A munkanélküliség gazdaságpszichológiája

a teljesítményszükséglet például a vállalkozói magatartásban. Ugyanez hajtóereje lehet a munkának is.

Murray elmélete nem általános pszichológiai összefüggéseket állapít meg, amelyeknél fogva meghatározott feltételek mellett bárki magas teljesítményre törekedne, hanem személyiségvonásokat. Ennek megfelelően inkább arra alkalmas, hogy egy olyan személyről, akiről megállapítható, hogy képes minden külső késztetés nélkül is órákon át elmélyülten dolgozni, az elmélet alapján azt az utólagos következtetést vonják le, hogy az illetőnek erős a teljesítményszükséglete, semmint hogy az elméletből kiindulva előzetes prognózist készítsenek valakinek a várható gazdasági magatartásáról, egyebek között munkavégzéséről.

Más elméletek egyáltalán nem tartják fontosnak, hogy a munkavégzést bármilyen előzetesen adott szükségletből származtassák. A behaviorizmusnak az 1.2.1. fejezetben bemutatott elmélete szerint egy viselkedési aktus sorsát előre nem kiszámítható megerősítések döntik el utólag: ha a megerősítés pozitív (jutalom), akkor az aktusra a továbbiakban újra meg újra sort kerít az ember (akárcsak az állat) – ha a megerősítés negatív (büntetés), akkor az aktust a továbbiakban kerülni fogja. Ennek értelmében a munkáért való fizetség pozitív megerősítés, amelynek hatásával állítólag a legpontosabban lehet szabályozni, hogy a munkavégzés teljesítményének milyen mennyiségi és minőségi jellemzőit tanulja meg az ember.

Az úgynevezett ösztönző bérezéssel kapcsolatosan a tervutasítás rendszerére épült úgynevezett szocialista társadalmak reformkísérletei során elterjedt az a nézet, hogy ha az embereket teljesítményük szerint díjazzák, akkor képességeik szerint fognak teljesíteni.

Mármost ha ezzel kapcsolatosan eltekintenénk is a teljesítmények összemérhetőségét kétségbe vonó megfontolásoktól, akkor is érvényben vannak a behaviorizmussal szemben álló alternatív pszichológiáknak (a kognitivízmusnak, a szociálpszichológiának és a pszichoanalízisnek) azok a fentebb – az 1.2.2., 1.2.3. és, respektíve, 1.2.4.

fejezetben – bemutatott gondolatmenetei, amelyek más összefüggések tekintetbe vétele alapján arra engednek következtetni, hogy az „adekvát” teljesítménybérezésnek

„inadekvát” hatása is lehet.

Ilyen hatás következik be például akkor, amikor valaki azért (vagy azért is) produkálja egy személy, csoport vagy szervezet számára a kiváló teljesítményt, mert ezáltal az illetőhöz való tartozását akarja nyilvánítani. Ha erre válaszul teljesítményarányos fizetséget kap, akkor ezzel a teljesítmény címzettje azt nyilvánítja, hogy ők ketten nem tartoznak egymáshoz, közöttük viszonyt csak a piac létesít. Ennél az ellentétnél fogva ilyen esetben a fizetségnek a tényleges hatása nagy valószínűséggel az lesz, hogy az ember a jövőben kerülni fogja hasonló teljesítmény megismétlését.

A tervutasítás rendszerére épült gazdasági-társadalmi rendszerek, amelyek korábban emberek „megtervezett” összetartozását és ennek tevékenységben (egyebek között társadalmi munkában) való megnyilvánítását ugyancsak utasításban írták elő, létezésük kezdeti időszakát leszámítva nem tudtak mit kezdeni a munka szociális motivációjával, amelyet piacon kívüli összefüggések határoznak meg, de éppolyan spontán módon, mint ahogyan

„láthatatlan kézzel” a piac szabályoz.

feltétlenül vezeti őt arra, hogy munkaviszonyt létesítsen, ám ha a munkaviszony megszűnik, ez elvezet a kérdéses szükségletek kielégületlenségéhez. A munkának Jahoda szerint legalább öt latens funkciója van:

módot nyújt az egyénnek, hogy tevékenységet végezzen;

strukturálja az időt;

rendszeres kapcsolattartást és tapasztalatcserét biztosít;

olyan célokkal teremt közösséget, amelyek túlhaladják az egyén perspek-tíváját; és

státust ad a személynek.

