A RÁKOSI-DIKTATÚRA ÉVEIBEN (1948–1955) - A mAgyArság és Az egyház szolgálAtábAn

JI: A mandátumtól történt megfosztás egyben a pártban való működésének meg-szüntetését is jelentette?

KS: Ez nagyon súlyos konzekvenciákkal járt. Akkor nekem már három gyerme-kem volt és feleségem várandós volt a negyedikkel. El kell mondanom, hogy szá-momra ez a képviselőség elég nehéz körülmények között zajlott. Az állásomból fizetés nélküli szabadságot engedélyeztek a képviselői működésem idejére, és az égvilágon semmilyen más jövedelmem nem volt, mint a képviselői tiszteletdíj, ami állt egy havi összegből, és állt az úgynevezett ülési díjakból. Úgyhogy nekem hiába volt szabadjegyem utazni vagy ilyesmi, sem magam, sem a családommal semmi mozgási lehetőségem nem volt, hiszen a pártapparátust is tulajdonképpen abból tar-tottuk fenn, hogy a képviselői tiszteletdíjból bizonyos részt le kellett adnunk a párt céljára. Mert hiszen a pártnak nem volt semmiféle anyagi alapja. A többi pártoknak abban az időben mozijaik voltak, különböző jogosítványokat kaptak, és abból busás bevételük volt, kvázi gazdasági vállalkozásokkal tudták magukat fenntartani, és most nem is beszélek esetleges más forrásokról, mint amilyenekkel az akkori állam-hatalom letéteményesei rendelkeztek. Nekünk semmink nem volt. Úgyhogy én na-gyon szerényen éltem már a képviselőség alatt is. Talán furcsa, de elmondom, hogy én a képviselőház ebédlőjébe összesen egyszer mentem be egy feketét inni. Amikor egész napos ülések voltak, akkor zsíros kenyeret vagy valamit vittem be a táskám-ban, és amikor szünet volt, akkor félrevonultam az olvasóterem egy sarkába, és arc-cal a Duna felé fordulva elmajszoltam, mert annyi jövedelmem nem volt, hogy megengedhettem volna magamnak, hogy bemenjek az étterembe ebédelni. Jobb volt azoknak a képviselőknek a helyzete, akik például gazdálkodók vagy ügyvédek vol-tak, szóval, akik szabad pályán volvol-tak, azok nyugodtan folytathatták a szakmájukat, de nekem semmi ilyen lehetőségem nem volt. Ilyen helyzetben ért a képviselői man-dátumom elvétele. Apósom, aki művezető volt, a feleségét, anyósomat tartotta el.

Az volt a szerencse, hogy mi otthon teljes „vagyonközösségben” éltünk, közös csa-ládi kasszán. Apósomhoz hasonlóan, ami jövedelmem volt, azt hazaadtam, és az anyósom gazdálkodott belőle. Sógornőm állásban volt, az ő jövedelme is hozzájött, de a nagymamának például, a feleségem nagyanyjának semmi jövedelme nem volt.

Szóval, ilyen nagycsaládi közösségben éltünk, nagyon szerényen, úgyhogy ez az eljárás ilyen szempontból teljes létbizonytalanságba taszított. Közben, kezdetben, élt bennem a félelem, nem indítanak-e ellenem ezek után bírósági eljárást is. Baran-koviccsal beszélgetve ő azt mondta nekem, nem hiszi, hogy ennek bírósági követ-kezményei lennének, de azt tanácsolta, hogy vonuljak vissza minden politikai tevékenységemtől, hogy ne adjak tápot annak, hogy később bármi indokkal is belém köthessenek.

Az első nagy gondot tehát az jelentette, hogy valahogy egzisztenciát teremtsek magamnak és családomnak. És amikor már nyilvánvaló volt, hogy be fog követ-kezni a mandátumtól való megfosztás, akkor beszélgettem ezekről a gondjaimról

ARÁKOSI-DIKTATÚRA ÉVEIBEN (1948-1955)

–––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

184

Eszterhás Gyurkával³⁶¹, aki szintén azzal számolt, hogy neki is rövidesen egziszten-ciális problémái lesznek. Az ő tanácsára vettem egy úgynevezett körkötőgépet. Ez egy kézi erővel hajtott, kötőtűkkel működő kis masina volt, mellyel cérnából haris-nyát lehetett kötni. Kb. egyhavi tiszteletdíjamnak az áráért tudtam megvenni. Az volt az elgondolásunk, hogy feleségem megpróbál ezen dolgozni. Ezt az ő nevére vettem, és kiváltottunk a nevére háziipari engedélyt, mert arra számítottam, ha en-gem elvisznek, akkor mégis legyen valami lehetősége egy kis jövedelemhez jutni.

