A 18. század utolsó harmadában készült, Kénosi Tőzsér–Uzoni Fosztó-féle unitárius egyháztör-ténet I. könyvének 11. fejezetében, a gyulafehérvári nyomdákból kikerülő könyvek leírása között bukkanhat az olvasó egy igen érdekes szövegre, melynek a státusa első olvasásra egyáltalán nem egyértelmű. Kénosi ugyanis arról ír, hogy „ezt a munkát, mint amely nagyon hasonlatos az Antikrisztus származásához, s melyet emlékezetnek okáért a magam használatára írtam le, jónak láttam ebbe a kéziratba beiktatni, üdvére mindazon keresztényeknek, akik az egyedül idvezítő evangélium kijelentése szerint hiszik, hogy Jézus Krisztus urunk a szentlélektől fogantatott, s a legtisztább szűztől született, még a világ fundamen-tuminak felvettetése előtt rendeltetett (1 Pt 1,20) […] Ezek előrebocsátása után íme a szóban forgó mű”.1 Nem a nyomda termékei közé tartozik tehát a kiadvány, hanem egyszerűen arról van szó, hogy a szerzőnek, Kénosi Tőzsér Jánosnak, eszébe jutott a Dávid Ferenc és Blandrata-féle Genealogia An-tichristiról, illetve a Celio Secundo Curione-féle paszkvillusokról ez a szöveg, méghozzá azért, mert műfaji és vagy tartalmi párhuzamokat vél felfedezni közöttük. A textus tartalmának megismerése után nyilván érthetővé válnak a közös pontok, s az, hogy miért asszociálhatott Kénosi a Balázs Mihály Teológia és irodalom c. könyvében feldolgozott szöveghagyományra.2 Az egyháztörténet latin nyelvű változatai közül kizárólag a székelykeresztúriban szerepel ez az igen blaszfém szöveg, s eredetije mára nem is maradt fenn, azaz a 2004-es kiadás készítői is Márkos Albert fordításában kényszerülnek azt adni, méghozzá az ellenőrzés lehetősége nélkül. Márkos egyébként sületlen szamárságnak nevezi, nemcsak ezt persze, hanem mindazokat a szövegeket, amelyek körülveszik.
Az unitárius egyháztörténet még azzal a viszonylag konciliáns felütéssel vezeti be a szöveget, hogy bár a zsidók szörnyűséges hazugságokat terjesztenek ellenfeleikről, nekünk mégis keresztényi módon kell imádkoznunk azért, hogy meglágyuljon a szívük, s Izrael megtartassék. Maga a szöveg azonban már keményebben fogalmaz, s Krisztus ellenségének és a pokol lakójának nevezi a zsidó szerzőt, akit Rabbi Zuchanan Bensaccaiként nevesít. A textus címe: A Názáretbéli Jézus históriája. A meglehetősen bonyolult és irreális cselekményű történet a következő: élt Heródes idején egy Papus nevű ember és felesége, Mária, „asszonyok hajának ékesgetője”, egy igen szép asszony, akibe szerel-mes lesz egy Pándira József nevű lator, aki megszökteti, s Jeruzsálemből Betlehembe mennek, ahol megszüli először Jézust, majd további fiakat és lányokat. Valaki megismeri őket és bepanaszolja őket Heródesnél mint házasságtörőket, ezért menekülnek Egyiptomba. Heródes megöleti a kisgyerme-ket, ne maradjanak bűnben fogantak. Később az éhség elől visszamenekülnek Názáretbe, majd Jesu beiratkozik Rabbi Jehosua jeruzsálemi iskolájába, ahol nagy bölcsességeket tanul. Egyszer – nem szeretvén veszíteni – bedühödik labdázás közben, mondván, hogy Mózes nem is parancsolta az ál-landó sapkahordást. A rabbik nyomozni kezdenek, hogy nem parázna és nem fattyú-e ez a gyermek, ha ilyeneket mond. Jesu erőszakos fellépésére az anya mindent bevall, mire Jézust kirekesztik, levág-ják a haját, s megmossák Bóleth-vízzel, hogy soha többé ne nőjön ki. Hazamenvén Jézus erőszakkal
1 kéNosi Tőzsér János, uzoNi FoszTó István Az Erdélyi Unitárius Egyház története, Kolozsvár, Erdélyi Unitárius Egyház, 2005.