Jahoda elmélete különösen a munkanélküliség pszichikus hatásainak vizsgálatában bizonyult használhatónak. A tények, melyeket egy elméletnek itt magyaráznia kell, azt mutatják, hogy a munkanélkülivé válásnak – különösen középkorú munkanélkülieknél – súlyos mentálhigiénés következményei lehetnek:

növekvő szorongás, csökkenő képesség a figyelem koncentrálására, depresszió, általános apátia. Megfigyelték, hogy a munkahelyüket elvesztett emberek élmé-nyének és magatartásának időbeli szekvenciája ugyanolyan, mint az embert érő akármilyen nagy veszteségélmény esetén: az első időkben szenvedélyesen elkö-vetnek mindent – a legkisebb reményt (vagy még azt sem) nyújtó és a legvadabb ötletből fakadó próbálkozásig, – hogy visszanyerjék, amit elvesztettek, majd be-következik a reményvesztett passzivitás, a depresszió időszaka. E forgatókönyv-nél fogva megállapítható, hogy miforgatókönyv-nél régebben munkaforgatókönyv-nélküli valaki, annál kisebb a valószínűsége, hogy új munkát talál.

Hasonló összefüggések érvényesek a munkának a nyugdíjazás következ-tében előálló elveszítésére is. Egy vizsgálatban a megkérdezetteknek a magánélet nagy stresszhatású történéseit kellett minősíteni, és egy 100-fokozatú skálán, amelyen a (szeretett) házastárs halála 100-as értéket kapott, a nyugdíjaztatás értéke 45, a munkanélkülivé válásé pedig 47 volt.

A nyugdíjaztatást a biológiai kényszerűség elkerülhetetlenné teszi, így ott csak annyit lehet (és érdemes is) tenni, hogy a következményekkel számoljanak, ellen-súlyozásukról gondoskodjanak hasznos és magas presztizsű elfoglaltság szervezésével a nyugdíjazottak számára¹¹².A munkanélküliség bevezetése azonban elkerülhető lett volna Magyarországon. A struktúraváltást és a vele járó kényszerű munkakör-, sőt gyakran szakmaváltást meg lehetett volna oldani anélkül, hogy az átmenet időszakára a munkást munkanélkülivé minősítették volna, ha – gazdaságpszichológiai megfontolások közve-títésével – felismerték volna, hogy e minősülés következményeinek gazdasági kára nagyobb, mint egy alternatív megoldás költségei. Az alternatív megoldást egyebek között az tette volna lehetővé, hogy Magyarországon a munkabérek jóval alacsonyabb hányadát képviselték a termelési költségeknek, mint a fejlett ipari országokban, ezért lehetséges lett volna azok teljes összegű kifizetése egy olyan időszakra, amely alatt az a dolgozó, akinek a munkahelye, nem pedig a munkavégzése vált feleslegessé, nem a munkanélkülinek az identitását viselte volna, hanem a rendelkezési állományban lévőét,

112 Franciaországban például egyebek között annak a lehetőségnek az intézményesítésével sikerült hasznos és magas presztízsű elfoglaltságot találni a „troisième âge” (harmadik életkor) képviselőinek, hogy teljes jogú hallgatóként látogathatják az egyetemeket, a teljes jogba beleértve a diploma megszerzésének, tehát a diplomás identitás elnyerésének a lehetőségét is.

A munkanélkülivé válás mentálhigiénés

következményei

A munkanélküliség bevezetésének alternatívája

s a rendelkezés a folyósított munkabér fejében számára szakmai továbbképzést írt volna elő.

