G. E. Afanas’ev fenti kritikáját nagy csend követte a szovjet-orosz szakirodalomban, a témáról átfogó, elemző monográfi a mindössze egy látott napvilágot azóta: S. A. Pletnёva 1999-es összefoglalása, ami ugyanakkor régészeti érvelésében nem sok igazi újdonságot tartalmaz (PLETNËVA 1999).
Résztémákban és regionális anyagközlésekben szerencsére sikerült előrelépni,147 melyek jellemző vonása, hogy kifejezetten a szaltovói terminológia ― többnyire részletesen kifejtett állásfoglalások nélkül ― de ebben az időszakban már csak az erdős sztyepp területéről felgyűjtött leletek elemzése kapcsán fordul elő. A tudományos szempontok mellett fontos hangsúlyozni, hogy a Szovjetunió felbomlása utáni időszak zavaros viszonyai a régészet tudományt is súlyosan érintették és az anyagi források elapadása az újabb, jelentősebb eredményekre vezető léptékű feltárások elmaradása, illetve a korábbi ásatások anyagának feldolgozásának és publikálásának elmaradásához vezetett.
Ebben az időszakban már egyre inkább nyomon követte, sőt hozzá is szólt a nemzetközi kutatás is a szaltovói problémához, melyhez nagyban hozzájárult S. A. Pletnёva 1978-ban németül megjelent összefoglaló munkája a kazárokról és ebben egy fejezet a szaltovói kultúráról
147 Pl. a lovastemetkezések összefoglalása (AKSЁNOV 1999), a sírkerámia összefoglalása (SARAPULKIN 2003) a Severskij Donec menti erődrendszer (SVISTUN 2007), a Luhansk me-gye területéről ismert szaltovói leletek (KRASIL’NIKOV 2005; KRASIL’NIKOV 2009) átfogó elemzése, vagy pl. a Suhaâ Gomolša-i temető tételes közlése (AKSЁNOV–MIHEEV 2006).
(PLETNJOWA 1978). 1989-ben jelent meg Bálint Csanád német nyelvű monográfi ája a kelet-európai, illetve szélesebb kitekintésben a sztyeppe kora középkori régészetéről, melyben szintén egy teljes fejezet tárgyalta a szaltovói műveltséget, mely máig az egyetlen ilyen munka a nemzetközi középkorkutatásban. A szovjet szakirodalom alapvető összefoglalása mellett ― többnyire elfogadva S. A. Pletnёva nézeteit ― a kultúra kronológiáját illetően fejtett ki eltérő véleményt, mely szerinte korábbi eredetű, mint a 8. század közepe. Előzményeit és kialakulását tekintve a Kuvrat-féle Bolgár Birodalom 650 utáni felbomlását hangsúlyozta, miként már korábban is (BÁLINT 1980, 383), illetve az alánok szerepének, valamint a kamrasíros temetők jelentőségének túlértékelése ellen érvelt (BÁLINT 1989, 44–73).
A kazárok régészetével, illetve a szaltovói kultúrával kapcsolatban B. Werbart 1996-ban Svédországban megjelent dolgozata érdemel feltétlenül említést, amely ― bár a szerző nem specialistája a szaltovói-kazár problematikának ― már címében is kiválóan tapint rá a Pletnёva-koncepció alapvető nehézségére: Khazars or „Saltovo-Majaki Culture”?
Prejudices about Archaeology and ethnicity (WERBART 1996). Annak a problémának, hogy a szaltovói-kultúra lelőhelyei, hagyatéka, stb. nem feleltethetőek meg egy az egyben az írott forrásokból kirajzolódó kazár képpel, szintén feltűnik egy nyugati kutató, T. S. Noonan dolgozatában is, aki a kazárok gazdaságával kapcsolatban használta fel a szovjet-orosz ásatások eredményeit (NOONAN 1994). Bár alapvetően régészeti kérdésekben alapvetően S. A. Pletnёva nyomán halad, ugyanakkor felgyűjtve az Arheologičeskie otkrytija 1965–1986 közötti számaiban az előzetes ásatási jelentésekben szereplő szaltovói lelőhelyek kereskedelemmel kapcsolatos adatainak értékelésekor érzékelteti az ellentmondást, hogy ez a kultúra egy letelepedett földművelő etnikum hagyatéka, nem nomádoké, illetve a szaltovói kerámia jóval nagyobb, sőt eltérő területekről ismert, mint a kazárok elhelyezkedése (NOONAN 1994, 330–333), bár összességében a variánsok rendszerét nem vitatta.
