A zsigmond király művészetpártolására vonatkozó modern vélemények rendkívül ked-vezőtlenek: a könyvek és kéziratok az uralkodó szemében nem voltak a hozzá méltó reprezentáció részei.7 Ugyanakkor a Zsigmond-kori könyvkultúrának egy területe, a ha-ditechnikai kéziratok csoportja, kivétel az előbbi szigorú ítélet alól, ami a király kétség
bevonhatatlan érdeklődéséről tanúskodik. Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen a Nagy Sándor bűvöletében élő uralkodót ókori elődjének példája is a technikai újítások meg-becsülésére ösztönözhette, de a török fenyegetés is rádöbbenthette kora technikai-hadi-technikai eredményei meghonosításának fontosságára. Ha a Zsigmondot ábrázoló dedi-kációs képpel díszített kéziratok azonosításán vitatkoznak is, nem vonható kétségbe, hogy
„Herrscherpflicht”nek tekintette a haditechnikai fejlődés figyelemmel kísérését. Puskás katonái élén tartott sienai bevonulása8 persze jól mutatja, hogy mennyire a pillanatnyi reprezentációs értéket részesítette előnyben; a neki ajánlott kéziratok megőrzése nem na-gyon izgathatta.
A technikai kéziratok számának növekedése korszakunkban a korábbi századokhoz képest valóban robbanásszerű. A hirtelen változásnak számos oka van: az oktatásikép-zési rendszer lassú változása, az ókori technikai-katonai kéziratok felfedezése és máso-lása,9 a XII–XIII. századi műszaki találmányok terjedése és tökéletesedése, de nem utolsó sorban a tűzfegyverek fokozatos terjedése az 1320as évektől.10
A haditechnikai kéziratoknak, közel egyidőben, két nagy csoportja bontakozik ki, nem véletlenül éppen a politikailag fragmentarizálódott német és itáliai területeken, ahol a
leg-17 Csapodi, 1995. 14. o.
18 „Habebat milites quingentoas ad sui custodiam scloppos, ita genus armatorum vocant, invisum apud nos antea.” Muratori (ed.): rerum italicarum scriptores. Milano, 1731. Vol. 20. 41. o., idézi Iványi, 1926. 20. o.
Jellemző, hogy a külföldi, szerb és török követek is tűzfegyvereket ajándékoztak zsigmondnak, v. ö. Windecke, 1886/1893. (dr. von Hagen 1886-os lipcsei kiadásában 191. fejezet, Altmann 1893-as berlini kiadásában 183. fejezet.)
19 Knobloch, 1996. 45–72. o.; Berninger, 1996. 551–568. o.
10 Hall, 1956., 2. 695–730. o.; White Jr., 1978, 297–317. o.; Hall, 1997.; Schmidtchen, 1990.; Schmidtchen, 1980, 83–108. o.
190
nagyobb volt az igény a hadviselés technikájának gyors megújítására. délen, Itáliában, elsőként Guido da vigevano (1335 k.) és Giovanni Fontana (1420 k.), míg északon, né-met területen, az eichstätti Conrad Kyeser 1405 körüli Bellifortisa jelölte ki az utat, ahol ezt a művet, majd a „Feuerwerkbuch von 1420” címűt másolták és variálták, a későantik technikai hagyományba illesztve (pl. Marcus Graecus művével együtt), kisebbnagyobb, sokszor zseniális technikai újításokkal továbbfejlesztve és gazdagítva azokat.
