A tranzakció struktúrái és az identifikáció

rekétől, akik ezt a hatást közvetítik. E közvetítést Lazarsfeldék nyomán úgy

értel-mezhetjük, mint amelynek lényege, hogy az információ kibocsátóját felruházzák

azzal a szociális identitással (vagy beiktatják abba a szociális identitásba), amely

nélkülözhetetlen a társadalmi viszonyrendszeren belül gyakorolható hatáshoz.

tartják számon a mitológiai király emlékére, aki saját keze művének került végzetesen a hatása alá, amikor szerelmes lett a szép Galatea ő maga által alkotott szobrába.

A Pygmalion-effektus azonban nem merül ki abban, hogy amilyennek a tanár a tanulót minősíti, teljesítményét is olyannak látja – az effektushoz hozzátartozik, hogy a teljesítményténylegesen is olyan lesz. S akik kutatták a jelenséget, azokat az is érdekelte, miről van szó ilyenkor: arról-e, hogy a tanár már eleve a „hivatalt” illesztette az

„észhez”, vagyis azt a tanulót „nevezte ki” tehetségesnek, akit tulajdonságai is ilyennek mutattak – vagy pedig arról, hogy akinek a tanár által való kinevezéssel „az Isten hivatalt adott”, annak utóbb igazi teljesítményekben megnyilvánuló „észt is adott hozzá”.

A kutatók úgy jártak el, hogy pszichológiai vizsgáló eljárással megállapították az iskolai osztály tanulóinak tényleges hozzáértését egy adott időpontban és egy adott tantárgyból, majd amikor vizsgálatuk eredményét ismertették a kérdéses tantárgyat oktató tanárral, akkor a mindig népes középmezőnyből kiválasztottak találomra kettőt-hármat, akire külön felhívták a pedagógus figyelmét, mondván, hogy a tesztek ezeket a tanulókat „későn érőknek” mutatják. Későn érő – a tudományosnak látszó terminus technicus mögé olyan fejlődésben lévő személy képét képzeltették a pszichológusok, aki egyelőre semmivel sem tűnik ki, de biztató ígéretet nyújt a jövőre. Mivel a kísérlethez kiválasztott tanulók addig a pillanatig valóban semmivel sem tűntek ki, a tanár rögtön látta, hogy valami van a dologban, és elkezdte erősen figyelni a későn érőnek kinevezett diákokat: gyakrabban szólította ki őket felelni, nagyobb jóindulattal hallgatta, mit mondanak, bátorítóan bólogatott, ha jót mondtak, mérlegelően fontolgatta, ha rosszat.

Mindennek együttes hatásaként, amikor egy idő elteltével a pszichológusok újra felmérték az osztály tanulóinak a hozzáértését, megállapíthatták, hogy a reményt keltőnek kinevezett, nemrég még harsányan közepes ifjak az osztály élvonalában voltak.

Érthető kutatás-etikai okokból nem vizsgálták, de fel kell tételeznünk, hogy amikor negatív minősítés jelöli ki valakinek a helyét az iskolai osztályban vagy azon kívül, ennek éppúgy lehet a következménye nemcsak az, hogy az illető kisebb hatást ér el, mint amekkora tisztán technikai tulajdonságaiból következne, hanem az is, hogy e tulajdonságok ténylegesen is hozzásilányodnak hordozójuk társadalmi minősítéséhez.

A másik dimenzió tekintetbevétele azután megosztja ezeket a párosokat.

A technikai párosból azt, hogy milyen hozzáértése van az embernek, egy hosszú időn keresztül formálódó történelmi múlt határozza meg.

Mindmáig tart a vita a pszichológusok között, milyen arányban határozza meg az egyes emberek potenciálját az ősök képességének genetikai átöröklése, és milyenben az egyén tanulása, mekkora a része benne annak, hogy a kultúra által kiérlelt mintákat az egyes emberek készen találják és úgy veszik át, és mekkora az érésnek, amellyel minden emberrel csírájában adott képességek olyan genetikai menetrend szerint bontakoznak ki, amely évezredek során a kultúrától nem érintve változatlan marad. Mármost akár az átöröklés bizonyul a képességek meghatározó determinánsának, akár a tanulás, akár a kultúra, akár az érés, mindenképpen arról van szó, hogy a történelmi múltnak egy hosszabb vagy kevésbé hosszú szakasza eredményezi annak a hozzáértésnek az előállását, amely az egyén jelen hatékonyságában megnyilvánul.

