Voltaire a következő megjegyzéssel zárja a Filozófiai levelek Locke-ról szóló fejtegetéseit: „Valamennyi modern filozófiai munka, ha egy halomba hordanák őket, nem fog annyi perpatvart kelteni, mint egykor a ferencesek vitája arról, hogy milyen is legyen csuhájuk és csuklyájuk alakja” (78).1 Sajátos ellentmondás egy olyan könyvben olvasni e sorokat, amely meglehetősen nagy perpatvart keltett hazájában. Voltaire a Filozófiai levelek nagy részét 1726 és 1729 között, angliai száműzetése idején írta, majd 1734-ben, franciaországi megjelenése után újra el kellett hagynia Párizst, mivel elfogatási parancsot adtak ki ellene. A könyvet rögtön betiltották és nyilvánosan elégették. Ennek ellenére a felvilágosodás kori Franciaországban talán az egyik legnagyobb hatású filozófiai munkának számít.
A kommentátorok filozófiai hadi gépezetként emlegetik,2 kiemelik polemikus, provokatív, olykor cinikus stílusát, amely hatékony eszköznek bizonyult a szerző által fontosnak vélt eszmék, a gondol-kodási, a vallási és a gazdasági szabadság, az ésszerűség és a tolerancia hirdetéséhez. A kor eszme-történetének kutatói, miként Boros Gábor is, kánonképző erejét hangsúlyozzák.3 Voltaire Filozófiai leveleinek egyik legfontosabb hatása az angolszász empirista és experimentális filozófia kontinentális népszerűsítésében érhető tetten. E tekintetben élesen szemben áll a 17. századi francia filozófiá-ra jellemző metafizikai rendszefilozófiá-ralkotó gondolkodással. Ezzel alapvetően megszabta a kofilozófiá-rai ffilozófiá-rancia felvilágosult gondolkodás alapvető irányát, amely, mint tudvalevő, nem Descartes és Malebranche nyomdokain halad, hanem Bacont és Locke-ot tekinti követendő példának.4 Nem kis eredmény ez egy olyan kultúrában, amelyben a kartezianizmus – mind fizikai, mind metafizikai síkon – a levelek megjelenésekor még igen jelentős hatást gyakorol. Gondoljunk csak az 1715-ben meghalt Maleb-ranche 18. századi recepciójára, amelyről Schmal Dániel kutatásai nyomán olvashatunk magyarul.5
Az alábbi tanulmányban azt vizsgálom, miként jelenik meg a 17. századi gondolkodás a Filozófiai levelekben. Arra a viszonyra vagyok kíváncsi, amely Voltaire-t az őt megelőző évszázad gondolkodásá-hoz fűzi, és elsősorban az érdekel, miként értelmezi a kora újkori gondolkodókat. A Filozófiai levelek eredetileg „Angol levelek”-ként íródtak. Voltaire fő célja az volt, hogy a francia nagyközönséggel megismertesse az Angliában honos vallási, társadalmi, kulturális és filozófiai viszonyokat, hiszen a szigeten tapasztalt jelenségek elemzését alkalmasnak vélte arra, hogy általa kritikával illesse a fran-cia abszolutizmust, a katolikus vallási dominanciát, a merev társadalmi hierarchiát vagy a filozófiai
1 volTaire, Filozófiai levelek, ford. réz Pál = volTaire, Válogatott filozófiai írások, Bp., Akadémiai, 1991, 36–160. A továbbiakban az idézetek után ennek a kiadásnak a lapszámait adom meg.
2 Frédéric deloFFre, Préface aux Lettres philosophiques = volTaire, Lettres philosophiques, éd. Frédéric deloFFre, Paris, Gallimard, 1986, 7–10.
