A délnémet hagiográfiában jól ismert az augsburgi Szent Ulrich, valamint a sanktgalleni Wiborada kapcsolata a magyar kalandozókkal.1 e szentek történetiségéhez kétség sem férhet, Szent Ulrich életírása pedig tudvalévően a kalandozókra vonatkozó egyik leg-értékesebb forrásunk. Vele ellentétben Szent rasso a legendák világából lép elénk, mint a magyarok felett többször győzedelmeskedő bajor hadvezér, aki élete végén monostort alapít, zarándokútra indul, majd az általa alapított monostorban – az Amper menti Wörth, ma Grafrath, 1132től a dießeni kolostorhoz tartozik – éri a halál.2 A név hitelét egyébként talán emelheti, hogy a XI. század első feléből valóban van adat egy bizonyos Graf Rasso von Dießenről. Birtokügyekkel kapcsolatban említik a freisingi dóm traditióskönyvében, vélhetőleg a század negyvenes éveiből.3 Arra azonban nincsen adatunk, hogy a közép-korban e két rassót azonosnak tekintették volna.
Életének legfontosabb évszámaiban is bizonytalanok vagyunk. Ha valóban létező sze
mélyről lenne szó, akkor a valószínűbb az lenne, hogy június 19én halt meg, mivel a közép-kori nekrológiumokra e vonatkozásban bizton számíthatunk – bár rögtön megjegyezzük, hogy Grafrathban és Andechsben május 19én ünneplik, míg Dießenben és UnterGa-menriedben június 19-én, aminek persze a búcsújárásból fakadó gyakorlati okai is lehet-tek. A dießeni nekrológiumban ugyan a XIII. század elején még nem szerepel, de néhány évtized multán már bejegyzik nevét június 19-hez: „Meghalt Graf razo, aki Wörthben (Amperwörthben – V. L.) kolostort alapított.” e kései bejegyzés nyilván még tovább bo-nyolítja a Rassokultusz homályba vesző eredetét, s korai kultuszának lehetőségét komo-lyan megkérdőjelezi.4 Hasonlóképpen kétségbe vonja korai tiszteletét, hogy II. Ince pápa 1132-ben Ammerseenek kiadott privilégiuma semmilyen utalást sem tartalmaz arra, hogy
1 Ulrichra lásd Györffy, 2000. 257–261. o., Berschin – Häse, 1993.; Wiboradára lásd Duft, 1957. 26–35. o., Irblich, 1970. Ulrich és Wiborada tiszteletének összefüggéseire lásd Duft, 1973. 49–59. o.
2 rasso történetisége mellett foglal állást Bauerreiss, 1950. 158. o., s úgy véli, hogy ő adta a nevet a ko-lostornak.
3 Traditionen freising, Bd. 2. 456. o., Nr. 1612. Idézi Herzöge und Heilige, 1993. 41. o.
4 Herzöge und Heilige, 1993. MG Necr. I. 20., 21. o. A kézikönyvek ellentmondásos adataira pl. Sales Doyé, é. n. 230. o.; halálát 953-ra, szentföldi és római zarándoklatait pedig 948-ra teszi Delaney, 1980. 485–486. o.
A félreértéseket csak fokozhatja, amennyiben Dießenben összemosódott Rasso és Rathard kultusza, akinek sír-ját 1478-ban, Mária mennybemenetelének napján nyitották fel: Herzöge und Heilige, 1993. 37. o.
Rasso 948as magyarok feletti győzelme hagyományának ma is fennmaradt képzőművészeti ábrázolásai a barokk korszakban születtek. így XVIII. századi mennyezetfreskó állít emléket a hadvezér rassónak Graf-rathban, Andechsben és Untergammenriedben. Az andechsi freskó 1751/1752-ben készült, a grafrathi 1752-ben, az untergammenriedi 1747ben, és közös bennük, hogy mind Rassónak az ütközet előtti, illetve az ütközetben való égi közbenjárását emelik ki. Müller, 1991. 98–99., 129–133. o., Ikonographie, 1976. 8. 254–255. o.
