Eséllyel (chance – chance – шaнc) való gazdálkodás
3.1. Gazdasági tranzakciók pszichológiai paradigmái
Azokban a tranzakciókban, amelyekben pénzt, jószágot, időt és esélyt váltunk egymásra, az egymást követő ügyletekben egyre csökken az egységnyi ráfordítás hozama, vagy az egységnyi haszon egyre többe kerül nekünk – így szól a csökkenő határhaszon törvényének alaptanítása.
Ennek az összefüggésnek az érvényét azonban korlátok közé szorítja három másiké.
„Egy újszülöttnek minden vicc új” – tartja a közmondás. S e szerint alakul a megtermelt javak újabb meg újabb mennyiségeinek a sorsa, amikor ezek nem a gazdasági tevékenység ugyanazon alanyánál halmozódnak fel.
Ha valakinek van egy háza, akkor egy másodiknak a megépítésére már kevesebbet áldoz, és még annál is kevesebbet, ha a városban (az országban, a világban) szerte már 1563 lakóháza áll, és ezek számát kell gyarapítania egy 1564-edikkel. Ám ha Kisnek, vagy akár már 1563 polgárnak áll a háza, amikor Nagy hozzájut a magáéhoz, akkor Nagyé nem második vagy 1564. ház lesz, hanem éppolyan első, mint Kisnek volt az övé.
A két ház értéke közötti különbséget legfeljebb az érinti, hogy az 1564. házéból le kell számítolni a hozzájutás ideje által meghatározott értéket. Ezt az értéket ellentételezte a hiánygazdaság rendszerében az, aki például 1564-es sorszámmal jegyeztethette volna be magát a korabeli autóforgalmazási vállalatnál, ehelyett azonban megpróbált megvásárolni egy jóval korábban sorra kerülő gépkocsi-kiutalást. Itt az értéket befolyásoló időtényező nem a termelésé volt, hanem a beszerzésé. Mindenesetre ez a tényező nem változtatott azon, hogy az a család, amely az 1564-ik autóhoz jutott hozzá, abban a magyarországi gazdálkodási rendszerben az esetek túlnyomó részében éppúgy az autót vette birtokába, mint az, amelyiknek ez mindjárt a széria elején sikerült.
Ily módon tehát a megtermelt javak aggregált tömegének a termelési hajlandóságot csökkentő hatása nem érvényesül, ha az újabb javak más-más alany tulajdonába kerülnek.
De nem érvényesül az erőforrás zsugorodásának a termelési hajlandóságot csökkentő hatása sem, ha az erőforrás egymástól független – egyéni vagy kollektív – alanyok között szétosztva áll rendelkezésre. Bármilyen jelentős is az aggregált erőforrás, amikor az első döntést meghozzák arról, hogy fordítsanak-e belőle meghatározott termék előállítására, a döntéshozó éppúgy csak a maga erősen körülhatárolt er őforrásrészének hátterén hozná meg ezt a döntést, mint az,
3.1.1. Az újszülött paradigmája
Amikor az újabb javak más-más alany
tulajdonába kerülnek
aki majd akkor fog a kihívással szembesülni a maga erőforrásrészének hátterén, amikor az aggregált er őforrás nagy részét már felhasználták.
Ezért meghatározott javak megtermelésére minden egyéb feltétel azonossága mellett ott a legkisebb a késztetés, ahol a többiektől független szubjektum arról hoz döntést, hogy tulajdon erőforrását használja-e közjavak számának szaporítására – és ott a legnagyobb, ahol a megtermelt javakkal majd a többiektől független szubjektum rendelkezik, aki azonban döntésének meghozatalakor az erőforrások aggregált bőségével számol.
Az újszülött paradigmája minden más gazdasági tranzakcióban érvényre juthat a marginális paradigma mellett. Így például abban a kérdésben, hogy milyen tényezőktől függ az emberek hajlandósága, hogy valamely rendelkezésükre álló jószágot áruba bocsássanak, a marginális paradigma értelmében az az összefüggés érvényesülne, mely szerint meghatározott jószág minél nagyobb készlete és minél kevesebb pénz áll a gazdasági tevékenység alanyának rendelkezésére, annál nagyobb lesz az eladási hajlandósága, amely majd a készlet kiárusításának mértékében csökken.