A korai traktátusírók közül az eichstätti Conrad Kyeser (1366–1405) vált a legismer-tebbé. A csatákat közelről is megtapasztalta, zsigmond 1396os hadjáratához a bajor kontingens tagjaként csatlakozott. A nikápolyi ütközet kudarca mélyen megrázta, és egy életre szembefordította Zsigmonddal. ennek ellenére Bellifortis című művének egyik kézirata, amelynek egy töredéke ma is a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárban található, Mátyás király könyvtárához tartozhatott. Zsigmondnak ajánlott kézirata azután készülhetett, hogy a király 1402-ben elfogta Kyeser pártfogóját, Vencel cseh királyt, hí-veit pedig – köztük őt is – internálta.11
A kézirat tíz fejezete közül az első az égitestek hatásával, valamint a mezei ütközetek fegyvereivel, egyebek mellett az ágyúkkal felszerelt harckocsikkal foglalkozik. A máso-dik a várostrom eszközeit (az ostromlétrákat, faltörőket, vetőgépeket, ostrompajzsokat, az aknakészítés eszközeit), a harmadik a háborúhoz szükséges vízi technikát (hajókat, hajóhidakat, búváröltözeteket, kétéltű járműveket), valamint a vízikerekek használatát és a szökőkutakat mutatja be. A negyedik fejezet a várfalak és tornyok bevételére szolgáló – a gyakorlatban többnyire nem használható – eszközök, az ötödik a különféle vetőgépek, számszeríjak, az ókori, torziós eszközökhöz hasonló nyílvetők leírása. A hatodikban csa-póhidak, vermek, szélkerékkel meghajtott emelőgépek találhatók. A hetedik és a nyolca-dik a tűz békés és háborús célú alkalmazásának lehetőségeit írja le, és különféle receptek-kel, köztük a lőporéval, továbbá az ágyúk, robbanó és égő anyagok, gőzfürdő leírásával egészíti ki mondanivalóját. A két záró fejezet a kézifegyverek, rakéták, szélkerekek, me-chanikus harangjáték leírásának sajátos egyvelege, és számos mágikus és orvosi recept is olvasható bennük, amin azonban, a technikai fejlődés adott szintjének ismeretében, nincs mit csodálkoznunk. A szerző a mágiát a technika egy ágának tartotta és az „ars militaris”
részének tekintette.
Kyeser jelentőségét korábban jócskán eltúlozták, mivel mind leírásait, mind ábrázolá-sokat az ő találmányának tartották. Technikatörténeti jelentősége azonban így is páratlan, korában kifejtett hatását jól mutatja, hogy latin szöveghagyománya jelenleg 22 kéziratot ölel fel. Emellett német nyelvű változata is készült. Illusztrációinak legfőbb közvetítője az 1471-ben Ulmban kiadott Vegetius-kötet lett, amelynek metszeteit kiadója a Bellifor-tisból válogatta. Az 1532–1534 közötti párizsi Vegetius-kiadások is változatlanul felhasz-nálták képeit.
A Bellifortis ábrázolásainak előzményei között feltétlenül megemlíthető az északitá-liai hagyomány – amit Kyeser zsoldos korában ismerhetett meg, de egyes viadaljelentek a Karolingkori kéziratokig vezethetők vissza. A kézirat 30. fólióján ábrázolt kővető nem csak ábrázolásának szépsége miatt páratlan a középkori kéziratokban, hanem a méretek pontos feltüntetése miatt is helye van a technikatörténetben. Az ágyútűz hatásfokának növelésére hatcsövű, revolverrendszerű ágyút eszelt ki (fol. 108r), az ellenségre szórt
11 Kyeser, 1967.; White Jr., 1969. 436–441. o.; Csapodi, 1966. 216–236. o.
191 égetett mész és folyékony szappan (!) ötletét akár a kémiai hadviselés kezdetének is tekinthetjük.
A technikai kéziratok számszerű gyarapodásának egyik oka a tervezők, mérnökök meg-változott magatartása volt a technikai ismeretek továbbadásában. A korábbi századokban egy túlnyomórészt írástudatlan réteg foglalkozott a technikai eszközökkel, gépezetekkel.
Az információk továbbadása a szóbeliség keretei között maradt, írástudó jelenlétében a technikai újításokat inkább eltitkolták. Az 1400-as évekre viszont oly mértékben meg-növekedett mind az írásbeliség szintje mind a technika bonyolultsága, hogy immár szük-ségessé vált az ismeretek rögzítése. Ezt mindenekelőtt a tűzfegyverek, az ágyúk megje
lenése idézte elő.
