A szervezetek – államiak-e vagy sem – kisebb vagy nagyobb mértékben eltérítik a gazdasági történést ennek piacon alakuló spontán irányától. Az eltérítés lényege: egyes tranzakciók esélyének megváltoztatása, s a gazdaságpszichológia a kommunikációt egy ilyen folyamatnak a részeként írja le. Kommunikáció által jelentősen megnövelhető ez az esély és meggyorsítható ez a növelés, ha a megszólító a megszólítottat le tudja választani identitásáról, amellyel e Proletár magát a többiekhez sorolja. A kommunikáció során általában nem is történik annál fontosabb, mint hogy általa a különböző – növekvő súllyal gazdasági – tranzakciók részvevői úgy adminisztrálják egymás identitását s a magukét, hogy ezáltal további tranzakciók esélyeit befolyásolják.
Hogy hogyan, ezt – a játék kedvéért hadd mutassam be ismét József Attila
„Párbeszéd”-én.
A verset ott hagytuk el, amikor a felszólításra ...jöjj, dolgozz, nagy fizetést kapsz!
a megszólított ezt válaszolta:
Öntudatos munkás, amíg él, nem tör soha sztrájkot!
Miről van itt szó? Sztrájk van, s a megszólító szeretné a megszólítottat megnyerni egy olyan tranzakcióra, amelyben bérért cserébe áruként munkát szolgáltat, mégpedig azonnal. Ahogyan hozzáfog a dologhoz, az megfelel a normál piaci árveréses
42 Samuelson, P. A., 1976: Közgazdaságtan. Bp.: Közgazdasági és Jogi Kiadó. 113-115. old.
folyamatoknak: „nagy fizetést kapsz!”. Ha a megszólított „nagy fizetésért” is vonakodik a keresett árut szolgáltatni, akkor a szabvány eljárás még nagyobb fizetésnek a kilátásba helyezése, majd esetleg a még nagyobbnál is még nagyobbé.
Azonban nem ez történik. A megszólítottnak nem az az ellenvetése, hogy ilyen nehéz munkáért, amit ilyen bűzben és koszban végez az ember, még annyival sincs megfizetve. Ehelyett a maga szociális identitását idézi fel és annak a tevékenységnek is a szociális identitását, amelyet áruként meg akarnak tőle vásárolni:
Öntudatos munkás, amíg él, nem tör soha sztrájkot!
És elkezdődik egy kommunikációs manőverezés, amelyben a megszólítónak a taktikája az, hogy a megszólítottat a társaitól megkülönböztesse, a megszólítotté pedig, hogy magát a társaival azonosítsa. Hadd bocsássam meg eközben a gazdaságpszichológia nevében József Attilának azt a századvégünkhöz nem illeszkedő korszerűtlenséget is, hogy e «Párbeszéd» szereplőit Proletárnak, illetve – pláne – Burzsoának nevezi, meg azt is, hogy hexameterben beszélteti:
Burzsoá:
Öntudatos munkásról szólsz s az csak te magad vagy!
Proletár:
Én magam-é? Nem társaim tettek-e öntudatossá?
Burzsoá:
Társaid eljönnek munkát könyörögni maholnap!
Proletár:
Majd mikor eljönnek könyörögni, velük jövök én is!
Burzsoá:
Visszaveszek mindenkit, tégedet újra kidoblak!
Proletár:
Együtt tettük le, föl is együtt vesszük a munkát!
Burzsoá:
Járhat a szád, egyedül csavarogsz majd éhen az uccán!
Proletár:
Biz egyedül, kereken tizenöt millió proletárral!
És így tovább.
Milyen érdek fűződik egy ilyen kommunikációhoz? Egyedül a tranzakció esélyének megváltoztatásával kapcsolatos érdek. Kommunikáció nélkül, ha valamennyi munkás szo-lidáris a sztrájkkal, akkor az egyetlen esély a remélt tranzakcióra, ha többségük a sztrájk beszüntetésére szavaz. Ennek esélye nagyon nem nagy, s amíg hatékonnyá nő, nagyon sok idő eltelik, miközben
Áll, jaj, a drága üzem – panaszolja József Attilánál a Burzsoá, dactilusokban.