3 Boros Gábor, Felvilágosodás = Filozófia, szerk. Boros Gábor, Bp., Akadémiai, 2007, 779–783.
4 Lásd erről: Ernst cassirer, A felvilágosodás filozófiája, ford. scheer Katalin, Bp., Atlantisz, 2007, 14 skk.
5 schMal Dániel, Kauzalitás és természettörvény a kései 17. században, Világosság, 50(2009), 39–48; schMal Dániel, Nicolas Malebranche és a kartezianizmus = Nicolas MaleBraNche, Beszélgetések a metafizikáról és a vallásról, ford. schMal Dániel, kékedi
Bálint, Moldvay Tamás, Bp., L’Harmattan, 2007, 347–388.
hagyomány rendszerszerű, metafizikus jellegét.6 Ugyanakkor a levelekben van egy kakukktojás, az utolsó, amely terjedelmét tekintve a leghosszabb darab. Ez a levél az egyetlen, amely nem angliai témával, hanem Pascal gondolataival foglalkozik. Hogyan illeszkednek bele a Pascal gondolataihoz fűzött megjegyzések az angol levelek tematikájába? A továbbiakban amellett fogok érvelni, hogy nincsen tematikus törés a levelekben, hiszen a Pascal-értelmezés szorosan összefügg azzal, ahogyan Voltaire a 17. századi gondolkodást látja és láttatja, mégpedig abban az oppozícióban, amelyet a kora újkori angol és francia gondolkodók között felállít. Tézisem igazolásához először a kötet egészét vizsgálom ebből a szempontból, majd pedig külön veszem szemügyre utolsó, Pascalnak szentelt levelet.
A kora újkori filozófia Voltaire értelmezésében
Kétségtelen, hogy Voltaire Bacont, Locke-ot és Newtont koruk legnagyobb filozófusainak tekinti, akiknek „az egész emberiség tanítómestereivé kellene válniuk” (118). Az angol filozófia bemutatása alapvetően egy oppozícióra épül, amely a francia és az angol gondolkodás között feszül, és ebben az ellentétben a francia gondolkodás képviseli a csekélyebb értéket. Ez az oppozíció uralja Bacon, Locke és Newton filozófiájának ismertetését, ahol a francia gondolkodást minden esetben Descartes jeleníti meg. A kérdés mármost az, hogy mi alapján képez Voltaire értékkülönbséget a karteziánus és az angolszász gondolkodás között. Másként szólva, melyek azok a filozófiai alapelvek, amelyek Volta-ire megítélése szerint alkalmasak annak eldöntésére, hogy két gondolati alakzat közül melyik hordoz több értéket.7 Kétségtelen, hogy Descartes-ot nem állítja be egyértelműen negatív szereplőnek.
Voltaire szerint érdemei a következő három dologban vitathatatlanul megragadhatók: a geometriai módszer kidolgozásában, az analitikus geometria feltalálásában és a fénytörés matematizálásában. E tekintetben Newton előfutárának tekinthető. Legnagyobb hibája azonban, hogy filozófiájában nem tartotta magát következetesen a matematikai módszerhez:
A geometria olyan kalauz volt, amelyet bizonyos értelemben ő maga alakított ki, s amely biztosan irányíthatta volna fizikai kutatásaiban, de Descartes végül elfordult et-től a kalauztól, s teljességgel a módszer szellemére hagyatkozott: filozófiája ekkor már nem volt egyéb, mint szellemes regény, amely legfeljebb a tudatlanok szemében tűnik valószerűnek. (82–83)
Az, ami Voltaire szemében Descartes gondolkodását leértékeli Newtonhoz képest, nem más, mint ez az elfordulás a geometriától a fizikai kutatásokban. Ezt Voltaire annak tulajdonítja, hogy
„Descartes eleven és erős képzelőtehetséggel született” (80), és hogy „álmodozó volt” (82). Voltaire megismétli Descartes-tal szemben azt a kritikát, amit már Pascal megfogalmazott a karteziánus fizika kapcsán, ti. hogy a természet regényét írja meg a természet tudománya helyett.8 A képzelet
szere-6 Voltaire Angliával kapcsolatos értékítéletének elemzését lásd: John leiGh, Voltaire and the myth of England = The Cambridge Companion to Voltaire, ed. Nicholas croNk, Cambridge, Cambridge University Press, 2009, 79–90.