A leginkább elterjedt kézirat – a német nyelvű „Feuerwerkbuch von 1420” – a tűzmes-terek primitív kézikönyve, amelynek létrejötte azonban 1420 előttre tehető.12 elterjedt-ségére jellemző, hogy jelenleg 48 másolata ismeretes, sőt 1529ben, vegetius művének függelékeként, nyomtatásban is megjelent. A XV. század folyamán a Bellifortis illuszt-rációi keveredtek a feuerwerkbuch szövegével és képeivel. ebbe a csoportba tartozik egy szöveg nélküli, igényesebb kivitelű rajzokkal díszített délnémet, 1440–1450 körüli kézirat, a bécsi „Kriegs- und pixenwerch” (Kunsthistorisches Museum, Ms. p 5014., ko-rábbi jelzete Ambras 52.).13 Képes ajánlása Zsigmond császárnak szól, datálása azonban a császár halála körüli évekre tehető.14
Az 1440–1450 körülre datált kéziratot pergamen anyaga, a Zsigmondot ábrázoló de-dikációs kép, illetve származási helye, az Ambrasi gyűjtemény alapján helyezik el a ko-rabeli udvari-fejedelmi reprezentáció körében. A kódex tartalma a dedikációs kép értel-mezését illetően nem segít: az egyfejű birodalmi sas, valamint Mainz, Trier, Sachsen és Pfalz címerei tűnnek fel rajta (1r, továbbá 71v, 73v és 78r). Ezek alapján a korábbi szak-irodalom a címzett esetében Zsigmondra gondolt, míg újabban inkább III. frigyest való-színűsíti. A 238 színezett tollrajz szervesen illeszkedik a korábbi Büchsenmeisterbuchok képeihez, feltételezik a BSB cgm 600., az ÖNB cod. 3069. (1411ből), de még inkább a zBz Ms. Rh. hist. 33b. (1420–1440ből) alapos és közvetlen kézbevételen alapuló is-meretét. Az ábrázolások számos esetben egészen a Bellifortisig visszavezethetők. Éppen az ágyúk esetében e kéziratban is megfigyelhető, hogy korábbi kéziratokból átvett ábrázolá-sok technikai újítáábrázolá-sokkal (lafetták és emelők) feljavítva készültek, (63r–75r): a másolatok folyamatosan és naprakészen egészültek ki a mindennapi életből átvett, az ágyúmesterek tapasztalataiból táplálkozó újításokkal. figyelemre méltó a kézirat csata- és ostromáb-rázolásainak naturalisztikus volta, a sérült, vérző és haldokló katonák ábrázolása, olykor konkrét élményeken alapuló történeti jelenetek megörökítése (49r–58v).
A feuerwerkbuchból megtudjuk, hogy a tüzérmester (Büchsenmeister) kötelességei közé tartozott az írni- és olvasni tudás („der meister sol auch kennen schreiben und lesen”), hiszen anélkül nem lett volna képes a mesterségével járó ismeretek, kémiai eljá-rások, receptek megértésére és felhasználására. Képek nélküli feuwerwerkbuchok is köz-kézen forogtak, amelyek a lőpor készítésével, az ágyúhasználat elméletével foglalkoztak.
12 feuerwerkbuch; Berg – Friedrich, 1994. 169–232. o.
13 Schramm – Mütherich, 1978. 76. és 198. o.; Verfasserlexikon, Sp. 71. ff.; Schmidt, 1987. 1. 181–192. o., itt 183–184. o.; Katzinger, 1993. 46. o.; Leng, 2002. 2. 315–318. o.; Sigismundus. rex et imperator, 2006. 399. o.
14 Katzinger, 1993. 46. o.; Tittmann, 1996. 318. o.
192
Nem véletlen, hogy a technikai szakirodalom először ÉszakItáliában és a NémetRómai Birodalomban virágzott, ahol a politikai széttagoltság a legkorábban vezetett a hadve-zetés professzionalizálódásához, zsoldosseregek alkalmazásának általánossá válásához.
ekkorra a hadmérnökök is szakemberek lesznek, a technikai értelmiség születésének kez-deteinél vagyunk.