2 Balázs Mihály, Teológia és irodalom, Bp., Balassi, 1998.
kiveri az igazságot anyjából, majd megöli Józsefet és Galileába megy. Itt Jehusnak nevezik, s törvényt kezd magyarázni, csakhogy Mózestől eltérően, s haszontalan emberek csatlakoznak őhozzá, köztük Iochanán, azaz Johannus: az apostolok nevei vonatkozásában a szerző a legkülönfélébb sértő eti-mológiákkal áll elő. A hajáról minden csatlakozónak látszik, hogy nazarénus. Jánost a zsidók el is fogják és megölik, Jézus pedig Ajj (Kaperneum) pusztájában csodákat művel, s felülírja a törvényt, magát pedig Isten fiának és egy szűz gyermekének nevezi. A király küld egy Jehuda nevű kémet, aki beépül, s részletesen beszámol Jézus hazug és kegyetlen cselekedeteiről a királynak. A cselekményt színesítendő az evangéliumi történetek eltorzított változatait olvashatjuk, Jézus pedig folyton ószö-vetségi próféciák beteljesítését tulajdonítja saját magának, méghozzá meglehetősen átlátszó módon.
Majd Jehuda becsapja Jézust, mert azt mondja neki, hogy nyugodtan visszamehet a zsidók közé, ott nem esik majd bántódása. Egész Jeruzsálem azért imádkozik, hogy sikerüljön elkapni ezt a közveszélyes alakot. Úgy fogják el, hogy leitatják, hogy elfelejtse a kimondhatatlan nevet, s így nem tudja megvédeni önmagát. A tanítványokat egyszerűen megkövezik, őt pedig felakasztják (tehát nem keresztre feszítik). Ajj lakói nagyon megharagszanak ezért az izraelitákra, meg is ölnek sokakat közü-lük. Terjed közöttük a hír, hogy feltámadt és mennybe ment, mire Jehuda megmutatja nekik Jézus oszló hulláját, annak bizonyságául, hogy itt nincsen semmi érdekes. Nem hisznek neki, s továbbra is agresszívan lépnek fel az izraeliták ellen, mire azt találják ki, hogy elküldik nagybátyját, Simon Kalfust, hogy győzze meg az ajjbélieket arról, hogy Jézus valóban Isten fia, és arra kéri őket, hogy ne veszekedjenek a zsidókkal. Ír is mindenféle olyan írásokat, amelyek tele vannak a legkülönbözőbb szamárságokkal, ám a kabbalában tájékozott olvasó értheti, hogy ez összevissza beszéd – ilyen pl.
János jelenéseinek könyve.
Némi könyvtárazás és internetes nyomozás után nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ez az uni-tárius egyháztörténetben olvasható szöveg voltaképpen nem más, mint a Széfer Toledoth Jesu, egy középkori ún. ellen-evangélium magyar fordítása. A textus elképesztő mennyiségű kéz-iratos változatban, majd néhány nyomtatott kiadványban is terjedt a középkori és újkori Euró-pában. Héber, arab, judeo-perzsa, ladino és jiddis változatai is ismertek. A 13. században egy katalán szerzetes, Ramón Marti latinra is lefordította. A szöveg első európai említése a 9. szá-zadból származik, de nyilvánvalóan korábbi szóbeli hagyományokból táplálkozik. A kereszté-nyek egészen a 13. századig valószínűleg is nem tudtak ezeknek a zsidó ellen-evangéliumoknak a létezéséről. A zsidók okkal tartották titokban ezeket: a középkori időkben nyilván nagyon ko-moly megtorlás követte volna nyilvánosságra kerülésüket. Az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy maga Luther is ismerte a szöveget, ahogyan az kitetszik Asztali beszélgetéseinek egyikéből.3 A szöveg nyilvánvaló forrásai:
– az evangéliumok – kánoni iratok – keresztény apokrifák – rabbinikus iratok
– pogány szerzők keresztényellenes írásai
A fejezet ún. „Pantera-epizódja” a 2. századi pogány filozófustól, a kereszténység tanításait élesen támadó Celsustól származik. Más kérdés, hogy Celsus mára azonosíthatatlan zsidó forrásokból vette értesüléseit. Jézus mind Celsusnál, mind a Toledoth Jesuban törvénytelen gyermekként, boszorkány-ságok és szélhámosboszorkány-ságok végrehajtójaként tűnik fel: olyasvalakiként, aki voltaképpen megérdemelte a kegyetlen halált. Természetesen ma már senki sem gondolja, hogy a szöveg releváns információkat