A kommunikációnak ezt az identitásközvetítő funkcióját azért kell nagy hangsúllyal megállapítanunk, mert amúgy nem ezt a dolgát szokták számon tartani, hanem azt, amellyel információt forgalmaz. Az információ az, aminek nagy tömegéről Hayek azt állítja, hogy az áru célszerű kezeléséhez nincs reá többé szükség, mert helyettesíti az az egyetlen, amelyet ennek az árunak az ára képvisel. Az információt mondja feleslegesnek Liska Tibor is, ha a piacot megkötöttségek nem akadályozzák abban, hogy nélküle is szabályozni tudja a gazdasági folyamatokat.
Az a funkciója azonban a kommunikációnak, amelyről itt beszélünk, nem azonos az információközvetítő funkciójával: a Proletár kijelentése arról, hogy «Öntudatos munkás, amíg él, nem tör soha sztrájkot», nem ismeretet terjeszt, s a Burzsoá sem egy felmérés eredményét teszi közzé, amikor erre így replikázik: «Öntudatos munkásról szólsz s az csak te magad vagy».
Így aztán bármennyire igaza van is Hayeknek meg Liskának az információót hordozó kommunikációra nézve, az a kommunikáció, amellyel szociális identitásunkat adminisztráljuk s közben kapcsolatokat oldunk és kötünk, egyre nagyobb tért nyer a gazdaságban. Ezt fejezik ki ezredvégi életünk legkülönbözőbb jelenségei:
Az is, amelynek kapcsán szó szerint kell venni, ha kapcsolati tőkéről hallunk: ha megfizetjük, amibe egy-egy kapcsolat kiépítése kerül, s nem okvetlenül pénzben, hanem például abban, amit identitásunkból ilyenkor feladunk, akkor a kapcsolat, amelyet ezzel a beruházással szereztünk, újabb kapcsolatok létrehozásában kamatozhat.
S az is, amelynek kapcsán nem kell szó szerint venni, ha korrupcióról olvasunk: ha egy kapcsolat tényleg a piaci ügylet esélyét tudja számomra előnyösen eltéríteni abból az irányból, amelybe a piac láthatatlan keze terelné, akkor a kapcsolat egyenesen pénzben is kamatozhat, s akkor azt kész lehetek pénzen meg is vásárolni.
Ha már kommunikációval nem voltam képes.
1.3.1.2. Szervezeti szabályozás mellett.
A piaci magatartás, láttuk, a rendszernek abból az állapotából, amikor A kínálata felülmúlja a keresletét, míg B-nél ellenkező aránytalanság mutatkozik, elő tudja állítani kereslet és kínálat arányosságát. Eközben a piac szempontjából nincs különbség aközött, hogy az áruk kínálati arányai idomulnak-e keresleti arányokhoz vagy utóbbiak az előbbiekhez, netán a két arány egyidejű elmozdulása állítja be az egyensúlyt. Arra nézve is közöm bös a piac, hogy amikor A múltbeli termelői közül némelyek nem lehetnek A-eladók, vagy B reménybeli fogyasztói közül B-vásárlók, akkor személy szerint kik legyenek azok.
Van azonban, amikor ezt a közömbösséget a populációban tarthatatlannak érzik, nem törődnek bele, hogy például, mint Samuelsontól (1976) idéztük, „[…] a javak oda áramlanak, ahol a legtöbb […] dollár van, s így John D. Rockefeller kutyája kaphatja meg azt a tejet, amelyre egy szegény gyermeknek lenne szüksége, hogy ne legyen angolkóros” (113. old.).