A gyerekek miatt állásba nem mehetett. Ő, amint már szó volt róla, végzettsége sze-rint szociális gondozó és óvónő volt, de a szociális gondozás, mint ilyen, akkor nem volt aktuális amúgy sem. Óvónőnek ugyan valószínűleg mehetett volna, ha a családi körülmények ezt megengedik, ha nincsenek saját gyerekei.

Tehát beláttam, hogy Barankovics tanácsa teljesen észszerű, tényleg vissza kell vonulnom minden közszerepléstől. Akkor Mezgárral, a plébánosunkkal megbeszél-tem, hogy az egyházközségben is abbahagyom az ottani tevékenységemet, mert nem akartam, hogy ezzel az egyházközséget olyan közösségnek tekintsék, ahol most ti-tokban tovább folytatom a politikai tevékenységemet.

Akkor mondtam le a Szent László Társulat titkári tisztjéről is. S ha már szóba került, talán célszerű elmondanom, mi is volt ez a társulat, és hogyan kerültem oda.

Shvoy püspök úr volt a Szent László Társulat püspök-elnöke. Az alelnöke Galla Ferenc³⁶² volt, egyetemi tanár a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karán. (Azt akkor még nem államosították, a későbbi Hittudományi Akadémia ak-kor még mint hittudományi kar működött 1950-ig.) Egy nap, még 1947 elején, még a választások előtti időben Shvoy püspök úr Budafokon jártában fölkeresett engem, és felkért, hogy vállaljam el a Szent László Társulat titkársági tisztségét. A Szent László Társulat a külföldön élő katolikus magyar kolóniák lelki gondozásával fog-lalkozó intézmény volt. Az 1800-as évek végén vált ki a Szent István Társulatból, katolikus egyesületből, amikor egyre több igény futott be a Szent István Társulathoz a külföldi katolikus magyarok segélykéréseivel. Elsősorban a moldvai magyarok, a csángók részéről. De például a Bukarestben élő magyarság is támogatásért folyamo-dott, ahol már az első világháború előtti időkben is sok magyar élt. Akkor a Szent István Társulat építette az első katolikus templomot Bukarestben.³⁶³ Ezek a magyar szórványok, tehát a Romániában élő magyar katolikus szórványok anyagi és lelki támogatására a Társulat komoly anyagi összeget juttatott, és a későbbiek folyamán úgy érezte, hogy a Társulatnak nem ez a feladata, és akkor ebből kiválva megalakult a Szent László Társulat, amelynek kifejezetten ez volt a célja. Akkortájt egyre foko-zódott a kivándorlás Amerikába; rengeteg magyar ment ki bányásznak Belgiumba

361 Eszterhás György (Ólubló, 1916 – Lisbon, USA, 2002) jogász, politikus. 1937-től köztisztviselő a belügyminisztériumban, tagja a Független Kisgazdapártnak. A német megszállás idején részt vett az ellenállási mozgalomban. 1945-től Varga Béla mellett részt vett a Kisgazdapárt újraszervezésé-ben. 1945 novemberétől nemzetgyűlési, 1947-től a Demokrata Néppárt színeiben országgyűlési képviselő. 1949 februárjában emigrált Ausztriába, 1954-től az Amerikai Egyesült Államokban élt.

362 Galla Ferenc (Udvard, 1888 – Székesfehérvár, 1977) római katolikus pap, egyháztörténész, pá-pai prelátus, egyetemi tanár.

363 Bukarest első katolikus templomának, a Barátok templomának alapítása vitatott kérdés. A temp-lomot az idők folyamán többször tűz és árvíz pusztította. Valószínűleg a jelenlegi formáját eredmé-nyező, valamelyik felújításához járulhatott hozzá a Szent István Társulat.