3 Asztali beszélgetések, Luther Válogatott Művei, VIII, Bp., Luther, 2014. A zsidók kuruzslásáról: 640.
A Toledoth Jesu az európai eszmetörténetben
tartalmazna, akár eltorzított formában is Jézusról. Egyetlen kivétel ez alól a kereszténység legkoráb-bi szövegeit feminista perspektívából szemügyre vevő, igen érdekes életművet létrehozó amerikai történész, Jane Schaberg teszi, aki Mária Magdalénáról, illetve az ó- és újszövetségi nőalakokról írt érdekes és nagyon vitatott könyveket. Az itt felidézett könyv szerint Máté és Lukács evangéliumi narrációi kétségbeesetten próbálják elfedni azt az általuk jól ismert tényt, melynek értelmében Jézus valójában törvénytelen, pontosabban szólva erőszakban fogant gyermek lett volna. Összefüggésbe hozza mindezt azzal a ténnyel, hogy Máté – a hagyománytól eltérő módon – négy nőt is feltüntet Jé-zus családfájában. Ráadásul nem akárkiket, hanem Támárt, Ruthot, Ráhábot és Bethsabét, olyano-kat tehát, akik a hagyományos patriarchális társadalmi struktúrákon kívül esnek „atipikus” szexuális aktivitásuk okán. A mélyen hívő és mégis abortuszpárti Jane Schaberg komoly teológiai jelentőséget tulajdonít annak, hogy Jézus nem egyszerűen szegény és alárendelt családból származik, hanem kifejezetten a leghátrányosabb társadalmi pozícióból kiemelkedve válik az emberek megváltójává.4
Érdemes aláhúznunk, hogy a Toledoth Jesuban a keresztények megváltójának személyével kapcso-latban sokkal sértőbb állításokat találunk, mint a Talmudban bárhol. A szövegcsalád morális üzenete egyértelmű: aki nem hajlandó elfogadni a neki rendelt helyet, aki nagyobbnak hazudja magát, mint amilyen valójában, megérdemli a halált és a megaláztatást. Ezen nem változtat az Encyclopedia Judai-ca vonatkozó szócikke szerzőjének véleménye sem, aki azt hangsúlyozza, hogy a Jézus nevetséges nagyravágyását erkölcsileg elfogadhatatlannak tartó passzusok mellett azért az is kiderül a szövegből, hogy a keresztények megváltója bölcs volt és nagy tudású. Csodáit például nem démoni erőknek tulajdonítja a Toledoth Jesu, hanem annak, hogy az isteni nevet visszaélésszerűen használja. A szakiroda-lomban gyakran ismételt álláspont szerint a tudósok sokáig nem nagyon bolygatták a szövegcsalád történetét: finnyásan elfordultak a primitív rágalmazástól a keresztények, a zsidó eruditusok pedig különösebben nem voltak rá büszkék. A felejtést elősegítette az is, hogy gyakran notórius zsidófa-lók emlegették fel a szöveget, azt illusztrálandó, hogy milyen szörnyűséges rágalmakra képesek a zsidók. Egy nagy magyar hebraista német nyelvű munkájában találhatjuk meg a munkánkhoz szük-séges filológiai alapvetést. Krauss Sámuel könyve végigveszi a különféle szövegváltozatokat, s ezeket öt főtípusra osztja: typus Wagenseil, typus Rossi, typus Huldreich, modern Slavische typus, typus Kairo – ezek mindegyike Németországban születhetett, legkorábbi elemeik pedig a 12. századra vezethetők vissza.5 A legelterjedtebb és ennek megfelelően a legolvasottabb az ún. Wagenseil-féle változat. Az altdorfi nyelvtudós és orientalista Georg Christoph Wagenseil 1681-es Tela ignea Satanae című gyűjteményes munkájában szerepel a szöveg – ez szolgál számos kéziratos másolat alapjául.
