Július 21. Whitby.
Lüc}7 elejbóm j ö tt az állom ásra, édesebb és bájosabb volt, m int valaha és e g y ü tt h a jta t
tunk a ház elé a villasoron, a hol lakást fogad
tak. E z gyö nyö rű egy hely. A pici folyó, az Esk, m ély völgyön fu t keresztül, a m ely csak o tt szélesedik, a hol m ár a ten g e rt éri. N agy v iadu kt köti össze a k é t szólót, m agas pillére
ken nyugvó. A völgy gyöny ö rű , szép zöld és oly m eredek, hogy nem látni le bele, csak- ha m ár egészen a szélén áll az ember. A régi városka házai — tölünk a túlsó p arto n — mind vöröstetösek és olyanform án vannak eg y
más fölé halm ozva, m intha egym ásra a k arn á
nak csúszni, jc^pp a város fölö tt v annak a W h itb y -ap átság rom jai, a m elyet valaha a dánok fosztottak ki és pu sztíto tták el. Ig en n ag y szerű rom ok, óriási terjedelem m el és töm érdek szép és érdekes rész lette l; m ég leg en d ájuk is van, a m ely szerint egy fehér h ö lg y et látni valam elyik ablakában. Az ap átság rom ja és a város k özö tt van m ég egy tem plom , a plébánia, köröskörül nag y tem etővel, a m ely töm ve van régi sírkövekkel. É n ezt tarto m a legszebb
helynek W hitb y ben, m ert épp a város fö lö tt van és rem ek k ilátást n y ú jt a kikötőre és tovább a tengeröbölre egész addig, a hol a h egylánc ereszkedik le és nyúlik ki messze a ten gerbe. Oly m eredeken em elkedik a kikötő fölött, hogy a p a rtn a k egy része leom lott és néhány sir elpusztult belé. E g y h ely t a sírok falazata kiugrik a m élyen lent elfutó hom okos g y alo g ú t fölé.
A tem etőn keresztül-kasul sé ta u tak van
nak padokkal ; és az em berek naphosszat o tt szoktak sétálni és üldögélni és gyönyörködni a re m e k , kilátásban és élvezni a fris tengeri szellőt. É n m agam is g y a k ra n fogok idejönni a m unkám m al. K ülönben m ost is itt irok, naplóm at a térdem en 113’u g tatv a és közben három öreg em bernek, a kik közel hozzám ülnek, a beszélgetésére figyelve. Ug}’ látszik, hog}’ az öregeknek eg3rób dolguk nincsen egész nap, m int itt ülni és beszélgetni.
A kikötő alattam terü l el, a túlsó oldalán egy hosszú gránitfallal, a m el\r messze k iö m lik a teng erb e, a végén e g y kifelé kanyarodással, a m elynek a közepén világító to ron y épült.
Súlyos kövekből h o rd o tt v éd g át tám o g atja a falat kívülről a te n g e r ellen. Az iunensö olda
lon a véd ő g át befelé kanyarodik és ennek a végén is viiágitótoron y áll. A két kögát közt
keskeny nyílás vezet a kikötőbe, a mely aztán hirtelen kiszélesedik.
D agály idejében igen szép az egész, de apály idején ú g y eltűnik a kikötő vize, hog y csak a kis E sk folyó vize szalad végig a homok ágyában, itt-o tt egy sziklakövet látni benne.
A kikötőn kívül, az innenső oldalon egy óriás sziklagát nyúlik úg y egy fél m értföldnyire a tengerbe, a m elynek éles ta ra ja épp a déli v ilágítótorony m ögül indul ki. A sziklagát leg végén egy úszó h arangláb van, a m ely rossz időben m eginog és busán kongó h a n g o k at küld a vizeken végig. E g y legendáról hallottam itt, a m ely szerint ha bajba kerül egy hajó, a h aran g m indig m egszólal. M ajd m egtudakolom az öreg em bertől, hog y mi igaz e dologban : épp erre felé ta r t . . .