Hogy milyen típusú ügyletekre gondolhat Samuelson, jól illusztrálja azoknak a rendszerváltáskori újsághíreknek egyike, amelyek a 19. századi vadkapitalizmus ma-gyarországi újjáéledésének előrehaladásáról tudósítanak. Vasúti tömegszerencsétlen-séghez a Duna túlsó partjáról is riasztottak mentőt, s a révész vállalkozó addig nem engedte a kompra a mentőkocsit, amíg személyzete össze nem adta az átkelési díjat, amelyet, mint minden járműnek, nekik is megtetéztek 3200 forinttal, amikor azt az igényüket terjesztették elő, hogy sorbaállás nélkül juthassanak át.
Mentők – piaci alapon
Nem tolerálja a rendszer a közömbösséget olyan ügyletek esetében sem, amelyeket pl. Williamson (1984) idioszinkratikusnak nevez s amelyeket a jellegzetesen piaci tranzakcióktól így különböztet meg:
„Kevés kockázatot jelentenek azok az árucikkek, amelyek nem különleges rendel-tetésűek (specializáltak), minthogy ilyen esetben a vevők könnyen vehetnek igénybe más forrást, az eladók pedig nehézség nélkül eladhatják egy adott megrendelés alapján elké-szített terméküket más vevőknek. Az értékesíthetetlenség problémája akkor jelentkezik, midőn fontos költségelőidéző következményei vannak annak, hogy a felek meghatá-rozott személyek. Az ilyen ügyleteket nevezzük idioszinkratikusnak.
Esetenként a felek személyes meghatározottságának kezdettől fogva jelentősége van, például akkor, ha a vevő kezdeményezésére az eladó specializált, ügyleti célú fizikai tőkét ruház be. Minthogy az ilyen tőkének más felhasználása esetén szabály szerint kisebb az értéke, mint a tervezett felhasználás esetén, az eladó jelentős mértékben az ügylet „csapdájába” kerül. Mi több, a csapda maga is szimmetrikus abban, hogy a vevő sem vehet igénybe alternatív beszerzési forrásokat, nem szerezheti be az árut kedvező feltételek mellett, miután feltehetőleg nagy költséggel jár, ha igényét nem specializált tőkéből elégíti ki. Ezért az ügylethez a vevő is kötve van.
Az idioszinkratikus csere területe azonban rendszerint nem korlátozódik csupán a specializált fizikai tőkére. Ebben a körben általában előfordul az ügyleti célú humán tőkeberuházás is. Példa erre a szakképzés, valamint a gazdaságos munkafogások munkavégzés során történő elsajátítása. Azt a ritka esetet kivéve, amikor e beruházások kis költséggel átruházhatók más vállalkozókra, az előkészületi ráfordítások csak akkor gyümölcsöztethetők, ha a kapcsolat a közbülső termék vevője és eladója között fennmarad.” (176. old.)
A szociálpszichológia és a pszichoanalízis modellje azt írja le, hogyan történik ilyenkor, hogy a populáció egésze vagy valamely részcsoportja szerve-zetet hoz létre vagy meglévő szerveszerve-zetet úgy működtet, de legalábbis enged működni, hogy e működés eltérítse a gazdasági magatartást ennek piacon alakuló spontán irányától.
Ezt az eltérítést hajlamosak vagyunk úgy képzelni, mintha ugyanazokkal az eszközökkel történne, amelyekkel a piac dolgozik: mintha a szervezet úgy érné el a maga átrendező céljait, hogy növeli egyes tételeknek, csökkenti másoknak a terheit és költségeit, úgy hogy az egyes szereplők döntésük meghozatalakor már ezekkel a piaci értéküktől eltérített terhekkel és költségekkel számolnak, belekalkulálva különféle adó, vám, illeték jellegű díjakat, sőt olyan tételeket is, mint kisebb vagy nagyobb büntetés kisebb vagy nagyobb kockázata, másfelől különféle szubvenciókat és prémiumokat, amikor mérlegelik, hogy – szervezeti előírások mentén – áttérjenek-e A termeléséről B-ére vagy/és B fogyasztásáról A-éra.
