Újabb eredmények és megfontolások a nemzetközi antitrinitarizmus-kutatásban
Talán meglepő, de az utóbbi fél évszázad hazai antitrinitarizmus-kutatásában szinte alig találkozunk a főcímben felhasznált első toposszal. A kérdéskör közismerten legjelentősebb kutatója, Pirnát Antal nagy könyvében1 ír ugyan arról, hogy a Palaeologusnál fellépő mexikói indián Voltaire-re emlékez-tet, másfelől a racionális polgári dogmakritika emlegetését, vagy a teológiai meghatározottságot el-homályosító ideológia kifejezés használatát talán ide sorolhatnánk, ám a felfedezett művek adatokban gazdag, a retorikai-poétikai sajátosságokra egyaránt figyelő bemutatása az ilyen kitérőket képesek feledtetni. Nem vált divattá a fejlődés- vagy haladáselvű szemlélet toposzrendszere a későbbiekben sem, ami a forrásfeltáró munka folyamatos napirenden létével éppúgy összefügghet, mint azzal, hogy az egyházi keretek között alkotók 1989-ig meglehetős elszigeteltségben dolgozva nem is figyelhettek a nemzetközi összefüggésekre. A hivatalosság által megkövetelt készletből elég volt a vallási türelem apostolának tekintett Dávid Ferenc, a népi humanizmus vagy a társadalmi haladás néhány kevésbé tágas dimenziókat felölelő toposzának az emlegetése. Egészen más helyzetben voltak a magyarországi világi kutatók, akik rokonszenvezhettek ugyan a szentháromságtagadók dogmakritikájának néhány elemével, ám a 60-as évek derekától már nem követelték meg tőlük az antitrinitarizmus haladó jellegének hangoztatását. Ez azzal is magyarázható, hogy a reformáció világából kinövő erdélyi je-lenség nem érte el a bölcselet- és gondolkodás történetével foglalkozó hazai társadalomtudományi műhelyek ingerküszöbét, nem is beszélve az egyház- vagy kultúrpolitika irányítóiról.2 Az erről a kérdésről nyilatkozó legmagasabb rangú tudományos vezető Klaniczay Tibor volt, aki nem habozott leírni, hogy az erdélyi antitrinitarizmus az európai kultúrát is páratlanul gazdagító, kivételesen fon-tos jelenség volt,3 ám ez legfeljebb a régi magyar irodalom kutatásán belül jelentett, természetesen nagyon fontos támogatást.
Nem így volt ez a térségünk másik érintett helyén, Lengyelországban. Ott a nemzeti kultúrára érzékeny műhelyekben a 19. század végén megindult munkálatokra alapozva a két világháború közti időszakban roppant színvonalas kutatómunka teljesedett ki az akatolikus hagyomány, és annak eu-rópai beágyazottsága forrásainak feltárására. Nagy formátumú történészek (Konrad Górski, Ludwik Chmaj, Stanisław Kot) munkásságában4 ragadható meg fontos motivációként, hogy a sokszínű len-gyel kultúra részeként mutassák fel az antitrinitarizmust, melynek kibontakozásában nagy szerepet
1 PirNáT Antal, Die Ideologie der Siebenbürger Antitrinitarier in den 1570-er Jahren, Bp., 1961.
2 Erről lásd siMoN József, Irodalom vagy filozófia: A (korai) felvilágosodás filozófiája a magyar irodalomtörténetírásban (1950–
1990) = A hetvenes évek filozófiai lehetőségei és valósága, szerk. Boros Gábor, (Ad Marginem) Bp., L’Harmattan, Német-Magyar Filozófiai Társaság, 2010, 216–222.
3 klaNiczay Tibor, Mivel gazdagította a magyar irodalom az európai reneszánszt? (Poitiers, 1968. február) = K. T., Stílus, nemzet és civilizáció, Bp., Balassi Kiadó, 2001, (Régi Magyar Könyvtár Tanulmányok, 4), 59–64.
