Tánc és ének Készül a táncba a juhász,
kalapja cifra, pántlikás, igy illik ünneplőbe.
A hárs alatt már folyt a tánc, fel és alá perdült a lánc, ihaj, csuhaj!
Ihaj hopphajda haj!
Járt a vonócska föl-le.
A táncosok közé szökött
s csak úgy könyökkel megbökött egy szép fehércselédet.
De fordult is már a leány
s szemébe vágta, hogy: zsivány!
Ihaj, csuhaj!
Ihaj, hopphajda haj!
Nem tudsz te tisztességet?
Majd kört csináltak szaporán, s alá-fel hullámzott a tánc, repült az ing, a szoknya;
legény hevül, leány pirul, elfárad s egymásra borul -Ihaj, csuhaj!
Ihaj, hopphajda haj!
S ki-ki párját szorítja.
No csak ne légy ilyen heves!
Jaj, hány derék, becsületes lányt hagytak becsapottan!
De félrecsalta-vonta már, s mind messzebbről zengett a hárs:
Ihaj, csuhaj!
Ihaj, hopphajda haj!
S húzzák, sikongnak ottan.
ÖREG PARASZT
Be szép dolog, doktor uram, hogy ez napon el nem kerül, s tudós létére boldogan a nyüzsgő nép közé vegyül.
Legszebb korsónk ne vesse meg, frissen csapolt sörrel tele,
s csak azt kívánja vén szivem, ne oltsa csak szomját vele, hanem ahány csepp az ital, éljen több évet annyival!
FAUST
Köszönet érte! Megiszom, s köszöntöm kentekre viszont!
A nép köréjük sereglik ÖREG PARASZT
Bizony mondom, be jól tevé, hogy víg napon jött el közénk:
mert hát eddig kegyelmedet csak bús napokból ösmerénk!
Van itt köztünk, de nem is egy;
kit még apjura gyógyitott, midőn a dögvész lepte meg -ő fordítá el a gonoszt.
Akkor kegyelmed, ifjuként, bejárt itt minden ispotályt s egészségben jött újra ki, bár láthatott elég halált;
a nagy próbát megállta élve;
segélt s az isten megsegélte.
MIND
Éljen a doktor úr! Hurrá!
Hogy gyógyíthasson még soká!
FAUST
Hajlongjatok csak az előtt, ki fentről küld gyógyírt, erőt.
Wagnerral továbbmegy WAGNER
Ily ünneplésre, ó, nagy férfiu,
ily roppant tiszteletre, vajh, mit érzel?
Boldog, ki gazdag szellemével szolgálja ezt meg jámborul!
Az atya, járván gyermekével, ujjal mutat rád: nép tolul, megáll a tánc, hallgat a húr, sorfal kiséri minden léptedet, sapkát dobálnak, s zeng vivát!
Majd’ úgy fogadják itt kegyelmedet, mint, teszem, a monstranciát!
FAUST
Még pár lépést teszünk a sziklakövekig s majd ott leheverünk egy szusszanásra.
Sokat űltem hajdan töprengve itt, imádkozván, böjtölvén, egyre-másra.
Reményben s hitben gazdagon, könnyel-jajjal, kéztördeléssel, - gondoltam - elmulaszthatom a vészt isteni rendeléssel.
Ez ünneplés most gúny módjára hat.
Ha egy cseppet szivembe látnál, ily hirnévre apát s fiat
egyként méltatlannak találnál!
Hóbortos ember volt a jó öreg,
a Természetről és szent köreiről ódon, jóhiszemű, de roppant fura módon, vallott sok ferde nézetet.
Fekete konyhája ködébe adeptusokkal elvonult, s véget nem érő recipére jót-rosszat összegagymitolt.
S a rőt Oroszlán, mint egy büszke kérő, e löttyben a Liljommal egybekélt, majd a párocska, nyilt lángok hevétől gyötörtetvén, nehány nászágyat így cserélt.
A gömbben színek színre gyúltak, s ha a Királynő megjelent,
megvolt a balzsamír, a betegek kimúltak, s nem kérdé senki: fel ki kelt?
Pokoli kotyvalékkal így halattunk itt fent s a völgyben is, alattunk, kártékonyabban, mint a dög.
Ezreknek adtam én be magam is a mérget:
elhulltak ők, s most meg kell érned, a gyilkosért éljen dörög.
WAGNER
Ugyan miért bánkodsz miatta?
Hát nem elég az, hogy a bölcs az elődöktől örökölt
tudást tovább hűséggel adja?
Ha tiszteléd atyádat, mint fiu, őtőle bízvást szívesen tanultál, s ha te haladsz, bölcs férfiu, a fiad is magasabb célra jut már.
FAUST
Ó, boldogok, kik még hiszik, hogy a tudás a zűrzavart apasztja!
Mit nem tudunk, az szükségeltetik, amit tudunk, annak mi haszna?
No, de e bájos pillanatokat
ne adjuk át komor gondolatoknak?!