A szóban forgó kiadvány kifejezetten a zsidó környezetből származó keresztényellenes munkákat szedi össze, ezeket teszi közzé latin és német fordításban, s voltaképpen ezekre építve denunciálja az izraelitákat: pontosabban fogalmazva arra szólítja fel a világi hatóságot, hogy tiltsák meg a gúnyo-lódást nekik Mária és Jézus Krisztus felett. Jegyezzük meg, hogy a keresztény vallást adminisztratív eszközökkel védelmezni kívánó Wagenseil ugyanakkor elhatárolja magát a vérvádtól, s az erőszakos térítést sem pártolja.
Számomra már a Krauss-könyvből kiderült, hogy esetünkben nem a Wagenseil-féle változatról van szó: az unitárius egyháztörténetben szereplő fordítás kizárólag a Toledoth Jesunak a második leggyakrabban idézett, ún. Huldreich-féle szövegváltozatából készülhetett, hiszen ebben szerepel – miképp a Talmudban – Pappus és Rabbi Akiba, továbbá Pandera ebben csakis ebben a verzióban a csábító (és nem Mária férje). E szövegváltozat kiadása egy németalföldi eruditus férfiú, Johann
4 Jane schaBerG, The Illegitimacy of Jesus: A Feminist Theological Interpretation of the Infancy Narratives, Sheffield, Phoenix Press, 1987.
5 Samuel krauss, Das Leben Jesu nach jüdischen Quellen, Berlin, Calvary, 1902.
Jakob Huldreich (Huldricus) nevéhez fűződik.6 Más szövegváltozatokkal ellentétben Mária itt nem-csak benjáminita, hanem házasságtörő is. Huldreich kétnyelvű – hiszen a héber szöveget is prezen-táló – kiadványának címlapja is Wagenseiléhez hasonló szándékokról árulkodik egyébként, hiszen a kiadvány már a címében is azt ígéri, hogy kiderül belőle a zsidók immoralitása (Judeorum nequitiae […] deteguntur).
A szöveg kontextusának feltárásában nagyban segítségemre voltak Sabine Baring-Gould (1834–
1924) anglikán lelkész munkái. A jeles szerző arról ír, hogy a Wagenseil-verzió minden valószínűség szerint azokban az években íródott, amikor a különböző pogromok során a zsidókat tömegével gyil-kolták a középkori Németországban – a kereszténység alapítóját gyalázó szöveg ezek szerint szimbo-likus bosszú volna az elszenvedett sérelmekért.7 Sabine-Baring Gould egyébként a Huldreich-válto-zatot a II. Toledoth Jesunak vagy a Minor Toledoth Jesunak nevezi, s a képek égetésének emlegetése okán azt feltételezi róla, hogy talán a reformáció után íródhatott. Számomra Baring-Gould tette világossá azt is, hogy a szöveg főszereplőjének neve azért Jeschu és nem Jeschua, mert a szóvégi Ain lespórolá-sával nyilvánvalóvá válik, hogy a keresztények állítálespórolá-sával szemben nem a Messiásról van szó mondván, s a hangalak kabbalisztikus olvasata azt adja ki, hogy „nevét is el kell törölni”. Luther is ismert valami hasonlót. Baring-Gould egyébként még csak két változatot különített el: a Wagenseil- (1681) és a Huldreich-verziót (1706). Érdemes megjegyezni, hogy mindkét változatban igen súlyos kronológiai tévelygéseket találhatunk, ami arra utal, hogy saját népük – ezer évvel korábbi – történetét csak viszonylag felületesen ismerő középkori zsidók lehetnek a szövegcsalád szerzői. Erről a bibliakutató Richard E. Voorstnál – aki viszonylag nagy figyelmet szentel a minket érdeklő szövegcsaládnak, de sok újat nem hoz Krausshoz vagy Sabine Baring-Gouldhoz képest – azt olvashatjuk, hogy a rabbi-nikus hagyományt egyébként is jellemzi a történeti pontatlanság, hiszen képviselőit a halakha, azaz a törvény érdekelte, márpedig ennek a haggada, a történelem csak alárendelt illusztrációja.8 A két legfontosabb szövegváltozat nem is közös forrásra megy vissza, de azt biztos, hogy emlegetik Pantera fiát a Talmudból, annak ellenére, hogy nem is biztos, hogy a római katonára tett utalások valóban Jézusra vonatkoznak. Úgy hírlik, hogy a Princeton egyetem judaisztikai intézetében nagyszabású, középkori és újkori kéziratokat és nyomtatványokat feldolgozó, a szakirodalom korábbi eredményeit részben felülíró héber, jiddis és angol nyelvű adatbázis készül a Toledoth Jesu kapcsán. Ennek nyilvá-nossá tétele után talán még ennél is többet mondhatunk majd a szövegcsaládról.