54
rasso Amperwörthben lenne eltemetve, bár a területen említ egy kápolnát.5
Rasso halála évét illetően a legkülönfé
lébb változatok ismeretesek a modern szak-irodalomban: 953, 954 vagy éppen 1050, aminek persze egy részben mitikus személy esetében nincsen túl nagy jelentősége. A ma
gyarokkal határozottan I. Henrik bajor her-ceg uralkodása alatt hozzák kapcsolatba (947–955), így válhatott egy 948. évi bajor győzelem hős hadvezérévé. Az egykorú né-met évkönyvek megemlékeznek egy 948-ra datálható bajor győzelemről, ám Rasso ne-véről mit sem tudnak.6
e zavarra jórészt magyarázatul szolgál legendájának kései lejegyzése. Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy csontjainak ünnepélyes felemelésére is csak 1468-ban kerül sor. Tiszteletéhez talán csontvázának hatalmas méretei is hozzájárultak, azok alap-ján ugyanis bizonyítottnak láthatták
vitézsé-gét és harcban legyőzhetetlen voltát. Életszentsévitézsé-gét tisztelete hitelesítette, személye a „per viam cultus” szentté váltak klasszikus példája. Mint az Amper melletti Grafrath alapító-jáét, alakját a zarándokhellyé váló egyházi közösség igyekezete színezte és bővítette. Az sem bizonyos, hogy valóban az Andechsiek nemzetségéhez tartozott, de nem zárható ki, hogy nem alaptalanul került be az AndechsMerániak őseinek pantheonjába. A modern kutatásnak azonban nem sikerült elhelyeznie alakját a családfán, és a kései hagyomá-nyon, miszerint egyidejűleg lett volna bajor, sváb, frank, burgund, meráni, karintiai her-ceg, osztrák őrgróf és rajnai palotagróf, csak mosolyoghatunk. Kései, legendás történetei azt is tudni vélik, hogy miután a szentföldi harcokban jeleskedett, császári kitüntetés-ként nagyszámú ereklyét hozhatott magával Konstantinápolyból, rómából és Milánóból, megvetve ezzel az andechsi „heiliger Schatz” alapjait, majd visszatérve, 954-ben alapí-totta meg az említett apátságot.7 Más hagyomány szerint Judit bajor hercegnővel zarán-dokolt Jeruzsálembe, Konstantinápolyba és Rómába.8
A vele kapcsolatos írásos említések azonban mind XIV–XV. századiak. Az akkortól szaporodó feljegyzések egyik oka az volt, hogy Andechsben, 1388. május 26-án, az egyik oltár alatt értékes ereklyékkel teli ládát találtak. Az ereklyék elrejtésének időpontja vita-tott, az azonban tény, hogy utóbb történeti megjegyzésekben gazdag irodalom
bontako-5 Herzöge und Heilige, 1993. 52. o.; Regesta pontificum, 1917. II/1. 61. o. Fürstenfeldbruckban ma is gim-názium viseli „Graf rasso” nevét.
6 Kristó, 1980. 281. o. A Continuatio Annalium Iuvaviensium maximorum altera, Berchtold bajor herceg halálát 948ra téve, azt követően emlékezik meg a magyarok legyőzéséről, Nordgauban. Az Annales Sancti Em-merami a máig sem azonosított Flozzuhoz helyezi a bajor győzelmet.
7 Herzöge und Heilige, 1993. 36. o.
8 Dorner, 1970. 66–67. o.
A mauerkircheni lovag (Rasso) képe (1550.)
