A mAgyArság és Az egyház szolgálAtábAn

(1)

Javorniczky István

A mAgyArság és Az egyház szolgálAtábAn

életútinterjú dr. Keresztes sándorral

budapest, 2021

(2)

A MAGYARSÁG ÉS AZ EGYHÁZ SZOLGÁLATÁBAN Életútinterjú

dr. Keresztes Sándorral

(3)

„Érdemes keresni a másik fél gondolatvilágában meglévő értékeket; a külön- böző világnézetű emberekkel együtt kell és lehet élni … nem legyőzni, hanem meg- győzni kell a másikat.”

(4)

JAVORNICZKY ISTVÁN

A MAGYARSÁG ÉS AZ EGYHÁZ SZOLGÁLATÁBAN

Életútinterjú

dr. Keresztes Sándorral

A szöveget sajtó alá rendezte és szerkesztette:

Keresztes András

BUDAPEST, 2021

(5)

Kiadja:

MAGYAR EGYHÁZTÖRTÉNETI ENCIKLOPÉDIA MUNKAKÖZÖSSÉG (METEM) Budapest

HISTORIA ECCLESIASTICA HUNGARICA ALAPÍTVÁNY www.heh.hu

Felelős kiadó:

Várszegi Asztrik Kiadói szerkesztő

Zombori István

A kötet megjelenését támogatta:

az Országgyűlés elnöke, Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.

Barankovics Alapítvány

A Keresztes Sándorral készült interjú eredeti hangfelvétele és leirata a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár Oral History Archívumban

található és kutatható.

Ez a könyv az interjú szerkesztett változata.

ISBN: 978-615-5826-14-6 Nyomdai munkák:

EFO Nyomda www.efonyomda.hu

(6)

5

Tartalom

Semjén Zsolt: Kereszténydemokrata folytonosság ... 7

A szerkesztő előszava ... 9

I. INTERJÚ (készült: 1988. szeptember) ... 13

Gyermekkor és családi körülmények (1919–1930) ... 15

Gimnáziumi és cserkészévek Kolozsváron (1930–1938) ... 31

Az egyetemi évek kezdete (1938–1940)... 51

„Kis magyar világ” Észak-Erdélyben (1940–1944) ... 71

Nyilas, majd orosz csizmák talpa alatt (1944–1945) ... 107

Remény és küzdelem: a városházától az Országházig (1945–1948) ... 137

A Rákosi-diktatúra éveiben (1948–1955) ... 183

Az 1956-os év eseményeiről ... 211

A kádári megtorlás és a puha diktatúra évei (1957-1987) ... 233

Megemlékezés néhány jelentősebb személyről ... 381

Egykori képviselőtársakról (DNP) ... 405

II.(KIEGÉSZÍTŐ) INTERJÚ (készült: 1994) ... 429

A szocialista rendszer utolsó évei és a rendszerváltozás (1988–1990) .... 431

Magyarország szentszéki nagyköveteként (1990–1994) ... 483

III. FÜGGELÉK: Kozma Imre OH megemlékező beszéde….…………...………508

Személymutató ... 511

Szemelvényes tárgymutató ... 523

.

(7)

(8)

7

KERESZTÉNYDEMOKRATA FOLYTONOSSÁG

Kisebbségi sors a királyi Romániában, megismerkedés a keresztényszociális taní- tásokkal, EMSZO, Hivatásszervezet, illegális Keresztény Demokrata Néppárt, letartóz- tatás a nyilas időkben, a Demokrata Néppárt parlamenti képviselete. Kommunista nyomásra a mandátum elvesztése, háziipari harisnyakötő, fűtő az Új Embernél. A De- mokrata Néppárt újjászervezése 1956-ban, majd rendőri felügyelet, internálás és nyolc gyermek felnevelésének feladata. A jogi doktorátus megszerzése, kapcsolattartás Már- ton Áronnal, Erdéllyel, és amint lehet, aktivitás a hazai közéletben: a Márton Áron Tár- saság megalapítása, a Kereszténydemokrata Néppárt újjászervezése, majd vezetése, ismét parlamenti mandátum és nagykövetség a Szentszék mellett.

Micsoda életút! Nehéz lenne bármit is kiemelni belőle, ezért két kevéssé ismert, ám nagyon is jelentős missziójáról szólnék.

Keresztes Sándor a háború végén Budapestre költözött, de a szíve mindhalálig „er- délyien” dobogott. Amint a rendszer engedte, hazautazott, s az idők folyamán látogatá- sai egyre sűrűbbek lettek. Ahol tudott, segített, postás szerepe pedig legendássá vált.

Ennek legizgalmasabb mozzanata a Márton Áron és Illyés Gyula közötti üzenetváltások közvetítése volt. Erdélyben járva gyakran felkereste a megfigyelés alatt tartott főpász- tort. Együtt rótták a köröket a gyulafehérvári püspöki palota udvarán. A bizalmas be- szélgetések bevett gyakorlata volt ez Ceaușescu Romániájában. A Securitate a legrafináltabb helyeken rejtette el lehallgató készülékeit, iratokat, feljegyzéseket veszé- lyes volt áthozni a határon a mindenre kiterjedő vizsgálódások miatt.

A szentéletű püspök és Illyés Gyula viszont mindössze egyszer találkozott szemé- lyesen, igaz, akkor végigbeszélgettek egy éjszakát. A találkozás mindkettőjükben mély nyomot hagyott, kialakult bennük az egymás iránti feltétlen tisztelet. Nem túlzás azt állítani, hogy ennek az éjszakának szerepe volt abban, hogy Illyés Gyula visszatalált katolikus hitéhez. Közvetlen kapcsolattartásra nem volt lehetőségük, de a megbízott személye garancia volt mindkettőjük számára.

Keresztes Sándor tudatában volt, milyen óriási a szükség és az igény az erdélyi magyarság körében az anyanyelvű könyvre. Nemcsak postás volt akkor, de „Isten csem- pésze” is! Kiváló szervezéssel remek hálózatot hozott létre. Hátizsákos fiatalok tucat- szám keresték fel a ferences udvarban lévő kis könyvesboltban, ahol szépen előkészített csomagokat bízott azokra, akik vállaltak, hogy útjuk során a megbeszélt plébániákra eljuttatják. Én is így ismertem meg Sándor bácsit.

Keresztes Sándor politikai felfogásának alapját a nemzeti hagyományok és a katolikus szociális reformmozgalmakban megvalósuló pápai szociális enciklikák jelentik.

Politikai életútja során mindvégig a keresztényszociális–kereszténydemokrata eszmék megvalósítását szolgálta és képviselte. Személyében és közéleti szerepvállalásával je- lezte, hogy búvópatakként létezik a keresztény párt kényszerből megszakított folyto- nossága Magyarországon.

Keresztes Sándor életpályája megerősítő tanúságtétel számunkra, hogy nehéz kö- rülmények között is meg tudott maradni igaz embernek, hitvalló kereszténynek, jó ma- gyarnak és hűséges kereszténydemokratának.

Semjén Zsolt a KDNP elnöke

(9)

(10)

9

A SZERKESZTŐ ELŐSZAVA

A Kalotaszeg vidékéről származó Keresztes Sándor (1919–2013) közép- és fel- sőfokú tanulmányait Kolozsváron végezte, az előbbit teljes egészében, az utóbbi pedig részben a román impérium alatt. Gimnazistaként nagy hatással volt rá a cser- készet, egyetemistaként pedig, Észak-Erdély visszacsatolása után, részt vett a ke- resztényszociális mozgalmak, főként a Hivatásszervezet munkájában, miközben megismerkedett Erdély sok politikai, szellemi és vallási vezetőjével. 1944 őszén családjával áttelepült felesége Budafokon élő szüleihez. Budapesten bekapcsolódott a Hivatásszervezet, illetve a röviddel azelőtt megalakult (Keresztény) Demokrata Néppárt több tagja által végzett embermentő munkába, amiért a nyilas Nemzeti Szá- monkérő Szék őt is letartóztatta, és csak egy barátjuk bátor közbelépésének köszön- hetően szabadult társaival együtt a Margit körúti fogházból.