A korszak következő nevezetes kézirata egy „Haditechnikai kéziratszerkesztés” – korábban mint „Hartlieb: Kriegsbuch-kézirat” (Wien, öNB cod. 3062.) volt ismeretes.15 Délnémet munka 1437ből, egyik másolója Johannes Wienner (neve, évszámmal említve, a 25v-n található). Tartalma: 1r–22r: feuerwerkbuch von 1420; 22r–25v: Marcus Graecus:
Liber ignium; 29r–41r: Johannes Hartlieb: Onomatomantia; 41v–240v: (Pseudo) Hart
lieb: Iconismis bellicis. III. (Jámbor) Albert bajor herceg müncheni orvosa, Johannes Hartlieb (1400 k.?–1468) szerzősége a perdöntő párviadalokról (Onomatomantia/Namen-mantik) szóló rész esetében bizonyos, a Bellifortis átdolgozásának tekinthető „Iconismis bellicis” esetében pedig nem zárható ki, mivel a képaláírások tőle is származhattak. A kézirat negyedik része a Kyeserféle Bellifortis kéziratok szinte teljesen hű variánsának tekint-hető, ám német nyelvű ábrafeliratai nem tekinthetők az eredetiek latin fordításának. A Bel-lifortis-átdolgozás modernségét bizonyítja, hogy képanyag gazdagodott a Büchsenmeis-ter irodalomból, ugyanakkor Kyeser műve planétaábrázolásainak átvételével megőrizte a műfaj asztrológiai, mágikus vonatkozásait is. A kéziratok kis száma azonban arra utal, hogy a Xv. század végére e műveket, főleg haditechnikai szempontból, joggal, elavult-nak tekinthették. A válogatás viszonylagos sikerét bizonyítja ugyaelavult-nakkor, hogy két másik kéziratban közel azonos szerkezetben kerültek lemásolásra. Az egyik a berlini SBB-pK, Ms. Germ. qu. 2041. (korábban Kriegsarchiv des Generalstabs, Nr. 117., tévesen Zeug-haus Ms. 4.) kézirat 1453-ból, amelyet Albrecht von Launenberg „Kriegskünsten” mun-kája egészít ki. A másik, egy magántulajdonban lévő munka (Sammlung Gutmann, ma Heribert Tenschert), a bécsi kézirat darabjait tartalmazza, de eltérő sorrendben. A váloga-tás és szerkesztés igényességét magyarázza, hogy a berlini kézirat valószínűleg II. (vas) frigyes brandenburgi választófejedelem (1437–1470) számára készült, a magántulajdon-ban lévő példányról pedig feltételezik, hogy II. Albert német és magyar király (1437–
1440) példánya lett volna, aminek a kézirat pergamen anyaga és illusztrációinak kvalitása nem mond ellent.
A műfaj sokat emlegetett alkotása egy „Hadi, erődítéstani és tüzérségi kézirat” (Ano
nymus: Kriegs- und Befestigungskunde, Büchsen- und pulvermacherei. Zürich, Zentral-bibliothek, Ms. Rh. hist. 33b.), felsőrajnai munka, 1420–1440 körülről.16 A mű észak-sváb dialektusa, valamint a Stuttgart környéki Bellifortis-kéziratokkal való rokonsága bizonyos eligazítást nyújt eredetéről. A benne található 335 színezett, részben német nyelvű magyarázó sorokkal ellátott tollrajzzal együtt szervesen illeszkedik a korszak haditech-nikai kéziratainak sorába. Az 1r Zsigmondnak tulajdonított dedikációs képe igen hasonló a bécsi KHM P 5014. jelzetű kéziratáéhoz, miként a kódex rajzai is szoros tartalmi kap-csolatra, közös mintaképekre utalnak az 1411. évben másolt bécsi öNB cod. 3069. és
15 Unterkircher, 1976. 181. o., 551. kép; Wehli, 1987. 2. 66–67. o.; Fürbeth, 1992. 57–60. o.; Leng, 2002.
Bd. 1. 142–146. o. és Bd. 2. 438., 461. o., Verfasserlexikon, Bd. 2. Sp. 731., Bd. 3. Sp. 497–499.; König, 1990.
224–255. o.; Sigismundus. rex et imperator, 2006. 398–399. o.
