított anyjuk halálára. Persze téged meg tudtak menteni.
Azt hiszem, e miatt kedveltek meg annyira. Talán minden problémájukat megol-daná, ha végre megérthetnék, hogy mi is történt akkor. Tebenned valami módon visszakaphatják az anyjukat.
Ez elég elkeserítõen hangzik, szaladt ki a számon.
Egyáltalán nem az, mondta. Már mélyen bent jártunk az erdõben. Nemsoká-ra a forráshoz érünk, mondta, és újNemsoká-ra meghúzta a kulacsot. Nem pakolta vissza a hátizsákba, a vállára akasztva vitte, mint valami fegyvert.
Van három gyönyörû lányom, akiknek az életét tönkretette az anyjuk. Avval, hogy öngyilkos lett. Igen, öngyilkosság volt, be kell ismernem. De a szó hagyo-mányos értelmében mégsem lehet annak nevezni. Nem tudnád elmesélni, mi is történt veled azalatt, amíg ájultán hevertél?
Inkább a fokhagymás rétet mutatnám meg.
Ismerem.
Nem volt kibúvó.
Röviden úgy is mondhatnám, hogy nagyon mélyen elgondolkoztam, mond-tam.
Röviden? Isten mentsen a rövidségtõl.
39
VÖRÖS ISTVÁN
Tudod, bennem akkor még tisztázatlan volt a szolgálatból való kilépésem ügye, és rá akartam végre jönni, van-e valami célja az elhatározásomnak.
De hiszen ezt neked kellene tudnod a legjobban.
Azt hiszed?
Igazad van, én jobban tudom, mondta és a markába köpött, a te kilépésednek az a célja, hogy az egyik lányomat feleségül vedd!
Melyiket?, kérdeztem meglepetten, és csak egy pillanattal késõbb eszméltem rá, hogy ha nem akarom magam teljesen kiszolgáltatni, akkor most tiltakoznom kellett volna.
De hiszen ezt neked kellene tudnod a legjobban. Egész közel hajolt, úgyhogy megcsapta az orromat a borgõz. Vedd el bármelyiket, és elmúlik rólunk az átok.
Úgy éreztem, mintha az ördög kísértene meg. Már áradtak is a képzeletbeli lények körülöttünk, trombitaorrú emberek, kétlábú lovak, majompofájú kato-nák, akiknek a testén van keresztülszúrva a kard, mert övük nincs. Hátráltam egy lépést, nem olyan egyszerû ez, mint ahogy te gondolod, mondtam.
Egyáltalán nem gondolom, hogy egyszerû, mondta, aztán hirtelen elhallga-tott. Valami zajra lett figyelmes? Meredek hegyoldalban álltunk, és a mélység felõl furcsa kiáltozás vagy sírás hallatszott. Szent Antal megkísértése, gondoltam újra, de ki lehet Szent Antal kettõnk közül? Ez a kérdés megriasztott. Hiszen Atya állítólag kénfüstöt érzett a szobámban, amikor ájultán rámtaláltak. Akkor meg mért akarja hozzám adni a lányát. Talán, mert az ördögnél egy fokkal szebb vagyok?
A hang egyre erõsödött. Leginkább keserves sírásra emlékeztetett. Volt benne valami félelmetes. Nem mintha közvetlen veszélyt jelentett volna, még a veszély szó is félt tõlünk, hanem mintha a világûrbõl hallatszana be a kiégõ csillagok elképesztõ fájdalma. A hang fölfelé kapaszkodott a lejtõn. Már a lépései zaját is lehetett hallani. Atya csendre intett.
Micsoda feneketlen hideget érezhet egy csillag, mikor felrobbanása után ma-gára marad, és hûlni kezd. Mintha megállíthatatlanul zuhanna, gondoltam. De a hangban volt emberi panasz is. Végre fölért az útra. Egy õzsuta volt. Kilépett a fák közül tõlünk alig húsz méternyire, és elindult felénk. Ez annyira el van foglal-va a maga bajáfoglal-val, hogy észre sem vesz minket, lepõdtem meg. Tíz méterre járt, mikor megtorpant és fölnézett. Nagy barna szemébe azonnal bele tudtam volna szeretni. Ne félj, nem bántunk, mondtam ösztönös gyengédséggel, mire õ újra elindult lehajtott fejjel, és panaszos énekét is újra kezdte. Alig tett azonban két lépést, megtorpant, és álmélkodva fölnézett. Végre megijedt. Szökkent egyet, mint a fölszállni készülõ helikopter. Aztán irányt váltott, és már el is iramodott lefelé a lejtõn, valahová oda, ahonnan jött. Ha az idõ is így visszafordulhatna, gondoltam.