Az persze már most is egyértelmű, hogy az efféle írások célja nem más volt, mint annak meg-akadályozása (vagy inkább megelőzése), hogy a zsidók keresztény hitre térjenek, abban az egyébként is igen egyenlőtlen helyzetben, amikor valódi hitvitára nyilván nem kerülhetett sor, s viszonylag sok zsidó keresztelkedett ki vagy meggyőződésből, vagy pragmatikus megfontolásokból vagy a kettő kombinációja okán. Ezek a konvertiták gyakran provokáltak disputákat, amelyekben a zsidók nem nagyon győzhettek, mert egyszerűen nem állhattak elő a Jézus istenségét, messiás voltát tagadó érveikkel. Ezért problematizálja a szöveg az istenfiúság két nevetségesnek tűnő és könnyen de-konstruálható elemét: a szűztől való születést és a mennybemenetelt. Ahogyan fentebb már em-lítettem, viszonylag szegényes a szöveg vonatkozásában a szakirodalom, talán azért, mert a finnyás történészek annyira primitívnek látják a tartalmát, s mert voltak a zsidó-keresztény polémiának
6 Historia Jeschuae Nazareni. Judaeis blaspheme corrupta, ex manuscripto hactenus inedito… ac Versione et Notis (quibus Judeorum nequitiae propius deteguntur et Authoris asserta ineptiae ac impietatis convincuntur) illustrata, Hoh. Jac. Huldrico, Tigurino, Lugd.
Bat., 1705.
7 Sabine BariNG-Gould, The Lost and Hostile Gospels: An Essay on the Toledoth Jeschu, and the Petrine and Pauline Gospels of the First Three Centuries of which Fragments Remain, London, Williams and Norgate, 1874, 96.
8 Robert E. vaN voorsT, Jesus outside the New Testament: An Introduction to the Ancient Evidence, Cambridge, W. B. Eerdmans, 2000, 78.
A Toledoth Jesu az európai eszmetörténetben
ennél jóval kifinomultabb dokumentumai. Azokra az érvekre gondolok, amelyekkel élve a zsidók tagadták Jézus megváltó voltát. Ezek közül a leghíresebb talán a 16. századi, litvániai karaita Isaac Troki Chizzúk emuná (Hit-erősítő) című munkája, amely alapos érvekkel bizonyítja, hogy miért nem lehet Jézus a Messiás, s hogy miért nem róla szól Ézsaiás 53. fejezete. Utal rá viszont Holbach a Histoire Critique de Jésus-Christ című munkában, nem is annyira komolyan vehető történeti forrás-ként, hanem annak illusztrálására, mit is gondoltak a rabbinusok Jézusról. Ez megnyit egyébként az ilyen szövegek vonatkozásában egy igen sajátos értelmezési tartományt, jelesül azt, hogy a különféle rendű és rangú szabadgondolkodók igen szerették a zsidók és a keresztények között fennálló teo-lógiai konfliktust arra felhasználni, hogy kijátsszák előbbieket az utóbbiak ellen. Hadd utaljak itt Popkin alapvető tanulmányára,9 amely a késő középkori és kora újkori zsidó–keresztény polémiák igen rövid történetét adja, eközben pedig arra is felhívja a figyelmet, hogy milyen egyenlőtlenek voltak a körülmények, mennyire nem lehetett szó valódi vitáról, hiszen a zsidók és a heterodoxok gyakorlatilag no-win szituációban voltak: a keresztény tanítások megalapozottságát megkérdőjelező érveik hallatán azonnal működésbe léptek/léphettek a világi hatalom represszív struktúrái. Mindez a német tudóst, Winfried Schrödert, arra a megfogalmazásra készteti, hogy Constantinus idejétől a 18. századig a keresztény filozófiának nevezett gondolatrendszer (amelyet ő persze nem hajlan-dó annak nevezni, hiszen szerinte a hit néhány központi tanítása filozófiai értelemben egyszerűen nonszensz) az