Az újszülött paradigmája ezt úgy módosítja, hogy bármekkora is a kollektív alany rendelkezésére álló jószág, illetve pénz mennyisége, ha azok egyes adagjai más-más egyénhez tartoznak, akkor nem az aggregált mennyiségek határozzák meg a folyamat dinamikáját, hanem az az összefüggés, hogy elvben a korábbi eladási aktusok is a jószág utolsó kvantumának jelentik a kiárusítását valaki számára, s a későbbi eladási aktusok is a pénz első kvantumának képezik a bevételezését az éppen sorra kerülő számára.
Az újszülött paradigmájának egyik megnyilvánulása az a hatás is, amelynél fogva esetleg az egyedi tulajdonos sem aggregáltan tartja számon a rendelkezésére álló javakat, hanem egyediségükben. Így a műkincsgyűjtő a tulajdonában lévő Van Gogh-ok eladására semmivel sem érez nagyobb hajlandóságot pusztán attól, hogy két Picassója is van, sőt az eladási hajlandóságot az sem növeli, ha e két további vászon is Van Gogh-tól való. Az eladási hajlandóság azonban azonnal megnőhet, ha a viszonyok átalakulása nyomán az újszülött paradigmája helyett a marginális paradigma lép érvénybe. Ez a hatás volt megfigyelhető például, amikor a szovjet állam sajátja tulajdonába vette az ország műkincseit s nyomasztó devizahiányának enyhítésére a bőségesen rendelkezésére álló műtárgyak – áron aluli – kiárusításával tett lépéseket.
„Egymilliárd üti a gülleniek markát, ha valaki megöli Alfred Illt” – ajánlja több mint negyvenöt év után újra felkeresett, addigra teljesen tönkrement szülővárosának az öreg milliárdosnő Dürrenmatt drámájában. S miután a beígért összeg biztos reményében a városban máris megindul a kereskedelmi élet, felesége ekképpen korholja Alfred Illt, aki éppen felfedezi, hogy az ő családja is részt vesz a helyi gazdaság keynesi fellendítésében: „Mindenki adósságra vásárol, Frédi. Csak te vagy olyan hisztérikus. Egyenesen nevetséges vagy az örökös félelmeddel.”
Ez a minta azért kap érvényt egy profit maximalizálására irányuló esetleges törekvésben, mert ez utóbbi a modern termelésben egyre inkább szervezetek törekvéseként jelenik meg.
Fentebb már szóltunk a szervezetben jelentkező azon tendenciáról, hogy az organizáció struktúrájának meghatározott helyén kezelt határköltséget kell kiegyenlíteni e struktúra más pontján realizált határbevétellel, s arról a széles sávról, amelyben az első Hajlandóság egy jószág
áruba bocsátására
Van Gogh-ok és két Picasso
3.1.2. Az öreg hölgy meglátogatott szeretőjének paradigmája
pozícióból tekintők úgy ítélik meg, hogy a költségek növekménye már korábban meghaladta a bevételét, míg a másik pozícióból olyan számítást végeznek, mely szerint a többletbevételek még később is nagyobbak lennének a szükséges többletköltségnél.
Létezhetnek ugyan minden társadalmi szerveződésben szélsőséges esetek, amelyekben a többletköltségek olyan szembeötlően csekélyek vagy a rajtuk meg-szerezhető többletbevételek olyan nyilvánvalóan hatalmasak, hogy megfogalmazott vagy hallgatólagos konszenzus alakulhat ki a szereplők között még akkor is, ha a többletköltségeket történetesen az egyikőjüknek kell viselnie, vagy ha a többlet-bevételekből adott esetben az egyikőjük nem részesedik, feltéve, hogy a Simon (1982) által meghatározónak tartott kielégítő hasznát azért mindegyikünk megtalálhatja. Létezhet továbbá a szélsőséges eseteknek az a másik típusa is, amelyben, ellenkezőleg, a többletköltségek hatalmas nagysága a nyilvánvaló, vagy az általuk megváltott többletbevételek csekélysége ötlik szembe, s így a konszenzus arra nézve alakul ki, hogy a tranzakciótól el kell tekinteni.