Minthogy a magyar nemzetgazdaság struktúrájában a munkanélküliségnek újra megjelenésének pillanatában nem volt mereven rögződött helye, sőt ilyenje a teljes foglalkoztatásnak volt, egy alternatív megoldás választását gyaníthatóan nem strukturális, hanem szemléleti tényezők akadályozták. Ezek természetének megismeréséhez vélhetően közelebb vitt volna például egy olyan vizsgálat megismétlése magyarországi népességen, mint amilyet Nagy-Britanniában bonyolítottak le, amikor is konzervatív, illetve munkáspárti szavazókat kérdeztek a munkanélküliség általuk vélt okai felől. A megkérdezettek közül a munkáspárti beállítottságúak olyan okokat jelöltek meg, mint a kormány politikája, az iparirányítás inkompetenciája miatt előforduló tervezési hibák, a szakszervezetek gyengesége, ami miatt ezek nem harcolnak kellő energiával a munkahelyek megtartásáért. Ezzel szemben a konzervatív beállítottságúak az előző (munkáspárti) kormány politikája mellett olyan okokra hivatkoztak, mint hogy a munkanélküliek nem is akarnak dolgozni, mert több pénzhez jutnak a munkanélküli-segélyből, meg hogy a munkanélküliek lusták, nem iparkodnak, képzettségi és szakképzettségi színvonaluk alacsony. Ehhez még hozzátették, hogy az automatizálásnak a munkanélküliség az ára, hivatkoztak a nemzetközi méretű recesszióra és inflációra, vagy a munkanélkülivé vált személyek balszerencséjének tulajdonították e szerencsétlen fejleményt.

A munkanélküliségről való fogalmunk a 19. századból való. E szerint a munkanélküliség, bár roppant kellemetlen állapot, ha véget ér, az ember ott folytathatja normális munkás életét, ahol korábban abbahagyta. A szakképzetlen munkaerő, mialatt nem foglalkoztatják, semmivel sem lesz szakképzetlenebb, ez a jószág az alkalmazás szüneteltetése alatt nem veszít értékéből, minthogy nincs minek elvesznie. Amennyiben egyes munkanélküliek személyükben mégis irreverzibilisen megrongálódnak – például a nyomorba belepusztulnak vagy gyógyíthatatlan módon belebetegszenek, esetleg bűnözővé lesznek s vagy az igazságszolgáltatás, vagy a konkurens banda vonja ki őket a munkaerő-tartalékok köréből – a gazdaságot nem érte károsodás: a munkaerő vadon termett, ha szükség volt rá, bármikor rendelkezésre állt a kellő tartalék, ezért gazdaságilag ésszerűtlen lett volna biztonságos tárolására költséget fordítani.

Mára azonban mindkét feltétel megváltozott, mégpedig két okból: 1., a munkaerő előállítása pénzbe kerül; 2., a kiképezett munkaerő, ha hordozója munkanélkülivé lesz, lebomlik.

Ez utóbbi olyan fejlemény, amely csak kisebb részben ered abból az általános összefüggésb ől, hogy a tanulással szerzett vagy tökéletesített képesség, ha nem gyakorolják, elfelejtődik.

Persze, ez az összefüggés is érvényre jut, hiszen Magyarországon például 1994-ben – az újonnan megjelent munkanélküliség mélypontján – a munkaerő 10,4 százalékát kitevő munkanélkülieknek 41 %-a egy évnél hosszabb időt töltött munka nélkül¹¹³. Egy évnél hosszabb kiesés a gyakorlatból még akkor is szétzilálná a munkás évek alatt kicsiszolódott készségeket, ha azt történetesen nem munkanélküli-segélyen töltené az ember, hanem akár világ körüli kéjutazáson, ahová holmi milliomos nagybácsi fizette be.

113 Az ENSz EGB adatát idézi Szamuely (1995, 11–12. oldal), aki a magyarországi munkanélküliség mélypontján rámutatott, hogy a Magyar Háztartási Panel 1994. tavaszi megfigyelése ennél magasabb arányt, 52 %-ot mutatott ki, amelynél a munkanélküliség átlagos időtartama 71 hét, azaz 16 és fél hónap volt. Ez az adat nyolc év alatt – 2002 júliusára javult: 15,9 hónapra (Forrás:

Foglalkoztatottság és munkanélküliség, 2002. június–augusztus [A KSH Életszínvonal- és emberierőforrás-statisztikai főosztály Munkaügy-statisztikai osztályának felmérése]).