A háború után először Budafok város közigazgatási, majd a Belügyminisztérium tanulmányi osztályán dolgozott, s közben részt vett a Barankovics-féle Demokrata Néppárt munkájában. 1947-ben a párt színeiben országgyűlési képviselő lett. 1948- ban hamis vádakkal megfosztották mandátumától. 1949-től előbb harisnyakötésből tartotta el családját, majd az Új Ember katolikus hetilapnál lett pénzbeszedő, később fűtő, majd adminisztrátor. 1953-ban – püspökkari megbízásból – megszervezte a betiltott szerzetesrendek tagjainak megélhetést biztosító Solidaritas Háziipari Szö- vetkezetet. 1953-tól 1959-ig rendőri felügyelet alatt állt. Az 1956-os forradalom napjaiban részt vett a Demokrata Néppárt újraindításában, majd a forradalom leve- rését követően a Nemzetközi Caritas magyarországi segélyakcióját szervezte. 1957 nyarán letartóztatták, „közbiztonsági őrizetbe” helyezték. A három hónapig tartó in- ternálást követően ismét visszavonult a nyílt politizálástól, de a háttérből – szemé- lyes kapcsolatokon keresztül – továbbra is igyekezett ismertetni és elismertetni a hivatalos államitól eltérő egyházpolitikai nézeteit és támogatni az erdélyi magyar kisebbség fennmaradását. 1988-ban egyik megalapítója, majd elnöke lett a Márton Áron Társaságnak. 1989-ben egyik fő szervezője volt a Kereszténydemokrata Nép- párt néven újrainduló Demokrata Néppártnak. 1990-től 1994-ig a Magyar Köztársa- ság Szentszék és a Máltai Lovagrend mellé rendelt nagyköveteként szolgálta a hazai és a határon túli magyarság ügyét.

*

Ezt a változatos életutat igyekezett részletesen feltárni Javorniczky István szoci- ológus-újságíró abban a hosszú interjúban, amelyet az Oral History Archívum meg- bízásából készített Keresztes Sándorral, az interjúalany emlékezetéből számos érdekes és kevéssé ismert háttér-információt is felszínre hozva. A két részletben (1988-ban és 1994-ben) készült eredeti interjú jelenlegi őrzési helye a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltárhoz tartozó Oral History Archívum¹.

1 Az eredeti interjú nyilvántartási száma: Veritas–OHA 104.

(11)

10

Az interjú készítése során Javorniczky István is azt a módszert követte, amelyről az Archívum egyik alapítója így írt²:

„Az interjúkban nem elegendő csupán a történelmi vagy a történelemhez kap- csolódó eseményeket, illetve ezek reflexióit rögzíteni, hanem csak a teljes emberi sors, az élettörténet megismerése adhat választ arra, hogy az interjúalany miért egy meghatározott módon cselekedett egy adott történelmi szituációban, miért hozott olyan döntést, amilyet hozott. A források kutathatóságának hiánya mellett a mélyebb összefüggések keresése tette szükségessé, hogy szociológiai alapozottságú, a motí- vumokat, a háttér-információkat is feltáró, teljes életutat rögzítő interjúkat készít- sünk. […]

Az interjúkészítő arra törekszik, hogy olyan információkat, reflexiókat is fel- színre hozzon, amelyek egy esetleges memoár, autobiográfia megírásánál nem ke- rülnének napvilágra. Nem törekszünk a privát szféra teljes mélységű feltárására, kikerüljük az intimitásokat, kivéve, ahol annak meghatározó szerepe volt. Ugyan- akkor mindig nagy súlyt helyezünk arra, hogy a teljes életutat rögzítsük, s hogy a szociológiai »kemény« és »félkemény« adatok minden interjúban szerepeljenek. Az interjúnak részét képezi az interjúalany teljes életútja, a családi háttérrel együtt (nagyszülők, szülők, testvérek, releváns rokonság), a primer szocializáció folyamata, az iskolák hatása, az öntudatosodás folyamata, az ideologikus én kialakulása – vagyis annak a személyiségnek a létrejötte, amely önreflexióval bír –, a felnőtté válás folyamata, a szakmai életút és a családtörténet. […]

A kazettára rögzített hanganyag szöveghűen kerül számítógépes leírásra, majd a kinyomtatott szövegen az interjúkészítő és az interjúalany elvégzi a szükséges pon- tosításokat (elsősorban a személynevek, helynevek, idegen szavak, az esetleges ténybeli tévedések korrigálását), a javításokat a leíró átvezeti a szövegszerkesztőre, és ennek alapján készül el a végleges leirat.”

*

Az alábbiakban közölt életinterjú szerkesztett változat. A szerkesztés ebben az esetben annyit jelentett, hogy a szöveg gondozója az interjú szó szerinti leiratából kigyomlálta az élő beszéd „pongyolaságait”, törekedve arra, hogy az interjúalany mondanivalóján semmit ne változtasson; korrigálta a nevek, az idegen szavak he- lyesírását (ezt az interjúalany annak idején nem végezte el), magyarázó és kiegészítő lábjegyzetekkel látta el a szöveget. A szerkesztő az interjú eredeti szövegből csupán néhány mondatot hagyott el (a szokásos módon jelezve a kihagyást), vagy azért, mert a szóban elhangzott mondat befejezetlen, illetve érthetetlen volt, vagy pedig amiatt, mert olyan kijelentést tartalmazott, amelyről feltételezni lehetett, hogy sze- mélyiségi jogokat sért. A szerkesztő egy-egy kisebb szövegrészletet átcsoportosított az események eredeti időrendjének megfelelően, ha ez tartalmilag szükségesnek és lehetségesnek tűnt. Kronológiai átfedések azonban így is előfordulnak az interjúban.

(Emiatt a tartalomjegyzék nem teljesen pontos, hanem csak tájékoztató jellegű.)

2 Kozák Gyula: Az Oral History Archívum története, tevékenysége. Megjelent az OHA honlapján:

http://www.rev.hu/hu/node/61

(12)

11 Egyéb technikai jellegű megjegyzések:

A Személymutatóban az interjúban előforduló személyek nemcsak akkor szerepelnek, amikor név szerint meg vannak említve, hanem akkor is, ha személyük egyéb módon beazonosítható.

Egyes lábjegyzetek ismételt előfordulása nem figyelmetlenség következménye, hanem szándékos, hogy megkönnyítse az olvasó tájékozódását.

A lábjegyzetekben előforduló online utalások elérhetősége (URL-címe) a 2020.

február 29-i állapotnak felel meg.

*

A szerkesztő köszönetet mond Javorniczky Istvánnak, hogy hozzájárult az in- terjú közzétételéhez és hathatósan közreműködött a szerkesztett szöveg korrektúrá- zásában; Keresztes Györgynek és Tamásnak is köszöni korrektori közremű- ködésüket, Kőrösi Zsuzsannának pedig a szerkesztői munkát segítő hasznos taná- csait.

Budapest, 2020. február

Keresztes András

(13)

(14)

13

I. INTERJÚ DR. KERESZTES SÁNDORRAL

(Készült: 1988. SZEPTEMBER)

(15)

(16)

15

GYERMEKKOR ÉS CSALÁDI KÖRÜLMÉNYEK (1919–1930)

KS: 1919. március 9-én születtem Erdély kalotaszegi vidékének Magyarókereke nevű apró falujában. Édesapám, Keresztes Károly³ tanító volt ott. Ő egy Kis-Kü- küllő-menti székely családból származott, Ádámos községből. Édesanyám, Fazakas Erzsébet⁴ szilágysági magyar asszony volt. Apám úgy került szülőhelyéről Magya- rókerekére, hogy ott az EMKE, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület iskolát alapított. A község tudniillik félig magyar, félig román volt, és nem volt magyar iskola a községben. Ez Kalotaszeg utolsó vegyes lakosságú falva; fenn kezdődnek a hegyek és a Móc-vidék, az már teljesen román.