16 Grassi, 1996. 195–217. o.; Leng, 2002. 2. 417–422. o.; Sigismundus. rex et imperator, 2006. 400. o.
193 a Xv. századi berlini BSB cgm 600. jelzetű kéziratok ábrázolásaival, de forrásai között az 1420as Feuerwerksbuch képsorai is felfedezhetők, távoli ősforrásként pedig a Bellifor-tis néhány rajza (pl. facs. 62r, 126r). A kézirat technikai professzionalizmusa is említésre méltó: olyan jeleneteket mutat be, amire a korabeli tűzmestereknek (Büchsenmeister) valóban szükségük volt hivatásuk sikeres betöltéséhez (1v–2r: „Wie man stet leren sol Sich der herschaft erwerent wol – Wie man herren vnderwissen sol, daz sy sich der stet erwerent wol”). A témakörök a haditechnika, a tüzérség és a lőporkészítés tágabb terü-leteit is érintik. Nem ok nélkül sorolják a században divatossá lett, elsősorban a városok és a kisebb arisztokrata könyvtárak igényeit „tömegszerűen” (Serienprodukt) előállított haditechnikai kéziratok igényes példányai közé.
egy nevezetes müncheni kéziratba egymás mellé került a Taccola-féle „de ingeneis”
és a Huszita háborúk névtelenje c. mű (München, BSB clm 197.); az előbbi 1441 előtt Itáliában, az, utóbbi délnémet területen, 1470 körül készült. A kézirat a két műnek meg-felelően két részből áll, és korábbi tulajdonosuk, Johann Albrecht von Widmannstetter köttette egybe őket a XvI. sz. közepén.
A „De ingeneis” itáliai eredetű kézirata 1427 és 1441 között íródott, Taccola jegyzetfü-zeteként, számos saját kezű bejegyzésével.17 Autográf, I–II. könyvét tartalmazó példánya a müncheni kódex (BSB clm 197.), míg a firenzei (BN cod. Palat. 766.) a III–Iv. könyv gondosabb, dedikációs célú változata.
Az Alpokon túli technikatörténeti kéziratok egyik legjelentősebbje a „Huszita háborúk névtelenje” elnevezésű mű.18 A huszita háborúkban említett Saaz (Žatec, fol. 16v) 1421 őszi ostroma, a huszita szekérvár rajza (fol. 23v) fontos datáló tényező, ám a víz-jelek alapján az „A” rész 1472 és 1490 közé, a „B” rész 1486 és 1492 közé helyezhető;
nem egy mester művei. Az „A” rész rajzolója gyakorlati tapasztalatokkal rendelkezhe-tett, és fogékonyságot mutatott a külföldi felfedezések (pl. a malomtechnika) iránt, de részleteiben elnagyoltabb. A „B” mestere képzettebb, a hagyományos kéziratokat jobban ismerő és szolgaian követő, de a mindennapi technikai gyakorlatban járatlan szakember lehetett, aki feliratokat nem használt. A két rész a bemutatott technika terén is különbö-zik,. az „A”ban elöltöltős ágyúkat, a „B”ben mozgatható irányzékkal ellátott, hátultöl-tős (kamrás) lövegeket látunk. Figyelemre méltó, hogy a „B” rész a Kyeser Bellifortisát követő, szinte mozdíthatatlanul nehéz ostromgépekhez felfedezte a sínen való mozgatás lehetőségét (fol. 48v). A bejegyzések alapján az „A” rész egy 1421–1434 közé datálható mintapéldányról készülhetett (1r–48v), ezt az ágyúk archaikus megjelenítése is támogatja.
Szerzőjük kétségkívül hallás után jegyezte le az információkat, s az alkalmazott különböző német nyelvjárások arra utalnak, hogy nagy területet járhatott be. Későbbi hatásnak, és egy kötetbe szerkesztettségük bizonyítéka, hogy az 1500 körüli, enciklopédia jellegű ún. Wunderbuch (Weimar, Stiftung Weimarer Klassik, Herzogin Anna Amalia Bibliothek, fol. 328.) egyaránt válogat az „A” és a „B” részből, miként egy bajor rajzoló, Christof Se-selschreiber is átvett néhány rajzot a kéziratból 1524-ben (München, BSB cgm 973.).
17 Kiadása: Scaglia – Praeger – Montag, 1984. Irodalom: Beinhoff, 1995.; Degenhardt – Schmitt, 1982. Teil II. Bd. 4. 74–80. o.; Veszprémy, 1987. (2.) 1. 212–225. o.; Marosi, 1987. 2. 53–54. o.