Ilyen értelemben számol a tranzakció költségeivel az az elmélet, amelyet Coase (1937, 1984) alapozott meg és Wiliamson (1984) dolgozott ki. Posner (1979) Benthamra hivatkozik: „Minthogy feltételezése szerint az emberek ésszerű maximalizáló döntést hoznak akár bűncselekmény elkövetése, akár egy ló eladása esetén, a bűnözés megfékezésében a feladat az, hogy „árjegyzéket” állapítsanak meg a bűnre, azt a két tényezőt befolyásolva, amely meghatározza, mibe kerül a büntetés a (potenciális) bűnözőnek: a büntetés szigorát és kiszabásának valószínűségét.”43
43 Posner: Id. mű, 282.
A továbbiakban az ilyen gondolatmenet tévessége mellett fogok érveket felvonultatni. Azonban ugyanazokból az érvekből következik, hogy egy kategóriájára a potenciális bűnelkövetőknek a gondolatmenet érvényes: azokra, akik nyereségvágyból terveznek valamilyen gonosztettet. Így
Specializált, ügyleti célú fizikai tőke
Szervezet céljai – piaci eszközökkel?
Ezen elgondolás értelmében a behaviorizmus és a kognitív pszichológia éppolyan kielégítően tudnák leírni a szervezeti, mint a piaci magatartást. Eszerint fokozhatja hajlandóságomat, hogy Alma helyett ezután Banánt szállítsak az erre áhítozók egy bizonyos kategóriájának, ha az Alma eladását az én kategóriámat sújtó rendelkezés tiltja s a tilalom megszegőit birsággal fenyegeti, vagy ha a Banánért az árán felül a szervezettől még valamilyen prémiumot is kapok; éppígy gyorsíthatná a szervezet a piaci vásárló átorientálását, ha a Banán amúgyis dráguló árát például luxusadó, s kiváltképp ha tilalomnak nyomatékot adó súlyos büntetés tenné még drágábbá, legalábbis a vásárlók bizonyos kategóriája számára, vagy ha egy ilyen kategória számára kedvezményt, netán ingyenességet biztosítana az Alma vásárlásához a szervezet.
Biztos, hogy a különféle (egyebek között az állami) szervezetek élnek is ilyen eszközökkel. Ám azt is tudjuk, hol húzódnak a határok az ilyen eljárások hatékonysága és hatástalansága között: eszközt von el a szervezet gazdaságos működtetésétől annak adminisztrálása, ki mindenki tartozik abba a kategóriába, amely egy-egy tiltás vagy ajánlás érvénye alá esik, s gyakran még annál is több eszközt annak ellenőrzése, nem teszi-e valaki, ami ennek az alanynak tilalmas, illetve valóban megteszi-e, ami ajánlott.
Valójában míg a piac a gazdasági tevékenységet a tárgyai között fennálló viszonyokra nézve adminisztrálja, addig egy szervezet a tevékenység alanyainak viszonyát tekintve kezeli. A szervezeti magatartás kérdése nem az, milyen a viszony A és B terhessége között, ha arról van szó, melyiket fogom termeszteni, vagy az elégedettség között, amellyel számolok, amikor azt mérlegelem, melyiket fogom fogyasztani. Hanem az, vajon összerendezhetők-e interakciós alakzatba Gyümölcseladók és Gyümölcsvásárlók, vagy pedig a szociális identitás különle-gessége kap hangsúlyt: az, hogy az ember nem Gyümölcsöt termel, illetve fogyaszt, hanem vagy Almát, vagy Banánt. Ha egy népesség Gy-termelőkből és Gy-fo-gyasztókból áll, akkor könnyen képezhető belőle szervezet, amely a Gy-eladókat és a Gy-vásárlókat állít egymással interakciós alakzatba. Más a helyzet viszont, amikor az A-termelő Almát értékesítene, a B-fogyasztó pedig Banánt vásárolna:
közöttük semmiféle interakció nem lehetséges.