ARÁKOSI-DIKTATÚRA ÉVEIBEN (1948-1955)

185 és Franciaországba… A Szent László Társulat először egymaga, később a kormány külügyminisztériumával karöltve küldött ki hozzájuk, a szórványba magyar papo-kat, akik folytatták a lelki gondozásukat. Ez volt a Szent László Társulatnak tulaj-donképpen a feladata. Én annak idején még tárgyaltam a Cavallier Józseffel³⁶⁴, aki katolikus ember volt, a Szent Kereszt Egylet³⁶⁵ a vezetője. A Szent Kereszt Egylet zsidók védelmét szolgálta a zsidótörvények idején, és szintén sokat tett a legvadabb zsidóüldözés idején a megkeresztelkedett zsidók érdekében. Úgyhogy a Cavallier József ilyen szempontból komoly érdemeket szerzett, amit a háború után honoráltak is egy darabig. Ő akkor külügyi vonalra került, és mint meghatalmazott miniszter ügyködött azon a szociálpolitikai osztályon, amely korábban, még a Horthy-érában együttműködött a Szent László Társulattal is. Ezt szerettük volna átmenteni a jövőre is.

Abban az időben, amikor bekövetkezett ez a mandátumvesztés, akkor a Shvoy püspököt is eléggé támadták már több oldalról. A püspök úrral is egyeztetve lemond-tam a Szent László Társulat titkári tisztéről, ugyanilyen meggondolásból, amit aztán a püspök úr elfogadott, írt egy levelet nekem, hogy sajnálattal veszi tudomásul, de úgy ítéli meg ő is, hogy valószínűleg helyes a döntésem. Akkor már annyira kiéle-ződött a politikai helyzet, hogy mind jobban kellett vigyázni ezekre az esetleges tá-madási felületekre.

Baráti kapcsolataim megmaradtak, de a párt későbbi életében nem vettem részt, mert erre fizikailag sem lett volna időm, másrészt Barankovics István is ezt taná-csolta, mert ellenkező esetben esetleg tényleg bekövetkezhetett volna, hogy meg-hurcolnak, letartóztatnak, elvisznek. Természetesen az első dolgom az volt, hogy jelentkeztem a volt munkahelyemen, az FM-ben, a Földművelésügyi Minisztérium-ban. Írtam egy levelet, hogy ekkor és ekkor megszűnt a képviselői mandátumom, és kérem a beosztásomat. Aztán vártam, és nem történt semmi. Akkor újra sürgettem.

Erre kaptam egy értesítést, hogy ilyen és ilyen számon nyilván van tartva kérelmem, folyamatban van az ügy. A vége az lett, hogy kb. másfél évig nem történ semmi. Én pedig nem akartam addig elhelyezkedni, mert ha elhelyezkedem közben, akkor ez ipso facto azt jelenti, hogy lemondtam az állásomról, tehát arról, hogy vissza akarok menni.

Ugyanakkor nem is tudtam volna könnyen elhelyezkedni egy számomra megfe-lelő állásban. Egyrészt nem volt jogi doktorátusom, csak az államtudományi, más-részt teljesen bizonytalan volt, hogy visszavesznek-e a közigazgatásba. Ezért elhatároztam, hogy én magam megtanulok az időközben beszerzett kötőgépen kötni,

364 Cavallier József (Budapest, 1891–Budapest, 1970) bölcsészdoktor, újságíró. 1939–1944 között a Magyar Püspöki Kar által alapított Szent Kereszt Egyesület védőirodájának egyik vezetőjeként irányította az üldözött konvertita zsidók elhelyezését és jogi védelmét. 1947–48-ban rövid időre rendkívüli követté és meghatalmazott miniszterré nevezték ki. Később méltatlanul mellőzték, nehéz körülmények között élt haláláig (1970. február 3.).

365 Pontosan: Magyar Szent Kereszt Egyesület (1939–49). Hivatalos célja a zsidótörvények hatálya alá eső, vagyis a katolikus hitre tért zsidó személyek védelme volt. Ennek munkáját egy püspöki bizottság felügyelte, amely valójában a gyakorlati támogatást is biztosította. 1942-től Apor Vilmos, győri püspök volt a bizottság védnöke, Jánosi József jezsuita atya pedig a lelkész-elnöke, világi elnöke Cavallier József.