N agyon furcsa egy öreg ez az én öre
gem. R ém itöen öreg leh et, m ert az áb rázata olyan görcsös és barázdás, m int egy vén fá
nak a kérge. Azt m ondja, hogy tán m ár száz esztendős is van és hogy cethalászó tengerész volt m ár ak k or is, m ikor a W aterlooi csatát vívták. A ttól tarto k , hogy igen-igen hitetlen egy vén em ber, m ert a m ikor a ten g eren szóló h a ra n g o t és az apátságbeli fehér asszonyt em
legettem neki, hát igen nyersen f e l e lt :
— E n bizony nem h ed eriten ék az
ilyes-mire, ha m agának vónék kisasszonykám . Az effélék m ár rég kikoptak az igazságból. Tudja, én nem mondom, hogy sohse vótek, csak an ny it m ondok, hogy az én időm ben bizony m ár nem vótek. Az ilyesmi csak annak a sok jö tt- inent tu ristán ak való, de nem az ilyen lietyes kis fehér cselédnek, m int a kis
asszonyka. Azok a gyalog utazó, örökké sós h erin g et evő és te á t ivó, meg m indenféle olcsó lim -lom ot összevásárló népek, sok m in- deu bolondságot elhinnének. Csudálom, hogy akad még, a ki hazugsággal nem röstelli őket tra k táln i — m ég az újságok js, azok is tele vannak haszontalansággal. — É n azt gondol
tam , hogy az öregtől sok érdekes dolgot m eg
tu d hatnék a régi jó időkből, h á t kérdeztem , hogy nem m esélne-e nekem valam it, a régi cethalászatokról. M ár éppen letelep ed ett és jó l neki készült az öreg, hogy m eséljen, a m ikor az óra h a to t ü tö tt, erre ő m egint nagynehezen fő ltápászkodott és igy szólt.
— Most már haza felé kell hogy indul
ja k kisasszonykám . Az unokám nem szereti, h a m egvárakoztatom , m ikor készen van a tea, m ert időbe kerül ám m ig lemászom azon a ten g er sok g a rá d ic so n ; aztán m eg jól is esik ám egy kis fütőszer ilyenkor ennek az öreg m asinának.
El to ty o g o tt és láttam őt lefelé igyekezni a lépcsőkön. Ezek a lépcsők a legkülöm b része a városnak. A városból egész a tem plom ig fölvezetnek; nem is tudom , ho gy m ennyi lehet, — de sok száz az bizonyos — és g y ö nyörű hajlásban em elkednek fölfelé. A nnyira m enetelesek, hogy egy ló is könnyen le és föl sétálh atn a rajtu k . A zt hiszem hogy ere
detileg az apátsághoz kellett tartozniok. E n is haza fogok menni. L ucy láto gató b a m ent az an3rjával, de m inthogy egészen idegenekhez, h át én nem m entem velük. Azóta m ár haza is érkezhettek.
Augusztus i . E g y órával ezelőtt jö ttü n k ide fel L ucyvel, és ro p p an t érdekes beszélge
tésbe eredtünk az ón öreg barátom m al, és a másik két öreggel, a kik m indig fölkeresik, őt hogy beszélgethessenek vele. Ú gy veszem észre, hogy ő valóságos orákulum köztük és hogy a m aga idejében igen hatalm askodó egyéniség leh etett. Sem m it sem ak ar elismerni és m indenkit letorkol. L u c y nagyon bájosan szép volt fehér nyári ru hájában ; az arca is rózsásabb szinti, a m ióta ide jö tte k . V ettem észre, hogy a három öreg alig v árta, hogy helyet foglaljon és m indjárt a közelében tele
p ed ett meg. L ucy oly kedves az öregek i r á n r ; én azt hiszem, hogy mind a hárm an minden
m e g g o n d o l nélkül és azonnal halálosan bele- szerelm esedtek. Még az én külön öregem is b eadta a derekát és nem disputáit vele — hanem annál tö b b et én velem. C sakham ar a legendákba tereltem a beszélgetést, és ő m ind
já r t leckéztetni kezdett bennünket. H a jól emlékszem ezeket m o n dotta:
— Bolond beszéd, a mind a hogy csak van, semmi egyéb, nekem elhihetik. Az a sok kisértet, boszorkány, garaboncás, m eg tu d ja a m icsoda csak arra való, hogy g y erekeket, m eg hóbortos asszonyokat bolonditsanak vele. Szap
panbuborék az egész. Azt a sok ijesztgetést m eg hazugságot csak a papok m eg az urak találták ki, hog}r a szegény em bert ijesztgessék vele, azt otyat is m egtétessenek vele, a m it különben m eg nem tenne. 01 a m éreg, ha csak rá gondolok. Nem elég nekik, hogy ú j
ságba nyom tatják , m eg szószékből prédikálják a hazugságot — niég a sírkövekre is rávése- tik. Nézzenek csak körül, itt ni, a m eddig csak látnak, ez a töm érdek sirkő, hogy ip a r
kodik mind a hány egyenesen állni, merő büszkeségből, de m egdül mind a hány, lehúzza őket a hazugságok súlya, a m iket rájuk Írat
tak. „ Itt nyugszik teste — vagy — • Az Iste n ben boldogult em lékének szentelveu van v ala
m ennyire írva, pedig a fele alatt nem nyugszik
egyáltalán senkinek sem a t e s t e ; az em lékükkel m eg nem törődik senki sem annyit, m int egy pipa dohánynyal. H azugság mind, semmi egyéb, csak hazugság vagy egy vagy más módon, de mind hazudik. A n y ü sty it! az lesz ám csak a fura gyülekezet, ha majd Ítélet napján mind itt nyüzsögnek egym ás hátán, aztán huzigálják ki
a
sírkövüket, hogy bebizonyítsák velük, hogy m ilyen jó k v o ltak ; ném elyike majd csak úgy csöpög-csurog a sós tengeriétől, a miben feküdtek, azt az iszaptól sikos kezük
kel m eg sem tu d ják jó l fogni a kövüket.
— U g y an öreg ur, csak nem beszól k o m o ra n — vetettem közbe — ez a töm ér
dek sirkö csak nem mind ham issággal van tele.
— Azzal a, ha mondom. L e h e t közte valami kevés, a ki nem csalárd — kivéve, hogj' az is túlságosan jó n ak m ondja a gazdá
já t. De a javarésze hazugsággal teli. P éldán ak okáért látja kisasszonykám , azt a tem plom falát — és azt hiszi, hogy a neki tám aszto tt sírkövek alatt m indazok nyugosznak szépen, békességesen, a kikről a kövek m esélnek?
— B iccentettem , hogy igen. N ah át hogy éppen itt a hazugság. V an o tt tucatszám ra olyan sir, a mi épp olyan üres, mind itt az én Dani barátom tubákos pikszise p éntek este.
Oldalba bökte nevezett b a rá tjá t, m ire mind
jó ízű en n ev ettek . De h át hogy is lehetne m ásképp? Nézze például azt, azt a tú lsó t l a ; olvassa csak, hogy mi van ra jta ! E n fölkeltem oda m entem és elolvastam.
Szpenceclagh E dw ard, liajókorm ányos, m eghalt tengeri rablók kezétől, A udres p a rt
jain, 1854-ben.
— M ikor újra leültem , az öreg igy f o ly ta tta :
— N ahát, szeretném tudni, hogy ki hozta volna haza olyan m essziről? De m ég tudok eleget, a kiknek a csontjai az északi ten g e rek ben G rönland körül pihennek — vagy a hova az áram latok azóta sodorták — a sírköve m eg itt van. M it gondol, azoknak a szegényeknek vájjon mind ide muszáj m ajd rohanni W hity-be, ha m ajd a vég itélet trom b itája h arso g ? B átor vagyok benne kételkedni.
— De h á t m iért gondolja ön, — kérdez
tem , — hogy azoknak a szegény em bereknek, vagy a szellem üknek m agukkal kell vinni ítéletn apján a sírkövüket. A zt hiszi talán, hogy ez okvetetlenül szükséges?
H ogyne, h á t mire való akkor a sírkő, ha nem erre ? feleljen m eg erre kisasszonykám .
— Tán arra, hogy az elhunyt h ozzátarto
zóinak jó l esnék.