Ellentétben például néhány bolgár régésszel, akik a szaltovói-kultúra bolgár vonatkozásaival kapcsolatban helyenként komoly kritikát fogalmaztak meg. S. Angelova és L. Dončeva-Petkova kritizálták S.
A. Pletnëva kerámiatipológiáját és főként a belsőfüles cserépüstökkel kapcsolatos nézetét, mely szerint ez a változat Sarkel környékéről terjedt el. A Dmitrievka-i temető korreláció analízisen alapuló kronológiáját nehezen érthetőenk nevezték, továbbá felhívták arra is a fi gyelmet, hogy az orosz szerzőnő helyenként rossz bulgáriai párhuzamokra hivatkozik.
A legnagyobb probléma természetesen a kronológia, hiszen a bulgárok elődei még azelőtt vándoroltak el a Kelet-Európából, mielőtt a szaltovói-kultúra kialakult volna, és bár valószínű, hogy tarthatták a kapcsolatot a keletiekkel mindezek bizonyítása (abból a célból, hogy a szaltovói-kultúra vizsgálatához a dunai bolgár párhuzamokat is használhassuk) nem oldotta meg S. A. Pletnëva, sokkal részletesebb régészeti elemzésre van szükség (ANGELOVA–DONČEVA-PETKOVA 1991)
Érezhetően az 1980–1990-es években felmerült alapvető kritikákra igyekezett válaszolni S. A. Pletnëva 1999-es monográfi ájában. A kötet szinte valamennyi újdonsága a bevezető részben szerepel, míg többi fejezet a variánsokkal kapcsolatos ismeretek összefoglalása, a leletanyagból történő „szemezgetés” alapján.
Ebben a munkájában a szerző már több mint 800 szaltovói lelőhelyről tesz említést (jelentős részük terepbejáráson előkerült felszíni telepnyom), ezek összefoglaló elemzése ugyanúgy elmaradt, mint korábban a Dmitrievka-i temető kamrasírjainak tételes közlése (PLETNËVA 1989), ahol be kell érnünk a szerzőnő által fontosnak vélt tárgyak és jelenségek kiemelésével, és az azokból felállított klasszifi kációs és tipokronológiai táblázatokkal.
Itt kell mgemlíteni, hogy az eltérő vélemények mellett a tárgyalt időszakban már a kutatási módszerekben is nagy eltéréseket fi gyelhetünk meg a szovjet-orosz régészetben. S. A. Pletnëva helyenként nagyvonalú adatkezelése mellett ebben az időben mások már tételes sírfelvételeken nyugvó számítógépes adatbázisok elemzésére támaszkodtak az időközben hatalmasra duzzadt leletanyag értékeléséhez. Ezek közül a Severskij Donec menti kamrasírból több mint 1100 temetkezés adatait tartalmazó „Burtas”
adatbázist említhetjük elsősorban, mely G. E. Afanas’ev munkája. A Kaukázus északi előterének alán kamrasírjai közül 1600 a D. S. Korobov által készített „Alan” ― már térinformatikai rendszerrel kiegészített
― adatbázisban került feldolgozásra. A. A. Ivanov a Sokolovskaâ Balka-horizont anyagát gyűjtötte fel a „Hazar,” míg ― a sajnos korán elhúnyt ― A. G. Atavin a Volga-Don közötti sztyeppen a kazároktól a kunokig terjedő időszak nomád kurgántemetkezéseit térképezte fel a
„Nomad” elnevezésű adatbázisban (részletesen ld. AFANAS’EV 2001, 53;
AFANAS’EV 2008, 403). Az ezekből az adatbázisokból, gyakran statisztikai módszerekkel is (pl. faktor, klaszter és diszkriminatív analízis) levont eredmények már nemcsak, hogy szinte nem is említhetőek egy lapon a korábbi hagyományos elemzésekkel, de talán legfontosabb eredményük, hogy gyakran kimutatták egy-egy korábban etnomarkernek vélt jegy szélesebb körű elterjedését, illetve olyanokat, amelyek valójában inkább társadalmi eltérésekkel magyarázhatóak. .
