A gazdasági tevékenység identifikációja

Csakhogy ez utóbbi képet József Attila már nem abban a szövegösszefüggésben hívta elő, melyben én idézem (s amelybe tökéletesen beleillik). A kérdéses szövegben nem azokról a kritériumokról van szó, amelyek szerint az ihlet a valóságelemek közül kiválasztja azokat, melyekből a műalkotást megteremti. Hanem azokról, amelyek szerint a marxista kiválik a proletárok közül: „Marxista az, aki egyénileg azt gondolja el és írja tudatosan [ha proletáríróról van szó, mint a kérdéses szövegben], aminek a megtételére a történelem a proletariátus egészét – egyes tagjaira való tekintet nélkül – rávezeti és rákényszeríti. A marxista nem más, végső fokon, mint a történelmi proletariátus egésze kicsiben. Az egész vég szövetből egy ujjnyi minta, amelyből ruhát csinálni nem lehet, de amely magán viseli mindazokat a tulajdonságokat, amelyekkel az egész vég rendelkezik.

A nem marxista, a nem osztálytudatos proletár egyén pedig csak egyike ama szálaknak, amelyekből a szövet egészét a történelem szőtte és szövi. Mint egyes szál, ő is hozzájárul az egész minőségéhez, de másképpen: más a fonál és más a szövet. A minta azonban minőségét nézve csak méretekben különbözik a végtől.” (Szabolcsi, 1958; 216)

József Attila számára az egésznek és a kiválasztott résznek ugyanezen mintája szerint létezik a proletariátus is a korabeli emberi társadalomban. Idézi Marxot, aki szerint a proletárban „az ember elvesztette önmagát, de egyúttal nemcsak hogy megnyerte e veszteség elméleti tudatát, hanem a többé el nem hárítható, többé nem szépíthető abszolúte parancsoló szükség […] közvetlenül fellázadásra is kényszeríti ez ellen az embertelenség ellen”. Az embertelenség lényege az a modern társadalmi viszony, amely József Attila marxista meggyőződése szerint abban az elvont tendenciában jelenne meg, hogy a társadalomban minden bőség a proletár keze nyomán támad és minden szükség a proletár vállát nyomja. Így a proletár is olyan kiválasztott rész, amely – József Attila fentebbi gondolatmenetének szavaival szólva – az egésznek a mintázatát hordozza.

József Attila a maga társadalmi azonosságának olyan építményét, melynek két pillére volt, hogy magát proletárként és költőként azonosította, azáltal tudta felhúzni, hogy e két azonosság között intimebb kapcsolatot fedezett fel, mint amit pusztán a fenti formai azonosság képviselne. Nem egyszerűen arról volt szó, hogy egyfelől a költő kiválasztja a világ különböző részeit tapasztaló számos élménye közül azt, amelyik a világ egészét képviseli – másfelől pedig a proletár kiválik a társadalom számos része közül, hogy a társadalom egészét képviselje. Hanem arról, hogy József Attila éppen azért képes – költőként – kiválasztani ihletének tárgyát, mert ő maga – proletárként – kiválik.⁸⁸

A társadalmi azonosság végső alapja az a tevékenység, amellyel az ember jelen van a társadalomban. Ahhoz képest mármost, hogy a proletári identitás a költői mellett ilyen fontos volt József Attila számára, lehet csodálkozni rajta, hogy amikor élete bevégződése előtt néhány héttel, 1937-ben írott Curriculum vitæ-jében összegezte élete során végzett munkáit, akkor a felsorolt húszféle különböző tevékenység között nem akadt egyetlenegy sem, amely József Attilát proletárként jellemezte volna, tehát mint olyan embert – József Attila megannyiszor ezt a definíciót alkalmazta, – aki a munkaerejét s nem a munkáját bocsátja áruba, és a tőke számára, amely azt megvásárolja, nagyobb értéket termel, mint amekkorát a tőke e munkaerő megvásárlására elkölt. S még inkább lehet csodálkozni rajta, hogy megállapíthatóan nem magától alakult úgy, hogy a proletári tevékenység kimaradt József Attila egész életéből,

88 A hivatkozott esettanulmány ennek bizonyítékát József Attilának elméleti írásain kívül verseiben is felleli, ahol (például A kövezeten… kezdetű, feltehetőleg 1933-1934 körül keletkezett költeményében) megjelennek ilyen sorok:

„… a többi nép közt elvegyültem én, majd kiváltam, hogy azután kiváljon sok gondom közül ez a költemény”.