4 Munkásságukról lásd az alábbi összefoglalást: Bálint keserű, Wacław urBaN, Stan badań nad heterodoksją na Węgrzech,” = Wokół dziejów i tradycji arianizmu, ed. Lech szczucki, Warsaw, 1971, 29–42; A legfontosabbak: Stanisław koT, Ideologia polityczna
játszott a másunnan elüldözött eretnekeknek helyet adó, mély történelmi gyökerekkel rendelkező lengyel tolerancia. Tagadhatatlan, hogy az 1950-es években ez politikai támogatást is kapott, s prog-ramossá vált a lengyel történelem nem katolikus hagyományainak folyamatos felmutatása. Ennek során néhány osztályharcos szemléletű, az antiklerikalizmus hazai gyökereit nagyon leegyszerűsítve feldolgozó mű született. Ugyanakkor már ekkor vitathatatlanul megteremtődtek az intézményes alapjai annak a munkálkodásnak, amely a 60-as évektől kezdődően a radikális reformáció kutatá-sában vezető hellyé tette Lengyelországot, ahol a varsói akadémiai filozófiai intézet mellett néhány vidéki műhelyben is magas színvonalú munka folyt.5 Ennek mostani szempontunkból legfontosabb munkása Zbigniew Ogonowski volt, aki német és angol nyelvű tanulmányok megjelentetése mellett egy lengyel nyelvű, majd részben németre is lefordított nagy monográfiában mutatta be, hogy a lengyelországi antitrinitarizmus vagy socinianizmus ösztönző erőként megkerülhetetlenül jelen volt a korai felvilágosodás nagy alakjai gondolatvilágának alakulásában.6 Ogonowski e műveiben erősen kapcsolódott a német tudományosság eredményeihez. Németországban ugyan nem játszott jelentős szerepet a korai újkorban az antitrinitárius csoportosulások egyike sem, ám a 19. század végétől a liberális teológia képviselői, köztük Adolf Harnack a dogmák nélküli kereszténység első képviselőit látták az antitrinitáriusokban.7 Ezekre építve kaptak aztán külön fejezetet a sociniánusok Dilthey nagy művében.8 Természetesen nem idézzük fel részletesen, hogy az ideologikumra kihegyezett NDK-s kutatók miképpen építkeztek ebből a hagyományból. Az ő tollukon az antitrinitarizmus a kezdődő újkor forradalmi ideológiájává vált, s a kompromisszumokra építő egyházakkal szembesze-gülve következetes antiklerikalizmusukkal, materializmusukkal, s már csaknem az ateizmusig eljutó dogmatikai radikalizmusukkal a felvilágosodásban kiteljesedő folyamatok előfutáraivá váltak. A te-kintélyes termésből a leegyszerűsítő szemlélet ellenére is kiemelésre kívánkozik Eduard Winternek a kelet-közép-európai térség egészét átfogó monográfiája a korai felvilágosodásról,9 amely idehaza is többeket összehasonlító stúdiumok tervezgetésére ösztönzött.10 Ez a szemlélet enyhültebb formá-ban ugyan, de jelen van a 80-as években keletkezett publikációkformá-ban is, jóllehet születtek bibliográfi-ai adatokban gazdag összefoglalások,11 sőt esetenként meggondolkodtató tanulmányok is.12
i społeczna Braci Polskich zwanych arjanami, Warszawa, Kasa im. Mianowskiego 1932; uő., Marcin Czechowic, Kraków, 1938; Ludwik chMaj, Marcin Ruar. Studjum z dziejów racjonalizmu religijnego w Polsce, Kraków, Polska Akademja Umiejetności, 1921, 154.
5 Balázs Mihály, keserű Gizella, Der siebenbürgische Unitarismus: Zum Forschungsstand = Radikale Reformation: Die Unitarier in Siebenbürgen, ed. Ulrich A. WieN, Juliane BraNdT, András F. BaloGh, Köln, Weimar,Wien, Böhlau Verlag, 2013 (Studia Transylvania, 44), 11–36.
6 Zbigniew oGoNoWski, Socynianizm a Oświecenie: Studia nad myślą flozoficzno-religijną arian w Polsce XVII wieku, Warszawa, 1966; uő., Der Sozinianismus und die Aufklärung = Reformation und Frühaufklärung in Polen: Studien über den Sozinianismus und seinen Einfluss auf das westeuropäische Denken im 17. Jh., ed. Paul WrzecioNko, Göttingen, 1977, 78–156.
7 Adolf vont harNack, Lehrbuch der Dogmengeschichte. Dritter Band: Die Entwicklung des kirchlichen Dogmas, Freiburg, Leipzig, Tübingen, 1897, 725.
8 Wilhelm dilThey, Das natürliche System der Geisteswissenschaften im 17jh. = Gesammelte Schriften II. Weltanschauung und Analyse des Menschen seit Renaissance und Reformation, Leipzig-Berlin, 1921, 90-245.
9 Eduard WiNTer, Frühaufklärung. Der Kampf gegen den Konfessionalismus in Mittel-und Osteuropa und die deutsch-slavische Begegnung: zum 250 Todestag von G.W. Leibniz, Berlin, Akademie Verlag, 1966.