Az ambivalencia sávján belül azonban nap mint nap előállnak olyan tí-pusú konfliktusok, mint egy szemétégetőé egyfelől, az ideig-óráig rejtett környe-zetszennyezésé másfelől.
Egy szemétégetőnek olyan hatalmas a közhaszna, hogy a társadalomban senki nem támaszt vele kapcsolatosan kételyeket. Terheit azonban olyan aránytalanul kellene annak a vidéknek viselnie, ahova telepítik, hogy megépítése – amint ez a dorogi lakosság esetében is történt – beleütközhetik a helyi ellenállásba.
Az ideig-óráig rejtett környezetszennyezés esetében a lokális haszon az, amelynek érdekében az ökológiai terheket megpróbálják az egész szervezetre ráterhelni. A rejtett környezetszennyezés azon – a szó minden értelmében mocskos – esetein kívül, amikor az tudatosan történik a veszélyes hulladékok kezelésekor, „egyre több tudományos bizo-nyítékunk van azokra az egészséget, környezetet, az eljövendő generációkat károsító, egyre halmozódó hatásokra, amelyeket a meggondolatlan fegyverkezés, a vegyszeres nö-vényvédelem, az erőforrások pazarlása, a túlzott gyógyszerfogyasztás, a tartósítószerek alkalmazása, a kényelmet és biztonságot szolgáló gépek használata, olykor túlzott hasz-nálata idéz elő” (Scitovsky, 1990; 17. oldal).
A konfliktusoknak ebből a típusából a valamennyiünk által legmarkánsabban tapasztalt: a 90-es évek rendszerváltásáé. Az egykori úgynevezett szocialista orszá-gok térségében ma már alig tagadja valaki, hogy az a rendszer tovább nem volt tartható s hogy radikális átalakítása költségekkel jár. Annyira elválik azonban egymástól a rendszerváltás haszonélvezőinek osztálya és azoké, akik a költségeit viselik, hogy e két osztály konfliktusa Kelet-Közép- és Kelet-Európa egész térségét még ma is beláthatatlan következményekkel fenyegethetik.
A közép- és kelet-európai átalakulás társadalmi költségeit vizsgálva Szamuely (1995) idéz adatokat, amelyek szerint például Magyarországon 1994-ben a népességnek mintegy egyharmada élt a szegénységi küszöb alatt, s hogy ezen belül a lakosság legszegényebb ötödébe a két éven aluli kisgyerekek – kétötöde tartozik. Nem meglepő adat, de azért írjuk ide, hogy ugyanebben a legszegényebb ötödben a cigány etnikum 73%-kal (a nem cigány lakosság 16,3-del) van képviselve).
Az átalakulás társadalmi költségeinek mintegy összegeződését látja és láttatja Szamuely a demográfiai adatok alakulásában: a halálozási arány például Oroszországban az átalakulás öt éve alatt másfélszeresére nőtt, a születéskor várható átlagos élettartam férfiaknál több mint öt évvel, az érvényes nyugdíjkorhatár alá csökkent.
Magyarországon ez a csökkenés „csak” egy év volt s az így várható élettartam nem az érvényes, „csak” a tervezett nyugdíjkorhatárnak marad alatta!
E demográfiai összegezésnek is egyfajta összegezése az a számítás, amelyet az UNICEF kutatói végeztek el s amely szerint például Magyarországon 1990 és 1993 között 13,7 ezer főre tehető az a halálozási többlet, amely a társadalmi átalakulás
Hatalmas
többletbevételek csekély többletköltségek mellett
Rejtett
környezetszennyezés
A legszegényebbek
költségének tudható be. Ugyanez a számítás Oroszországra és Ukrajnára alkalmazva 842 ezer fős halálozási többletet mutat, ami – Szamuely megállapítása szerint – meghaladja az Egyesült Államok és Nagy-Britannia együttes II. világháborús emberveszteségeit.
