Az egyes megyék és régiók mezőgazdaságának átfogó jellemzéséhez és értékeléséhez szükségünk van a teljes mezőgazdaság pénzben kifejezett nettó értékének ismeretére. Mivel a korabeli mező-gazdasági statisztika részletes bontásban közli az egyes növények termésének értékét, nem okoz nehézséget olyan szintetikus mutatók képzése, amelyek megadják a növénytermelés, illetve annak fő ágai (szántó, rét, szőlő) összesített bruttó termelési értékét. A szántóföldi termelés nettó érté-kének kiszámításához a bruttó értékből le kell vonnunk a vetőmag értékét és az állatok által elfo-gyasztott takarmány, valamint a szalma és szár értékét. A korabeli források részletesen megadják a holdankénti illetve hektáronkénti vetőmagszükségletet.84 Nehezebb helyzetben vagyunk az állatok által elfogyasztott takarmány esetében, mert a szálas takarmányon és a takarmányrépán kívül szá-mításba kell vennünk azt is, hogy az árpa, zab, kukorica, burgonya és tök egy részét az állatok fogyasztották el. Ennek a résznek a kiszámításánál, vagy inkább becslésénél a következőkép jár-tunk el: a Keleti Károly élelmezési statisztikájában85 megadott fejenkénti fogyasztási adatok segít-ségével megyénként kiszámítottuk az árpa, zab, kukorica és burgonya lakossági fogyasztásának mennyiségét, ehhez hozzáadtuk a vetőmagot, valamint a kiviteli többletnek és az ipari felhaszná-lásnak az egyes megyékre jutó részét.86 Miután ezeket levontuk a teljes termelésből, megkaptuk a feltételezhető állati fogyasztást ezekből a növényekből. A megyei adatok összesítése révén kapott országos adat nagyon közel áll a jeles korabeli mezőgazdasági szakember, Matlaszkovszky Tádé becsléséhez,87 amely szerint 1911–13-ban országos szinten az árpa és zab 44%-át, a kukorica 80%-át, a burgonya 38%-át fordították takarmányozásra. A mi számításaink szerint a takarmány-hányad az árpánál és a zabnál 42%, a kukoricánál 88%, a burgonyánál 34%.
A szántóföldi takarmánytermelés pontos értékének kiszámítása azért is fontos, hogy meg-állapíthassuk az állattenyésztés takarmánybázisának összetételét, ami egy fontos mutatója a mező-gazdaság korszerűsítésének. A réteken lekaszált széna értékét a korabeli agrárstatisztika pontosan megadta. A legelők hozamára vonatkozóan azonban semmiféle közvetlen adat nem áll rendelke-zésünkre, ezért itt is becslési eljárást kell alkalmaznunk. Feltételezzük, hogy a legelők minősége és hozama az egyes megyékben arányban állt a kaszálókéval. Tehát minden megyében kiszámítottuk, hogy viszonyult az egy hold legelőre jutó kataszteri tiszta jövedelem az egy hold kaszálóra
84 A Magyar Korona országainak mezőgazdasági statisztikája. V. kötet. Budapest 1900. 136.; Útmutató a gazdasági tudósítók számára. Kiadja a m. kir. Földmívelésügyi miniszter. Budapest 1914. 39.; Magyar Statisztikai Évkönyv 1913, 234 kk.; FELLNER Frigyes: Ausztria és Magyarország nemzeti jövedelme. Budapest, 1916. 14–15.
85 KELETI Károly: Magyarország élelmezési statisztikája. Budapest,1885.
86 Külkereskedelem 1882–1913. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat 63.; Magyar Statisztikai Évkönyv 1906-1910.