Közbeszúrom, mivel az iskola kérdése még ma is aktuális Erdélyben – most a magyarokat illetőleg, régen a románokat illetőleg volt az –, hogy abban az időben, jellemző módon, nem a magyar állam létesítette az iskolákat, hanem az iskolafenn- tartók nagyrészt az egyházak voltak, éspedig nemcsak a magyar egyházak, hanem a román egyházak is; és a mai román forrásanyagok is elismerik, hogy Erdélyben több volt a román felekezeti iskola, mint amennyi a magyar. Még egy ilyen községben is, mint Magyarókereke, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek, tehát egy társadalmi egyesületnek kellett magyar iskolát létesítenie és fenntartania⁵.

Édesapám egy nagycsaládos székely gazdálkodónak⁶ a gyermeke volt. Ők is nyolcan voltak testvérek (nekünk is nyolc gyermekünk van), valamennyien tanultak, és mind tanítók lettek. Apám szintén nagy családot alapított, hiszen hatan voltunk testvérek. Közben kitört az első világháború, és ő négy évig katonáskodott. Én az ő

3 Keresztes Károly (Ádámos, 1873 – Kolozsvár, 1926). 1896-tól 1921-ig tanított Magyarókerekén, kivéve azt az időszakot, amikor az első világháborúban katonaként szolgált. (1919 után a helyi református egyházközség áldozatvállalása tette lehetővé a magyar nyelven történő oktatást.)

4 Fazakas Erzsébet (Nagy-Almás [Váralmás], 1885 – Kolozsvár, 1973).

5 EMKE-iskolaként 1894-től 1913-ig működött, ekkor az egyesület többszöri kérésére a magyar kormány államosította.

6 Keresztes Sándor nagyszülei: Keresztes Gábor (Ádámos/Szőkefalva 1840 – Ádámos, 1916) és Nagy Klára.

Keresztes Károly Fazakas Erzsébet

(17)

GYERMEKKOR ÉS CSALÁDI KÖRÜLMÉNYEK (1919-1930)

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

16

leszerelése után, 1919-ben születtem, a legfiatalabb bátyámat követően hat évvel, vagyis a háború után, „a békének termékeként” jöttem a világra.

Édesapám – magyar ember lévén – nem tudta elképzelni azt, hogy Erdély tartó- san elszakad Magyarországtól, ezért az otthon maradt értelmiség egy részével együtt nem tette le az esküt a román államra, és emiatt nem taníthatott két éven keresztül.

Ennek az lett a következménye, hogy a nagy családunk teljesen elszegényedett, föl- élte a tartalékait. Két év után végül kényszerűségből letette a hűségesküt a román államra; gondolom, erre példát szolgáltatott Majláth Károly Gusztáv⁷ erdélyi püs- pök, aki szintén 1921-ben tette le a román király kezébe az állampolgári hűségesküt.

És ezzel a püspök úr példát adott, jelzést, hogy itt hosszú időre kell berendezkedni, és vállalni kell a román állampolgársággal együtt járó sorsot. Még megemlítem, hogy édesapám egyik öccse, aki szintén tanító volt és őt is Sándornak hívták, a re- patriálást, tehát a Magyarországra való átköltözést választotta. Csak később tudtam meg, felnőtt koromban: ennek az volt az oka, hogy részt vett a moldvai csángó magyarok első csoportjának Erdélybe való visszatelepítésében (Dévára és Csernake- resztúrra költöztettek akkor vissza csángókat), és ez bizonyos üldözést vonhatott volna maga után a románok részéről, ha otthon marad. Így került ki tehát Sándor nagybátyám⁸ Magyarországra, és a második világháború befejezése előtt halt meg mint Kunszentmiklós iskolaigazgatója.

Édesapám, röviddel eskütétele után, elhagyta Magyarókerekét, és Kolozsvár mellé, az ugyancsak Kalotaszeghez tartozó Magyarfenesre került állami tanítónak.

Az első gyermekkori emlékeim tulajdonképpen innen erednek.

Magyarfenes színmagyar község volt. Három tanerőből állt az iskola, és én is itt kezdtem el a tanulást hatéves korban, korkedvezménnyel. Romániában ugyanis akkoriban hétéves kortól jártak a gyerekek iskolába; engem tehát ilyen „lógósnak” fel- vettek, és ott kezdtem el az első osztályt. Édesapám nagy anyagi nehézségek között,

7 Majláth Gusztáv Károly, gróf (Bakóca, 1864 – Budapest, 1940) erdélyi (1932-től gyulafehérvári) püspök, címzetes érsek.

8 Keresztes Sándor (Ádámos, 1876 – Kunszentmiklós, 1945) tanító, iskolaigazgató a Kunszentmik- lósi Belterületi Állami Elemi Iskolában 1922–1936 között.

A hajdani magyarókerekei elemi iskola épülete 2014-ben

(18)

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

17 szegénységben élt a családjával. Emlékszem, mekkora élményt jelentett számomra, amikor hatéves koromban életemben először ettem csokoládés kekszet, amit Sándor nagybátyámék hoztak, amikor meglátogattak minket. Általában hársfateát, pirítós kenyeret reggeliztünk és vacsoráztunk, szóval, nehéz gyerekkorom volt. Közben édesapám megbetegedett, tüdővészt kapott, és 1926-ban, tehát nem egészen hétéves koromban meghalt.

Édesanyám a hat gyerekkel – öt fiú és egy lány – Bánffyhunyadra költözött, ahol akkor anyai nagyszüleim laktak. Bánffyhunyad Kalotaszeg központja, akkor még községi rangja volt, ma város. A húszas években román lakosa még alig volt, akkoriban kezdték a románokat hatósági segítséggel beköltöztetni. Az állami kultúrpoli- tikának megfelelően minden magyar községben román templomokat emeltek; ha volt öt román család, akkor már egy hatalmas ortodox templomot, és ez az épület adta meg szerintük a román jellegét a helységnek. Itt, Bánffyhunyadon kezdődött valami az életemben, amit én mint hívő ember [isteni] gondviselésnek fogok fel, ami végigkísérte az életemet. Az történt ugyanis, hogy az iskolában, a hittanórán meg- kérdezte a plébános⁹: Téged hogy hívnak? Mondtam, Keresztes Sándornak. No, de ilyet! Lepődött meg erre. Őt is Keresztesnek hívták ugyanis, Keresztes Károlynak, ugyanúgy, mint édesapámat.

Ennek a megismerkedésnek lett a következménye, hogy aztán ministránsgye- rekként állandóan ott „lógtam” a plébánián, kertészkedtem vele együtt. Csíkszeredai származású székely ember volt, maga művelte a kertjét, javította a kerítést, tisztította a plébánia és a templom előtt az árkot, szóval, mindent maga végzett. Tudniillik azt elfelejtettem mondani, hogy maga Bánffyhunyad református jellegű község volt, és a katolikusok – kis létszámmal – inkább az iparosok és az értelmiségiek közül ke- rültek ki. Szóval, a katolikusok kisebbségben voltak. És így végeztem el az állami iskola magyar tagozatában a négy elemit. A pap bácsival – mert így hívtuk – való kapcsolat sokat segített a családunkon is, édesanyámon, anyagi gondjainkon, mert hiszen ez alatt az idő alatt, a húszas évek végére, Románia olyan gazdasági csődbe jutott (akkor is), hogy nem tudta fizetni a tisztviselőit és a nyugdíjasait. Több mint egy fél éven keresztül kötvényeket adott helyette, amivel csak adót lehetett fizetni, és ezt áron alul vette át esetleg egy kereskedő, ahol hitelre vásároltunk élelmiszere- ket, és ő ezzel az adóját tudta kiegyenlíteni.

