A KSH adatai többnyire regionális, néhol településnagyság szerinti bontásban ér-he tők el. A magyarországi területi egyenlőtlenségek ezek alapján is nagyon éle-sek, ugyanakkor tudjuk, hogy a régiókon belül a kistérségek fejlettsége, társadal-mi, gazdasági, infrastrukturális helyzete is nagyon eltérő. mindenesetre a regio-nális egyenlőtlenségek terén semmilyen javulás nem tapasztalható, sőt bizonyos dimenziók mentén egyes régiók leszakadása egyre súlyosabb. A régiók között a jövedelmi helyzetet meghatározó, illetve az annak következményét jelző mutatók terén a legszélesebb az olló. A foglalkoztatott nélküli háztartások és az ilyen háztar-tásban élők aránya a legrosszabb helyzetű észak-magyarországi és az észak-alföldi régiókban mintegy 6–10 százalékponttal magasabb, mint a legkedvezőbb helyze-tű Közép-magyarországi és Nyugat-dunántúli régiókban (A1. ábra). A deprivációs mutatók közül a „csak nagy nehézségek árán megélni képes” háztartások aránya – talán a szubjektív megítélés miatt – változatos képet mutat: miközben az elmúlt években jellemzően észak-magyarországon és a Dél-Alföldön volt a legmagasabb az ilyen háztartások aránya, addig a 2010-es adatok szerint, ha csak kevéssel is, de a nem hátrányos helyzetű Közép-dunántúli régióban él a legtöbb „nélkülöző” háztar-tás (28,6%). Arányuk minden adatévben a Nyugat-dunántúli régióban a legalacso-nyabb (C1. ábra). élelmiszerre három hátrányos helyzetű régióban (észak-magyar-ország, Dél-Alföld, észak-Alföld) nem jut pénze a legtöbb háztartásnak (2010-ben 11,8–13%). Arányuk kétszer-háromszor nagyobb a három jó helyzetű régióban élő háztartásokénál úgy, hogy utóbbiakban az arányok 2006–2010 között alig változ-tak, miközben az észak-magyarországi régióban jelentősen (4 százalékponttal) nőtt, a másik két hátrányos helyzetű régióban 3–4 százalékponttal csökkent az ilyen ház-tartások aránya (C2. ábra).
A szolgáltatások terén szintén láthatók regionális különbségek, de ezek egyrészt nem olyan élesek, másrészt nem feltétlenül követik a „fejlett-leszakadó” régiók fel-osztást. A napközbeni ellátásban részesülő gyerekek aránya minden régióban ja-vult 2006–2010 között, és mindenhol meghaladja az 50 százalékot. A legtöbben a Dél-alföldi (2010-ben a 0–5 évesek 56%-a) és a Nyugat-dunántúli (54,2%)
régi-ókban vesznek részt napközbeni ellátásban, a legkevesebben pedig az észak-ma-gyaror szági régióban (50,1%) járnak bölcsődébe, óvodába vagy egyéb intézménybe (E1.a ábra). A települések lélekszáma már jóval erősebb választóvonal: a 3000 főnél kisebb népességű falvakban a korosztály 47,5 százaléka, az 50 ezer főnél nagyobb városokban 56 százaléka részesül napközbeni ellátásban (E1.b ábra). A Közép-ma-gyarországi régióban 2006-ban mindössze három, 2010-ben négy olyan település volt, ahol nincs bölcsődei, óvodai szolgáltatás (ez a régió összes településének alig 1,5%-a). A legtöbb szolgáltatáshiányos település abszolút értékben és arányaiban is a Nyugat-dunántúli (az összes település 46,3%-a), illetve a Dél-dunántúli (a tele-pülések 45,9%-a) régiókban van8, amelyet nagymértékben magyaráz az aprófalvas településszerkezet (E2. ábra). 2006-ban még ebben a két régióban volt a legalacso-nyabb a zsúfolt óvodai csoportok aránya (alig több mint ötödük volt ilyen), 2010-re azonban 30–31 százalékos arányaikkal a régiók középmezőnyébe kerültek. A „vé-geken” a helyzet ezen a téren sem javult: ahogy 2006-ban, úgy 2010-ben is a két teljes mértékben leszakadó régióban (észak-magyarország, észak-Alföld) a legma-gasabb a zsúfolt csoportok aránya (37,3, illetve 41,9%), amely önmagukhoz képest is 6–7 százalékpontnyi romlást jelent öt év alatt (E3.a ábra). Az iskoláztatást jellemző erős mutató a korai iskolaelhagyók aránya, amely indikátor mentén ismét élesek az egyenlőtlenségek. Az észak-magyarországi és az észak-alföldi régiókban némi javulás után is a legtöbb a lemorzsolódó tanulók aránya (2010-ben 15,6, illetve 12,8%), és a hátrány nem látszik csökkeni: 2006-ban és 2010-ben is mintegy kétszer többen hagyták ott idő előtt az iskolát, mint a három legkedvezőbb helyzetű régi-óban (Nyugat-Dunántúl, Dél-Alföld, Közép-magyarország) (E10. ábra). A középfokú oktatásban részt vevő 16 évesek aránya egyedül az észak-magyarországi régióban nem éri el a 90 százalékot, miközben a három előbb említett régióban arányuk leg-alább 98 százalék (E9.a ábra).
Az egészséges gyermekkor főbb mutatói közül a csecsemőhalandósági ráta regionális értékei 2010-re valamelyest közeledtek egymáshoz, illetve 2009-hez képest a sorrend átalakult. Az észak-magyarországi régió kiugróan magas 2009-es rátája (8,1 ezrelék) – az adatok alapján – 2010-re 5,5 ezrelékre csökkent, így az utolsó adatévben az észak-alföldi (7,2 ezrelék) és a Dél-dunántúli (6 ezrelék) régi-ókban a legmagasabb a csecsemőhalandóság. Ezek az értékek 1,5–3 ezrelékpont-nyival rosszabbak a kedvezőbb helyzetű régiók adatainál (Közép-magyarország, Közép-Dunántúl) (G2.1a ábra). A koraszülési ráták minden évben az észak-magyar-országi, majd az észak-alföldi régiókban a legmagasabbak; 2010-ben a gyerekek mintegy tizede született 2500 grammnál kisebb súllyal. Ez jóval kedvezőtlenebb érték a Közép-magyarországi és Közép-dunántúli régiók rátáinál (G1.a ábra). A te-lepülés mérete ebben az esetben is meghatározó: 2010-ben az 1000 főnél kisebb községekben 11,3 százalék, az 50 ezer főnél népesebb városokban 7,5 százalék
8 A TEIR REmEK adatbázisa alapján a Nyugat dunántúli régió 648 településéből mindössze 26 város, a további 622 község. A Dél-dunántúli régióban összesen 653 település található, ebből 34 város
a koraszülött gyerekek aránya (G1.b ábra). A fiatalkori terhességek égbekiáltó területi egyenlőtlenségei a három legrosszabb helyzetű régió értékeinek javulása ellenére alig csökkentek. Csak a két „szélső” régió adatait tekintve: 2010-ben az észak-ma-gyarországi (34,9 ezrelék) régióban közel háromszor akkora a fiatalkori terhességek aránya, mint a Nyugat-magyarországi (12,6 ezrelék) régióban (G3.a ábra). másként:
a legfeljebb 1000 fős kistelepüléseken 32,4 ezrelék, a legalább 50 ezer fős városok-ban 13 ezrelék a ráta (G3.b ábra).