ARÁKOSI-DIKTATÚRA ÉVEIBEN (1948-1955)

186

mert a feleségemnek úgyis kevés ideje maradt erre. No de eddig jóformán még azt sem tudtam, hogy mi a cérna, amellett nincs nagy kézügyességem, mégis – kény-szerből – csináltam, vért izzadva, heteken keresztül, szünnap nélkül. A harisnyakö-téshez kell kézügyesség is, főleg amikor a zoknik sarkát meg az orrát kell megcsinálni, vagyis az úgynevezett fogyasztásoknál. Ez nem könnyű feladat egy ügyetlen férfiember részére, de csináltam, mert nem akartam, hogy ekkora családot teljesen az apósom tartson el, és hát az ő keresete nem is lett volna elegendő. Közben azért sürgettem az ügyem a minisztériumnál, mert hiszen a törvény azt mondta ki a képviselőkkel kapcsolatban, hogy akinek megszűnik a mandátuma, azt vissza kell venni a régi helyére. Ha valami okból nem vehető vissza, akkor is folyósítani kell a fizetését, és egy éven belül be kell osztani a régi állásának megfelelő munkakörbe.

De egyiket sem tudtam elérni, hiába kértem, próbáltam mindent. – Ezalatt lezajlott a Perneczky-per, az úgynevezett FM-per³⁶⁶, majd Mindszenty letartóztatása és elíté-lése.

A Földművelésügyi Minisztériumban volt egy kedves ismerős kolléga az elnöki osztályon, akit felkerestem. Ez a kollégám, akinek már a nevére sem emlékszem, bizalmasan, de meggyőzően ezt mondta: Én egyet tudok neked ajánlani. Most már hagyd ezt a dolgot, ne mozogj, mert a Keresztes Mihály³⁶⁷ – aki államtitkár volt, a kommunista párt fő bizalmija és az ő kezében gyűltek össze a személyi ügyek – azt mondta, ha nagyon okvetetlenkedsz, akkor mint mindszentystát internáltatni fog.

Ezzel, úgy éreztem, hogy az akkori körülmények között bezárult a kör, és nincs már semmi lehetőségem arra, hogy visszakerüljek a közigazgatásba.

Közben ugyan valamelyest megtanultam kötni, de nehezen és lassan ment. Az-tán egészen véletlenül kapcsolatba kerültem Budafokon egy másik kötő kisiparossal, akinél dolgozott egy fiatal lány. Ő egyszer csak fölkeresett otthon, és mondta, hogy síkkötőgépen dolgozik, de jól tud körkötőgépen is kötni, szívesen dolgozna nekem.

Hát, mondom, nézze, a feleségem háziiparos, nem is tarthat alkalmazottat. Erre azt válaszolta, hogy ő kiskorú, nem is kell bejelenteni sehová stb. Hát erre azt mondtam:

Nézze, Éva, próbáljuk meg. És ő valóban briliánsan csinálta, nem úgy, mint én.

Akkor ismertem meg a gazdasági élet törvényszerűségeit. Akkor jöttem rá, ha az embernek van egy ilyen gépe és köt, akkor a kötőgép kapacitását ki kell használni.

Tehát, akkor kell szerezni több anyagot, hogy legyen, amit feldolgozunk; aztán ha

366 Az ún. FM-perben 84 főt állítottak a bíróság elé, valamint 35 tanút hallgattak ki a tárgyaláson.

„A népbíróság különtanácsa öthetes tárgyalás után Perneczky Bélát a demokratikus köztársaság megdöntésére irányuló szervezkedés kezdeményezésének bűntettéért életfogytiglani fegyházra, Kiss Ferencet és dr. Kiss Elemért hűtlenség bűntettéért ugyancsak életfogytiglani fegyházra ítélte.

A többi 55 vádlott 16 évi fegyháztól félévi börtönig terjedő büntetést, összesen 283 és fél évet kapott. A vád alól 15 vádlottat felmentettek.” (Forrás: Délmagyarország, 1948. október 30., 5. évf.

250. szám, 2. oldal)

Az FM-perről lásd még: Cseszka Éva: Gazdasági perek a Rákosi-rendszerben 1948. In: Magyar Szemle, 2008. (17. évf.) 11-12. sz. 30-52. és Cseszka Éva: Gazdasági típusú perek, különös tekin-tettel az FM-perre (1945-1953), Bp.: Gondolat Kiadói Kör.