Befejezvén a negyedik osztályt, felmerült, hogy mi történjék velem. Testvéreim közül tudniillik senki sem tanulhatott. A legnagyobbik bátyám, aki nálam 14 évvel volt idősebb, ugyan elkezdte a gimnáziumot Gyulafehérváron (a katolikus gimnázi- umot), de aztán az impériumváltozás következtében abba kellett hagynia, amikor apám az említett nehéz anyagi körülmények közé került; és a többi testvérem sem tudott már az elemi után továbbtanulni, mind különböző szakmát tanult. A pap bácsi viszont javasolta édesanyámnak, hogy jó lenne továbbtanulnom. Bánffyhunyadon magyar gimnázium nem volt. Egy négyosztályos román, úgynevezett alsó gimná- zium lett volna, de a pap bácsi azt mondta, hogy meg kellene próbálni, hogy Ko- lozsvárra kerüljek be a katolikus státusi gimnáziumba. De mire ezt eldöntötték, akkorra már lekéstem mindenről. És milyen jó, hogy korábban kezdtem el az iskolai

9 Keresztes Károly (Csíkszereda, 1895 – Bánffyhunyad, 1962) római katolikus pap. Teológiát Gyu- lafehérvárott és Bécsben tanult. 1925-től Bánffyhunyadon volt plébános.

(19)

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

18

tanulmányaimat, mert beírattak még egyszer a negyedikbe, de most román tago- zatra, hogy tanuljak meg jobban románul. Úgyhogy ezt a negyedik osztályt kétszer végeztem. Ezután, a következő évben, 1930-ban, sikerült státusi tandíjat és konvik- tusi kedvezményt szerezni számomra, és így bekerültem a kolozsvári katolikus, úgy- nevezett piarista gimnáziumba¹⁰. Azért mondom, hogy úgynevezett, mert a piarista rendiek mellett sok civil tanár is tanított. És az iskola fenntartója nem a Piarista Rend volt, hanem az Erdélyi Katolikus Státus, amely önálló jogi személy volt, és amely ma már több mint négyszáz éves múltra tekint vissza. Nyolc gimnáziumot tartott fenn Romániában akkor. (Később talán majd visszatérek erre a témára.) A Státus az arra érdemes szegény tanulóknak ösztöndíjszerű kedvezményeket biztosított. Így kerültem be a gimnáziumba.

JI: Ne haragudjon, hogy közbeszólok. Mielőtt a gimnáziumot elkezdenénk, jó lenne, ha még egy kicsit visszamennénk az időben. A nagyszülőkre, az ükapákra, ükanyákra gondolok. Tehát, ameddig emlékszik, anyai ágon, apai ágon kik voltak az ősei, honnan származtak?

KS: Meg kell őszintén mondanom, hogy eléggé elszakadtam a család apai ágá- tól. Tudniillik amikor én 1919-ben születtem, akkor volt a nagy társadalmi mozgás Erdélyben, az átrétegződés a kisebbségi sorba. A testvéreim¹¹ még hosszabb időt töltöttek nyaranként a nagyszüleimnél és a nagybátyáimnál Ádámoson, ahonnan apám származott, és megvolt velük a kapcsolatuk. Azonban 1919-től, amikor én a világra jöttem, akkor már az anyagiak és a távolság miatt megritkultak a rokoni ta- lálkozások, és én sosem jártam gyermekkoromban apám szülőhelyén. Annyit tudok, hogy ők nyolcan voltak testvérek, 5 fiú, 3 lány; akik megérték a felnőttkort, valamennyien tanítók lettek. Dicsőszentmártonban végezték a tanítóképzőt. Ez Kis-Kü- küllő vármegyének központja volt annak idején, ott végezték a tanítóképzőt. Apám több fiútestvére korán meghalt. Én két leány-nagynénémet ismertem, akik még Ma- gyarfenesen felkerestek bennünket: Nina nénit és a Vikta nénit¹². Nina néninek, aki szintén tanítónő volt, volt egy Annuska¹³ nevű lánya, aki tehát nekem tulajdonkép- pen unokatestvérem volt. Olyan óriási korkülönbség volt köztünk, hogy őt válasz- tották keresztszülőmül, illetve a férjét, Veress Sándort, aki szintén tanító volt.

A körülményekre jellemző, hogy engem majdnem hároméves koromban keresz- teltek meg, mert valahogy a keresztszülők még mindig nem jöttek el. Magyarókere- kén csak református pap volt, katolikus pap nem. Az én anyám, elfelejtettem mondani, református volt, édesapám katolikus. Abban az időben még nem volt re- verzális-kötelezettség¹⁴, hanem a fiúk az apa vallását követték, a lányok az anya vallását. Így az egyetlen nővérem református lett. Megőrizték mindketten a vallásu- kat. Engem katolikusnak akartak keresztelni, és gondolom, részben emiatt is, mindig

10 Akkori hivatalos nevén: „Cluji Rom. Kat. Fiú-Főgimnázium”.

11 Keresztes Sándor testvérei: Gábor (1905–1986), Irén (1908–1948), Endre (1909–1980), Károly (1910–1948), László (1913–1997).

12 Keresztes Gábor (1840–1916) gyászjelentésében az alábbi gyermekeinek neve szerepel: Viktó- ria, Nina, Károly, Sándor és Róza.

13 Fejér Anna (apja: Fejér János, anyja Keresztes Nina).

14 Reverzális: a házasulandó felek írásos megegyezése a születendő gyermekek vallásáról feleke- zetileg vegyes házasság esetén.

(20)

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

19 húzták-halasztották a keresztelőt. Az az érdekes eset történt (ezt utólag mesélte el édesanyám), hogy egyszer, már majdnem hároméves voltam, a kertbe kiszabadulva teleettem magamat zöld ribiszkével. Olyan beteg lettem, hogy azt hitték, meghalok.

A református papnak volt egy orvostanhallgató fia, ő vett engem hirtelen kezelésbe, mert orvos sem volt a községben, és hogy nehogy pogányként haljak meg, a refor- mátus pap keresztelt meg katolikussá! A katolikus plébánia Bánffyhunyadon volt (Magyarókereke Bánffyhunyadtól úgy 15 kilométerre van körülbelül, fönt a bihari hegyek irányában), és hát azután később Bánffyhunyadon anyakönyveztek a katolikus plébánia anyakönyvébe.

JI: Ne haragudjon, de azt esetleg tudja, hogy mivel foglalkoztak a nagyszülők vagy a dédszülők?

KS: Mint ahogy mondtam, gazdálkodók voltak. Apai nagyapám, Keresztes Gá- bor gazdálkodó volt Székelyföldön. Nyilván nem lehetett túl nagy gazda, mert Er- délyben nem is voltak ilyenek, ezért alakult ki ott az a szokás, legalábbis Székely- földön, hogy amelyik családban sok gyerek volt, ott mindig igyekeztek vagy tanít- tatni a gyerekek egy részét, vagy szakmát adni a kezükbe; ők ezzel megkapták a jussukat; a föld pedig megmaradt egynek vagy kettőnek a kezében. Mert ha a földet szétosztották volna valamennyi gyermek között, a kis földbirtokok nem lettek volna képesek a családokat eltartani. Ez a gyakorlat olvasható Tamási Áron életrajzában is, ő is ugyanígy járt. Szóval a felemelkedés útja vagy a papi pálya, vagy a tanítói pálya volt, ha nem, akkor pedig szakmát tanulhattak, és így nyertek kielégítést.

Közbeszúrva megemlítek egy érdekes esetet. Későbbi életem folyamán össze- kerültem Kelemen Lajossal¹⁵, aki akadémikus volt, Erdélyben híres ember, a ko- lozsvári egyetemi könyvtárat és az Erdélyi Múzeum Egyesület levéltárát vezette. A Magyar Tudományos Akadémia is tagjává választotta, kitűnő ember volt. Amikor összeismerkedtünk, már a bécsi döntés után, kérdezte, honnan való vagyok. És mikor elmondtam, hogy apai nagyapám ádámosi volt, akkor a következőt mondta nekem: Tudod-e, mi esett meg a te nagyszüleiddel? Mondtam, nem. Azt mondja, hogy a korondi fazekasok megrakták készítményeikkel kóberes szekerüket, és járták a falvakat: természetbeni cserekereskedelmet folytattak. Meg volt szabva, hogy egy fazékba vagy egy csuporba mennyi zsírt vagy lisztet kellett beletenni vagy valami mást, és aszerint adták el az árujukat. Az egyik nap, délben, benyitott egy korondi fazekas a nagyapádékhoz, ahol éppen együtt ült a család az ebéd mellett. Erre a korondi visszahőkölt, és azt mondta: Bocsánat, instálom kérem, nem tudtam, hogy itt iskola van!

