A korábbi telepes programok tapasztalatai alapján a szakmai műhely résztvevői az alábbi szakmai feltételeket emelték ki, melyek a telepfelszámolási programok ered-ményességéhez minimálisan szükségesek:
A telepek felszámolását célzó programok nem lehetnek eredményesek, ha nincs y
olyan „össztársadalmi szintű közmegegyezés” mögöttük, ami az integrációs fo-lyamat sikerének elengedhetetlen alapja. Ehhez legalább néhány
alapkérdés-ben meg kellene egyezni a szakmának, a közpolitika irányítóinak és a fejlesztési források felett rendelkezőknek. Tisztázni kellene a programokat tervező és le-bonyolító szervezetek és a helyi, térségi/járási vezetők (leendő projektgazdák) felelősségét és feladatait a telepek felszámolásában, ahogy egyébként a romák társadalmi integrációjának elősegítésében általában is. A résztvevők véleménye szerint a szakma és a politika együttműködését feltételezve megfogalmazhatók lennének azok a szakmai minimumok, egy olyan garanciális feltételrendszer, ami minden érintettnek kötelező iránytűje, minden terv és program irányát hosszú távra meghatározó közös elve lehetne (és kellene is, hogy legyen). Enélkül vi-szont minden – egyébként pozitív és kezdetben sikeresnek látszó – terv, prog-ram, helyi fejlesztés óhatatlanul elszigetelt próbálkozássá, „kirakatprogrammá”
válhat, amelybe kódolva van a kudarc, a későbbi visszaesés.
A telepfelszámolási projektek összetett problémákat hivatottak kezelni nagyon y
eltérő helyi viszonyok, adottságok mellett (a hagyományos, tipikus telepek mel-lett a szegregáció nagyon különböző formái alakultak ki a ’90-es évek óta). Ezért a telepes programok eredményességének feltétele, hogy a projektmegvalósí-tók számára nagy mozgásteret biztosítsanak a pályázatok, lehetőség legyen a projekttevékenységeket a folyamat közben adódó helyzetekhez rugalmasan alakítani, és a megvalósítás során egyéni megoldásokat, innovatív módszereket alkalmazni, amelyek valós esélyt biztosíthatnak az érintettek számára a „kitörés-re”. A pályázati kiírásoknak ennek megfelelően nem szabad túlszabályozottnak lenniük, mi több, ösztönözniük kell a térségi és helyi adottságokra realisztikus válaszok, sokszínű megoldások kidolgozását.
Csak hosszabb telepes projektekben érdemes gondolkodni (legalább három év y
plusz utánkövetés). A telepről való kiköltözést meg kell, hogy alapozza egy elő-készítő szakasz. Az előelő-készítő szakasz lehetőséget biztosít (1) a projekttevékeny-ségek szakmai részleteinek kidolgozására (a helyi fejlesztési tervek, szolgáltatási koncepciók harmonizálásával); (2) az érintettek felkészítésére a helyi döntésho-zók, szakemberek, civil képviselők bevonásával és intenzív szociális munkával.
már a projekt előkészítése során szükség van az aktív kommunikációra, a tele-pülés (illetve az érintett teletele-pülések) lakosainak megszólítására, a programról való tájékoztatásukra (a lakossági fórumok a projekt elején, a folyamatában és a végén is szükségesek a megvalósítók tapasztalatai szerint).
A kiválasztás folyamatának transzparensnek, a kiválasztási szempontoknak át-y
gondoltnak, érthetőnek és következetesen alkalmazottnak kell lenniük (a koráb-bi telepes programokban a telepi családoknak jellemzően csak egy része tudott részt venni, ezért rendkívül fontos volt, hogy miként történt a családok kiválasz-tása, bevonása, illetve hogy tudott-e alternatívát, bármilyen értelmes segítséget nyújtani a program a telepen maradóknak). A kiválasztás szempontjai különbö-zőek voltak a bemutatott projektekben. míg Váralján az érintett gyerekek száma döntötte el, hogy a programban mely családok vesznek részt, addig monoron a Jelenlét program modelljében bemutatott „kiléptető rendszer” alapja nem a
rászorultság, hanem az egyéni boldogulás képessége és a résztvevőknek erre alapozott motivációja. Az utóbbi kiválasztási módszer a szakmai napon több-ször említett „lefölözést” valósítja meg a telepen, mégpedig tudatosan, azzal a szándékkal, hogy a kiléptetés valóban fenntartható legyen, és ne legyen
„újratelepesedés”, amire a hetvenes évek hazai folyamataiból és a szomszédos országokból számos példát hallottunk. Az említett programok közös vonása, hogy mindkettő „átmozgatta” a telepen maradók családokat, némi javulást ho-zott a lakáskörülményeikben azáltal, hogy a megüresedett otthonok felújítását követően azokba rosszabb állapotú ingatlanokból költöztetett be családokat.
Az utógondozás biztosítása nélkül nincs esély az eredmények hosszabb távú y
fenntartására (legalább két év). Az eredményesség szempontjából a legtöbb résztvevő által említett első számú kockázat, hogy az új otthon fenntartási költ-ségeit nem tudják előteremteni a családok. Számolni kell a telepről „kivezetett”
családok esetében a megnövekedett fenntartási költségek mellett azzal is, hogy a családok a telepi közösségben működő viszonossági, szívességi kapcsolatokat elveszítve kénytelenek pénzt költeni olyan dolgokra is, amelyekhez a telepen ingyen hozzájutottak (egymásnak ingyen, szívességért cserébe megcsináltak).
Jellemző probléma az eladósodás, a közüzemi hátralékok, az árverezés veszélye.
éppen ezért a telepes programok lakhatási elemét úgy kell megtervezni, hogy a fenntarthatóság és energiatakarékosság első számú szempont legyen az új otthonok kialakításánál (ez vonatkozik a bérlakásokra is). Emellett a résztvevők pénzügyi jártasságának fejlesztésére is külön figyelmet kell szentelni. Ha a tele-pen élők számára képzési programok és egyéb munkába állást segítő szolgálta-tások megvalósítására is sor kerül egy projektben, ezekkel szemben minimális elvárásként támasztandó, hogy valóban legyen munkaerő-piaci relevanciája a képzésnek, és közvetítéssel, próbafoglalkoztatással, járulékfizetési kedvezmény-nyel, az ingázás költségeinek, feltételeinek biztosításával és egyéb ösztönzők alkalmazásával segítse elő a projekt az érintett felnőttek munkába állását.
A korábbi telepes program meghatározó tapasztalata volt, hogy még több y
olyan résztvevő településen is, ahol a telepfelszámolási projekt eredményesen megvalósult helyi civil szervezet és partnerei jóvoltából, az önkormányzat to-vábbra sem kötelezte el magát a deszegregáció mellett, és a későbbiekben sem vállalná fel hasonló projektek megvalósítását. Ezért nem várható, hogy előbb-utóbb minden olyan településen önként végrehajtják a szükséges intézkedése-ket és fejlesztéseintézkedése-ket, ahol a lakhatási szegregáció problémát jelent. A pályázati rendszernek ösztönözni kellene, hogy azok a települések, ahol a probléma súlya indokolja, részt vegyenek a programokban. A megfelelő ösztönzés érdekében a lakhatási szegregáció kezelését kötelező elvárásként, feltételként szükséges szabni az infrastrukturális pályázatoknál.