Hogy lehetséges-e vagy sem interakció a termelő és a fogyasztó között, az itt nem annak a haszonnak a szempontjából érdekes, amely ellentételezi a termelő által vállalt terhet s amelyet a termelő csak az interakcióban tud realizálni. Ezen a számvitel technikája által adminisztrálható hasznon felül a termelő amikor eladóvá lesz, hozzájut egy pótlólagos szociális haszonhoz: magához ahhoz, hogy tevékenységét ennek megfelelő interakciós alakzatban végezheti. S éppígy nem az a teher az érdekes, amelyet a termelő technikai értelemben vállal, hanem egy pótlólagos szociális teher: az, amelyet akkor vállal az ember, amikor tudomásul veszi, hogy szociális identitásának különlegessége áldozatul esik, amikor a szervezet őt az interakciós alakzatba illesztés vagy abban való megtartás
például a bérgyilkosság kategóriájában bizonyosan megtörténik a remélt haszon egybevetése a költségekkel, s ez utóbbiakat úgy emelné meg, ha erre a kategóriára nézve visszaállítanák a halálbüntetést, hogy ez részben e szolgáltatás kínálatát csökkentené, részben erőteljesen megemelné a díját, s ezért várható, hogy a kereslet is csökkenne.
A szervezeti szabályozás leírása behaviorista és kognitivista modellel
Egy szervezet a
tevékenység alanyainak viszonyát kezeli
Pótlólagos szociális haszon és teher
érdekében például A-termelőből Gy-termelővé minősíti, vagy B-fogyasztóból Gy-fogyasztóvá.
A szociálpszichológia és a pszichoanalízis modellje épp az interakcióval kapcsolatos szociális haszonnak (illetve költségnek) és az identitással kapcsolatos szociális tehernek (illetve elégedettségnek) az összefüggéseivel foglalkozik. S miközben ezekkel a pótlólagos szociális tényezőkkel számol, indirekt módon kezelhetővé tesz egy olyan problémát is, amelybe a behaviorizmus, ill. a kognitivizmus ütközne előbb vagy utóbb, amikor az emberek piaci magatartását a maga módján próbálná magyarázni.
Mindkét elméletről láttuk – az 1.2.1., ill. az 1.2.2. fejezetben, –, hogy olyan embert ír le, aki úgy választja meg, melyik árut fogja piacra termelni, hogy a
hB-tB, ill. hA-tA
különbséget hasonlítja össze az egyes áruk eladásából származható haszon és a terme-lésével együtt járó teher között, hogy meg lehessen állapítani akár ezek egyenlőségét (amivel a kognitivizmus embere tudna valamit kezdeni), akár egyenlőtlenségüket (ami-vel viszont a behaviorizmusé). S a bemutatott piaci magatartás ugyanígy kényszeríti a fogyasztót is, mérlegelje a viszonyt
eB-kB, ill. eA-kA
között. Kérdés, hogyan lehet azt a különbséget, amelyet objektíve mérhető hasznosság tekintetében állapítok meg én vagy te vagy akárki más, összevetni azzal a másikkal, amelyet csak szubjektíve érezhető teherre nézve állapítok meg én, másképpen te és megint másképp mindenki más. A kérdéssel egyszer – az 1.1.2. fejezetben – már foglalkoztunk anélkül, hogy sikerült volna bármilyen operatív módon alkalmazható átszámítási kulcsot találni. A szóban forgó költségnek és a megfizetése árán szerezhető elégedettségnek éppúgy nincs közös minősége, amely lehetővé tenné, hogy mennyiségeiket kivonjuk egymásból, mint a haszonnak és az érzelmi tehernek, amelynek árán megszerezhető.