10 vajda György Mihály recenzióját Winter könyvéről lásd ItK, 73(1969), 374–376. Ugyanitt Hopp Lajos hozzászólása szauder József, A XVIII. századi magyar irodalom és felvilágosodás kutatásának feladatai c. tanulmányához, ItK 73(1969), 161–163.
Bővebben franciául: hoPP Lajos, A propos de la notion de Frühaufklärung = Début et fin des Lumières en Hongrie, en Europe Centrale et Europe Orientale: Actes du sixième colloque de Mátrafüred, 20-25 Octobre 1984. ed. Ilona kovács, Bp., Paris, Akadémiai Kiadó, Éditions du CNRS, 1987, 47–52.
11 Siegfried WollGasT, Philosophie in Deutschland zwischen Reformation und Aufklärung, 1550–1650, Berlin, Akademie Verlag, 1988.
12 Frühaufklärung in Deutschland und Polen, ed. Karol Bal, Siegfries WollGasT, Petra schNelleNBerGer, Berlin, Akademie Verlag, 1991.
Előfutárok vagy korán elhervadt virágok?
Új fejlemény ugyanakkor, hogy a pluralizmus igézetében az utóbbi másfél évtizedben a figyelem középpontjába kerültek az antitrinitarizmussal érintkező hagyományok is. Tanulmányok sora dol-gozta fel az Ernst Soner körül kialakult altdorfi csoportosulás szellemi hozadékát és utóéletét. A kora újkori eszmetörténet egyik legtermékenyebb művelője, Martin Mulsow13 pedig már a címével is alulról jött ösztönzésekre utaló monográfiával mutatta ki, hogy Spinoza és követői mellett a korai felvilágosodás eszméi terjedésében a legfontosabb közvetítő hálózat az egész Európára kiterjedő kapcsolatrendszert működtető, antitrinitárius Samuel Crell körül formálódott ki. Mulsow és Fried-rich Vollhardt pályázatokkal is megtámogatott programjai keretében az elmúlt években folyamato-san jelentek meg publikációk.14
A modernitás vagy a felvilágosodás előzményeinek keresése markánsan jelen van az olasz kutatá-sokbanis. Ott volt ez már Delio Cantimori munkásságában,15 aki egy katolikus világ ellenében létre-jött másik letéteményeseiként mutatta be a modernitást abban megelőlegző olasz eretnekeit. Felfo-gásában ők a reformáció és az erős racionalisztikus elemeket hordozó itáliai humanizmus szintézisét teremtették meg, sokuk mindezt kivételes szociális érzékenységgel párosította. Cantimori későbbi követőinél eltérő hangsúllyal él tovább ez a szemlélet, egyeseknél (Aldo Stella, Valerio Marchetti) a szociális többlet kapott különösen erős hangsúlyt, míg mások (pl. Antonio Rotondò) a későbbi korokat előlegező bölcseleti és világszemléleti mozzanatokat hangsúlyozzák.16
E röpke áttekintésből is világos, hogy a magyarországi kutatást egyáltalán nem tekinthetjük túli-deologizáltnak, éppen ellenkezőleg, nagyobb hitellel lehetne felróni neki a kelleténél erősebb tartóz-kodást a tágabb összefüggések felrajzolásától. Helyesebbnek látszik azonban, ha ennek védelmezése helyett feltárjuk, milyen okok akadályozzák a perspektíva kinyitását.
Először is maga az anyag természete, hiszen az 1560-as évek második felében született – részben latin és német nyelvű – írásbeliség csak a legkorábbi időszakban tudott eljutni Európa nyugati tá-jaira, s az 1590-es évektől az utak bezárulásáról kell beszélnünk. Nem csupán, s nem is elsősorban nyelvi hozzáférhetetlenségről van szó, hanem arról, hogy Báthory István trónra lépésétől II. József türelmi rendeletéig a szentháromság-tagadók el voltak tiltva a könyvnyomtatástól, s csak alkalman-ként és roppant ügyeskedésekkel tudták elérni még az egyházi élet szolgálatában álló művek megje-lentetését is. A legritkább kivételnek számított, ha valamely fontos teológiai üzenetet megfogalmazó művük Nyugaton nyomtatásban is elterjedhetett, s erre két és fél évszázad alatt valójában egyetlen egyszer került sor, amikor Enyedi György korábban itthon kiadott Explicationesét 1670-ben Néme-talföldön megjelentették. Nem tarthatjuk kizártnak, hogy az Erdélyben született latin vagy német nyelvű kéziratos szövegek némelyike valamiképpen kikerült a Kárpát-medencéből, hiszen Christian Francken híres művének másolatát is (Dialogus de incertitudine religionis christianae) azért találhatta