7 Itt jegyezzük meg, hogy csak részben értünk egyet Réz Pál ama megjegyzésével, miszerint „A Filozófiai levelek […] nem filozófiai traktátus. Egyszerű útirajz, mondtuk; nem voltunk pontosak. Voltaire ebben a könyvében valójában műfajt teremt, vagy legalábbis a műfajok új elegyének változatát alakítja ki”, réz Pál, Voltaire világa, Bp., Európa, 1981, 52. Inkább úgy fogalmazhatnánk, hogy a Filozófiai levelek nem kizárólag filozófiai traktátus, de olvasható akként is. Ez teszi lehetővé, hogy az értelmezés során feltegyük azt a kérdést, hogy milyen elvek alapján tételez Voltaire értékkülönbséget filozófiák között. Ezek az elvek, mint látni fogjuk, világosan kirajzolódnak a szövegből, ami egy egyszerű útirajz esetén aligha történne meg.
8 Pascal egy testimonium szerint a karteziánus fizikát a természet regényének nevezte: „A már elhunyt Pascal úr a karteziánus filozófiát a természet regényének nevezte, olyannak, amely hozzávetőleg a Don Quijotére hasonlít” Pascal,
Pascal és a 17. század Voltaire Filozófiai leveleiben
pe és a narráció működtetése a tudományos leírás helyett nem jelent mást, mint hogy Descartes filozófiájában elvétette az igazságot: „A mi Descartes-unk […] avégett született, hogy megcáfolja az ókoriak tévedéseit és helyükbe tulajdon tévedéseit állítsa” (74). A descartes-i metafizika teljes egészében a képzelődésnek a gyümölcse: „Tévedett a lélek természetének, az istenbizonyítékoknak, az anyagnak, a mozgás törvényeinek, a fény természetének megítélésében, elfogadta a velünk szü-letett eszmék tanát, új elemeket talált ki, egy világot teremtett, az embereket a maga képére gyúrta át” (83).
A Descartes-tal szemben kifejtett kritika nyomán kirajzolódnak azok a filozófiai preferenciák, amelyek Voltaire elvárásait maghatározzák, és amelyek maradéktalanul teljesülnek három angol gon-dolkodónál: Bacon-nél, Locke-nál és Newtonnál.9 Bacon a kísérleti filozófia feltalálásában alkotott nagyot: „még nem ismerte a természet titkait, de ismerte és feltárta mindazokat az utakat, amelyek e titokhoz vezettek” (70). A természet igaz megismeréséhez tehát a tapasztalat és a kísérletek vezetnek el, szemben a képzelődésekkel. Az experimentális filozófia másik oldalát azoknak a pszichológiai és kognitív folyamatoknak a leírása képezi, amelyek a tudást kizárólag tapasztalati forrásból állítják elő.
Ez volt a legfőbb erőssége Locke-nak, akinél Voltaire szerint „bölcsebb, módszeresebb, pontosabb és logikusabb elme talán soha nem élt a földön” (72). Locke a gondolkodás történetében az első, aki képes volt feltárni az emberi lélek igaz természetét: „minekutána ily sok gondolkodó a lélek regényét akarta megírni, egy bölcs szerényen megírta a történetét [genezisét]: Locke megmutatta az embernek az emberi értelmet, ahogyan egy kitűnő anatómus magyarázza meg az emberi test mozgatóerőit” (74). Voltaire megmondja, mi az a mérték, aminek köszönhetően Locke elkerülte a tévedéseket: „mindvégig a fizika fáklyájának fényénél dolgozik” (uo.). Míg Descartes azt állítot-ta, hogy a lélek lényege és léte a gondolkodás, addig Locke megmutatállítot-ta, hogy a lélek független a gondolkodástól, hiszen a gondolkodás képessége csak lassanként, az ember növekedése során és a tapasztalati információk bővülésének köszönhetően alakul ki a lélekben. Az igaz pszichológiának és antropológiának az tehát a feltétele, hogy minden metafizikai dimenziótól megfosztva ezeket empi-rikus és fizikai alapokra helyezzük..