87 M.T.(MATLASZKOVSZKY Tádé): Mezőgazdasági termelésünk nemzeti jövedelme az 1911–1913. évek átlagában.
Köztelek 1916. 43–44. sz.
hoz, s ezt az arányt alkalmaztuk az egy holdra jutó termelési értékekre. Országos átlagban a kaszá-lók egy holdjára 618 fillér, a legelők egy holdjára 209 fillér kataszteri tiszta jövedelem jutott, az arány tehát 0,34. Ez az arány megyénként erősen ingadozott. A megyei értékadatokat összegezve azt az eredményt kaptuk, hogy a 6,1 millió hold kaszáló termelési értéke 616 millió korona volt, a 6,7 millió hold legelőé pedig 214 millió, vagyis egy hold kaszálóra 100 korona, egy hold legelőre pedig 34 korona termelési érték jutott.
Számításaink eredményeként kiderült, hogy a vizsgált időszak átlagában 21,7 millió holdon termeltek takarmányt, ez az ország 38 millió holdnyi mezőgazdaságilag hasznosított területének (szántó, kert, rét, szőlő, legelő) 56,9 %-át tette ki. A megyei értékek 42 % (Szabolcs) és 82 % (Máramaros) között szóródtak. A takarmánytermelés értéke 1,9 milliárd koronára rúgott, s ez 43,8 %-a volt az 4,3 milliárd koronás bruttó növénytermelési értéknek. Csík megyében ez az arány elérte a 80,7 %-ot, míg Trencsénben 33,1 % volt.
E számítások elvégzése után megállapíthattuk azt is, hogy a takarmánytermelés összterüle-te és összértéke megyénként hogyan oszlott meg a szántóföldi takarmányfélék, a kaszálók és a legelők közt. A takarmánytermelés legnagyobb részét ekkor már a szántóföldi takarmányfélék jelentették, jelezve, hogy az állattartás intenzívvé válása országos átlagban már igen előrehaladott állapotban volt a 20. század elején. Az összes takarmányterület 40,7%-a, 8,8 millió hold jutott a szántóföldi takarmányokra, míg a kaszálók 28,3, a legelők pedig 31%-ot tettek ki. Ebben a vonat-kozásban azonban meglehetősen nagy regionális eltérések mutatkoztak, mert a szóródási együtt-ható viszonylag magas (V=0,43) értéke azt jelzi, hogy míg egyes vidékeken már teljesen az inten-zív tartás, az istállózás dominált, addig máshol még továbbéltek az állattartás külterjesebb, a legel-tetésen alapuló formái. Miközben a szántóföldi takarmányok aránya az összes takarmánytermelő területben Csanádban 80, Bács-Bodrogban 75%-ot ért el, addig Lika-Krbavaban 3,2%, Csíkban 4,6% volt ez az arány. A nagyobb régiók közül a Dunántúlon, a Kisalföldön és az Alföldön a szántóföldi takarmányok területi aránya már meghaladta az 50%-ot, a Felföldön, Erdélyben és a horvát megyében viszont 30% alatt volt.
Még élesebben körvonalazódnak ezek az eltérések, ha a takarmánytermelés értékét néz-zük. Országosan a takarmánytermelés értékének 55,9%-át a szántóföldi takarmányok adták, 32,7%-át a kaszálók, s 11,4%-át a legelők. A szántóföldi takarmányok aránya megyénként 85,5%
(Csanád) és 4,4% (Csík) között szóródott, a kaszálók aránya tekintetében szintén ez a két megye képviselte a szélső értékeket, csak éppen megfordítva (Csík 77,6% , Csanád 5,3%). A legelők ré-szesedése a takarmánytermelés értékében Hajdú megyében volt a legnagyobb (29,1%), és Vasban a legkisebb (3,7%). A régiók közül a Dunántúlon, a Kisalföldön, az Alföldön és Szlavóniában a szántóföldi takarmányok értéke meghaladta a 60%-ot, A kaszálók aránya Erdélyben, az Északke-leti Felföldön és a horvát megyékben volt a legnagyobb, a legelőké szintén Északkeleten. Ebben
a vonatkozásban különösen feltűnő a 4 székely megye helyzete, ahol a rétek adták a takarmány-termelés 65%-át, a legelők 12%-át, s a szántók csak 23%-át.