Mivel nagy családban éltek, elképzelhető, hogy ez valóban megtörtént. Amikor elmesélte, még nem tudtam, honnan ismerhette ő ezt a történetet. Később, egy köny- vét elolvasva láttam, hogy Ádámos szerepel ebben a művében: leírja a lakosokat, külön leírja a székelyeket, és ott szerepelnek a Keresztesek is. Kelemen Lajos uni- tárius volt, Ádámos pedig az unitárius egyház egyik központja volt valamikor, Ke- lemen Lajos pedig foglalkozván az egyház történetével, a helységgel, a lakosaival,

15 Kelemen Lajos (Marosvásárhely, 1877 – Kolozsvár, 1963) történettudós, levéltáros, az MTA tiszteletbeli, majd rendes tagja, az erdélyi magyar történetkutatás kiemelkedő alakja.

(21)

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

20

valahonnan hallhatta ezt a kis anekdotaszerűséget. Én csak később kezdtem tulaj- donképpen utánaérdeklődni, hogy hányan is voltak, és akkor derült ki a furcsa ha- sonlóság, hogy nekem is nyolc gyerekem van, és ők is nyolcan voltak testvérek.

Anyai ágról Fazakas László¹⁶ volt a nagyapám, nagyanyámat pedig Fábián Ju- liannának¹⁷ hívták. Őróluk többet tudok, nevezetesen: László nagyapám a Bánffy grófoknak volt az erdésze. Nem messze volt Remete Magyarókerekétől, és anyámat az apám ott ismerte meg. Amikor azután a román állam kisajátította a nagybirtoko- kat is, és így a Bánffyék kezéből is kikerült a bírtok, akkor nagyszüleim Váralmásra költöztek. Váralmás egy Kalotaszeg és Szilágyság között elterülő község; azért hív- ják Váralmásnak, mert egy várromja is van. Nagyapám ott vett magának egy kis házat, vagy örökölte a család – ezt már nem tudom –, de ott volt neki háza, gazdál- kodott tovább, és vett egy cséplőgépet magának. Később én még jártam ide a nagy- szüleimhez, Váralmásra. Nagyapám végül eladta a váralmási házát, és Bánffy- hunyadra költözött. De akkor már két cséplőgépe volt, és ez volt a fő bevételi for- rása. Csépelt a gazdáknak, és az a „vám”, amit a gazdák a cséplésért fizettek, az volt az ő évi jövedelme. Bánffyhunyadon és a környékbeli falvakban akkor még ökrök- kel, bivalyokkal vitték ki a cséplőgépet a földekre, amikor eljött az aratási szezon, és a kicsépelt gabonát hozták haza. Volt egy nagy magtár, hatalmas fatartályok voltak ott, feltöltötték búzával, és nagyapám a heti vásáron adta el a búzát, ebből élt.

Őróla ennyit tudok mondani.

Még él anyámnak az egyik fiútestvére, Dezső nagybátyám¹⁸, aki szintén késői gyerek volt a családban, most már 85. évében van, tőle kaptam meg László nagy- apám leszerelő levelét, aki a Bosznia elleni háborúban vett részt, és ezt most én őr- zöm mint emléket. Fazakas Dezső nagybátyám csak egy évvel volt idősebb a legidősebb bátyámnál. Ő, református lévén, Kolozsvárt végzett hat vagy hét gimná- ziumi osztályt a református kollégiumban. Miután abbahagyta a tanulást, kereskedő lett. Sokkal többet nem tudok a családról.

Annyit még megemlítek mint érdekességet, hogy később, amikor már köztiszt- viselő voltam, visszamenőleg igazolni kellett a származást, beszerezni az ősök pa- pírjait. Ekkor tudtam meg, hogy édesapámék tulajdonképpen székely nemesi családból származtak. Ők csíkbánkfalvi Keresztesi Keresztesek voltak. A pap bácsi- ról, Keresztes Károlyról pedig kiderült, hogy ebből a családból származtak az ő ősei is, akik aztán Küküllőre kerültek. Megtudtam, hogy valamikor Nagynak hívták az ősöket, és a Keresztes nevet az egyik tatár betörés idején kapták – ami elég gyakran előfordult Székelyföldön, ahol olyan erődtemplomok voltak, mint amilyenek most is láthatók Székelyderzsen és más helyeken. Minden családnak a belső falon belül megvolt a maga rekesze, ahol tartotta az élelmiszerét. Székelyderzsen még cserkész- koromban is láttam, hogy ott minden családnak megvan a maga helye, a füstölt hú- sokat stb. ott tartják. Ha a tatárok jöttek, akkor mind bemenekültek ide. Egyszer egy ilyen betörés alkalmával, amikor az élelmük már fogytán lehetett, kitörtek az ottani portyázó tatárokra, és az ősöm, akit Nagynak hívtak, egy kereszttel ment elől, és

16 Fazakas László (Nagyalmás, 1859 – Bánffyhunyad, 1938).

17 Fábián Julianna (1864–1946).

18 Fazakas Dezső (1904–1989)

(22)

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

21 akkor sikerült a portyázó tatároktól megszabadítani a községet, és ekkor kapta a nemesi címet és ezt a nevet, és így lettek a leszármazottak csíkbánkfalvi Keresztesek.

Persze, nem kell ezen csodálkozni, mert a székelyek mindig szabadok voltak, nem voltak jobbágyok, és ez a nemesi cím nem járt semmi különleges birtokkal. Anyai ágon is visszamenőleg – mert ezt beíratták akkor az anyakönyvi kivonatokba – sze- repelt, hogy nemes stb., akkor ezt még feltüntették. De hát ez, a Szilágyságban, in- kább a szabad embert jelentette a jobbágysorban élőkkel szemben. Meg aztán a nővérem összeállított egy származási levezetést, és volt egy címerünk, Sándor nagy- bátyámnál¹⁹ láttam (1937-ben kerestem fel). Meg volt festve a címerünk is, ami tu- lajdonképpen egy kar egy könyvön könyököl (gondolom, biblia lehetett a könyv), és egy keresztet tart a kezében. Ez volt a Keresztesek címere. Sajnos a nagybátyám- nak nem volt családja. Halála után ezt szívesen megszereztem volna emlékül, lehet, hogy a kunszentmiklósi plébánián megvan, csak aztán annyi zűr volt, nem érdek- lődtem utána, hogy mi lett a sorsa. Hát ennyit tudnék visszamenőleg a családról mondani.

JI: Azt kérdezném, hogy ebben az eddig említett időszakban, tehát születésétől a gimnáziumba kerüléséig, emlékszik-e olyan élményekre, amelyek esetleg ap- rócska dolgok, mégis megmaradtak az emlékezetében, vagy pedig olyanokra, amik az egyéniségét, jellemét valamilyen módon, hacsak kis mértékben is, de alakították.

Gondolok az apával való viszonyra. Ebből a rövid időszakból maradtak-e olyan em- lékei, melyeket őriz. Esetleg az édesanyjáról?

KS: Édesapámról csak annyit tudok mondani, hogy szigorú ember volt. A vele kapcsolatos első emlékeim már Magyarfeneshez kötődtek. Például, hogy sokan vol-

19 Keresztes Sándor (Ádámos, 1876 – Kunszentmiklós, 1945)

Az anyai nagyapa, Fazakas László obsitos levele 1891-ből

(23)

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

22

tunk, és nagyon beosztóan kellett élni; olyan apró emlékem maradt meg, hogy mindig ő vágta le a körmeimet, ölébe ültetve. Rengeteget cigarettázott, ez volt a másik, ami eszembe jut. Velük egy szobában volt egy kis vaságyam, abban aludtam, és ha apám éjszaka felébredt, akkor is rágyújtott.