40 VÖRÖS ISTVÁN
A bizonyosságról
Az éjjel különös neszezésre riadtam. A másik oldalamra fordultam, nyilván megint az egerek gurigálják diókészletüket a padláson, gondoltam, és a neszezés addigra abba is maradt. De nem tudtam rögtön visszaaludni, így jobb híján a zajokra figyeltem. Valahol messze öblösen ugatott egy kutya, még távolabb te-hervonat döcögött a síneken, fölöttünk egy repülõgép lassú brummogása hallat-szott, aztán újra kezdõdött a halk neszezés is. Mintha kicsit más lett volna, mint a megszokott egérricsaj. Mondjuk valaki könyveket rakodna szisztematikusan ide-oda. Kinyitottam a szemem. A konyhából halvány fény szûrõdött be, és a vizespohár mellett egy pontra gyûlve ez asztalra esett. Ez a kis pont olyan volt, mint valami vetítõ. Óvatosan felültem, és közelebb hajoltam. Láttam a konyhát, a konyhában a konyhaszekrényt, melyben a könyveimet tartottam, a konyha-szekrény elõtt állt az egyik szék, azon égett a gyertya. A konyha-szekrény nyitva, és a mélyébe egy alak hajolt be. Mit kereshet?, tûnõdtem. Páni félelem ereszkedett le a fejembõl nem a megszokott úton, a gerincen keresztül, hanem mintha valami ehetetlen port nyelnék, a torkomon át a gyomromba, a beleimbe. A kacskakezû Pisti, gondoltam, akinek úgy látszik Kata elkotyogott valamit rólam. De mit lehet rólam elkotyogni, ami felkelti egy betörõ érdeklõdését? Remegett a lábam, a fogaim is összekoccantak néhányszor, szerettem volna észrevétlenül visszafe-küdni az ágyba, és elmerülni a dunyhában, mint egy mélytengeri utazó. Elkép-zeltem azt a lebegést. A biztonságba.
A víz egyre sûrûbb lesz, alig látni már valamit, néha egy-egy óriási hal úszik el mellettem, narancsszínû és lila uszonyokkal, esetleg barátságos fogatlan szájjal rám is tátog, de mintha csak a hogylétem felõl érdeklõdne, szerettem volna vissza-feküdni, de ehelyett azon vettem észre magam, hogy fölállok, és az ajtóhoz lopó-dzom. Bátor vagyok, döbbentem rá, és ez csakugyan adott egy kis bátorságot.
Óvatosan kinéztem a függönyön át a konyhába, és a szekrény elõtt térdelõ alak-ban Mártira ismertem.
A rajzok, döbbentem rá. Hiszen ott tartom a rajzokat is. Már megtalálta õket, és válogatott. Ami nem kellett neki, azt hanyagul visszadobta a szekrénybe, néhá-nyat azonban odahelyezett a gyertya mellé, a székre. Elléptem az ajtótól, azon tûnõdtem, mitévõ legyek. Rajtakapni nem volt ínyemre, de szó nélkül se akar-tam hagyni a dolgot. Elhatározakar-tam, hogy másnap majd elejtek neki valami cél-zást, olyanfélét, amilyenekkel õ szokott engem zavarba hozni. Ennek persze leg-alább lesz alapja.