13 Martin MulsoW, Moderne aus dem Untergrund: Radikale Frühaufklärung in Deutschland 1680–1720, Hamburg, Meiner, 2002.
14 Friedrich vollhardT, Gefährliches Wissen und die Grenzen der Toleranz: Antitrinitarismus in der Gelehrtenkultur des 17. Jahrhunderts
= Konfessionelle Ambiguität: Uneindeutigkeit und Verstellung als religiöse Praxis in der frühen Neuzeit, ed. Andreas PieTsch, Barbara sTollBerG-riliNGer, Göttingen, Güterslocher Verlagshaus, 2013 (Schriften des Vereins für Reformationsgeschichte, 214), 221–
237. E megközelítés erősségeinek és gyengéinek tárgyszerű bemutatása: Klaus BirNsTiel, „Eine überaus kezerische und gotteslesterliche Meinung in ezlichen Religions-Articeln vertaidigen und spargiren?” Die diskurzive Archivierung und Dissimmilierung heterodoxer Positionen an der Nürnberger Hochen Schule zu Altdorf (ca. 1615–1795) als Exempel der Selbstreflexion frühneuzeitlicher Bildungsinstitutionen, Morgen-Glantz. Zeitschrift der Christian Knorr von Rosenroth Gesellschaft, 25(2015), 51–85.
15 Legutóbbi fontos áttekintés: Adriano ProsPeri, Note sul centenario (di Sozzini e di Cantimori) = Fausto Sozzini e la filosofia in Europe, Atti del convegno Siena 1, 25–27 Novembre 2004, ed. Mariangela Priarolo, Emanuela scriBaNo, Siena, Accademia Senese degli Intronat, 2005, 19–33.
16 Az újabb kutatásokat is számba vevő áttekintés: Mario BiaGioNi, Lucia Felici, La riforma radicale nell’ Europa de Cinquecento, Roma, Editori Laterza, 2012.
meg Keserű Bálint Boroszlóban, mert egy brassói diák magával vitte,17 ám további ilyen találatokról nem tudunk. Ez a kijelentés ma erősebben hangzik, mint jó pár évtizeddel ezelőtt, hiszen a 70-es évektől kezdődően a kora újkori klandesztinus-irodalom franciaországi központjának munkatársai radikális vallásfilozófiai művek után kutatva nagy forrásfeltáró munkát végeztek az európai könyvtá-rak kézirattáraiban.
Meg kell tehát barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy 16–17. századi, hírből, címből vagy emlí-tésből ismert kéziratos művek zöme nem maradt ránk. Azt persze nagyon fontos tudnunk, hogy ez nem természetes kikopás eredményeként történt, hiszen jól ismert, hogy a radikálisokat felelősségre vonó országgyűlési határozatok következménye a művek begyűjtése és megsemmisítése volt, s a rivális felekezetek emberei enyhén szólva nem voltak érdekeltek megmentésükben. Ráadásul a 17.
századi Erdélyben nem csupán a reformátusok léptek fel nagyon határozottan a szentháromság-ta-gadók ellen, hanem az egyházukat tagoló belső viták is jártak szövegpusztulással.