egyházi és vele szövetséges állami intézményrendszer útján olyan szellemi terror alatt tartott mindenki mást, hogy a kritikus gondolatok vagy teljes elhallgatásra ítéltettek, vagy csak kvázi klandesztinus, illegális, ezoterikus-áthallásos módon fejeződhettek ki. Ezzel magyarázható, hogy a különböző szabadgondolkodók nagyon szerették beledolgozni írásaikba a zsidók keresztényellenes polémiájának elemeit, persze tökéletesen álszent módon, hiszen az Ószövetségről nyilván nem volt semmivel sem jobb véleményük, mint az Újról. Mindenképpen figyelemreméltó tehát, hogy a Hol-bach-féle kreatív felhasználók milyen ügyesen nyúltak ehhez a judaizmus hagyományához tartozó, abból merítő szövegekhez.
A forrás azonosításán kívül nyilván arra a kérdésre kell választ találnunk a jövőben, hogy ponto-san mit is keres egy efféle szöveg az unitárius egyháztörténetben. A 2005-ös kiadás Balázs Mihály jegyezte előszava világossá teszi, hogy Kénosi tollát a minden elérhetőt megörökíteni akarás vezette, de itt azért többről is szó lehet. Főleg annak fényében nehéz megérteni a szerkesztők motivációit, hogy mivel a nyomda végső soron nem adta ki a szöveget, voltaképpen semmi nem kényszerítette őket arra, hogy beleszerkesszék kiadványukba. Természetesen elhangzanak a korban közhelyszámba menő szavak arról, hogy az igazság birtokosainak nem kell félniük a rágalmaktól, s hogy csak azért teszik közzé a gyalázatos rágalmakat, hogy a keresztények jobban fel legyenek készülve az ellenük folytatandó küzdelemre. A Huldreich-kiadás (amelynek tudomásunk szerint egyetlen magyarországi példányát a debreceni Maróthi György könyvtárában lelhetjük fel10) előszavában is leíratik, hogy a szerkesztő óriási áldozatot hoz olvasóiért, amikor efféle semmirevaló szövegeken dolgozik. Persze ha valaki erősen valláskritikus szövegeken edződött (mint jelen sorok szerzője), annak ismerős lehet az efféle álszent retorika. Különösen azért látom érdekesnek – az egyelőre megoldhatatlannak tetsző – kérdést, mert az unitáriusok viszonyát a többi keresztény felekezethez a múltban pontosan ezek a problémák mérgezték, jelesül a Jézus istenségével kapcsolatos kételyek és a judaizmus hagyományá-hoz való túl megértő viszonyuk.
9 Richard PoPkiN, Jewish Anti-Christian Arguments as a Source of Irreligion from the 17th to the 19th Century, = Atheism from the Reformation to the Enlightenment, eds. Michael huNTer, David WooToN, Oxford, Oxford University Press, 1992, 123–155.
10 ÖTvÖs János, Maróthi György könyvtára. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem könyvtárának évkönyve, (1956), 331–370.
THE TOLEDOTH YESHU IN THE EUROPEAN HISTORY OF IDEAS
In the History of the Unitarian Church (book 1, chapter 11), written at the end of the 18th century by Kénosi Tőzsér and Uzoni Fosztó, the reader faces a rather curious text, relating a intensely blasphemous version of the life of Jesus, the Redeemer of all Christians. Having identified the text as a Hungarian translation of the famous Toledoth Yeshu, a medieval Jewish anti-gospel, the parody of the story narrated in the four Gospels, the author of the present study gives an overview of the European history of the text and of its different Latin editions, then comments on the possible reasons of the inclusion of such an incendiary work in a church history.