Annak következményét, hogy a marginális költség és a marginális bevétel egymáshoz való viszonya eltérő lehet a szervezet, illetve a szervezet részét ké-pező csoportok/egyének számára, a gazdaságpszichológiai szakirodalom minde-nekelőtt a fogyasztásra vonatkozóan tárgyalja: mint potyázást [(free riding]), va-gyis a felek egyikének-másikának (netán külön-külön mindegyikének) titkolt szándékát arra, hogy a közös javak (public goods) élvezetében anélkül vegyen részt, hogy megfizetné azok árának reá eső részét.
A potyázás általában így, az emberi gyarlósággal összefüggésben szokott szóba kerülni, rendszerint együtt egy komplementer gyarlósággal: a balekéval, akivel a potyázó a maga részét megfizetteti. A potyázásnak valójában lehet ettől merőben eltérő oka is:
Ha több egyén, csoport, nemzet összeadja eszközeit egy cél megvalósításának érdekében, akkor arra számítanak, hogy az egyesített eszközök hatékonysága nagyobb lesz, mint az egyes eszközök hatékonyságának összege. Tegyük fel, hogy n számú személy úgy járul hozzá a közös cél (c) megvalósításához, hogy különböző minőségű eszközeik működése mennyiségileg értékelhető, s e lehetőség alapján úgy intézik, hogy bármelyikük hozzájárulása bármely másik hozzájárulással egyenértékűen e legyen.
Ekkor e megfogalmazott feltétel értelmében nem lehet szó potyázásról. S mégis, az imént megfogalmazott másik feltétel értelmében
c > ne.
Ebből pedig triviálisan következik, hogy e < c/n,
vagyis hogy kinek-kinek a hozzájárulása a maga eszközével a közös célhoz kisebb lesz, mint a közjavakban testet öltött közös cél reá jutó hányada.
A szóban forgó összefüggés azzal a továbbival kapcsolatos, amelynek érvényénél fogva fentebb többször láttuk, hogy az egyes hatótényezőket nem annyira, vagy nem csupán tulajdonságaik, hanem viszonyaik minősítik, márpedig ha több egyén, csoport, nemzet összeáll, akkor összességükön logikai szükségszerűséggel előáll olyan viszony (ti. az összetevőknek egymáshoz való új viszonya), amely emezeknek egyikén sem volt adva. Ez az összefüggés éppolyan szükségszerű módon jellemzi a térbeli szerveződéseket, mint az időbelieket az a másik, amely szerint a lekötött eszközöktől az várható, hogy az általuk megvalósított célok értéke az idő múlásával egyre növekvő mértékben múlja felül maguknak az eszközöknek az értékét. Ez utóbbi összefüggést számítolja le az ember, amikor – mint fentebb láttuk (tekintetbe véve az összefüggés alóli kivételeket is) – a jövőbeli fejleményért annál kevesebbet hajlandó a jelenben áldozni, minél távolibb e várható fejlemény az időben. Vélhetően ugyanilyen leszámítolásra kerül sor a térben is, amikor az egyén annál kevesebbet hajlandó saját eszközeiből a közösen élvezhető termékekért áldozni, minél tágabb közösség közjavairól van szó.
Az öreg hölgy meglátogatott szeretőjének paradigmája szerint mintázódó – így például a közjavak használatára vonatkozó – összefüggéseket gyakran a nem zéró végösszegű játék kategóriáiban szokták leírni. A zéró végösszegű játékban az egyes résztvevők csak annyit nyerhetnek, amennyit a partner(ek) veszít(enek), s amit elveszítenek, azt a partner(ek) maradéktalanul megnyeri(k).
A nem zéró végösszegű játék esetében azonban létezik a játék lehetséges kimeneteleinek legalább egy olyan párosa, amelynek tekintetében – két játékossal számolva – Én előnyben részesítem K-t K’-vel szemben, miközben Te nem részesíted előnyben K’-et K-val szemben. (Vö. Luce és Raiffa, 1957.)