55 zott ki az esettel kapcsolatban. Legnevezetesebb az ún. andechsi missale, amit a müncheni Staatsbibliothek őriz Clm. 3005. jelzet alatt. A misekönyv X. századi kézirat, amelybe a XIV. század legvégén, ám nem egyszerre, az andechsi ereklyékre vonatkozó feljegyzé-sek kerültek. ezek már tudnak arról, hogy rasso monostort alapított Grafrathban, majd a szerzetesek a tőle kapott ereklyékkel onnan menekültek Gonosz Arnulf bajor herceg katonái elől az andechsi hegyre.9
Az ereklyékre vonatkozó bejegyzések között talán a Nagy Károlynak tulajdonított, ún. győzelmi kereszthez kapcsolt történeti megjegyzés a legérdekesebb: „Károly király, akinek magának is angyal hozta a hitetlenek elleni harcra, küldte el ezt a keresztet fiának, Pippin királynak erre a vidékre, hogy ezzel a kereszttel győzedelmeskedjen ellenfelei fe-lett Racenbergi Rasso gróf idejében. E Rasso gróf az idő múltával Magyarországra indult a hitetlenek legyőzésére, és (...) magával vitte ezt a keresztet Magyarországra. Ott elhagyta, elveszítette, és a kereszt egészen István magyar király idejéig a föld alatt rejtőzött. E ke-reszt tűnt elő és jelent meg Istvánnak, és azon a helyen alapították meg Magyarország első templomát”. A kereszt ma is megvan, s a művészettörténeti kutatás szerint az 1140es években készült, felsősvábországi munka.10
Ismeri rassót a „Bajor monostorok alapításáról” (fundationes Monasteriorum Bavariae) című, 1388 után keletkezett regensburgi munka is, amelyet szintén a müncheni Staats-bibliothek őriz Clm. 14594 jelzet alatt. A szöveg tud Rasso kolostoralapításáról, amelyet Ulrich, augsburgi püspök szentelt volna fel, s rassót mint „vir nobilis et strenuus”-ként írja le.11 Az Acta Sanctorumba is felvett legendáját, a „Vita S. rassonis”-t, ami egyébként magyar vonatkozásokban igen szegény, azonban csak 1650ben írja meg J. Keferloher, a dießeni konvent dékánja.12
A magyarok elleni csatában betöltött szerepéről a legtöbbet az Aventinus néven ismertté vált Johann Turmair 1521. évi, latin nyelvű munkájában, a „Bajor hercegek évköny-vei”ben találjuk: „ugyanabban az időben, miután Taksony, a magyarok királya értesült a bajorok hercege, Bertold halálról, két sereggel tört be Bajorországba és pusztította az Itália felé eső osztrák és karintiai határszélt. A bajorok fejedelme, Henrik, sereget gyűjt-vén egybe, fegyveresen indult az ellenség elébe. Nyílt mezőn kétszer csapott össze a ma-gyarokkal, s kétszer kerekedett felül, gyilkolta, megfutamította, gyötörte a magyarokat, csak néhányuknak sikerült elmenekülnie. ezentúl nem is mert e vérszomjas nép hábo-rúval támadni a bajorokra. Az égiek által biztosított nagy győzelem emlékére Henriket és csapatai vezérét úgy örökítették meg gipszből, és égették ki, ahogy a csatában voltak, lovon ülve, fegyveresen, s helyezték el az Istenszülő Szűznek szentelt noricumi bajor
19 Bauerreiss, 1929. 62., 77., 84–86. o.
10 Herzöge und Heilige, 1993. 176., 110. számú katalógustétel.
11 Bauerreiss, 1929. 441–442. o.: „rex Karulus transmisit hanc crucem cupreum – et angelus aportavit sibi ad expugnandum infideles – filio suo Pippino regi ad has terras ut cum hac cruce obtineret victoriam contra omnes hostes suos tempore rasssonis comitis de racenberg. Idem rasso comes tempore evoluto recepit iter versus Hungariam ad expugnandum infideles et hanc crucem comes Rasso portavit secum in Ungariam et ibi eam amisit et perdit. Usque tempora Stefani regis Ungarie hec crux latebat sub terra. Que crux apparuit predicto et se revelavit et in eodem loco prima ecclesia in Ungaria fundata est.”
12 Gombos: Catalogus, 3. No. 2570., 570–571. o.: „cum Pannones Austriam, quam Rasso praetor rexit, assiduis excursionibus vexarunt, quos ille semper felicissime retudit...” s a szerzetesek menekülésének okát is a magyarok támadásában látja. Kiad.: Acta SS Juni III, 1701. 892–907. o.
56
mauerkircheni templomban, a keresztény időszámítás szerinti 948. évben. Ekkor halt meg a bajorok fejedelme, Bertold, s követte őt a bajor tartományban Henrik, s győzte le a herceg halála után Bajorországra támadó magyarokat. Mindez a mai napig látható, fennmaradt és megtekinthető, amit nagy sokaság látogat fogadalmat téve, hogy búcsút nyerjen. A tudat-lan köznép azt hiszi, hogy ez a Henrik az a király volt, aki 12 évvel korábban elhalálozott.
A mauerkircheni templom belső tere a lovagok szobrával (1530.)
57 ő azonban a fia, Henrik, a bajorok fejedelme, Nagy Ottó testvére.”13 Lényegében ugyan-ezt ismétli meg, kissé más szórenddel 1531es német nyelvű „Bajor króniká”jában is.