Diszpozíció és indiszpozíció

A tabu, illetve komplementere, a járandóság

annak függvényében teszi az embert indiszponálttá, illetve felhangolttá valamely tevékenységre, vajon az a tárgy, amellyel a kérdéses tevékenységet folytatná, hozzá van-e rendelve tulajdonaként vagy sem ahhoz a szociális kategóriához, amelynek tekintetében a személy a maga szociális identitását számon tartja.

A tabut a SEASz összefüggésében vizsgáltuk mint azt a tényezőt, amely a cél, az akadály és az eszköz után bekapcsolódik azok közé a faktorok közé, amelyek a tevékenység Lewin (1972) által vizsgált strukturáját meghatározzák.

Maga Lewin a tabut együtt kezeli az akadállyal: az ember szabad mozgásterét, írja, „hozzáférhetetlen tevékenységek tartományai határolják, például lelőni az [ember] ellenségét, avagy szociális vagy szellemi képességeit meghaladó tevékenységet végezni” (281. old.). Holott az akadály, amely az ember lehetőségét korlátozza, hogy képességeit meghaladó tevékenységet végezzen, és a tabu, amely a szabadságát, hogy ellenségét lelője, nem azonos minőségben mered a tevékenység elé: az előbbi abban korlátoz, hogy a célt megvalósítsuk – az utóbbi viszont abban, hogy egyáltalán kitűzzük.

Fontos látni, hogy amíg csak a cél megvalósítását korlátozó tilalmakkal és nyomatékul hozzájuk rendelt szankciókkal van dolgunk, addig nincs szó igazán

75 A tabunak kiegészítője a Baudrillard-féle társadalmi járandóság: az előbbinél fogva a technikailag alkalmas eszköz a társadalmi struktúra más pozíciójához van rendelve, így az adott tevékenység alanya számára a használata tabu alá esik – az utóbbinál fogva viszont, láttuk, az ember nyomást érezhet bizonyos tárgyaknak a beszerzésére anélkül is, hogy a tárgyra mint technikai szerszámra szüksége volna, pusztán azért, mert társadalmi pozíciójánál fogva az a tárgy neki jár.

A gazdasági magatartás eltérítése a gazdaságilag ésszerűtől

Tabu vagy

szociotechnikai akadály?

taburól, csak az akadálynak egy szociotechnikai válfajáról, amely csellel éppúgy megkerülhető, erővel éppúgy leküzdhető, mint a többi technikai akadály, miközben itt is létezik szerszám (például a hatóság korrupt közegének elnézését megvásároló pénzösszeg), mely az erőt az ész cselével válthatja fel. A tabu ezzel szemben belső tilalom, mely a szándékra vonatkozik és amelyet nem lehet büntetlenül sem erőszakkal, sem ravaszsággal legyőzni.

Amíg az ember számára érvényben van a tabu (például: „Ne kívánd a te felebarátodnak feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát, se ökrét, se szamarát, és semmit, ami a te felebarátodé”), addig egy ilyen irányú esetleges tudattalan vágy nem érlelődhet cél kitűzésében tudatosuló kívánsággá. Másfelől amikor például a Dürrenmatt által megírt⁷⁶ Güllen polgárai rászánják magukat, hogy költsék a még meg sem szerzett, de egy gyilkosság béreként megígért pénzt, akkor e szándékkal a bérgyilkosságot tiltó tabu már elvesztette érvényét, még mielőtt a tettet ténylegesen elkövetnék.

Lewin elmélete, láttuk, a specifikusan emberi alapszükséglet formai összefüggéseit abban az időtartományban írja le, amikor a cél már ki van tűzve, de még nincs megvalósítva: a cél kitűzése előtt még, a cél megvalósítása után már nem létezik az a belső feszültség, amely mint kvázi-szükséglet a tevékenység mezőjében adott tárgyakat céllá, akadállyá, illetve szerszámmá minősíti és arra mozgósít, hogy a tevékenység közöttük a cél felé haladjon.