— H ogy a h alott hozzátartozóinak jó l
e s sé k ! — E zt szörnyű m egvetéssel m ondta. — H át jó l eshetik a hozzátartozóinak, hogy ha
zugságot vésnek a sírkövére és hogy a h ely
ségben m indenki tud ja, h o g y hazug ság ? — E gy sírkőre m u ta to tt a lábainknál, a m elyet fektetve helyeztek el közel a partszakadás széléhez és a m elyre padunk erősítve volt. — Olvassa el példának okául, hogy m it m ond az irás ezen a kövön la. — A betűk lefelé voltak fordítva onnan, a hol én ültem , de L ucy jo b ban szembe volt velük, áth ajo lt te h á t és olvasta:
— Canon G yörgy em lékének szentelve, a ki boldog föltám adás rem ényében h a lt m eg jul.
29. 1873, a m agas sziklapartról való esés k ö v et
keztében. itrzt a sírkövet szom orodott szívű anyja em eltette drágán szeretett fiának. „E g y et
len fia volt anyjának, a ki özvegy asszony vala.u
— No, ebben igazán nem látok semmi furcsaságot sem öreg u r , — jegyezte m eg L ucy kom olyan és kissé szigorúan.
— H ogy nem lát benne semmi furcsasá
g o t! h a ! h a ! H á t persze hogy nem lát, m ert hát nem tudhassa, hogy az a szom orodott szivü édesanya egy valóságos tigris m acska volt, a ki g yilkolta a fiát, úgy, hogy ez annyira m eggyülölte, hogy öngyilkosságra vetem edett csak azért, hogy az anyja elessék az összeg pénztől, a m ire a fia életét biztositositotta. Ma
gára sü tö tte az ócska puskájukat, a mivel a v a rju k a t szokta ijesztgetni — azután ú g y g u ru lt le a sziklán. A mi pedig a boldog föltám adást illeti — h á t a m agam fülével h al
lottam akárhányszor, a m ikor aszondta, hogy reméli, hogy a poklok m élységes fenekére ju t, m ivelhogy az édesanyja olyan átkozottul ájtatos, hogy bizonyosan m enybe ju t, ő pedig még o tt sem kivánna vele egy kenyéren lenni.
No h á t ha ez sem világos hazugság — a b o tjá val a sirkövet veregette — akkor nem tudom , hogy mi. M ár szinte látom G ábriel ark ang y alt, hogy fogja az oldalát nevettében, a m ikor G yörgy öcsém szuszogva cipeli eléje a sír
k övét^ hogy bizonyságot tegyen m ellette.
É n nem tudtam m it feleljek erre, de Lucy fölállt és igy s z ó lt:
— Oh, ja j m inek m ondta el ezt nekünk ? Ez az ón kedvenc ülőhelyem és nem tudok m egválni t ő le ; aztán m ost kisül, hogj7 egy ön
gyilkosnak a sírján kell üldögélnem .
— A ttó l ug}7an nem esik semmi baja kis szépem ; és tán a szegény G yurinak m eg jó l esik, hogy egy ilyen szép kis lány ül az ölé
ben. M agának m eg nincsen kára benne. J ó magam is, van vág}7 húsz éve, hogy o tt szok
tam üldögélni és bizony nekem sem esett b a jom tőle. Soha se törődjék azokkal, a kik o tt
alatta vannak, m eg azokkal se, a kik nincse
n e k ! E lég ideje lesz az ijedtségnek akkor, m ajd ha a sírköveket mind szaladni látja, őzt üres lesz a tem ető, m int az u g ar föld. No de ü t az óra, m ennem kell. A lázatos szolgája a hölgyeknek ! — E s ezzel e lb ak tato tt.
L ucy és én m ég o tt m arad tu n k egy ideig.
Oly szép volt körülöttünk minden, hogy ön- kénytelenül kezet fogtunk és ő újból elm on
dott nekem m indent A rtú rró l és elkövetkező lakodalm ukról. Ez egy kissé elszom orított, m ert m ár egy hónapja, hog}" semmi h irt sem hallottam Jo n ath án ró l.
Ugyanezen napon. E gyedül jö tte m fel ide, m ert nagyon bús vagyok. Nem volt levelem.
Rem élem, hogy Jo n a th á n n a k nem tö rté n t semmi b aja sem. Az óra m ost ü tö tte a kilen
cet. A városban és sétatéren este k igy u ltak a lám pák. A zenekar épp egy friss k erin g őt j á t szik a kikötőben. V ájjon hol lehet m ost J o - nathán és gondol-e rám ? B ár csak m ár itth o n v o ln a !