Elég jól ismert a reformáció történetével foglalkozók körében, hogy az Erdélyben, a Hódoltság területén, továbbá a Lengyelországban élő antitrinitárius közösségek nem voltak egységesek. Ám fontos látni, hogy a jó néhány kérdésben vitatkozó áramlatok közül kettő vált meghatározó jelentő-ségűvé. A Lengyelországban egyre dominánsabb szerephez az jutott, amelynek dogmatikája éppen ezekben az években kezdett kiformálódni a Fausto Sozzini által győztesen megvívott viták eredmé-nyeképpen. A másik jelentős áramlat a sokszínű és a bölcseleti tendenciáknak nagyobb teret adó nonadorantizmus volt, amelynek dogmatikai alapjait Johann Sommer és Jacobus Palaeologus művei teremtették meg, s nyomukban Dávid Ferenc és több jelentős követője dolgozta ki teológiáját. Ez a krisztológiai szempontból jóval radikálisabb irányzat az ellene és a következményeképpen kialakuló szombatosok ellen kemény intézkedéseket hozó 1638-as dézsi országgyűlésig megőrizte meghatáro-zó szerepét Erdélyben, ahol csendesebben továbbra is eleven hagyomány maradt még egy évszázadig, ám a fent említett okok következtében távol került az európai nyilvánosságtól.18 Háttérbe szorulá-sához természetesen hozzájárult az is, hogy a Lengyelországban egyre növekvő tekintélyű Sozzini és követői az antitrinitarizmus szélesebb körű elterjedését akadályozó tényezőnek tekintették. Roppant fontos az is, hogy a székhelyüket, Rakówot komoly szellemi központtá fejlesztő, részben Ernst Soner altdorfi köréből származó újabb nemzedék filozófiailag is kitűnően képzett képviselői hatalmas exe-getikai és teológiai munkálkodásba kezdve, a kor bölcseleti áramlataira is figyelő, nagy jelentőségű kiadványok sorát publikálták. 1638-ig Rakówban nyomdát is működtetve az európai szintérre is ki tudtak lépni ezekkel a művekkel, s dinamikus propagandájuk egyaránt felölelte a kapcsolattartást az európai szellemi élet vezető személyiségeivel, és könyvek, kéziratok cseréjét, és a legközérthetőbb művek (pl. a rakówi káté) publikálását több nyelven. Ráadásul a harmincas évektől néhány fon-tosabb szerzőt (Joachim Stegmann, Johann Crell) Amszterdamban, Londonban jelentettek meg, ami igencsak felgyorsította a befogadást. Stanisław Kot angliai szálakat kibontó tanulmányaival19 párhuzamosan Ludwik Chmaj többek között a sokat utazó Ruar kapcsolatrendszerét tárta fel. Az ő érdeme egyrészt a hollandiai érdeklődés kimutatása a kollegiantizmus felé hajló remonstránsoknál
17 Bálint keserű, Christian Franckens Tätigkeit in ungarischen Sprachgebiet und sein unbekanntes Werk „Disputatio de incertitudine religionis christianae”= Antitrinitarianism in the second half of the 16th century, ed. Róbert dáN, Antal PirNáT, Bp., Leiden, Akadémiai Kiadó, Brill, 1982, 73–84.
18 E folyamatról további szakirodalommal: Mihály Balázs, Antitrinitarianism = A Companion to the Reformation in Central Europe, ed. Howard louThaN, Graeme Murdock, Leiden, Brill, 2015, 171–194.
19 Stanisław koT, Oddziaływanie Braci Polskich w Anglii; uő., Źródła do historii propagandy Braci Polskich w Anglii, Reformacja w Polsce, VII–VIII, 217–244, 316–340. Tőle ld. még: Socinianism in Poland: the social and political ideas of the Polish Brethren called Arians (1957).
Előfutárok vagy korán elhervadt virágok?
már a Dordrechtet követő években (Geesteranus majd Camphuysen20 rakówi tanársága is szóba jött 1621-ben és 1625-ben), másrészt annak bizonyítása, hogy Gassendi és Mersenne eleven és köl-csönösen ösztönző kapcsolatban állt a lengyelországiak közösségével, nem kizárólag a sokoldalúan tájékozott és rendkívül toleráns Ruaron keresztül. Az 1930-as évektől közölt Chmaj-tanulmányok nagyon sok értékes adatot tartalmaznak a lengyelek peregrinációjára és a Raków 1638-as szétverését követő első emigrációra, és az általa közvetített érintkezésekre vonatkozóan is.
A különösen intenzív propaganda folytatódni tudott ezután is, és leglátványosabb eredménye a Bibliotheca Fratrum Polonorum köteteinek amszterdami kiadása az 1660-as években. Mondanunk sem kell, hogy az irányzatok közötti küzdelem logikája szerint ez az intenzív könyvkiadó és terjesztő tevékenység a sajátnak tekintett filozófiai és teológiai hagyomány elérhetővé tételére koncentrált, s egyáltalán nem törekedett annak a sokszínűségnek a megjelentetésére, amely az 16–17. század fordulójának kelet-közép-európai antitrinitarizmusát jellemezte. Így az Erdélyben jó néhány egyéb áramlat mellett mégiscsak vezető szerephez jutó nonadorantizmus szövegei csak akkor kerültek elő ebben a nagy könyvtermésben, ha valamilyen okból megkerülhetetlenné vált tételeik megcáfolása. A cáfoló iratok kíséretében olvashatók néha ezekben a művekben Jacobus Palaeologus, Dávid Ferenc vagy Christian Francken egy-egy művének részletei.