A SEASZ hipotézise azonban ezen a Lewin-féle kvázi-szükségleten kívül számol annak a másiknak a belső feszültségével is, amely akkor áll fenn, amikor az ember a régi célját már megvalósította, de új célt még nem tűzött ki. Ez utóbbi összefüggésnek a kezelésére éppen az ad módot, hogy az akadálytól elkülönítve tartja számon a tabut mint azt a tényezőt, amely ez utóbbi feszültséget provokálja.

Az alább következő, maximálisan sematizált modell nem tart igényt arra, hogy bemutatná, miképpen mennek végbe az általa felidézett gazdasági-pszichológiai folyamatok. Csak annak az összefüggésnek elvont ábrázolására szolgál, hogy a termelés bővítésével kapcsolatos cél megvalósítása olyan új terméket állít elő, amelyre a régi elosztási viszonyt rögzítő tabu kétértelműen vonatkozik, s ez kelti azt az újabb feszültséget, mely akkor oldódik, amikor az ember egy új cél kitűzésével egyértelművé teszi a maga számára a helyzetet.

Legyen egy termelési ciklus kiinduló állapota olyan, hogy 100 dollár értékű terméket egy vállalkozó és két alkalmazott között oszt el úgy, hogy az előbbi 80 dollárhoz, az utóbbiak l0-l0 dollárhoz jutnak. Ha ez az állapot hosszasabban fennáll, mindkét fél számára a természetes rendhez tartozó lesz, hogy az alkalmazottak számára a termék 80%-a, a vállalkozó számára pedig 20%-a tabu, azaz, hogy egy vállalkozó járandósága⁷⁷ nyolcszor akkora, mint egy alkalmazotté. Ha az elosztásnak ez a rendje lehetővé teszi a termelés bővítését, ennek méretei még ideig-óráig alatta maradnak annak a küszöbértéknek, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az ember a dolgok változását észrevegye. Így azután amikor a vállalkozó például már kétszer annyi alkalmazottal dolgoztat, akik a termelésnek arányosan bővített tárgyi feltételeivel 200 dollár értékű terméket állítanak elő, a vállalkozó számára továbbra is ennek 20%-a tabu lesz, a fennmaradó 160 dollárt pedig úgy tekinti, mint a maga normális járandóságát. Az alkalmazottak számára pedig továbbra is az elosztás természetes arányait fejezi ki, hogy

76Az öreg hölgy látogatása című színművében (vö. jelen könyv „Az öreg hölgy meglátogatott szeretőjének paradigmája” c. alfejezetével).

77 A tabu és a társadalmi járandóság viszonyáról lásd a 75. jegyzetet.

A tabu a kivánságra vonatkozik

Amikor a cél már ki van tűzve, de még nincs megvalósítva

A régi tabu az új termékre kétértelműen vonatkozik

160 dollár vagy 130 dollár?

a vállalkozónak nyolcszor több jár, mint közülük bárkinek, amely arány az új feltételek mellett akkor áll be, ha a négyük, fejenként nem egészen 17 dolláros bérén felül fennmaradó valamivel több mint 130 dollárt úgy tekintik, mint ami az ő számukra tabu.

Ezzel a sematikussá egyszerűsített példában megjelenik egy majdnem 30 dollárnyi rés aközött, amit az egyik fél a maga járandóságának tart, és aközött, amit a másik fél a maga számára tabunak tekint. Még mielőtt bármelyikük észrevenné, hogy a dolgok megváltoztak.

Amikor azután a szocioökonómiai tevékenység ágensei tudatára ébrednek a dolgok változásának, ez úgy történik, hogy a tabu és a járandóság között támadt résben az emberek új célt tűznek saját tevékenységük elé: vagy olyant, hogy a változást, mert számukra kedvezőtlen irányú, tevékenységükkel visszafordítsák;

vagy pedig olyant, hogy a változást, minthogy jó irányú, tevékenyen előre vigyék. Mitől függ mármost, hogy valaki a kirajzolódó változás akadályozását vagy előmozdítását tűzi-e célul maga elé?