A 17. századi francia és angol filozófia legélesebb konfrontációjára a Newtonról szóló levelek-ben kerül sor. „Nem hiszem, hogy [Descartes] filozófiáját csakugyan Newton filozófiájához lehetne mérni bármiben is; a Descartes filozófiája kísérlet, a Newtoné remekmű; de aki megmutatta a helyes utat, talán felér azzal, aki később ezt az utat végigjárta” (83). A newtoni filozófiából Voltaire a tömegvonzás elméletét, az optikát és az infinitezimális kalkulus kidolgozását emeli ki. Descartes mindhárom területen – a fizikában, az optikában és a matematikában – bizonyos értelemben New-ton előfutárának bizonyult. Ám a fizikájukat élesen elválasztja egymástól az, hogy míg Descartes képzeletbeli jelenségekkel dolgozott, addig Newton mindvégig a realitás talaján maradt. Itt terjede-lem híján nem áll módunkban részletekbe menően eterjede-lemezni a két fizika voltaire-i konfrontációját.
Azt azonban ki kell emelni, hogy az igazság és hamisság eldöntésében itt is a matematikai egzaktság és az empirikus ellenőrizhetőség szolgál mértékül. Voltaire szemléletesen mutatja be a tömegvonzás elméletének kialakulását Newton gondolkodásában, majd védelmébe veszi Fontenelle-el szemben, aki a gravitációs erőben egy skolasztikus okkult törekvés újraéledését vélte felfedezni. A voltaire-i értelmezés talán legfontosabb eleme, hogy nem tekinti követelménynek a tömegvonzás okának
Pensées, = Pascal, Œuvres complètes, éd. Louis laFuMa, Paris, Seuil, 1963, 1008. töredék. – A továbbiakban erre a kiadásra a Laf. rövidítéssel és a töredék számával hivatkozom.
9 Megjegyzendő, hogy Berkeley-ről egy szó sem esik a levelekben, noha műveit már az 1710-es években publikálta.
Ennek magyarázata feltehetően az, hogy Berkeley filozófiája nem felel meg a filozófiával szemben támasztott voltaire-i kritériumoknak.
pontos meghatározását. Elég, ha az elmélet megadja az elvet, amely kellőképpen hatékony a fizikai jelenségek magyarázatában, és amely alkalmas arra, hogy a fizikai mozgásokat matematikailag leírja.
Newton elmélete megfelel ezeknek a követelményeknek, míg Descartes-é nem. E tekintetben két-ségtelen, hogy Voltaire már a modern tudományosság kritériumrendszerét alkalmazza a 17. századi gondolkodói teljesítmények értékelése során.
Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy Voltaire a kora újkori francia és angol filozófiák konfron-tációja során tudományos szempontból matematikai és fizikai, ismeretelméleti szempontból pedig empirikus elveket alkalmaz mértékül a gondolkodói teljesítmények megítéléséhez. Ennek fényé-ben utasítja el egyrészt a rendszeralkotó szándékot, másrészt mindenféle metafizikai vizsgálódást, amelyeket a képzelet birodalmába utal és hamisnak tételez. Ezzel az erős szemléletmóddal Voltaire nemcsak a 18. századi francia gondolkodás irányvonalát jelölte ki, de jelentősen hozzájárult egyrészt a newtoni fizika paradigmatikussá válásához, másrészt a tudományosság modern kritériumrendsze-rének elterjedéséhez.
A 25. levél Pascal Gondolatairól
A 25. levél több szempontból is kilóg a sorból. Voltaire eddigi szándéka az volt, hogy esszéiszti-kus, tudománynépszerűsítő formában példaképként állítsa a franciák elé az angol kultúrát (Shakes-peare-t és a tragédiaköltészetet kivéve). A 25. levél azonban mind formájában, mind tartalmában különbözik az előzőktől. Nem angol, hanem francia szerző áll a középpontban, a levél nem esszéisz-tikus, hanem széljegyzetek formáját ölti. Voltaire – saját kifejezésével élve – „önkényesen” kiválaszt félszáz szöveghelyet Pascal Gondolatok című művéből, és megjegyzéseket fűz hozzájuk. Itt tehát sem az oktatás, sem a népszerűsítés nem cél, hiszen a 18. századi francia olvasóközönségnek aligha kell bemutatni Pascalt, akinek főműve 1670-ben jelent meg először nyomtatásban.10 Ez a levél ugyan-akkor a legélesebb kritikával íródott, és Voltaire tartott tőle, hogy ez fogja a legnagyobb botrányt okozni. „Szemtelenség, hogy a nevemmel az elején és a Pascal Gondolatairól szóló levéllel együtt nyomtatták ki [a könyvemet engedélyem nélkül], azzal a levéllel, amit a legszívesebben kivennék be-lőle” – írja Voltaire közvetlenül a könyv francia megjelenése után.11 Mindeközben nyilvánvaló, hogy szándékosan helyezte a Pascalhoz fűzött megjegyzéseit az angol levelek végére.