Látható ebből a vázlatos helyzetelemzésből is, hogy az európai jelenlét tekintetében óriási kü-lönbség volt a 17. században az antitrinitarizmus két nagy típusa között. (Ezt a kükü-lönbséget jelenítet-te meg az antitrinitarizmus minden áramlatát fölényesen ismerő Lech Szczucki a tanulmányunk cí-mében szereplő virágmetaforával. Egy olasz tudós megoldását átvéve a nonadorantizmus képviselőit felkavaró izgalmasságuk ellenére termést hozni már nem tudó, korán elhervadt virágnak nevezte).21 A szentháromság-tagadókkal találkozók számára az antitrinitarizmus így azzal azonosítódott, amit a rakówi, majd amszterdami kiadványok jelentettek, sokuk ezért könnyen egyenlőségjelet tett az antitrinitarizmus és a socinianizmus közé. Az európai vallási térkép egészén mégiscsak kisebbséget jelentő, s a többség által elutasított dogmarendszerről szólva ezt persze természetesnek tekinthetjük, ám a jelenség modern tanulmányozójaként fontos tisztában lennünk a „socinianizmus” terminus amorf és problematikus voltával. Mint említettük, még a névadó tanításai mentén kialakuló cso-portosulásban is nagy változások következtek be a 17. század 20-as és 30-as éveiben, később a nagy emigráció idején. Így a terminus visszamenőleges alkalmazása a 16. századi követőkre egyáltalán nem problémátlan, nem is beszélve arról a már-már abszurditást súroló helyzetről, amikor a Sozzini tényleges követőinek érveit a börtön vállalásával is visszautasító nonadorantistákat nevezik socini-ánusoknak. A leghelyesebb talán az lenne, ha a socinianizmusnak a modern szakirodalomban is ebben a széles értelemben használt fogalmát egy arra alkalmasabbal váltanánk fel (antitrinitarizmus, unitarizmus).22 Mi most ezt tettük, s ezt tesszük a továbbiakban is ebben a dolgozatban, de mivel a több évszázados gyakorlat megváltoztatására igen kicsi az esély, szerényebben csak a mindenkori használat pontosítását javasoljuk.
20 Róla Aart de GrooT, Camphuysen, der erste niederländische Sozinianer?= Faustus Socinus and his heritage, ed. Lech szczucki, Kraków, Polska Akademia Umiejętności, 2005, 285–295.
21 Lech szczucki, Antytrynitaryzm w Europie wschodniej, Odrodzenie i Reformacja w Polsce, 24(1972), 171.
22 Nem tekintjük sikeresnek Marshall kísérletét, aki Sozzini-követőket, őt többé-kevésbé követőket, és a követését tagadókat különböztet meg a dolgozata címében jelölt módon, hiszen nincs olyan szerző, aki minden (életében változó) tézisét elfogadta volna, másrészt az ismételt tiltások közegében meglehetősen ritka a követői öndefiníció (általában börtönnel járt, 1698-ban még kivégeztek egy skót fiút, mert tagadta a szentháromságot). John Marshall, Locke, Socinianism, „Socinianism”, Unitarianism = English Philosophy in the Age of Locke, ed. M. A. sTeWarT, Oxford, Clarendon Press, 2000 (Oxford Studies in the History of Philosophy, 3) 111–182, itt 111–114. Itt jegyezzük meg, hogy a lengyel szakirodalom sokszor használta a másik, ellenfelek adta elnevezést a lengyelországi antitrinitáriusokra: ariánusok, vagy még korrektebben a lengyel testvérek (bracia polscy).
Ez szükséges az antitrinitarizmus 17–18. századi európai jelenlétének vizsgálata során is, ahol olyan újszerűnek látszó megfontolások láttak napvilágot, amelyekkel az erdélyi és magyarországi jelenségekkel foglalkozóknak föltétlenül szembe kell nézniük. Az új eredmények egy része azokban a konferencia-kötetekben látta meg a napvilágot, amelyek Fausto Sozzini halálának 400. évfordulója jegyében szerveződtek. A szülővárosban, Sienában rendezett összejövetel anyagát Mariangela Pria-rolo és Emanuela Scribano rendezte kötetté. A vezérlő elv annak felmutatása volt, hogy miképpen van jelen az európai gondolkodásban a socinianizmus a 17–18. században.23 Színvonalas és az eddigi képet sok új elemmel gazdagító tanulmány született arról, hogy a Hobbestől Kantig terjedő nagy-ságok életművében közvetlenül vagy áttételesebben ott van Fausto Sozzini és utódainak életműve, ám mivel erdélyi vonatkozásuk csekély, ismertetésüktől eltekintünk. Csupán azt említjük meg, hogy egyedül a Spinoza és a sociniánusok viszonyával foglalkozó tanulmány beszél a socinianizmus termi-nus használatának problematikus voltáról.24
A Sozzini-évfordulóra megjelenő másik kötet annak a konferenciának az anyagát tartalmazza, amelyet a szerkesztő Lech Szczucki szervezésében tartottak meg Krakkóban,25 számos európai mel-lett hat magyarországi és erdélyi kutató (Barna József, B. Kis Attila, Kovács Sándor, Simon József és e tanulmány szerzői) részvételével. A kötet egészében öt tanulmány foglalkozott Sozzini életművének különböző szakaszaival, ezek közül kiemelésre kívánkozik Szczucki Fausto Sozzini in Polonia, 1579–
1604 című írása, amely az újabb kutatási eredményeket is összefoglaló nagy léptékű és tárgyilagos áttekintése azoknak a teológiai vitáknak, amelyek eredményeképpen az 1590-es évek végére az olasz teológus a lengyel antitrinitáriusok többségének szellemi vezetőjévé válik. A recepcióval foglalkozó tanulmányok középpontjában ebben a kötetben Németalföld és Anglia áll, s az erdélyi tanulságokra ebben az esetben is később térünk vissza.