Erre a kérdésre magától kínálkozik az az evidens válasz, mely szerint e tekintetben az emberek érdekei a meghatározóak. Amihez olyan nézőpontból, melynek képviselői számon tartották álláspontjuk összefüggéseit Marx gazdaságelméletével és történetfilozófiájával, még azt tették hozzá, hogy az egyes emberek ezzel kapcsolatos érdekeit az határozza meg, melyik osztályhoz tartoznak: vajon ahhoz-e, amelynek számára előnyös a kérdéses változás, vagy pedig ahhoz, amelynek számára hátrányos.

Ez a koncepció, a fenti sematizált példán, a következő összefüggés mentén tűnik evidens módon beláthatónak:

Ha a fennálló viszonyok a tőkés vállalkozó járandóságát a termék 80%-ára biztosítanák, a megindult változás pedig máris azt prognosztizálná, hogy az így számítható összegből majdnem 30 dollár esetleg az alkalmazott munkások között kerül elosztásra, akkor ez a munkásokat a változásban érdekeltté, a tőkést pedig ellenérdekeltté teszi.

Ám ugyanez a koncepció ugyanezen a példán egy másik összefüggés mentén is beláthatónak tűnik:

Ha a fennálló viszonyok az alkalmazott munkások számára saját bérüknek csak nyolcszorosát helyeznék tabu alá, a megindult változás viszont azt prognosztizálná, hogy a tőkés vállalkozó a maga így számítható jövedelmét az ő rovásukra esetleg még további majdnem 30 dollárral növeli, akkor ez a tőkést teszi a változásban érdekeltté, a munkásokat pedig ellenérdekeltté.

S e spekulatív módon levezethető kétféle ideologikus viszony közül most már nemcsak az elsőt ismerjük, hanem a másodikat is, a Nyugat-Európában a 70-80-as években megindult modernizációs változtatások azon tapasztalatából, melyek szerint ezek szorgalmazói konzervatív, fékezői pedig szocialista kormányok (s ha nem „eléggé”

fékezőek, akkor előállhat, ami például Franciaországban a 80-as évek első felében, amikor a Kommunista Párt egyre erősebben bírálta a Maurois-kormányt – amelyben pedig akkor benne volt – mert úgy ítélte meg, hogy a termelés modernizációjának kezd áldozatul dobni olyan kiharcolt privilégiumokat, mint az acélipari és a hajóipari munkásoké).

Az itt sematizált eseteken kívül, amikor két antagonista társadalmi kategória közül az egyik érdekelt, a másik pedig ugyanazon ideológia mentén ellenérdekelt valamilyen változásban, ismerjük azt a képletet is, amikor egymással ellentétes ideológia mentén mindketten mozgósítják a hozzájuk tartozókat valamilyen kirajzolódó változás tevékeny előmozdítására (mint például a két világháború között a kommunista és a fasiszta mozgalom a társadalom radikális megváltoztatására) vagy a vele szembeni ellenállásra.

Változás visszafordítása vagy előrevitele?

A munkás és a tőkés érdekeltsége, ill, ellenérdekeltsége

Ugyanazon ideológia Ì ellenkező érdekeltség

Mindenesetre itt a specifikusan emberi tevékenység világában vagyunk.

Erről a tevékenységről, amely a társadalom mindennapi életciklusait és nagy történelmi váltásait kapcsolja össze egymással, állapíthattuk meg fentebb, hogy attól függően van rá felhangolva vagy benne gátolva az ember, hogy milyen a tulajdonkezelése annak a tárgynak, amellyel a kérdéses tevékenységet folytatná, annak a szociális kategóriának a szempontjából, amelynek mentén a személy a maga szociális identitását számon tartja.