A S. A. Pletnëva által 1999-ben összeállított 19 szaltovói marker viszont többségében széles körben elterjedt általánosságokra épít, pl. félig földbemélyített házak kemencével, kővárak, halotthamvasztás, brachycran és dolichocran koponyatípus, stb. Ráadásul ezen túlmenően még azokat sem sikerült egyöntetűen kimutatnia valamennyi regionális variánsban. Ennek ellenére könyvének olyan megfogalmazásai, mint pl. „a kazár kultúra szaltovói fázisa” (PLETNËVA 2003, 88) jól mutatják a progressziót a téma kétségkívül egyik legnagyobb szakértőjének tudományos elképzeléseiben.
Kutatástörténeti értékelésében az 1955–1965 közötti időszakot emlete ki, mint a legintenzívebb kutatási periódust a Don-medence folyóvölgyeiben egy 350x500 km kiterjedésű területen folyt a kutatás, melyek ugyan többnyire szúrópróbaszerűek voltak, de ekkor már szisztematikusan választották ki vizsgálták párhuzamosan az erdős és füves sztyepp és a tengermelléki területek összefüggéseit. Az először 8, majd 5-re szűkült földrajzi-etnikai szaltovói variánssal (sztyeppei és erdős sztyeppei, azovi, krími és dagesztáni) kapcsolatban úgy vélte, hogy mivel a földrajzi viszonyok meghatározzák a kulturális-gazdasági körülményeket, azok pedig a mindennapi életet, elkülönítésük egy kultúra keretein belül reális (PLETNËVA 1999, 12). A Dunai és Volgai Bolgária, valamint észak-kaukázusi Alánia területét már kizárta a variánsok közül, mivel itt csak a kulturális és politikai kapcsolatok miatt tűnt úgy korábban, hogy variánsai a szaltovói kultúrának.
A 19 szaltovói meghatározó jeggyel kapcsolatban kifejtette, hogy ezek arányainak eltéréseiben az egyes variánsoknál az eltérő mértékű feldolgozottság áll alapvetően, amelyek ráadásul gyakran más-más módszerrel is készültek. Az építészet vonatkozásában fehér, faragott mészkövekből készült falú várak egyértelműen a sztyeppi variánsra jellemzőek, míg a földsánccal épült, esetleg erődök főleg a füves sztyeppire, míg a dagesztánira a nyerstégla változat. Ugyanakkor valamennyi variánsra jellemző az alapozás nélküli fal, mely elsősorban a hegyvidéki régiókra jellemző, a többinél véleménye szerint a földrengések veszélyének hiánya ezt nem követelte meg (PLETNЁVA 1999, 15). Valamennyi variánsban a félig földbemélyített kör, illetve négyzetes háztípus a domináns, az azovi régióban helyenként megfi gyelhető kőalapozás a krímivel állhat rokonságban, bár ez a terület alapvetően a Don-Donec menti füves sztyepp hagyatékához áll közel.
A temetkezésekkel kapcsolatban az erdős sztyeppre jellemzőek a kamrasírok és a dolichocran koponya típus, illetve a hamvasztásos temetkezések is itt fordulnak elő. A többi négy variánsra jellemzőek az egyszerű sírgödrös temetők, néha padmallyal, illetve kurgán alatt, döntően brachycran embertani típusba sorolható vázakkal. Az erdős és a füves sztyeppi variánsnál a leletanyagban is vannak átfedések, de alapvető különbség, hogy kurgántemetkezések nincsenek az erdős sztyeppen, a füves sztyeppen pedig a kamra és a hamvasztásos temetkezéseket nem ismerünk még jelenleg.