Ha a magyar mezőgazdaság térszerkezetét vizsgáljuk, akkor nem elégedhetünk meg a nö-vénytermelés részletes elemzésével, hanem szükséges hasonló alapossággal vizsgálni az állattenyész-tést is. Annál is inkább, mert mint ismeretes, a magyar mezőgazdaságban az 1880-as évektől kezd-ve egy szerkezetváltás ment végbe, amelynek leglényegesebb mozzanata az állattenyésztés súlyá-nak és jelentőségének növekedése a növénytermeléshez viszonyítva, valamint a növénytermelé-sen belül a szántóföldi takarmánynövények előtérbe nyomulása. Ezt egyfelől az állatállomány, valamint az állatkivitel növekedése mutatja, másfelől a takarmányfélék arányának emelkedése a vetésszerkezetben. A szálas takarmány és a takarmányrépa a szántóföld learatott területének 1870-ben mindössze 3,4%-át foglalta el, a világháború előtt pedig már 12,5%-át. Az 1880-as években agrárkivitelünk 57%-a növényi termékekből állt, s csak 43%-a volt élő állat és állati ter-mék. 1913-ban viszont a magyar agrárium két fő szektora már fele-fele arányban osztozott a kivi-tel értékén.88
Az állattenyésztés jelentőségének és súlyának felmérését az egyes megyék és régiók mező-gazdaságában nagyon megnehezíti az a körülmény, hogy nem állnak rendelkezésünkre olyan szin-tetizálásra alkalmas mutatószámok, mint a növénytermelés esetében a koronában kifejezett ter-melési értékek, mert a korabeli statisztikai publikációk csak az állatlétszámot közlik, az állatte-nyésztés által termelt javak mennyiségére és értékére vonatkozóan azonban semmiféle közvetlen információt nem nyújtanak.
Az állatlétszám-adatok alapján azonban lehetőségünk van arra, hogy kiszámítsunk néhány fontos szintetikus mutatót, amely jellemezheti az egyes megyék és régiók állattenyésztésének szer-kezetét és fejlettségi szintjét. Ilyen mindenekelőtt a számosállat-állomány (1 számosállat = 1 ló = 1 szarvasmarha = 5 sertés = 10 juh = 12 kecske). A magyar korona országainak állatállománya 12 millió számosállattal volt egyenértékű. Ezer lakosra országos átlagban 604, ezer mezőgazdasági lakosra 907 számosállat jutott. A legnagyobb számosállat sűrűséggel a Dunántúlon, ezen belül Somogy megyében találkozunk.
A számosállat létszám alkalmas arra, hogy segítségével meghatározhassuk az egyes megyék állattenyésztésének sajátos jellemzőit, s régiókat képezhessünk, arra azonban nem, hogy az állat-tenyésztés súlyát az illető terület mezőgazdaságában megfelelően kifejezze. Erre csak a növény-termeléssel összehasonlítható, pénzben kifejezett értékmutatók megfelelőek. Ha a korabeli sta-tisztikák ilyen adatokat nem is közölnek, mégsem mondhatunk le arról, hogy az állattenyésztés ter-melési értékét koronában kifejezve legalább megközelítően megkíséreljük megbecsülni, vagyis
88 KATUS i. m. (2000.) 38–42.
pítsuk a hús-, zsír-, tej-, bőr- és gyapjútermelés és az élőállat kivitel átlagos évi értékét, megyei bontásban.
Az élőállat kivitel országos adatait a hivatalos külkereskedelmi statisztikából vettük.