A marxista kiválik a proletárok közül

A proletár kiválik – a költő kiválaszt

hanem ő a leghatározottabb ellenállást fejtette ki azzal szemben, hogy proletárként dolgozzék.⁸⁹

Miközben pedig József Attila következetesen állt ellen annak, hogy bérmunkát végezzen, eközben mindenki, aki csak látta a maga versein dolgozni, vagy szerkesztőként a Szép Szó-hoz benyújtott költeményekkel foglalkozni, megemlékezik arról a megszállott fáradhatatlanságról és míves alaposságról, amellyel ezt a munkát végezte. S ő maga elméleti írásaiban meg is fogalmazta, hogy a művész ugyanolyan termelőmunkát végez, mint a kézműves, a mesterember. Csakhogy a munkásrólnem mint iparos mesterről, nem mint mívesről, hanem mint proletárról, mint bérmunkát végzőről és ezért kizsákmányoltról tételezhette Marx alapján József Attila, hogy a társadalmi egész mintázatát, az összemberi értékeket tekintve kiválasztott. Márpedig éppen ennél a meghatározottságánál fogva lett a munkási identitás József Attila társadalmi azonosságának egyik pillére.

Mármost e meglepő tényt, hogy József Attila kerülte olyan tevékenység végzését, amely őt tényleg proletárként azonosította volna, magyarázza az a Marx elmélete nyomán József Attila által számon tartott összefüggés, mely szerint a munkás mint proletár, mint kizsákmányolt, olyan ember, akivel éppen annyi munkát végeztetnek, amennyi csak kitelik tőle a munkanap vagy a munkahét alatt. A proletárnak egyszerűen logikai fogalmát tekintve nem maradhat alkotó energiája, hogy költőként, művészként, vagy akár csak olyan mesteremberként tevékenykedjen, aki valami soha nem voltat teremt, és így a művésszel, a költővel rokonítható. S fordítva, ha valaki egyedi terméket hoz létre, az a dolog logikájából adódóan nem lehet proletár: az egyedi alkotás termékének nincs a társadalmilag szükséges munka mennyiségével mérhető értéke, minthogy az egyedi alkotáshoz társadalmilag szükséges munka logikai képtelenség;

ezért az ilyen termék értéktöbbletet sem képviselhet.

Mivel aki nem termel értéktöbbletet, az nem proletár, akinek pedig minden alkotó energiáját az ezt megvásároló tőke működteti, az nem lehet költő, ezért József Attila társadalmi azonosságának két pillére – a proletáré és a költőé – egymást logikailag kizárják. Miközben, láttuk, az utóbbi az előbbit ugyanakkor fel is tételezi.

József Attila a költői és a proletári identitás kétféle viszonya közötti ellentmondást végül is úgy oldotta fel, hogy proletári identitását a cselekvés helyett a szenvedés révén teszi markánssá: nem vesz részt abban a proletári munkában, amelyből bőség fakad, de hangsúlyozottan kiveszi a részét abból a proletári nyomorból, amelyet a szükség mér az emberre. József Attila a maga nyomorát a szociális identitás feldolgozása során túlhang-súlyozza, megannyiszor megfogalmazva az őskeresztény tanításból a munkásideológiába átkerült életelvet: „Aki nem dolgozik, az ne is egyék’.

Nem okvetlenül ilyen összetett identitásszerkezet mentén, mint József Attilánál, de mindnyájunknál szerepelnek különféle gazdasági vonatkozású tevé-kenységek tudatos vagy tudattalan motívumai között a haszon és az öröm más szempontjai mellett az itt bemutatott összefüggések is, amelyeknél fogva a kérdéses tevékenység a maga eltúlozott hangsúlyai révén társadalmi azonosságot jelöl a szociális kategóriáknak közben kialakuló rendszerében.

89 A Szabad ötletek jegyzéké-ben (In: Horváth Iván és Tverdota György [szerk.], 1992) – a vaskos füzetben, amelyben József Attila a pszichoanalízis módszerének megfelelően próbálta az egymás után maguktól eszébe ötlő gondolatokat és képeket lejegyezni – az egyik leggyakrabban visszatérő motívum ez: „nem akarok dolgozni / nem fogok dolgozni / engem nem zsákmányolnak ki, stb.” E motívum részletesebb elemzését, valamint azokat a stratégiákat, amelyekkel József Attila ténylegesen ellenállt minden olyan kényszerűségnek, hogy munkaerejét áruba bocsássa, lásd a hivatkozott József Attila-tanulmányban (különösen „Aki nem dolgozik, ne is egyék” és

„Proletárköltő: contradictio in adjecto” c. fejezetekben – Id. mű, 121–132. oldal).