S. A. Pletnёva az említett táblázatában az általa elsődlegesnek vélt jegyeket foglalta össze, de a variánsokat összekötő jegyek között másodlagos markereket is számításba vett, melyek közül legfontosabbnak a kerámiát vélte (PLETNЁVA 1999, 17–19). Az erdős sztyeppi települések fő edénytípusa a vastag falú, nagy fazekak, melyek soványító adaléka a különböző szemcseméretű kerámiazúzalék, sőt még a vasgyártásból maradt salak is. Ezeket kézzel formálták, néha utójavítás készült kézi korongon, a díszítés lapos fogú eszközzel egyenetlenül felvitt vonalakból áll. A korongozott kerámia főleg a sírkerámiára jellemző, reduktív módon szürkére égetett kancsók és korsók többnyire, melyek felületét besimított és/vagy fényzetett mintákkal díszítették, S. A. Pletnёva ezeket rokonította
a dagesztáni szürke kerámiával. A füves sztyeppi variánsban homokkal soványították az agyagot és a fazekak vonatkozásában a korongolt áru aránya jóval magasabb. Nagyobb a formaválaszték is jellemzi: tojás, gömb, majdnem kúp alakúak egyaránt előfordulnak. A díszítés az edény teljes felületére kiterjed vagy zonális, elsősorban besimított vonalakból áll, melyeket az edény vállrészén gyakran bekarcolták. Az azovi régió kazár kori településeinek edények formázása és díszítése hasonlít a füves sztyeppi variánsra, csak nem folyami, hanem tengeri homokot adtak az agyaghoz, amelyben fi nomra zúzott kagylóhéj is volt, melyek szintén krími kapcsolatokat (is) mutatnak.
Speciális kerámiaváltozat és problematika a belső füles cserépbográcsok kérdése, melyek formai szempontból Kelet-Európa kora középkori hagyatékában ismertek a Don menti füves sztyeppen, korábbi időszakban már az Észak-Kaukázusban is, a Volgai és Dunai Bulgáriában, illetve a Kárpát-medencében. A cserépbográcsok kérdésében ugyanakkor a szerző ― a korábban részletes elemzés nélkül bolgár etnomarkernek való meghatározással szemben ― elismeri, hogy ezen régiók cserépbográcsai között hatalmas különbségek vannak. A korábban gyakran idézett észak-kelet bulgáriai bográcsokról elismeri, hogy alapvetően különböznek az alsó-doni bogácsoktól, melyek közül viszont épp a sarkeliek ütnek el leginkább a többi szaltovói variáns területén megfi gyelt hasonló leletektől, elsősorban a belső fülek formai kialakítása alapján. A Volga vidékiek ugyanakkor döntő többségükben kézzel formáltak és szerves anyaggal soványítottak, fülüket többnyire kívülről tapasztották rá.
A vaskészítéshez használt „kohók” az erdős sztyeppen összetettebb szerkezetűek a füves sztyeppi változathoz képest (PLETNЁVA 1999, 21).
Ugyanakkor közös jellemzőnek tűnik rovásírás és tamgaszerű jelek széles körű elterjedése a várak fehér kőfalain (154. kép), téglákon, edényeken, sőt állatcsontokon is (PLETNЁVA 1999, 23), bár ezek pontos jelentésének megfejtése egyelőre nem ismert.
A szaltovói variánsok külső kapcsolatait illetően a Krímben egyértelműen a bizánci kultúra volt a meghatározó, mely részben az azovi tengermelléki lelőhelyeknél is megfi gyelhető, mindkét területen jellemző az antik romkontinuitás. A kereskedelmi kapcsolatok terén ez
a tárolóedényekben mutatkozik meg, főleg az amphora, a pithos, illetve később a vörösre égetett agyagból készült un. magas nyakú lapos fülekkel, valamint fl askák (222. kép), ezek viszont Dagesztánba és a Volga vidékére már nem jutottak el. Itt viszont az Iránnal, Horezmmel, és más közép- és kelet-ázsiai államokkal voltak kereskedelmi és kulturális kapcsolatok mutathatók ki (PLETNЁVA 1999, 23).