Úgy találtuk, mondandónkat logikusabban fogalmazhatjuk meg, ha a tárgyalás középpontjába két nagyon friss kiadványt helyezünk. Egyfelől a fiatalabb nemzedékhez tartozó németországi kuta-tónak, Sacha Salatowskynak a sociniánusok filozófiájáról írott, Die Philosophie der Sozinianer c. hatal-mas terjedelmű monográfiáját,26 másfelől egy Christian Francken nyomtatott műveit fontos kísérő szövegekkel közlő olasz kiadványt.27 Bővebben foglalkozunk a szintetizálás igényével fellépő német elemzéssel, de eredményeit szembesítjük az olasz tudósok megközelítéséből adódó tanulságokkal is.
A nagy terjedelem ellenére jól áttekinthető, rendre célkitűzéseket, majd azok megvalósulását körvonalazó, s részösszefoglalásokkal is jól tagolt Salatowsky-monográfia a szuggesztív bevezetésből és a záró fejezetből is kiolvasható nagy ambícióról tanúskodik. A címnek megfelelően a szerző nem egyszerűen arra törekedett, hogy a socinianizmus 17. századi jelenlétét demonstrálja, hanem annak bizonyítására vállalkozik, hogy az áramlat követői olyan önálló, egyedi sajátosságokkal rendelkező filozófiát dolgoztak ki, amely megkerülhetetlen ösztönző erőt jelentett a korai felvilágosodás nagy európai képviselői, Toland, Locke és Leibniz számára. A kiindulópontot kortársi reflexióval is in-dokolja: a bölcseleti kérdések iránt rendkívül érzékeny lutheránus teológus, Andreas Kessler, majd maga Leibniz is beszél arról, hogy Fausto Sozzini és követői dogmakritikai műveikben egy saját filozófiát (propria philosophia) kidolgozva léptek fel. A monográfia célkitűzése tehát a jelenlétet még
23 A kötet adatait lásd a 16. jegyzetben.
24 Filippo MiGNiNi, Spinoza e i sociniani,= Fausto Sozzini… i. m., 137–178.
25 Lásd a 20. jegyzetet.
26 Sascha salaToWsky, Die Philosophie der Sozinianer: Transformationen zwischen Renaissance-Aristotelismus und Frühaufklärung, Stuttgart-Bad Canstatt, Frommann–Holzboog, 2015 (Questiones. Themen und Gestalten der Philosophie, 18), 519.
27 Christian FraNckeN, Opere a stampa, ed. Mario BiaGioNi; uő., tanulmányával (Christian Francken a le crisi intellettuale della riforma), és Gianni PaGaNiNi előszavával (Temi et Testi 128. „Sociniana” Serie diretta da Emanuela scriBaNo) Roma, Edizioni di storia e letteratura, 2014.