Voltaire intellektuális viszonya Pascalhoz meglehetősen összetett. A Gondolatokhoz fűzött kom-mentárjait ugyanis a Filozófiai levelek megjelenése után is folytatta. Érdekes adalék e viszonyhoz, hogy Voltaire 1778-ban sajtó alá rendezte és újra kiadatta Genfben Pascal Gondolatok című művét.12 E kiadáshoz előszóként hozzáfűzte Condorcet Pascalról szóló „dicséretét” (Éloge de M. Pascal),13 majd lábjegyzetekben feltüntette Condorcet és saját kommentárjait az egyes töredékekhez. Ezek között a kommentárok között jelentek meg olyanok is, amelyeket Voltaire 1734 után írt.14
10 Pensées de M. Pascal sur la religion et sur quelques autres sujets, qui ont été trouvées après sa mort parmy ses papiers, Paris, Guillaume Desprez, 1670.
11 Cideville-nek, 1734. április 24.
12 Pensées de M. Pascal, avec les notes de M. Voltaire, Genève, kiadó feltüntetése nélkül, 1778.
13 Uo., ix–xxxi.
14 Érdekes elemzés tárgya lehetne annak vizsgálata, hogyan változik meg Voltaire Pascal-képe az évek során. Réz Pál kiemeli, hogy a Filozófiai levelekben tapasztalható éles kritikai hang tompul, később Voltaire több dologban egyetért Pascallal (réz, i.
m., 52). Ám azt a gesztust, hogy Voltaire kiadta a Gondolatokat, mégsem az a szándék motiválhatta, hogy Pascalt népszerűsítse, hanem, miként a jegyzetekből kitűnik, saját kritikus álláspontját akarta ezáltal továbbra is hangoztatni.
Pascal és a 17. század Voltaire Filozófiai leveleiben
Vizsgáljuk meg, milyen értelmezési elveket követ Voltaire Pascalt olvasván a Filozófiai levelekben. A levél elején és végén található megjegyzések világossá teszik, hogy Voltaire teljes egészében elutasítja Pascalt, és kijelentéseinek zömét teljes tévedésnek nyilvánítja: „Szent meggyőződésem, hogy ha ter-vezett könyvében kiteljesítette volna a gondolataiban megmutatkozó szándékot, ékes álokoskodá-sokkal és remekül levezetett tévedésekkel teli művet írt volna” (127), valamint „egy olyan korlátolt szellem részére, mint amilyen magam is vagyok, vigasz, hogy meggyőződhetik róla: a legnagyobb elmék éppúgy tévedhetnek, mint a közönséges ember” (159). Antony McKenna a 25. levelet nem csak egy Pascal-polémiának tekinti, hanem egyfajta „ellen-Pascal”-nak, amely Pascal gondolatainak teljes kifordítása.15 Fel kell hát tennünk a kérdést: milyen mérték szerint alkot ítéletet Voltaire, azaz mi alapján dönti el Pascal gondolatairól, hogy tévedések? Mindenekelőtt érdemes megfigyelnünk, hogy Voltaire Pascal Gondolatait nem aforizmagyűjteményként olvassa, hanem komoly argumentatív művet lát benne, amelynek fő célja a kereszténység védelme az ellene felhozott érvekkel szemben.