18 Kiadása: Hall, 1979. Irodalom: Verfasserlexikon, Bd. 4. Sp. 329–332.; Degenhardt – Schmitt, 1982. Teil II. Bd. 4. 717–719. o.; Leng, 2002. 2. 196–197. o.; Sigismundus. rex et imperator, 2006. 400–401. o.
194
Taccola vázlatkönyvéből
195 A nemzetközi és hazai szakirodalomban régóta ismeretes a nagyszebeni (Sibiu, Her-mannstadt) városi levéltár kézirata (Mun. Arch. Ms. Varia II. 374., ma Bukarest, állami Levéltár), de Európában egyedülálló jelentőségére, főként rakétatechnikai újdonságaira, csak az 1960as években figyeltek fel. A magyar kutatás számára Kovács ákos fedezte fel ismét.19 E kézirat is sok szállal, részben átvett szöveggel kötődik a Taccolakorabeli itália technikai rajzokhoz, köztük Leonardóhoz, illetve a német hagyományhoz, az ún. feuer-werkbuchokhoz. Ez utóbbi annál is érthetőbb, mivel szerzője, a bajor származású Conrad Haas, 1551–1556 között Szebenben a városi „zeughaus,” a fegyvertár vezetője volt, s tevé-keny részt vállalt az önálló erdélyi fejedelmi sereg tüzérségének korszerűsítéséből. A kéz-irat rendkívüli jelentősége nem csak magas színvonalának köszönhető, hanem annak is, hogy egyetlen olyan forrásunk, amely összekapcsolja a XV. és XVI. századot, és egyben a haditechnikai fejlődés folyamatossága mellett is tanúskodik. A szerző mindenesetre már meg tudta különböztetni pl. a nyugati, német lőporadagolás, ágyúöntés és tölténykészítés gyakorlatától a sajátosan magyart.20
A XV. században már határozottan elvált egymástól a szinte kizárólag haditechnikai érdeklődésű német hagyomány, és az olasz, amely megőrizte szélesebb spektrumú techni-kai érdeklődését. Itáliában az építészet és a gépek feltalálása, hagyományosan, közel állt egymáshoz. A Zsigmonddal is kapcsolatba került mérnök, Taccola, úgy dicsérte Brunel-leschit, hogy különleges tehetsége van az építészethez és ugyanakkor a mechanikai esz-közök legtanultabb feltalálója. Brunelleschi erődítéstervei is ismertek voltak, így az akna-technikára vonatkozó terveiben Taccolával is közvetlen kapcsolatban állt. Vasari szerint a művészeknek tehetségüket és szorgalmukat hidraulikus gépek, hadigépek feltalálásával is bizonyítaniuk kell. Alberti annyira magasra tartotta az építész presztizsét, hogy a csa-tákban aratott sikereket is inkább az építészek művészetének (ars) és gyakorlatának, mint a hadvezérek vezetésének tulajdonította. A „Künstleringenieur” típusa a középkori inge-niatores és az építész feladatainak az ötvöződéséből alakult. Ugyanakkor hagyományosan az építészekre hárult a vízügyi feladatok (folyószabályozás, öntözőrendszerek, vízellátás stb.) technikai kidolgozása, és az erődítések tervezése. A folyamat társadalomtörténeti jelentősége, hogy ezek a feladatok is előmozdították a művészek, építészek, mérnökök státuszának megteremtését, az egyszerű építőmesterektől való elkülönülésüket.21
Az itáliai iskola tagjai közül figyelmünk elsősorban a Taccola néven ismertté vált sie-nai Mariano di Jacopóra összpontosul, aki egyik művét zsigmondnak ajánlotta, a másik műve pedig, Paolo Santini neve alatt, talán valóban eljutott Magyarországra.22 A „de inge-neis” kézirata 1427 és 1433 között íródott, Taccola jegyzetfüzeteként. Autográf példánya a müncheni kódex (Bayerische Staatsbibliothek Cod. lat. 197.), míg a firenzei (Biblioteca Nazionale Cod. Palat. 766) annak gondosabb, dedikációs változata.23 A „de ingeneis”
egy része zsigmondnak szóló ajánlása szerint Taccola munkássága, sejthetően, valóban kivívta a császár figyelmét annak római útja idején, 1431ben. 1432. november 18án lett
19 Todericiu, 1967. (1.) 333–356. o.; Todericiu, 1967. (2.), 97–114. o.; Todericiu, 1969; Barth, 1983.;
Kovács Ákos, 2001. 9–14. o.