Proletár mint míves mester – és mint kizsákmányolt

Proletári cselekvés helyett proletári szevedés

Éppígy jelölhet szociális identitást az is, ha meghatározott gazdasági vonatkozású tevékenységet nem folytat az egyén. Ez az összefüggés a közvetítője azoknak a pusztító tendenciáknak is, amelyekkel a munkanélküliség jár együtt.

A kapitalizmus tradicionális feltételei mellett a proletár szociális identi-tásához hozzátartozott, hogy munkaviszonyban csak ideiglenesen állott s munkáját bármikor hosszabb-rövidebb időre elveszíthette. Ezért a munkanélkülinek a társa-dalmi azonossága nem különbözött a munkaviszonyban álló munkásétól. Sőt bizonyos értelemben azt lehetne mondani, hogy a proletár szociális kategóriájának az az attribútuma, hogy annak ellenére szükséget szenved a javakban, hogy birtokában van a képességeknek, amelyek ezek termeléséhez szükségesek, és a hajlandóságnak, hogy e képességeket a javak termelésében működtesse, a munkanélkülit még kifejezettebben jellemezte, mint a munkaviszonyban állót.

Ennélfogva a kapitalizmus klasszikus feltételei között a munkanélküliség, jóllehet a nyomor fokozott gyötrelmét jelenti, de a munkásosztályon belül még egyfajta presztízzsel is jár.

Változik ez a viszony a XX. század piacgazdaságának körülményei között, különösen a II. világháborút követő időszakban. A munkanélküli állapottal járó szükséget jelentősen enyhíti a munkanélküli-segély. Viszont a munkanélküli státusszal most már identitásvesztés jár. A munkaviszonyban álló és a munka-nélküli már nem ugyanabba a szociális kategóriába tartoznak: megkülönbözteti őket egyebek között az, hogy a jövedelmek állami újraelosztása az előbbitől elvon, az utóbbihoz pedig allokál jövedelmet. A két kategória között azonban van átjárás: először, a munkaviszonyban állóból válhat munkanélküli, és aki munka nélkül marad, az előbb-utóbb új munkaviszonyba kerülhet; másodszor, a társadalmi viszonyok struktúrájában normális helye van a munkanélkülinek, aki is e helynél fogva nem társadalmon kívüli, hanem a helyhez rendelt magatartási rítusok és életvezetés bekapcsolják a társadalom rendszerébe.

A tervutasításos rendszerben viszont nincs helye munkanélkülinek. Olyan társadalmi rendszerről van itt szó, melynek nemcsak hivatalos ideológiáját, hanem intézményesített viszonyrendszerét is meghatározta a „mindenki képességei szerint – mindenkinek munkája szerint” elv egyfajta olvasata: egy ilyen rendszerben aki nem „képességei szerint” teljesít, az nem része a „mindenki”-nek. S ha (például munkanélküli-) segély révén nem „munkája szerint” részesedik, ez megkétszerezi annak motívumát, hogy a tervutasításos rendszer összeomlásakor kiszorul a

„mindenki” legtágabb szociális kategoriájából. Ez azután azt eredményezte, hogy a jelenlegi magyarországi társadalmi viszonyok között a munkanélküliségnek minden eddiginél jóval súlyosabb következményeivel kell számolni: a nyomor terhét

súlyosbítja a precedens nélkül való társadalmi identitásvesztés.

90 A konzervatív kormányok a munkanélküli-segélyt mindenkor alacsonyan állapítják meg, hogy, úgymond, ne keltse a munkanélküliben azt a csábító érzést, hogy létfeltételeit munka nélkül is biztosítani tudja. Ezt az örök konzervatív elvet Magyarországon először a Grósz-kormány idején mondták ki, bizonyítva ezzel, hogy a konzervativizmus „szocialista”, liberális, nemzeti vagy valláserkölcsi ideológiája e tekintetben sem változtat a lényegen. S hogy mennyire nem, azt mutatja, hogy a rendszerváltó nemzeti-keresztény és szociálliberális kormányok a teljes folytonosságot őrzik arra nézve, hogy ne engedjék, hogy a munkanélküli-segély elérhesse a létminimum szintjét.

A proletár és a munkanélküli

Átjárás a

munkanélküliség kategóriahatárán