367 Keresztes Mihály (Budapest, 1902 – Budapest, 1984) asztalos. Az MKP Dél-Magyarországi Területi Bizottság titkára (1944–45), majd Békés megye főispánja. A Központi Vezetőség (KV) tagja (1946–51), a KV Falusi Osztályának vezetője (1947–48), földművelési államtitkár, ill. a mi-niszter első helyettese (1948–53).

ARÁKOSI-DIKTATÚRA ÉVEIBEN (1948-1955)

187 feldolgoztuk, meg kell keresni a lehetőséget az értékesítésre. Ha sikerült az árut el-adni és van kereslet, többet kell kötni. Akkor be kell szerezni újabb kötőgépet vagy újabb bedolgozót, ahhoz megint kell több anyag, azt megint el kell adni, és az ember azt veszi egy szép napon észre, hogy a gazdasági életben nincs megállás, az élet rákényszerít a folyamatos fejlődésre. Miután maga a kötés így felfutott, én kezdtem az üzleti résszel foglalkozni. Az ismeretségi körömben voltak hasonló sorsra jutott barátaim, ilyen volt például Karcsay Sándor is, akikkel megállapodtam, hogy én át-adom nekik bizonyos összegért a kötöttárut, ők még rátesznek valami saját hasznot, és a baráti körükben árulják, és így nekik is jut valamennyi jövedelem. Kezdetben tehát ilyen baráti körben alakult ki az értékesítési vonal. De ez a „piac” idővel telí-tődött, mire felismertem, hogy üzletek számára kellene szállítanom.

Közben megtörtént az iskolák államosítása, a tanító szerzetesek még együtt vol-tak, de nem volt munkájuk, nem volt jövedelmük, nem tudtak mit csinálni. Így ke-rültem egy szerzetesi közösséggel kapcsolatba, egy női közösséggel, akik szívesen vették az ajánlatot, nekik volt is gépük házi használatra. Elkezdtek kötni nekem.

És ebben a stádiumban történt egy érdekes dolog. Az Angol–Magyar Cérna-gyár³⁶⁸ akkor még nem volt államosítva, és a feleségem egyik barátnője férjének volt ott egy ismerőse, aki a cérnagyár eladási részlegének volt az osztályvezetője.

Ők gyártották a híres Clark cérnát. Volt vagy tíz gyáruk Európában, az egyik Ma-gyarországon. Tehát összehoztak az eladási osztály vezetőjével, hogy könnyebben jussak anyaghoz. Itt volt egy lerakatuk a Teréz körúton. Elmentem, bemutatkoztam neki, már tudta, hogy jövök, és mondtam, hogy miről lenne szó. Azt mondta: Kérem, nyitunk önnek egy hitelkeretet, ezer forintig például. (Akkor még az 1000 forint komoly összeg volt.) Az árut megkapja, elviszi, és két héten belül ki kell fizetnie, és akkor viheti a következő árut. Kérdem: És itt milyen kezesség, garancia kell? – Mondtam én ilyesmit? – kérdezte. Egészen paff voltam. Mindjárt megnyomott egy gombot, behívta a raktár vezetőjét. Mondom neki, most nincs nálam pénz, most még nem vásárolni akarok. „Nem baj, tessék elvinni.” És rám tukmáltak valami 400 fo-rint értékű cérnát, és adtak egy összehajtogatott, hat oldalból álló színmintát, melyen a forgalomban lévő cérnák különböző színei, színárnyalatai meg voltak számozva, és az egész világon minden szín ugyanazt a számot viselte. És bármikor kért az em-ber egy bizonyos szín-számú cérnát, akkor nyugodt lehetett, hogy a régi és az új cérnát össze lehet kötni, nem lesz a harisnyában színeltérés. Csodálatos volt a pre-cizitásuk.

Ettől a nagyvonalú ajánlattól egy kicsit meg is rémültem. Hogy fogok boldo-gulni ezzel a mennyiségű cérnával? Ki fogom-e tudni fizetni két héten belül. Igaz, akkor nagy divat volt a csipkés cérnaharisnya, még nem voltak nejlonharisnyák, se-lyemharisnyát nem nagyon lehetett kapni, a nők ilyesmikben jártak. Két hét múlva visszamentem, kifizettem. Nem tudom hány hónap múlva azt mondja nekem ez a raktárvezető, hogy doktor úr, az osztályvezető úr óhajt önnel beszélni. Bemegyek hozzá. Azt mondja: Hallom, nagyon pontosan intézi a dolgokat, és nagyon rendesen

368 1923- ban alakult meg az Angol–Magyar Cérnagyár Rt, 1942-től a hivatalos neve Első Magyar Cérnagyár Rt. lett, majd 1949-től Újpesti Cérnagyár néven működött.