20 Endrei Walter szívességéből használtam Kovács Ákos számára készített, megjelenés alatt álló német nyelvű tanulmányát a kéziratról.
21 Prager – Scaglia, 1970.; Hall, 1978. (1.) 47–58. o.
22 Thorndike, 1955. 7–26. o.
23 Mariano Tacola and His Book, 1972.
196
királyi familiáris, majd 1433. szeptember 24-én, Mantovában „comes palatinus” – talán éppen a kézirat átnyújtásával egy időben. A legújabb kutatás szerint 578 itáliai részesült Zsigmondtól címadományban, de már csak 141-en jutottak több címhez, s köztük volt szerzőnk, Taccola is.24 Zsigmond 1432-ben kilenc hónapra állt meg Sienában, miközben a pápával folytak a tárgyalások. Taccola akkor terjesztette be szándékát Magyarországra településéről.25 Másik fennmaradt művét, az 1449ben befejezett „De machinis” címűt már általában a keresztényeknek ajánlja: „csak azért találtam fel, állítottam össze és raj-zoltam le azokat (ti. hadigépeket, fegyvereket), hogy a keresztények a hitetlen és barbár népek ellen fordulhassanak” (New york, Spencer Collection Ms. 136. F 102r.).26
Kyeser valóságtól sokszor elrugaszkodott rajzaival szemben Taccola többnyire meg-maradt a realitás talaján; rajzai és jegyzetei alapján ő is a középkor és a technika rene-szánsz kori újítói között áll. újdonsága módszerében rejlik, a gépek funkcionális csoport-jait, közös alkotóelemeiket és általános működési sajátságaikat igyekezett megragadni.
ezt bizonyítják keresztutalásai az egyes fejezetek között, de a szerkezetek ábrázolásában és a rajzok színvonalában is csak Leonardo da Vinci haladta meg.
A „De ingeneis” első könyve bevezetőjében, ami nem más, mint egy „theatrum ma-chinarum,” különböző fajta gépeket ismertet. A 4. könyvben az ellenséges várfalak aknák és lőpor segítségével való megsemmisítésének képei találhatók. Bár az aknák alkalmazá-sát nem Taccola találta fel, mégis ez az egyik legkorábbi ábrázolásuk. A „de machinis”
tíz könyvének felosztása a következő: 1: hordozható ostromlétrák; 2: hordozható gépek, ágyúk; 3: hidak és más vízi építmények; 4: ágyúcsövek, ostromágyúk; stb.
Nem véletlen, hogy a sienai Arkhimédésznek is nevezett Taccola a „de ingeneis” be-vezetőjében a vízi szerkezetekben való jártasságára hívta fel zsigmond figyelmét. A szö-kőkutak és vízvezetékek építése valóban az uralkodó érdeklődésének homlokterében állt, s mint Zolnay László és von Stromer kimutatták, már az 1410-es évek óta igénybe vette külföldi, német mesterek szaktudását. A „Regesta Imperii” a császári oklevelek gyűjte-ményének tanúsága szerint a nürnbergi Hartmann 1416ban a budai várba történő víz-vezetés megoldásért kapott fizetséget.27 Bertrandon de la Brocquière burgundiai utazó leírásából tudjuk, hogy Zsigmondot komolyan foglalkoztatta egy duna-zárólánc gondo-lata, s megépítésének neki is láttak. Az ötlet egyébként megvalósítható lett volna, később Mátyás Bécsnél létesített egyet, majd 1543-ra a törökök Budánál.28 Az azonban bizonyos, hogy 1418ban flandriai mesterekkel építtetett egy 22 hajóból álló dunai flottát, aminek a mozgósítására 1428-ban és 1435-ben sor is került.29
Taccola közvetett és közvetlen hatása igen nagy volt. Legjelentősebb közvetítője, a
Taccola közvetett és közvetlen hatása igen nagy volt. Legjelentősebb közvetítője, a