JI: Bocsánat, a lakásuk hogy nézett ki?

KS: A lakásunk egy földszintes parasztházban két szoba volt, egy nagy konyha, előtte egy tornác.

Egy nagy emlékem maradt, hogy árvíz volt egyszer. Magyarfenesen voltunk, a Jósika báróéknak volt ott egy kastélya. A híres Jósika családé volt. Általában nem laktak ott, alig fordultak meg ott évente néhányszor, rájuk alig emlékszem, de az intézőikre igen, akik vezették a gazdaságot, ők ugyanis édesapám barátai voltak, és az egyik velem egykorú gyermekük a játszótársam volt. A falu közepén egy patak folyt végig. Egyszer náluk játszottam, amikor a nővérem, aki 12 évvel volt nálam idősebb, rohant értem, mert hatalmas vihart láttak közeledni, amire mi gyerekek persze nem figyeltünk fel… A patakon egy palló vezetett át, nem volt híd, hanem csak a pallón lehetett átmenni, és ennek egyik oldalán volt egy korlát. Ingott az egész, és emlékszem, a nővérem megfogta a kezemet, és rohant velem, hogy menjünk át a pallón. Azt hiszem, kevesen éltek át ilyen élményt. Láttam, hogy körülbelül egy másfél méter magas vízoszlop jön a patakmederben. Úgy, mint a higany, valahogy annyira felemelkedve rohant felénk, éppen csak hogy átértünk a pallón. Óriási fel- hőszakadás volt, órákig tartott, legalábbis utólag így emlékszem. Akkora volt az ár, hogy házakat sodort el, volt, amelyikben együtt ült a család; szénás szekerek kerül- tek fel a fűzfák tetejére, szóval, elképesztő árvíz volt. És akkor, tudom, egy-két cen- tin múlott, hogy a lakásunkba nem jött be a víz. Engem felültettek egy asztal tetejére, mert már avval számoltak, hogy be fog jönni a víz. A szomszédig nem lehetett át- látni; úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna.

A másik emlékem pedig, még édesapám idejéből, Laci bátyámmal kapcsolatos, aki hat évvel volt nálam idősebb. Apám fát vágott, aprította a fát, Laci bátyám pedig kint beszélgetett egy barátjával a ház előtt. Apám kiküldött, hogy szóljak Lacinak, jöjjön be, vigye be a felaprított fát a helyére. Én kimentem, de belém bújt a kisördög, mert április elseje volt, és elmondtam az apám üzenetét, de amikor indult befelé, hozzátettem, hogy „április bolondja” stb., és utána pedig már hiába mondtam neki, hogy nem április bolondja, tényleg be kell jönnie, nem hitte el. Aztán amikor apám hangját meghallotta… Végül mind a ketten kaptunk a fenekünkre, mert mindig kéz- nél volt egy kis nádpálcaszerűség. Apánk, mondom, szigorúan nevelt bennünket, és ezt szegény Laci bátyám, akit apánk tanított is, különösen megtapasztalhatta, mert őt minden nap, minden tárgyból feleltette, nehogy a többi gyerek azt gondolja, hogy vele kivételt tesz.

Az iskola egy falusi iskola volt, a vécék az épület egyik oldalán voltak, a pad- lásfeljáró mellett kellett elmenni. A padlásfeljáró lépcsőjének volt egy korlátja, és a gyerekek azzal szórakoztak, hogy felmásztak a lépcsőn a szünetben, és csúsztak le- felé a korláton. És hogy valami baj ne történjék – akkor apám igazgatója volt ennek a három-négy tanerős iskolának –, szigorúan meg volt tiltva a korláton való csúsz- kálás, nehogy leessenek a gyerekek. Emlékszem egy alkalomra: délutáni tanítás

(24)

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

23 volt, kimentem, gyáva gyerek voltam, hatéves, egy évvel fiatalabb is voltam a töb- bieknél, három lépcsőfokot mentem mindössze fel, hogy csússzam le. Sári tanító néni éppen akkor jött arra; meglátott és így szólt: Na, megállj Sanyi, megmondalak az édesapádnak. És meg is tette. A következő óránk kézimunkaóra volt, amit a Be- nedek²⁰ bácsi, a volt nyugdíjas igazgató tartott, agyagoztunk. Kiosztotta a Cimbora című újságot, a Benedek Elek által szerkesztett újságot, az járt nekünk, és közben nézegettük. Hát, a kézimunka-órán egyszer csak nyílik az ajtó, és bejön apám a kis pálcával a kezében, és mondja: Keresztes! Elsápadva felálltam. Kijössz! Az egész osztály előtt kaptam hármat a fenekemre, és emlékeztetett apám: Ki volt adva, hogy nem szabad a lépcső korlátján csúszkálni. Ilyen zsánerű ember volt apám, mindig vigyázott arra, még véletlenül se legyen olyan látszata, hogy ő kivételezik a gyere- keivel. Mindig inkább a ló túlsó oldalára kerültünk ebből kifolyólag.

Szigorúsága ellenére nagyon szerettük. Kolozsvárott volt a tüdőszanatórium, ott halt meg. Bánffyhunyadra vitték eltemetni. Engem otthon hagytak, mivel kicsi voltam, így a temetésén nem tudtam részt venni.

A másik emlékem, hogy nagyon szerényen éltünk, és így a karácsony is nagyon szerény volt a mai ajándékozási szokásokhoz képest. Nem is emlékszem olyanra, hogy valami rendkívüli dolgot kaptam volna szaloncukron kívül; szerényen, a fára jutott belőle. Akkoriban a karácsonyestét mindig velünk töltötte Oczwirk²¹ tiszte- lendő bácsi. Ő volt Magyarfenesen a katolikus pap, és mivel mi katolikus család voltunk, hát meghívták édesapámék. Arra emlékszem, hogy engem mindig elvittek a bátyámék karácsonyfa-díszítéskor szánkózni. Karácsony táján majdnem mindig hó volt, de persze nem ródlival szánkóztunk, hanem egy fából kivágott kis deszka volt egy nagy kötélhez kötve. Egyben volt kivágva, egy darabból, és vagy volt az aljára pléh szegezve, vagy nem. Erre emlékszem. Akkor még nem tudtam megérteni, hogy ilyenkor miért visznek szánkázni, később jöttem rá, hogy ilyenkor díszítették a karácsonyfát. Más különleges emlékem nem nagyon maradt.

Annyit talán még el kell mondanom, hogy nekünk otthon nem nagyon voltak könyveink. Jókai-sorozat, amit még a háború alatt kezdtek kiadni, az volt. Emlék- szem még egy háromkötetes magyar történelemkönyvre. Tehát viszonylag kevés könyvünk volt, de Bánffyhunyadon több barátom volt, jómódú családoknak a gye- rekei, akiknek a szülei is nagyon szerettek, mert úgy látszik, jó gyereknek tartottak.

Különösen két ilyen barátomra emlékszem. Az egyik a Kabdebó Zoltán²², egy ör- mény ügyvéd²³ legkisebb fia, aki nálam egy évvel fiatalabb is volt, ő volt a játszó- társam, viszont neki, testvéreinek és az apjának is óriási könyvtára volt. Úgyhogy én ily módon mindenféle könyvhöz hozzájutottam, kezdve a Mackó úr kalandjaitól, később a Verne és May Károly könyvekig. Nagyon szerettem olvasni. Elemista ko-

20 Benedek Zoltán (?–1928) 1911-ig Magyarlónán (1899-ig Szászlóna a község neve), majd 1912- től Magyarfenesen volt igazgató-tanító.

21 Oczwirk László (Selmecbánya, 1894 – Borbánd, 1934) gyulafehérvári teológiai tanulmányai után Vulkán, Petrozsény, Gyergyóalfalu, Hátszeg, Kide, Magyarfenes (1925–1931 között) majd Bor- bánd plébániáin szolgált. Fiatalon, 1934-ben hunyt el.