Éppen ezért többnyire olyan részeket idéz Pascaltól, ahol érvek találhatóak, és a Gondolatokat egyér-telműen filozófiai műként kezeli. Ebből következik a megjegyzések természete is: Voltaire szinte mindenhol azt mutatja meg, hogy a pascali érvelés helytelen vagy érvénytelen.
A mai Pascal-kommentátor Voltaire Pascal-értelmezését olvasva hol meglepődik, hol meghökken, hogy aztán végképp zavarba jöjjön. Voltaire ugyanis rendre olyan vádakkal illeti Pascalt, amelyekkel Pascal illetett más szerzőket, és amelyeket saját művével szemben bizonyosan igaztalanoknak tekin-tett volna. Voltaire szerint Pascal embergyűlölő, metafizikus, túlzottan filozofikus, vallási fanatikus, gyakran szofista, aki összekeveri a rendeket (pascali kifejezéssel élve: „zsarnokság bűnébe esik”),16 és aki ezáltal racionális módon igyekszik a vallási igazságokat bizonyítani. Jelen tanulmányban csak a fontosabb és a filozófiai értelmezés szempontjából releváns témaköröket emelem ki.
Pascal egyik fontos antropológiai tézise, hogy az emberi természet feloldhatatlan ellentmondá-sokkal terhes, és hogy ezeket az ellentmondásokat egyetlen korábbi filozófiai antropológia sem tudta magyarázni. Ellenben a keresztény tanítás képes feloldani az ellentmondásokat a bűnbeesés és a bűn átöröklődésének elve mentén. Voltaire ezzel több érvet is szembeszegez: azzal, hogy a természeté-ben rejlő ellentmondásokat az ember lényegi jegyének tekinti, Pascal az antropológiát metafizikai síkra helyezi. Azzal, hogy szerinte a keresztény teológia ezeket az ellentmondásokat összhangba ké-pes hozni egymással, filozófiát csinál a vallásból, azaz összekeveri az észt és a hitet, a filozófiát és a vallást. Végül pedig az emberi természetben Pascal által kimutatott ellentmondások lényegében nem is ellentmondások, hanem csak a változó emberi természet különböző állapotainak leírásai.
Következésképpen: „az ember nem rejtély, ahogy Ön képzeli, hogy aztán nagy élvezettel megoldja”
(130). Voltaire a pascali paradox és az emberlét misztériumát középpontba állító antropológiával szemben egy természetes és optimista antropológiát vesz védelmébe: „Az ember minden jel szerint megtalálta a helyét a természetben, felsőbbrendű az állatoknál, de szerveiben hasonlít rájuk, más lényeknél viszont alacsonyabb rendű, akikhez szellemében hasonlatos. Olyan, mint minden, amit látunk: jó és rossz, gyönyör és fájdalom kevercse” (130). Voltaire ugyanakkor megfeledkezni látszik arról, hogy Pascal ellentétekről beszél az emberi természetben: az emberi nyomorúsággal az emberi nagyság, az alantassággal az igazság- és boldogságvágy áll szemben.17 Mikor ugyanis Pascalt
„nagysze-15 Anthony MckeNNa, De Pascal à Voltaire: Le rôle des „Pensées” de Pascal dans l’histoire des idées entre 1670 et 1734, Oxford, The Voltaire Fondation, 1990, 982.
16 Lásd: Pascal, Gondolatok, ford. PődÖr László, Bp., Gondolat, 1978, 332. töredék. – A továbbiakban erre a kiadásra a Br. rövidítéssel és a töredék számával hivatkozom. Továbbá: Laf. 58.
17 A modern kiadásokból kiderül, hogy az emberi nagyságnak Pascal egy külön „Liasse”-t azaz fejezetet szentel. Ez természetesen Voltaire korában még nem volt ismeretes, ám az 1670-es első, Port-Royal kiadás is tartalmaz egy fejezetet,
rű embergyűlölőnek” nevezi, aki „gyűlöletes megvilágításba helyezi az embert”, akkor az ellentétnek csak az egyik oldalára koncentrál.