Közös javak és potyázás
Lehet, hogy nem potyázásról van szó
Leszámítolás időben és térben
Nem zéró végösszegű játék
Ha ez a megállapítás a kimenetelek összes lehetséges párosára érvényes, akkor a megoldás (a felek teljes érdekazonosságánál fogva) lehet triviális. A paradigmánknak megfelelő játékban viszont egyszerre vannak jelen olyan kimenetelpárosok, melyekre nézve a felek között érdekazonosság van, és olyanok, amelyek tekintetében érdekellentét áll fenn.
Az ilyen játékok néhány fontosabb típusát és a bennük követhető stratégiákat az alábbiakban mutatom be. A bemutatott mátrixokban a játékoknak két szereplője van:
Annak a játékosnak, aki a mátrix sorai közül választhat, a „\” jel előtt álló szám mutatja, mekkora előnye származott választásából a másikétól függően – e másik játékosnak, aki az oszlopok közül választhat, a jel után álló szám mutatja e választásból fakadó, az előbbiétől befolyásolt előnyét.
E játékok közül Luce és Raiffa kettőt kiemel:
Fogoly-dilemma. A mintája annak a két tettestársnak a viselkedése, akik külön cellákban töltik vizsgálati fogságukat, tudva, hogy mivel a vizsgálóbírónak csak a tényálladék csekély részére vonatkozóan van ellenük bizonyítéka, ezért ha mindketten kitartanak tagadásuk mellett, akkor csekély büntetéssel megússzák (e negatív kimenetel viszonylagos pozitív értéke: 2); ha mindketten vallanak, megkapják büntetésüket, de mindkettőjüknél enyhítő körülményként veszik tekintetbe az önként tett őszinte vallomást (1); ha viszont egyik kitart tagadása mellett, míg a másik bevallja elkövetett bűnüket, akkor ez utóbbinak, minthogy segítségére volt az igazságszolgáltatásnak, csekély büntetését még fel is függesztik (3), míg társát a bűntettért és megrögzött tagadásáért a lehető legsúlyosabb büntetéssel sújtják (0).
A mátrixban az alsó sor, illetve a jobboldali oszlop képviseli a tagadó magatartást, a felső sor, illetve a baloldali oszlop pedig a vallomástételt. Látható, hogy az utóbbiak választása mindkét játékos számára nagyobb nyereményt ígér (0 helyett 1-et, illetve 2 helyett 3-at). De látható az is, hogy ha mindketten a maguk maximális hasznát keresik, akkor ténylegesen együttes kárukat készítik elő (az előnyös sor és az előnyös oszlop találkozásanál: 1 \ 1 ).
Családi vita . A férj vasárnap délután boxmeccsre akar menni, a feleség pedig moziba, de mindketten együtt akarják egymással eltölteni az időt (kinek-kinek az ő kedve szerint való, de közös programnak a mátrixban feltüntetett értéke: 3), miközben a másik kívánságának engedő együttes időtöltést mindketten jobbnak tartják (2), mint ha kitartva a maguk programja mellett, egymástól különválva keresnék vasárnapi élvezetüket (1), a legrosszabbnak azonban az a groteszk fejlemény ígérkezne, ha mindketten engednének a másik kényének, s így a férj egy moziban találná magát, a feleség pedig egy boxmeccsen, társuktól, akinek a kedvére tettek, mégiscsak elválasztva.
További nem zéró végösszegű – félig érdekellentétre, félig érdekazo-nosságra épülő – játékok mátrixaihoz a fenti kettőnek a mintája szerint lehet konkrét tartalmakat rendelni. Ilyenek például:
Idealizált piaci verseny . A „Fogoly-dilemma” fordítottja, amennyiben az egyes játékosok ragaszkodása a maguk önző szempontjához (amelyet a mátrix felső sora, illetve baloldali oszlopa képvisel, lévén az általuk mindegyik félnek ígért
Érdekazonosság és érdekellentét
ugyanabban a játékban
1
\
1 3\
00
\
3 2\
20
\
0 2\
33
\
2 1\
12
\
2 3\
00