22 Kabdebó Zoltán (1920–1942).

23 dr. Kabdebó Szilárd (vezetékneve néhol Kapdebó formában szerepel).

(25)

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

24

romban a legnagyobb teljesítményem a Winnetou volt. Három kötetből állt, és ál- landóan olvastam. De nem Zoltán volt az egyetlen barátom. Volt Martits²⁴ állator- vosnak a két fia, de közben voltak más barátaim is ter- mészetesen. Volt Ilosvay Géza²⁵, ő református fiú volt, egy évvel volt idő- sebb ő, egy cipésznek, illetve csizmadiának a fia volt. Jól kereső csizmadia volt, vásárokra jártak, új csizmákat vittek, emlék- szem, rudakra voltak fel- téve, átdobva, különböző női, férfi csizmák. Kalota- szegen nagy divat volt a nőknél a piros csizma, jól állt a szép kalotaszegi népviselethez. Keddenként és az országos vásárra mindig ki voltak rakva a csizmák. Ugye, nagy kereskedelmi központ volt Bánffyhunyad, a Móc-vidékről minden kedden jöttek le az emberek. Itt vásároltak a románok búzát, élelmiszereket, zöldségeket, ami a hegyekben nem termett meg. Ők pedig hoztak le deszkát, rönköket, gerendákat, meg állatokat hajtottak eladni. Sok zsidó kereskedő lakott Bánffyhunyadon, így őket is megismertem. Barátaim között, főleg a bátyám barátai között nagyon sok zsidó fiú volt, nem volt ebből soha semmiféle probléma.

Azután másik jó barátom volt, remélem, él még, később főorvos lett Bánffyhunya- don: Major Laci²⁶, akinek az édesapja baptista prédikátor és cipész volt, javítóci- pész, sok gyerekkel. Mindegyik gyermekét taníttatta. Laci szintén egy évvel volt nálam idősebb, nagyon közel lakott hozzánk. Volt egy szolgabíró-helyettes, Mészá- ros nevezetű, annak három fia volt, ott láttam életemben először cserkészkalapot.

Hunyadon nem volt cserkészet, de csináltunk, szerveztünk bandákat. Mi a Barcsay utcában laktunk akkor, és voltak Új utcai, Nagy utcai, Barcsay utcai gyerekbandák;

vezért választottunk és alvezéreket. Én is alvezére voltam egy ilyen társaságnak még elemista korban, de ami nagyon érdekes, ha visszagondolok: könyvtárat szervez- tünk. Ez az én ötletem volt; persze, én nem nagyon tudtam hozzáadni, de a Kabdebó Zoli és mások könyveit összeraktuk, és nagyapám gabonásának a padlásán volt meg- felelő hely, ott tároltuk a könyveket egy faragott ládában, és ott lehetett kölcsönözni könyveket.

A forrás, ahol a Sebes-Körös ered: Körösfő néhány kilométerre volt Hunyadtól, úgyhogy ez a kis patak ott kanyargott keresztül. Úszni nem lehetett benne, de volt egy másik patak, a Damos-patak, ott volt egy omlásos rész, amit – nem tudom, miért – Mosdótálnak neveztünk el. Az egyik kijáratánál gátat építettünk, s ezzel derékig

24 Valószínűleg dr. Martits Ferenc.

25 Ilosvay Géza (1918–1949) később orvosdoktor lett.

26 Major László (1918–?) orvos lett, sok éven át belgyógyász főorvos volt Bánffyhunyadon, 1983 körül ment nyugdíjba.

Hetivásár Bánffyhunyad főterén a múlt század elején

(26)

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

25 érő vizet tudtunk felduzzasztani, ez volt a mi gyerektársaságunknak a nyári szóra- kozása. Ott fürödtünk, és ugyanebben a patakban rákásztunk. Azt persze nagyon primitív módon tettük. Vettünk a mészárszékben két lejért májat, azt kitettük a napra; a máj két nap alatt jó büdös lett, rákötöttük egy spárgára, és beengedtük egy- szerűen a vízbe, és aztán láttuk, ahogy jöttek elő a rákok a fűzfák vízbe érő gyökerei közül. Belekapaszkodtak a csaliba, és amikor kettő-három már belekapaszkodott, és elkezdték a májat enni, akkor egyszerűen kiemeltük őket. Mindjárt tüzet is raktunk a gallyakból, megsütöttük a rákokat… Szóval ilyen élményeink voltak. Na meg tejes kukoricát sütöttünk parázson. Már később, kis gimnazistaként csináltuk azt, hogy kimentünk mogyorózni a közeli erdőbe: mogyorót gyűjtöttünk kis vászonzacs- kókba, és amikor már akkorácskák voltunk, avval huszonegyeztünk, kártyáztunk.

Érdekes társaság alakult ki így, mert először az én generációmmal fordult elő, hogy egyszerre kerültünk többen, magyar fiúk középiskolába, majd később, egyetemre;

akkor hatan-nyolcan voltunk Bánffyhunyadról. Később még visszatérek erre.

JI: Talán azt kérdezném még: Bánffyhunyadon hogyan laktak? Említette, hogy édesapja halála után költöztek ide. A nagyszülőkhöz?

KS: Akkor a nagyszülők még Váralmáson éltek. Először egy nagyon szerény egyszoba-konyhás lakásban laktunk. A bátyáim közül már csak a Laci bátyám lakott otthon… Gábor bátyám, a legidősebb, közben katona lett, tengerész, három évre, együtt szolgált a nagybátyámmal. Ők majdnem egykorúak voltak. Irén nővérem otthon volt; Endre és Károly bátyáim viszont fönt a hegyekben. Kelecelnek és Bélesnek hívták a helyeket, ahol dolgoztak, fakitermelő nagyüzemek működtek ott, ők ott sza- badultak fel, vasesztergályosok lettek meg lakatosok. Úgyhogy csak ünnepekre jöt- tek haza. Laci bátyám első szakmája kereskedő volt, Bánffyhunyadon kezdte a szakmát, aztán később bekerült Kolozsvárra, és autóelektrotechnikus lett, és akkor Irénke meg én maradtam otthon. Egy nagyon szerény kis ház volt, amit béreltünk.

Az udvarban lakott a háztulajdonos is, a ház túlsó oldalában. Érdekes emlékem volt, hogy rendszeresen jöttek be Hunyadra magyarókerekiek – ahol korábban apám ta- nító volt – a vásárra, majdnem minden kedden, és sose fordult elő, hogy valaki ne jött volna be az anyámat megkeresni. Emlékszem egy román asszonyra, Anna né- nire, Annuca nénire és a lányára; én gyerek voltam, a lánya akkor már egy nagyon szép arcú leány volt, nem jut hirtelen eszembe a neve; ők rendszeresen jöttek, és mindig hoztak valamit: tojást, túrót, vajat vagy valami mást a tekintetes asszonynak –így szólították az anyámat. Később aztán, évek múlva azt is megtapasztaltam, hogyan emlékeznek az anyámra és az apámra a községben, Magyarókerekén. Igazán megható volt: az ottani magyarok is és a románok is jöttek. Ez az Anna néni például román volt, egy életen keresztül tartották a kapcsolatot anyámmal, csak jó emlékeik voltak.

Aztán még emlékszem egy nagyon érdekes esetre, amelyre kísértetiesen hason- lított egy jóval később látott színdarab. Néhány évvel ezelőtt mutatták be a televízi- óban – nem tudom, látta-e, István? – az Asztalos István egyik novellájából készült Tejesember című egyfelvonásost. Én egészen megkönnyeztem. Mert a Tejesember – az is Erdélyben játszódik! – arról szólt, hogy egy meg nem nevezett városban él egy lecsúszott értelmiségi család, valamikor az impériumváltozás után. És van egy román tejesember, aki hordja nekik a tejet, pedig nem tudnak fizetni neki. Az asz- szony mindig bujkál előle, és a gyerekek pedig mindig ígérik, hogy anyjuk majd

(27)

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

26

ekkor fog fizetni, majd akkor fog fizetni. Végül nem tud mást csinálni az asszony:

amikor jön tejesember, bebújik a szekrénybe. A tejesember kérdi: Nincs itthon az anyátok? – Közben valaki bejön, és az asszony azt hitte, hogy a tejesember ment el, ezért kijött a szekrényből. És a tévéfilmben látjuk: ott áll mind a kettő döbbenten.