A hatni tudás másik technikai feltétele, a hivatal, amelyet visel az ember, a történelmi előzményektől függetlenül lesz számára a hatékonyság forrása, amikor e hivatalba beiktatják, és ugyancsak a történelmi előzményektől függetlenül szűnik meg a hatékonyság forrásául szolgálni, amikor a hivataláról leváltják.

Ph. Zimbardo (http://www.prisonexp.org/) 1971-ben végzett meghökkentő bört-ön-kísérlete óta tudjuk, hogy a hivatali kinevezés olyannyira független a történelmi előzményektől, hogy hatékonyságához tulajdonképpen még arra a történelmi előzményre sincs nélkülözhetetlen szükség, hogy aki kinevezi az embert egy hivatalra, az maga előzetesen már ki legyen nevezve egy olyanra, melynek hatásköre a mondott kinevezés.

Zimbardo azt tapasztalta, hogy bár a börtönkísérlet résztvevői között random-jelleggel osztották ki a fegyenc, illetve a fegyőr szerepeit, s akik kiosztották, azok nem a A „későn érő” később

beérik

A tulajdonság hozzásilányodhat hordozójának rossz minősítéséhez

Genetikai átöröklés vagy tanulás? Kultúra vagy érés?

A viselt hivatal független a történelmi

előzményektől

büntetésvégrehajtás hivatalnokai voltak, hanem mindössze is csak a kísérlet vezetői, a kísérleti személyek azonnal a rájuk osztott szerepnek megfelelően kezdtek viselkedni, egyféleképpen, akik fegyenccé, s másféleképpen, akik fegyőrré lettek kinevezve.

Történelmi előzményektől független a hivatalhoz hasonlóan a tulajdon is, jóllehet a másik dimenzió mentén tekintve egyiküket fentebb a hatékonyság technikai, a másikat pedig társadalmi forrásai között találtuk. A tulajdon a hatni tudást attól a pillanattól fogva biztosítja az ember számára, amikor előzményektől függetlenül, akár egy szerencsés sorsfordulat (pl. örökség, szerencsejáték-nyereség) nyomán hozzájut, s ugyancsak egyetlen pillanat alatt megfoszthatja a hatni tudástól, ha tulajdonát egy szerencsétlen sorsfordulat nyomán elveszíti.

Fentebb a hatékonyság társadalmi forrásai között találtuk a tulajdonnal együtt a történelmi identitást is. Ezt a tulajdontól ugyanakkor megkülönbözteti, hogy őt nem a szerencsés vagy szerencsétlen pillanat formálja, hanem − amint neve is feltünteti − egy többé vagy kevésbé hosszú időre visszatekintő történelmi múlt. Éppúgy, mint a hatékonyság technikai forrásai közül a hozzáértést – csak másképpen. A hozzáértés az, aminek kialakulási múltjára érvényes a népi bölcsesség (vagy közhely): „Ismétlés a tudás anyja”. A történelmi identitás ezzel szemben nem eredménye ismétlésnek, ami akkumulálódik a hozzáértésben, hanem sokkal inkább eredete: egy viszonynak megannyiszor elég egyetlenegyszer beállnia ahhoz, hogy akár valamennyi részvevője egyfajta belső késztetés hatására cselekedjék, amikor a viszonyban egyetlenegyszer beállt interakciójukat mintegy rituálisan megismétlik

Nagyszerű leírását adja ennek a rituális játéknak Balzac. A Goriot apó-ban. Egy párizsi panzióban a francia vacsoravendégek között mindig akad, aki egyszercsak hangosan megkérdezi: „Have you ever seen a devil with a nightcap on?” Amire mindig támad olyan vendég is, aki válaszol: „No, I never saw a devil with a nightcap on. A tökéletesen értelmetlen dialógusnak („Látott már ördögöt hálósipkával a fején?” –

„Sosem láttam ördögöt hálósipkával a fején”) egyedül a rituális játék ad értelmet, amely megerősíti az egymással való laza összetartozásnak ki tudja milyen történelmi véletlen pillanatban kialakult identitását.