Előfutárok vagy korán elhervadt virágok?
inkább a teológiai racionalizmusban vagy a humanista vallásosság továbbvitelében látó Ogonowski-tól eltérően kifejezetten a saját filozófia meglétének bizonyítása, valamint képviselőinek a 17–18.
század fordulója három bölcseleti nagyságára gyakorolt hatásának újbóli átgondolása. Mindjárt le-szögezhetjük, hogy minden, az alábbiakban szóvá tett hiányosság ellenére sikerrel teszi ezt, s a siker záloga, hogy a filozófiailag is képzett szerző egyaránt otthonos a sociniánusok és a nagy 17. századi bölcselők világában. Ezzel tisztában is van, s egy helyütt meg is fogalmazza, hogy a könyvében feltárt összefüggések mellett – többek között – azért mentek el a filozófiatörténészek, mert nem ismerték megfelelő mélységben a sociniánus szövegeket. Ezzel egyben már munkamódszerét is megjelölte:
zömmel a már eddig is ismert szövegek szigorú analízisével dolgozik, jóllehet néhány kéziratos doku-mentumot is megszólaltat, köztük a legjelentősebb Christoph Stegmann-nak a Leibniz-hagyatékban ránk maradt Metaphysica repurgata című műve, amelynek a cáfolatát is elkészítette a nagy filozófus.
A monográfia a célokat kitűző első, majd a kora újkori arisztotelizmusoknak szentelt következő bevezető fejezet után három nagy egységben tárja fel a sociniánus bölcseletet. A De ratio philosophandi Sociniana középpontjában teológia és filozófia, illetőleg hit és ráció bemutatása áll, a következő Der philosophisch-theologische Materialimus a sociniánusok anyagfogalmával foglalkozik, míg az utolsó na-gyobb egység a sociniánusok antropológiájának mély elemzését adja.
A sajátos filozófiát taglaló egység tág összefüggések felrajzolásával, Luther és a lutheránus teoló-gusok szemléjével indít, hogy aztán a rációnak valamelyest nagyobb teret adó tudós reformátusok kerüljenek sorra Bartholomäus Keckermann-nal a középpontban. A latin szövegek terminológiai különbségeit nagyon fegyelmezetten követő, invenciózus elemzéseket kapunk, amelyek Ki a bíró a teológiai vitákban? kérdésre adott különböző válaszok felsorolásáig jut el. Ezután tér át a socini-ánusokra, bemutatva, hogy Fausto Sozzini sohasem vállalkozott teológia és filozófia viszonyának szisztematikus kidolgozására, nála csupán alkalmi megnyilvánulásokkal találkozunk. A kiindulópont számára is a kinyilatkoztatás, ám a kulcsfontosságú 2Kor 10,5-öt nem úgy értelmezte, hogy az érte-lemnek föltétlenül engedelmeskednie kell Krisztusnak. Az is kiderül, hogy valamiféle szisztéma jelei csupán a halála után, 1618-ban megjelentetett Defensio animadversionum in assertiones theologicas… c.
művében fedhetők fel, ahol különbséget tesz az olyan dolgok között, amelyeket nem tudunk fel-fogni, de lehetségesek, s az olyanok között, amelyekről meggyőződéssel vallhatjuk, hogy létezésük lehetetlen. Jól kivehető az is, hogy az előbbi tartományba olyan jelenségeket igyekszik besorolni, amelyeknek elménket meghaladó (supra rationem) voltát a Biblia szövegével is alá lehet támasztani.
Nem kevésbé fontos, hogy egy másik művében kész kinyilvánítani, hogy nem kell az Írás szó szerinti értelméhez ragaszkodnunk, ha olyasmit tartalmaz, ami ellentmond nyilvánvaló tényeknek vagy Isten méltóságának. Ilyenkor a ráció arra késztethet bennünket, hogy más értelmet adjunk a szavaknak, mint amit szó szerinti értelemben jelentenek. Sozzini tehát már megpendítette az ész feletti és az észnek ellentmondó tartományok megkülönböztetésének kiiktatását is, amire részletes és új ele-mekkel bővülő rendszer épült ki Johann Crell, majd a legkidolgozottabban Joachim Stegmann és Andrzej Wiszowaty tollán.
A szerző korábbi kutatók nézeteit bírálva fejti ki, hogy az utóbbi két szerző bizonyos tekin-tetben eltérő gondolatmenetben, de a lényeget illetően azonos módon fogalmazza meg hit és ráció viszonyát. Felfogásuk alapjának azt tekinti, hogy egyértelműen és határozottan elutasít-ják az eredendő bűn dogmáját, szerintük tehát semmiféle örökölt akadálya nincs az elme hasz-nálatának még a teológia területén sem. Joachim Stegmann ebből az alapállásból kiindulva az 1630 körül két munkájában is (Brevis disquisitio, De judice et norma controversiarum) tovább építet-te az elődöktől örökölépítet-teket, és eljutott addig a Salatowsky által a hermeneutikában forradalmi-nak nevezett kijelentésig, hogy a minden egyes emberben munkáló értelem mindnyájunkat al-kalmassá tesz arra, hogy véleményt formáljon a Szentírásban foglaltakról, lett légyenek kisebb