És akkor az asszony megszégyenülve elkezd zokogni, mire a tejesember kifordul, és elmegy. A következő alkalommal, mikor újra visszajön és hozza a tejet, egy zsák krumpli van a vállán, és leteszi azt is, mondván, hogy ezt fogadják el. Otthagyja, úgy megy el. Hát, mi ugyanígy voltunk egy Juon nevezetű marótlakai emberrel. Ez a Marótlaka nevű falu Bánffyhunyadtól négy-öt kilométerre fekszik, onnan hozta nekünk hónapokon át úgy a tejet, hogy nem tudott anyám fizetni, és ő mindig hozta a tejet. Hozta a tejet azzal, hogy anyám majd egyszer kifizeti. Hát aztán, egyszer talán ki is fizette. De hozta.

Arra is emlékszem még, hogy volt a Berkovits bácsi, egy kis zsidó vegyeskeres- kedő. Szegény édesanyám, hát neki is kellemetlen volt ez a pénztelenség, és

„könyvre” vásároltunk, azaz mindig beírta a kereskedő a könyvébe, hogy mit vet- tünk, dátum szerint, mennyit, és a tartozást átvitte a következő oldalra, s így ment.

Havonta, amikor jött a nyugdíj, akkor fizettünk, de volt hosszú időszak, amikor anyám nem tudott fizetni. Mindig engem küldtek el vásárolni, a gyereket, de aztán lassan már én is kezdtem szégyellni. És Berkovits bácsi is adta azért a hitelt. Volt olyan év, hogy a nővérem télen nem tudott kimozdulni a házból, mert nem volt ci- pője, csak papucsa. Hogy mi hogyan jártunk, hogy agyonfoltozott volt a cipőnk mindig, az ma már elképzelhetetlen. Ezek olyan gyerekkori élmények voltak, melyek mind kihatottak az emberre, szociális szemléletének az alakulására. Hát ennyit tudok még mondani a gimnázium előtti időkről.

JI: Annyit kérdeznék még, hogy a nagyszülők, akikkel kapcsolatban említette, hogy ők tehetősebbek voltak, ők támogatták-e édesanyját, vagy esetleg csak az öz- vegyi nyugdíjból élt, vagy volt-e valamilyen kereső foglalkozása?

KS: Anyám özvegyi nyugdíjból élt. Egyébként négy polgárit végzett, ennyi volt a végzettsége. Volt varrógépünk, a gyerekeknek majdnem mindent ő maga varrt, ő sütötte a kenyeret, volt sütőkemence a háznál. Arra emlékszem, anyai nagyszüleim segítettek terménnyel, liszttel, ezzel-azzal, de azért anyámban is volt tartás, csak a legszükségesebb esetben kért segítséget. A pap bácsi, akit említettem, többször meg- lepte az anyámat. Mi ketten mentünk el, és vett például egy szekér fát. Akkor fával fűtött mindenki, a tüzelőt is nagyon be kellett osztani. Akkor már egy jobb lakásban laktunk a Fő utcán, a Bede bácsiéknál. Ott volt három szoba és egy nagy veranda.

Ott laktunk akkor, de nagyon nagy beosztással. Közben akadtak problémák is, em- lékszem egy esetre: Károly bátyám, aki időközben sofőr lett, kárt csinált egy autó- ban. Az kegyetlen dolog volt, mert azt hiszem, Károly még kiskorúnak számított, ezért a kártérítést anyám nyugdíjából vonták le.

Egy másik ilyen kellemetlen eset nagyapámmal kapcsolatos. Ő egy időben mé- hészkedett, és akkoriban meg volt engedve a méhészeknek, hogy nem tudom hány tő dohányt termeszthetnek. Ez valamilyen érdekes rendelkezés volt a méhek miatt.

Nagyapám nagy pipás volt. Volt egy cseréppipája, ki nem esett a szájából. Ő volt nekünk a Tata, mindig így hívtuk.

(28)

––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––

27 Jóval később támadt a baj, amikor nagyapám már nem élt. Tudniillik volt neki egy úgynevezett dohányvágó gépe, egy kézi erővel működő szerkezet. Ezt, amikor költöztünk, mindig vittük magunkkal, és rozsdásodva fenn hevert a padláson. Egy- szer a fináncok egy ellenőrzés alkalmával megtalálták ezt a dohányvágót a padlá- sunkon, és nagyon komoly büntetést róttak ki az anyámra, pedig látták, hogy a készülék be van rozsdásodva, tehát nincsen használatban. Még ez is sújtotta anyá- mat. Szóval, ilyen családi kalandokon is keresztül kellett mennünk.

Amikor nagyszüleim fölköltöztek Váralmásról és megvették ezt a házat, akkor anyám húga is odaköltözött a családjával: Ilonka néni és a férje, Sándor bácsi. Far- kas Sándor gépész volt, ő kezelte nagyapám cséplőgépét. Elég közel laktunk egy- máshoz, a család így együtt volt. Sándor bácsiéknak volt egy nálam két évvel idősebb fiúk, a Farkas Pityu, Pista, ő is beletartozott a mi gyerekkori bandánkba.

Métáztunk. Az egy érdekes és szórakoztató játék volt.

Akkor még falu-jellege volt Hunyadnak. Minden szombaton (szombat délben fejeződött be a mezei munka), amikor az emberek hazajöttek, lerakták a szekereket, a szerszámokat, mindent, és akkor kezdődött a takarí- tás, a sepregetés. Minden háztulajdonos megtisztította a járdáját és az utcát a feléig. A község minden utcája rendbe lett téve szombat délután. Aztán vasárnap az öregek kiültek a kapuk előtti padokra, kártyáztak vagy beszélgettek az asszonyok. A fiatal lányok népviselet- ben, gyönyörű kalotaszegi népviseletben, pártásan sé- táltak. Vasárnap délután táncoltak a csűrökben vagy kint a szabadban. A legények csizmát és fehér bő gatyát viseltek. Mi, süvölvények pedig métáztunk. Ez egy lab- dajáték volt, ütővel. Ez az utcán folyt. Akkoriban ott autó egy héten egyszer ha elment… A kitakarított utca egyfajta köztérré vált. Ez volt a szórakozás.

Nagyapám házában volt egy istálló, használaton kí- vül, annak a padlása volt a fő „várunk”. Felvonóhidat csi- náltunk, aztán jöttek egyszer más fiúk, meg akartak ostromolni bennünket. Két vasárnap múlva mi mentünk vissza, és ostromoltuk őket; döbbenetes dolgokat csi- náltunk, ha visszagondolok. Autógumiból nagy parittyákat és csúzlikat készítettünk, egész ökölnyi köveket lőttünk az amúgy is töredezett zsindelytetőre, az ellenséges vár tetejére. A szülők kétségbeesve szaladtak ki, mi történik. Szóval, ez egy ilyen falusi, vidéki gyerekélet volt, nagyon aktív és romantikus.

JI: Azért kérdeztem, hogy ez a szegénység, amit említett, ami körülvette önöket, ez igazából nem befolyásolta a hangulatot?

KS: Általában kevesen voltak olyanok, akiknek jobban ment a soruk. Az előbb említett Major Laci, akiből, mint említettem, orvos lett, vagy az Ilosvay Géza, ők sem éltek sokkal jobban, mint mi. A Kabdebó Zoli kivétel volt, meg mondjuk a Martits gyerek, de ezt sosem éreztették, szóval az érintkezés tökéletes volt a gyerekek között, és a szülők is természetesnek tartották ezt, és szívesen vették a barátko- zást.

Hunyadi népviselet