Így a tulajdonviszonyokkal kapcsolatosan el kell oszlatni egy közkeletű félreértést, amely gazdaságpszichológiai megfontolásainkat megannyiszor téves irányba térítheti: mintha arról lenne szó, hogy az előnyös tulajdonviszony azzal az előnnyel jár számomra, hogy biztosítja (míg a hátrányos tulajdonviszony nem biztosítja) a tevékenységem számára azt a tárgyat, amelyen vagy amelynek révén végbemehet. Valójában a kedvező tulajdonviszony sokkal inkább az alanyt biztosítja a te vékenység számára azáltal, hogy kategorikusan elválasztja egymástól az(oka)t, aki(ke)t diszponálttá, illetve azokat, akiket indiszponálttá tesz a kérdéses tevékenységhez.

Coase úgy fogalmaz, hogy „a termelési tényező fogalmának meghatározása hibás.

Ezen általában olyan fizikai egységet értenek (pl. egy hektár földet, egy tonna műtrágyát), melyet az üzletember megszerez és használ – ahelyett, hogy ezt bizonyos (fizikai) cselekmények megvalósítására szolgáló jognak tekintenék. Bár azt szoktuk mondani, hogy az embereknek földjük van, és azt termelési tényezőként használják, a földtulajdonos valójában a cselekvések maghatározott körének véghezvitelére szolgáló jogosultságok birtokosa. Egy földtulajdonos jogai nem korlátlanok. Még arra sincs mindig lehetőség, hogy földjének talaját, például annak kiásása útján, máshová áthelyezze. És ha van is módja, hogy egyeseket kizárjon az „ő földjének” használatából, az már nem biztos, hogy ugyanezt másokkal is megteheti. Lehetnek például olyanok, akiknek joguk van arra, hogy átjárjanak a területen. Lehetséges továbbá, hogy valaki felépíthet bizonyos épületet, termelhet bizonyos terményt, vagy használhat egyfajta csatornarendszert a földjén – de előfordulhat az is, hogy erre nincs joga. Ez nem egyszerűen az állami szabályozás következménye; előadódhat a szokásjog, sőt valójában bármilyen más jogrendszer alapján is.”⁷⁹

Ez utóbbi történik olyankor, amikor a territoriális magatartásból az embernél fennmaradó tabu az, ami szabályoz: olyasmi, aminek megszegéséért a büntetés nem az, hogy valamilyen hatóság elrendeli, hogy testünkön vagy jószágunkon keresztül fizikai károsodást szenvedjünk, hanem az, hogy szociális kategóriánkból átkerülünk valamilyen másikba, hogy elveszítjük szociális identitásunkat.

78 Túlmegy a gazdaságpszichológián, ám a gazdaságpszichológia által kikövezett úton megy túl rajta az a kérdés, vajon az ilyen teljesítmény mögött megmutatható-e valamilyen mechanizmus, amelynek működéseként a teljesítmény leírható volna.

A pszichológia az általa vizsgált lelki működések mechanizmusa gyanánt a központi idegrendszert tartja számon. A problémát mármost az okozza, hogy ez meghatározott egyed szervezetén belül található, a gazdaságpszichológia pedig olyan teljesítményeket vizsgál, amelyek több egyén közötti tranzakcióként állnak elő.

Hogy mindenek előtt ennek a problémának a határán hogyan áll elő a már többször említett módszertani individualizmus, és hogy milyen lehetőségeket kínál a probléma megoldására a gazdaságpszichológia, erről lásd Garai, 1993 és 1996a.

79 Coase, 1984; 240. oldal. (Az eredeti szöveg alapján javított fordítás; kiem. tőlem – G. L.) A mindennapi

életciklusok és a nagy történelmi váltás

Tulajdon: nem tárgy, hanem alany

Coase a tulajdonról