ARÁKOSI-DIKTATÚRA ÉVEIBEN (1948-1955)

188

megy az elszámolás. Kérem, egy ajánlatot teszek önnek. Felemeljük a hitelkeretét 2000 forintra. Csak néztem.

Mikor elkezdtük a kötést, éppen csak annyi pénzem volt, hogy a gépet meg tud-tam venni. Amikor államosították a gyárat, akkor már 20 ezer forint tőkém volt.

Csak azért, mert hitelbe kaptam az árut, és becsületesen fizettem.

Volt egy barátom, Farkas Béla, akinek mondtam: Béla, próbáljunk üzletekben eladni. Piacot kellett szerezni. Azt mondja, nem megy. Én kérdem, hogy miért nem?

Egy bőröndbe beraktam az árut, bementem egy üzletbe, megállapodtam az üzlet ve-zetőjével, otthagytam bizományba. Közben síkkötőgéppel a nővérek kötöttek nekem csíkos zoknikat. Mikor elvittem azokat az egyik Petőfi Sándor utcai üzletbe – még nem voltak az üzletek államosítva –, a főnök (megjegyzem, később a KIOSZ³⁶⁹ ve-zetője lett) elkezdett nevetni. Azt mondja: Haha! Kérem, azt hiszi, van olyan hülye, aki fölveszi ezt a zoknit? (Zárójelben megjegyzem, akkor már sikerült összeköttetés révén elintéznem, hogy indantrén festékkel festették az én pamutjaimat, ami szín-tartó festék, és ez azt jelentette, hogy mosásnál nem futottak össze a színek. Akkor nagyon nehezen lehetett ilyen festést Magyarországon elérni. A kialakult összeköt-tetések révén nekem kis tételben is megfestették a pamutokat.) A vége az lett, hogy két bőrönddel jártam a belvárost, és karácsony táján bujkálnom kellett, mert a Kos-suth Lajos utcában a Zucker úr meg a másik bolt tulajdonosa, szemben voltak egy-mással, lestek rám, mert nem tudtam eleget szállítani.

Úgyhogy, ha nem történik meg az üzletek államosítása, valószínűleg sosem ju-tott volna eszembe semmi mással foglalkozni, mert olyan üzletköröm alakult ki. Ad-dig életemben nem gondoltam volna, hogy milyen lehetőség van ebben.

Ugyanakkor volt egy problémám: hivatalosan nem volt állásom, nem voltam bejelentve. Amikor már bizonyosnak tűnt, hogy nem sikerül az FM-be visszakerül-nöm állásba, akkor Rónay György tanácsára fölkerestem Saád Bélát³⁷⁰, aki akkor az Új Ember című katolikus újság kiadóhivatalának vezetője volt, és ő akkor, talán kö-nyörületből, a gyerekeim miatt, hogy legyen bejelentett állásom, 1950. február 1-től alkalmazott pénzbeszedőnek havi 200 forintért. Így kerültem az Új Emberhez mun-kakönyvvel, és bejelentett állásom lett, SZTK-m³⁷¹ lett, ami a gyerekek miatt meg egyéb szempontból is nagyon fontos volt. Villamosbérletet kaptam, és bizony jártam a várost, és felkerestem azokat az előfizetőket, akik nem küldték be időben az előfi-zetési díjat és nagyobb összeggel tartoztak, mászkáltam a térképpel, beosztottam a napi tennivalókat. 3-4 órát azzal töltöttem, hogy jártam a nyugtakönyvvel a várost, és beinkasszáltam a pénzeket. És volt egy bejelentett állásom. Ez volt az Új Ember-hez kerülésem története. De a kötést tovább folytattam, mert egy ideig még ez volt a fő jövedelemforrásunk.

369 KIOSZ: Kisiparosok Országos Szövetsége (1948–1989)

370 Saád Béla (Pápa, 1905 – Budapest, 1993) közgazdász, újságíró. 1945-től az Új Ember

In document A mAgyArság és Az egyház szolgálAtábAn (Pldal 184-200)