Abban a pillanatban kopogás hallatszott. Tessék, suttogtam alig hallhatóan, de Márti valóban belépett. A gyertyát, amit maga elé tartott, talán hogy ne ijed-jek meg, vagy épp azért, hogy megijedijed-jek tõle a különös világításban, letette az asztalra. Ezekre szükségem lenne, mutatta oda a kiválasztott rajzokat. Mindegyik õt ábrázolta. Köztük volt valamennyi közül a legkedvesebb mûvem is. Máris a tied mindegyik, feleltem nagyvonalúan. Õ bólintott, idegesen megnyalta a szája szélét, és szisztematikusan, egyesével a gyertya fölé tartotta a rajzokat. A láng néha magasra csapott, a szobát démoni fénnyel világította be. Attól féltem, hogy
41
VÖRÖS ISTVÁN
esetleg tüzet csinálunk, de Márti olyan ügyesen forgatta a papírokat, hogy per-nye se nagyon maradt. Valami finom, fehér hamu hullott csak az asztal puszta lapjára. Végzett. Kihívóan nézett rám, hogy most mitévõ leszek. Odaléptem hoz-zá, a kezem tanácstalanul a vállára tettem. Anélkül, hogy egy arcizma is megrez-zent volna megoldotta a köpenyét. A melleit nem láttam, csak a köldökét és a hasát. Bugyi se lehetett rajta, mert az asztal által leárnyékolt részen valami kettõs sötétségû kusza gomolygást pillantottam meg. Az egyik kezemet behúzta a kö-peny alá. Éreztem, ahogy fülig pirulok. Feszes, formás mellet tapintottam, és kis, faforgácsként meredõ mellbimbót. A másik kezem magától merült el a lenti ká-oszban, és olyan durva szõrzetre talált, mintha vasreszelékbe markolna bele. De beljebb, a sötétség mélyén, az egyik ujjam otthonos és csábító tisztaságú útra lelt, melyen, mintha tengervízbe merült volna, kényelmesen lesiklott, láttam magam mellett a fogatlan szájú halat lila és narancs uszonyokkal, sose gondoltam volna, hogy ez ennyire magától értetõdõ és ennyire egyszerû. Ugyanabban a pillanatban Márti hisztérikusan ellökött magától. Ne, mondta nevetve vagy sírva. Még ne.
Persze, persze, motyogtam, ne haragudj. De már ott se volt. Én beájultam az ágyba, ahogy azt negyedórával ezelõtt még olyan nagyon kívántam, merültem egyre lejjebb, de már nem éreztem mindenekfelettinek ezt a biztonságot, ráadá-sul azt még valahogy regisztráltam is, hogy az ajtók tárva-nyitva állnak, bárki bejöhet, mondjuk egy menyét, vagy egy fekete bogár, de már nem volt erõm fölkelni. Az alvás úgy vonzott lefelé, mintha örvénybe kerültem volna. A víz sûrû volt és üres. Néha egy-egy sás levele libbent el mellettem.
Arra ébredtem hajnalban, hogy nagyon fázom. Fölkeltem az ajtókat becsukni, és a puszta tény, hogy nyitva vannak, nagyon megnyugtatott. Így legalább nem volt kétséges, hogy az éjszakai jelenet megtörtént.
Az asztalon ott állt a gyertya, és körülötte az a kevés hamu fehérlett, ami a rajzaimból maradt. Kimentem a konyhába, hogy felmérjem a veszteségeket. Ki-nyitottam a szekrényt, de mintha mi sem történt volna, a dolgok szép rendben a helyükön voltak benne. A rajzok valahol alul. Gyanakodva lapozgattam köztük, egy darabig úgy tûnt, csakugyan nem találom meg a hiányzó rajzokat, de mikor a biztonság kedvéért harmadszor is átböngésztem a paksamétát, ott voltak a tete-jén. Hogyhogy eddig nem vettem õket észre, bosszankodtam. Aztán egy alapve-tõbb bosszúság is utolért. Most álmodtam az egészet, vagy nem? Visszamentem a szobába, de a gyertya és a hamu továbbra is ott voltak az asztalon.
Az ágyba húzódtam, hogy elgondolkodjak, de szinte ugyanabban a pillanat-ban elaludtam. Arra ébredtem föl, hogy az asztalon egy tányér leves gõzölög, az ágyam mellett pedig Zsuzsa áll. Odahajolt hozzám, és a fülembe súgta, hallom jó éjszakád volt, sokat sejtetõen fölnevetett, aztán egy apró csókot nyomott az ar-comra. Biztos voltam benne, hogy õt szeretem.
A déli nap ugyanazzal az erõvel sütött az asztalon a tegnapról maradt pohár vízre, a leégett gyertya csonkjára és a gõzölgõ levesre. A hamut Zsuzsa már nyil-ván lesöpörte. A felszálló gõz árnyéka úgy játszott a szõnyegen, mintha víz alatt vékonyszálú sás imbolyogna.
42 VÖRÖS ISTVÁN