A munkanélküliség konzervatív, illetve munkáspárti megítélése

Munkanélküliség a 19.

században…

…és a 20.-ban

Még inkább ez a helyzet olyankor, amikor a munkanélküliség pályakezdőket sújt, akiknek megszerzett szaktudását még nem tudta megrögzíteni az alkalmazás mindennapi gyakorlata. S kiváltképpen szétzilálja a készségeket, ha gondtalanság helyett gondok kísérik a semmittevést: a lakosság legszegényebb ötödébe a munkanélkülieknek majdnem kétötöde tartozik. Gazdaságpszichológusok számos vizsgálatot végeztek olyan országokban, amelyekben a szakszervezetek rég kivívták, hogy a segély összegét automatikusan igazítsák az eltartandók számára tekintettel aznap számított társadalmi létminimumhoz. Ilyen országok munkanélkülijei is arra a kérdésre, hogy miben szenvednek a leginkább hiányt, első helyen a pénzt említik.

A munka elvesztését azonban nem csak ezért sorolják az emberek a magánélet olyan nagy stresszhatású történései közé, amilyen például egy szeretett társ halála. Nemcsak ezért van, hogy a munkanélkülivé válásnak súlyos mentálhigiénés következményeit állapítják meg a vizsgálatok: növekvő szorongást, csökkenő képességet a figyelem koncentrálására, depressziót, általános apátiát (különösen középkorú munkanélkülieknél, amely csoportba különben a magyarországi munkanélküliek 40%-a tartozott).

A fizetés elvesztésén kívül, amivel a mai Magyarországon a legtöbb ember számára az emberhez méltó létezés fenntartásának a lehetősége vész el, magának a munkának az elvesztése, amely tevékenységgel durván számítva életünk egynegyedét töltjük; a ritmusnak az elvesztése, amelyet napjainkba, heteinkbe, hónapjainkba és éveinkbe a munkavégzés vitt; a rendszeres kapcsolat elvesztése azokkal, akikkel az együttes munka hozott össze (s kiváltképpen, mivel sokunk életéből a munkahelyi kapcsolatokon kívül a többi családon kívüli kapcsolat már korábban kikopott); az elidegenedés a műtől, amelynek létrehozásában vagy fenntartásában addig részt vettünk, ám erre a legtöbben csak a munka elvesztésével ébredünk rá – mindez együttesen eredményezi azt, hogy az ember elveszti a maga társadalmi személyazonosságát is, és ha nagysokára talál is munkát, az lesz az állandósuló érzése, hogy ő „már nem a régi”.

A következő fejezet azokkal az összefüggésekkel foglalkozik majd, amelyeknél fogva a társadalom gazdasági életében bekövetkező fejlemények és az egyén gazdasági tevékenysége között éppen ez az ilyenkor leépülő faktor, az egyén társadalmi azonossága közvetít. Másfelől látni fogjuk, hogy a szociális identitás közvetíti annak társadalmi hatását is, hogy meghatározott gazdasági vonatkozású tevékenységet nem folytat az egyén. Így ez a közvetítője azoknak a pusztító tendenciáknak is, amelyekkel a munka elvesztése, a munkanélküliség jár együtt.

A gazdaságpszichológián belül talán a vásárlásnak a leggazdagabb a szakirodalma (l. például Nicosia, 1966; Howard és Sheth, 1969; Engel és Blackwell, 1982). Ezt bizonyos értelemben magyarázza, hogy a gazdasági

114 Ez és a továbbiak a vevők piaca által definiált viszonyokra érvényesek, ahol a vevő választja meg az árut, amelyet pénzéért vásárol. Merőben más viszonyok érvényesülnek az eladók piacán ahol az áru választja meg a vevőt, akinek jut belőle.

A vevők piacán a kérdés: Mivel lehet rávenni a vevőt arra, hogy az én árumért adja a pénzét, ne máséért? Az eladók piacán viszont a kérdés így hangzik: Mivel lehet rávenni az eladót arra, hogy az én pénzemért adja az áruját, ne a máséért? A két kérdés csak látszólag szimmetrikus.

Aszimmetrikussá az a tény teszi őket, hogy egyikünk áruja lényegesen nagyobb mértékben különbözhet a másikunkétól, mint amennyire a pénzünk különbözik.

Mentálhigiénés következmények