A kertes kunyhók izzó esti Nap fényében nézd, miként ragyognak!
Hőköl, zuhan, túléltük e Napot, de messze lenn új létet gerjedeztet.
Ó, mért nincs szárnyam, mely felkapna, hogy folyton-folyvást nyomán lebegjek!
Napszentület örök pírjában látnám lent a földet, melyben völgy csendesül, kigyúlnak a tetők, ezüst erek arany folyókba dőlnek.
Nem gátlaná isteni szálltom ott a vad hegy is, ezernyi szurdokával;
s a tenger sok meleg parthajlatával bűvölt szememben felragyog.
Az istenség lehull, pár pillanat még, de támad már új szenvedély:
örök fényét habzsolni hogy’ rohannék, előttem a Nap, mögöttem az éj,
felettem a menny, alattam a tenger -szép álom, s közben minden fény kihal.
Haj! lelki szárnyakhoz nem egyhamar szerezhet testi szárnyat is az ember!
Pedig egyformán űz bennünket az ősi vágy, mely ég felé lohol, ha a pacsirtát, a kékségbe tűntet, halljuk, amint repesve szól;
ha a fenyők szélvert fokára kóválygó sasnak árnya hull, és tavakon, rónákon átal hazafelé száll a daru.
WAGNER
Nem egy volt nékem is, ily nyűgös órám, efféle vágy azonban sose jő rám.
Erdő-mezővel gyorsan eltelek, s kérni madár tollát eszembe sincsen.
Minden örömöm lelki kincseimben, hogy könyvről könyvre szökdicsélhetek!
Úgy szép és meghitt téli éjjelente, ha fűti tested ez a boldog élet,
és ah, ha ráhajolsz egy pompás pergamenre, akkor maga a mennybolt hull elébed!
FAUST
Te csak emezt a vágyat ismered;
jobb meg se tudnod, mi a másik!
Jaj, nékem kettő lakja lelkemet, s egyik a mástól elszakadni vágyik;
egyik szerelmi mámorért eped,
s minden kaccsával a földhöz tapadna;
másik a porból vakmerőn lebeg dicső ősökhöz a magasba.
Ha vagytok, ó, ti szellemek,
s ég-föld között regnálva közlekedtek, aranyló ködből ereszkedjetek,
s adjatok át új, tarka életemnek!
Csak volna egy varázsköpenyegem, s szállna velem a messzeségbe, nem adnám a legszebb szövetekért se, nem kellene király palástja sem!
WAGNER
Ne nagyon hívd a jól ismert hadat, mely légkörünkben úgyis szerteárad, s mindenfelől ezer vészáradat képében az emberre támad.
Észak felől hegyes szellemfogak, nyílvégű nyelvek tépdesik a bordád, Kelet felől aszállyal rontanak, és szomjukat tüdődből oltják;
ha meg a szikkadt sivatagi Dél parazsat küld, s fejedre rakja folyton, s megenyhülést csak Napnyugat igér:
hogy földdel, réttel együtt vízbefojtson.
Meghallgat mind, mert mindje vígan árt, s készséges mind, mert mind csávába juttat, csak színlelik az égi hívatást,
s angyalként suttogván, hazudnak.
De induljunk! Száll már az alkonyat, a lég lehűl, a köd szakad.
Ilyenkor jó csak a szoba!
De mért csak állsz, s bámulsz folyvást oda?
Az alkonyatban így el mi ragadhat?
FAUST
A tarlón, látod-e, fekete kutya baktat!
WAGNER
Már rég ottlátom én, de mit se mond nekem.
FAUST
Vizsgáld meg őt, vajon mi fán terem?
WAGNER
Egy pudli tán, amely jó kutya módján ura nyomán töri magát elébb.
FAUST
Nem látod, hogy csigakörben forogván jő hozzánk mind közelébb s közelébb?
És mintha forgószél-formájú lángok hánytorganának lábnyomán...
WAGNER
Egy rút pudlin kivül semmit sem látok;
csupán a szemed káprázik talán.
FAUST
Mintha jövő szerződés zálogául, bűvös hurkot kötne lábunk körül.
WAGNER
Sunyin ugrálva s rémüldözve bámul, hogy ura helyire két idegen kerül.
FAUST
Szűkül a kör, már ideért!
WAGNER
Látod, csak egy eb, nem pedig lidérc.
Morgás, téblábolás, lehasalás, farkcsóválás - mind ebszokás.
FAUST
Szegődj talán hozzánk! Idesiess!
WAGNER
Bohó jószág, ugrifüles, ha te megállsz, kétlábra áll, ugrálna rád, ha néki szólanál, elveszett holmid megkeresné, magát pálcádért vízbe vetné.
FAUST
Bizony! Lidércnek nyoma sincs. Mi más lehet mindez, ha nem idomitás?
WAGNER
Tanult és illedelmes ebhez, bölcs is lehet, hitemre, kedves.
Megérdemelné mindenképp kegyed, diákjaid közt jó diák lehet.
Bemennek a városkapun