Érdemes megfigyelni a metafizikusság és a túlzott racionalitás vádját Pascallal szemben: „A ke-reszténység nem tanít mást, csak egyszerűséget, emberséget, szeretetet: aki metafizikára akarja szo-rítani, tévedések forrásává torzítja” (128), „Nem vakmerőség-e azt gondolni, hogy az evangélium-nak megerősítésre van szüksége, s ezek a filozófiai eszmék csakugyan meg is támaszthatják?” (129)
− írja Voltaire. A Gondolatokban viszont számos helyen erős filozófia- és észkritikával találkozunk.
Pascal tudatosan kerül minden metafizikai fejtegetést, a metafizika kifejezést csak egyetlen helyen használja, azt is negatív kontextusban.18 Sokszor hangsúlyozza, hogy más a rendje az észnek, és más a rendje a szívnek. Az ész csak olyan racionális bizonyosságok létrehozására képes, amelyek nem vonatkozhatnak a vallás természetfeletti igazságaira. Éppen ezért Pascal határozottan elutasít min-den racionális istenérvet, hiszen az ész nem képes hitet létrehozni. A hit a szív ügye, aki egy másik rendben ismerheti csak fel Isten valóságát. Magyarán Pascal nagyon tudatosan választja szét az ész és a hit, a filozófia és a vallás területeit, és követeli meg, hogy e rendeket ne keverjük össze egymással.
Ugyanígy szembemegy a pascali szándékkal az ún. fogadás-érv voltaire-i cáfolata. A fogadás-érv lényege, hogy Pascal egy játékelméleti dilemma segítségével érzékelteti az Isten létére vonatkozó kérdés egzisztenciális jellegét, miközben megmutatja, hogy a lehetséges vesztési és nyerési esélyeket figyelembe véve érdemesebb Isten létére fogadni, mint ellene. Voltaire egyrészt azt állítja, hogy ez az érv az istenkérdés profanizálása, tehát blaszfémia, másrészt pedig, hogy egyáltalán nem rendel-kezik meggyőző erővel Isten létével kapcsolatban: „az, hogy érdekemben áll hinni valamiben, nem bizonyítéka annak, hogy ez a valami létezik” (131). Mármost, ha komolyan vesszük Pascalnak azt a véleményét, hogy Isten léte észérvekkel nem bizonyítható, akkor nyilvánvaló, hogy a fogadás-érv nem istenérv. És valóban nem az, hiszen annak belátása, hogy ésszerű Isten létére fogadni, Pascal szerint sem bizonyítja Isten létét. Legfeljebb egy olyan, morálisan elkötelezett életet képes megala-pozni, amely nyitott Isten létének lehetőségére. Voltaire Locke nyomán viszont éppen egy olyan természeti teológiai álláspontot foglal el, amelyet Pascal az ész gyengesége folytán érvénytelennek tart és erősen kritizál: „Okoskodása csupán arra volna jó, hogy ateistákat gyártson, ha a természet hangja azt nem kiáltaná, hogy van Isten, mégpedig oly erősen kiáltja, mint amilyen gyengék e kör-mönfont érvek” (132).
A másik fontos téma, amelyre Voltaire többször visszatér: a szórakozás. Pascal elsőként elemzi az emberi mindennapiság természetét, próbálván megérteni a hétköznapi emberi cselekvések belső indítékait és azoknak az életvitel egészében betöltött szerepét. Pascal szerint az egyedüllétben az unalom elviselhetetlen az ember számára, mert ekkor szembekerül saját halandó voltával, ami szo-rongással tölti el. Az így érzett szorongás pedig arra készteti az embert, hogy akkor is tevékenységbe fogjon, ha arra nincsen különösebb indoka. Minden tevékenység szórakozás, amely enyhíti ugyan az unalom szorongató érzését, de nem teszi boldoggá az életet, hanem újabb nyomorúságok forrá-sává válik. Pascal árnyalt elemzését adja tehát a modern emberi egzisztenciának, amelynek fontos aspektusa a haláltól való elfordulás és a tevékenységbe menekülés. Voltaire Pascallal szemben nagyra tartja az emberi cselekvést. Szerinte ennek köszönhető, hogy az ember társadalmakba szerveződik, hogy felfedezéseket tesz, és hogy a világ előre halad. A szórakozás szerinte üdvös, hiszen gyógyírt hoz a szenvedésre. Úgy gondolja, nagy szerencse, hogy az unalom elviselhetetlen, hiszen ez a motorja minden hasznos munkának. Értelmezése szerint Pascal a szórakozás elemzésével a lustaságot állítja
amelynek Az ember nagysága a címe. Lásd például a Gondolatok, Br. 397, 403, 409, valamint PavloviTs Tamás, Blaise Pascal: A természettudománytól a vallási apológiáig, Gödöllő, Attraktor, 2010, 248–249.