Ha a hasonlóságban megnyilvánuló korrelációs kapcsolatot összességében vizsgáljuk az elkülönített szaltovói variánsok között, akkor azt mondhatjuk, hogy ez az arány az erdős sztyeppei és a többi között 68,5%, a füves sztyepp és a többi között 63%, az azovi esetében 52,5%, a kríminél 47%, míg a dagesztáni variánsnál 57% S. A. Pletnёva számításai alapján (PLETNЁVA 1999, 21). Összefoglalva tehát úgy tűnik, hogy a különböző szaltovói variánsok közötti belső kohézió kérdéses, további kutatásokra és koncenpciómentes elemzésekre van szükség.
Ennek fényében, az alábbiakban a magyar szakirodalomban kevésbé idézett, főként az elmúlt 10 évben örvendetesen megszaporodott, többnyire egyszerű, történeti értékelésektől mentes leletközlésekre építve, azokat saját helyszíni anyaggyűjtésemel kiegészítve148 tekintem át előbb a
148 2005 és 2011 között alkalmam volt szaltovói, vagy azzal kapcsolatos anyagot kutatni a moszkvai Állami Történeti Múzeumban, a szentpétervári Állami Ermitázs Múzeum-ban, a Belgorod-i Állami Egyetem, illetve a helytörténeti múzeum gyűjteményében, a Voronež-i Állami Egyetem, a Voronež-i Tanárképző Főiskola, illetve a helytörténeti mú-zeum gyűjteményében, Rostov-na Donu helytörténeti múmú-zeumában, illetve a helyi örök-ségvédelmi központ anyagában, a Harkiv-i Állami Egyetem múzeumában és a helytörté-neti múzeumban, a Verhnij Saltov-i Helytörtéhelytörté-neti Múzeumban, a Luhansk-i Tanárképző Főiskola gyűjteményében, illetve a helytörténeti múzeumban. Ukrajnában még a nyugati irányú szaltovói elterjedéshez áttekintettem a Dnipropetrovsk-i és a Poltavai Helytörté-neti Múzeumok fontosabb leleteit és kiállításait, valamint a Kijev-i Nemzeti Múzeum-ba került leleteket, Délen a kaukázusi alán kapcsolatokhoz a Kislovodsk-i Helytörténeti Múzeum anyagát, illetve a Középső-Volga vidékén a Samara-i Helytörténeti Múzeum kazár kori leleteit. A távolabbi lehetséges szaltovói kapcsolatok vizsgálatához Bulgári-ában a Dobrič-i, Várnai, Šumen-i Helytörténeti Múzeumok releváns leleteit, illetve ez utóbbinál a Bolgár Tudományos Akadémia Šumen-i központja segítségével a Pliska és Preslav lelőhelyekről ismert leleteket. Keleti irányban a korai volgai bolgár anyagban feltűnő szaltovói leleteket a Kazan’-i Állami Egyetem Régészeti Múzeumában vettem kézbe. Ugyanakkor szaltovói jellegű, vagy pszeudo szaltovói leleteket tekintettem át a Moršansk-i Helytörténeti Múzeumban, illetve a Penza-i Helytörténeti Múzeumban a
feltételezett földrajzi variánsokat, majd külön kiemelve a kultúrának nevet adó két lelőhely jellegzetességeit annak meghatározásához, hogy pontosan milyen régészeti hagyatékot is nevezhetünk a Saltovo-Maâckaâ régészeti kultúra terminussal.
szaltovói-kultúra határzónáinak vizsgálatához. A munkámhoz nyújtott segítségért ezúton is köszönetet mondok valamennyi orosz és ukrán kollégámnak és helyi segítőimnek.
II. A SZALTOVÓI KULTÚRKÖR FELTÉTELEZETT VARIÁNSAI AZ