Köcski Margit (1981) longitudinális vizsgálata során megfigyelte a rítus kialaku-lásának ezt a történelmi véletlen pillanatát is. A megfigyelt két nővér szokásos esti ágybafektetésekor az idősebbik, ekkor négyéves és háromhónapos gyermek játékosan félős hangon megkérdezte: „Nem jön be senki?” (mármint a harmadik emeleti lakás gyermekszobájának falán lévő s esténként rolóval is lezárt erkélyajtaján). „Nem” – vála-szolta a fektetést végző szülő és indult kifelé a szobából, miután válaszának szűksza-vúságával is jelezte, hogy az esti mese és az addigra kialakult elköszönési rítus után nem dől be az időnként megkísérelt marasztalási próbálkozásoknak. A gyerek azonban még egy kísérletet tett egy újabb kérdéssel: „De nem halsz meg?” Erre a szülő az ajtóból mielőtt kilépett volna rajta még visszafordult és ezt a választ találta mondani: „Csak ha már olyan öreg leszek, hogy a hamut is mamunak mondom.” Másnap azután a megfelelő pillanatban ugyanígy elhangzott mind a két kérdés s rá mind a két válasz, majd a továbbiakban több hónapon át estéről estére megismétlődött, ami immáron szertartássá lett. Egy ilyen alkalommal az apa kíváncsi lett rá, hogyan működik a szertartás, ha ő eltér a menetétől, méghozzá olyan irányba, amelyről vélni lehetett, hogy a gyerek számára kedvező, s a második kérdésre is tagadó választ adott. A gyerek megismételte a halálra vonatkozó kérdést, az apa pedig a „megnyugtató” választ: „De nem halsz meg?” –

„Mondom, hogy nem”. A gyerek sírósra és könyörgősfélére változó hangon addig

ismételte a maga kérdését, amíg meg nem kapta az egyszer történetesen beállított véletlen választ, amire azonnal tényleg megnyugodott.⁸⁵

A szociális identitás mindig egymással folytatott interakció nyomán alakul, s ezen belül olyankor beszélünk történelmi identitásról, amikor az interakcióban kialakult identitás további interakciót tesz szükségessé vagy lehetségessé az identitás hordozója számára, az újabb interakció pedig az identitás további sorsának szól bele az alakulásába.

Az itt tárgyalt teljesítmény előzménye az állatvilágban az összefüggés a harc kimenetele és egy testtartás között, valamint e testtartás és az általa meghatározott igen tartós hierarchikus szerveződés között. Embernél ugyanígy közvetítenek jelek a múltbeli és a jelenbeli interakció között. Ilyen közvetítés esetén beszélünk karizmáról, amikor annak a jelenségnek akarjuk valamiféle magyarázatát adni, hogy valakinek sokkal nagyobb az esélye arra, hogy hatást gyakoroljon a többiekre, mint bárkinek, aki az ő hatásérvényesítés szempontjából értékelt helyére kerülne. Ugyanezt az összefüggést írja le a hírnév fogalma azokban az esetekben, amikor a közvetítő jeleket nem az érdekelt személy bocsátja ki, hanem a környezete.

A történelmi identitás nyilvánul meg a mostanában egyre gyakrabban emlegetett kapcsolati tőkében is, amelyet távolról sem csak metaforikusan ír le a neve: ahogy a tőkés rendszerben az invesztált pénztőke gyarapítja magát, hason-lóképpen a kapcsolat is, miután erőfeszítést, áldozatot igénylő tranzakciókban előáll, úgy hagy nyomot az invesztáló személy(ek) szociális identitásán, hogy ez további előnyös kapcsolatok létesülésében kamatozik, az újabb interakció pedig az identitás további sorsának szól bele az alakulásába.

A kapcsolati tőke távolról sem csak metaforikus leírása az olyan kapcsolatnak, amely, miután erőfeszítést, áldozatot igénylő tranzakciókban előáll, úgy hagy nyomot az invesztáló személy(ek) szociális identitásán, hogy ez további előnyös kapcsolatok létesülésében kamatozik.

Jelen könyv 5. fejezete s különösen ennek 5.4. része úgy fogja bemutatni a

„létezett szocializmust”, mint amelynek szerkezetét az határozza meg, hogy ennek működése intézményesíti a történelmi identitást – a karizmát, a kapcsolati tőkét – s ezáltal az emberi potenciál bővített újratermelését végző második modernizációnak valósítja meg egy bolsevik típusú változatát.

85 Több példáját láttuk ennek: egy óvodás csoport közelmúltbeli játékát, amint ennek véletlen szerepei és rögtönzött szereposztása meghatározza a játék mai lefutását (Mérei); egy kétszáz évvel korábbi konfliktus alázatos vagy lázadó megoldási mintája definiálja mai parlamenti vagy helyhatósági választások preferenciáit; egy királyi család többezer évvel korábbi tragikustörténései annak, ahogyan a múlt rátelepszik a jelenre, ahogyan egy történelmi véletlen során alakult interakció az egyszer kialakult véletlen szerepekkel és rögtönzött szereposztással meghatározza a mai interakció forgatókönyvét.