18 Lásd Gondolatok, Br. 543, Laf. 190.
Pascal és a 17. század Voltaire Filozófiai leveleiben
be követendő példának: „nem mulatságos-e ha gondolkodó fők azt képzelik, hogy a lustaság jogcím a nagyságra, a cselekvés pedig természetünk lealacsonyodása?” (143). Megint csak egy olyan értel-mezéssel van tehát dolgunk, amely nehezen feleltethető meg a pascali intencióknak, és egy olyan kritikával, amelynek címzettjében a mai olvasó nehezen ismeri fel Pascalt.
Két kérdésre kell tehát válaszolnunk: milyen mérték alapján ítéli Voltaire tévedésnek Pascal gon-dolatait, és mi az oka annak, hogy a voltaire-i értelmezésben nehéz felismerni a pascali gondolato-kat? Megítélésem szerint e két kérdésre ugyanaz a válasz. A Pascalról szóló utolsó levél megértéséhez az azt megelőző 24 levél adja a kulcsot. Voltaire itt ugyanazokat az elveket hozza működésbe, mint amelyeket a Descartes-kritikája és az angol filozófia ismertetése során kidolgozott. Ezeket az elveket itt egy francia szerző ellen fordítja erős kritikai éllel. Annak érdekében, hogy ezek az elvek felerő-södjenek, egy olyan szerzőt választ, aki szerinte mindazt a gyengeséget és hibát felvonultatja, amit a modern experimentális és empirikus filozófia alapján kárhoztatni lehet: a metafizikus beszédmódot, az ortodox vallási értékrendet, az ész túlterjeszkedését természet adta határain túlra, az emberi természet felmagasztalását istenképisége révén, vagy lealacsonyítását a bűn átöröklődése okán stb.
Pascal lényegében itt a felvilágosodás-ellenesség par excellence képviselőjévé válik, és ily módon Vol-taire számára egy olyan ütközési felületet képez, amelynek nekifeszülve megmutathatja a modern, felvilágosult filozófiai értékrend erejét és kritikai élét. Pascal értelmezésének tétje tehát nem az, hogy a Gondolatok mélyebb jelentésrétegeit feltárja, hanem hogy demonstrálja, milyen utat nem sza-bad járnia a modern gondolkodásnak. Éppen ezért nem szasza-bad számon kérni Voltaire-en a pascali szöveg hű elemzését, hiszen a Filozófiai levelek Pascal kritikája kétségtelenül hatékonyan hozzájárult ahhoz a kiemelt szerephez, amit Voltaire könyve az eszmetörténetben betölt.
PASCAL AND THE 17TH CENTURY IN VOLTAIRE’S PHILOSOPHICAL LETTERS
In this paper I analyse Voltaire’s Philosophical letters in a historical and philosophical context. I display how Voltaire interprets the philosophy of the Early Modern Age. In this book, which strongly influenced the French philosoph-ical thinking of the 18th century, Voltaire describes the English culture of his time and establishes an opposition between French and English philosophy. On the basis of this opposition I ask two questions helyett two questions are posed: (1) Which principles permit Voltaire to consider English philosophy “better” than the French? (2) How do these principles appear in his interpretation in the last (25th) letter devoted to Pascal’s Pensées? I argue that Voltaire’s Pascal doesn’t correspond to our contemporary interpretations of Pascal, because Voltaire uses the Pensées to demonstrate the incorrect way of thinking that the philosophy h. philosophers of the 18th century has h. have to avoid.