Ugyancsak hivatalos adatok állnak rendelkezésünkre az ország több mint 2000 vágóhídján évente levágott állatok számáról. Ezekből az 1906-13. évi gyáripari statisztikában közölt részletes adatok segítségével következtethetünk a vágóhidakon termelt hús, zsír és bőr értékére.89 Az így nyert értékeket kiegészítettük a nem a vágóhidakon, hanem a háztartásokban levágott állatok becsült értékével. Ennek becslésében elsősorban a Matlaszkovszky Tádénak a Köztelekben közölt számí-tásaira támaszkodtunk. Figyelembe kellett vennünk a nem a mezőgazdaságban hasznosított lóál-lomány pótlását szolgáló lóeladások értékét is. Egy juh után évente másfél kg, egy bárány után negyed kg gyapjút vettünk számításba. A tejtermelésre vonatkozóan rendelkezünk egy korabeli becsléssel az egyes állatfajták évi tejhozamára vonatkozóan90 (magyar tehén 900 l., tarka tehén 1500 l., bivaly 800 liter, juh 40 l.), de ez durva megközelítést ad, mert nem veszi figyelembe a re-gionális és gazdaságtípusonkénti eltéréseket, s a tehénfajtákat sem részletezi kellőképpen. Ezért hasznosítottuk az 1895. évi mezőgazdasági statisztika részletes adatait, amelyek megyénként, faj-tánként, valamint kis-, közép- és nagygazdaságok szerint adják meg a tejhozamokat. Az ezekből nyert tejhozam mutatószámokat szoroztuk az ellett tehenek illetve a juhok számával. De mivel a Köztelek szerint a meddő tehenek is fejhetők (tejhozamuk az ellett tehenekének egyharmada), ezeket is számításba vettük. A tehéntej literjét 12 fillérrel, a juhtejét 13 fillérrel számoltuk.
A fenti számítások elvégzése után megkaptuk az állattenyésztés nettó termelési értékét megyei bontásban. (Az állatok által elfogyasztott takarmány értékét a növénytermelés bruttó ér-tékéből vontuk le). Az eredmény országosan 1459 millió korona. Ez az érték jóval több, mint a Fellner Frigyes által 1911-13-ra megállapított 1083 millió korona. Fellner azonban nem vette számításba az élőállat-exportot, s jelentősen alábecsülte a sertés- és juhtenyésztés, valamint a tej-termelés értékét. A Köztelek szerint 1911–13-ban 1773 millió korona volt a magyarországi állatte-nyésztés hozzájárulása a nemzeti jövedelemhez. Ha figyelembe vesszük az időközben bekövetke-zett jelentős áremelkedést, akkor ez nagyjából megfelel a mi számításainknak. A fenti számadat-okból hiányzik egy jelentős tétel, a baromfitenyésztés jövedelme. Erre vonatkozóan azonban semmiféle korabeli adat nem áll rendelkezésre (csak a kivitel adatait ismerjük), ezért még az or-szágos becslés is nagyon bizonytalan alapokon nyugszik (Fellner 160, a Köztelek 450 millió koro-nára teszi 1911–13 átlagában). Az állatállomány produkciójának értékelésekor figyelembe szokták venni a trágyatermelést és a fogaterőt is (ezek értékét Fellner 999 millióra, a Köztelek 2125 millióra
89 A Magyar Korona országainak gyáripara az 1906–1913 évben. Szerk. Edvi Illés Aladár. III. köt. 2. rész, 655–679.
90 Köerfer, É. 1913/7.
becsülte), ezek azonban a mezőgazdasági üzemeken belül ráfordításként felhasználásra kerülnek, ezért a nettó termelési értékbe nem számíthatók bele.
Az egy mezőgazdasági lakosra és az egy keresőre jutó nettó állattenyésztési érték terén Brassó megye áll az élen, utána a dunántúli megyék következnek, majd az Északi Felföld középső me-gyéi. Ami az állati termékek értékének megoszlását illeti, 2,9 % jutott a lovakra, 58,6 % a szarvas-marhákra, 33 % a sertésre, s 5,4 % a juhokra. A szarvasmarhák részesedése legkisebb volt Szerémben (32 %), legnagyobb Árvában (83 %). Csongrádban és Csanádban az állati termékek 56 %-át a sertéstenyésztés adta (de Csanádban, Csongrádban, Békésben és a Bácskában is több mint a felét), míg Lika-Krbavaban csak 6 %-át, ott viszont a juhászat termékei 18 %-ot, Torda-Aranyosban pedig 20 %-ot tettek ki. A lótenyésztés jellegzetes régiója az Alföld (s annak is első-sorban déli része: Torontál és Temes) és Szlavónia volt. A szarvasmarha a Felföldön az állati ter-mékek értékében 70%-kal, Erdélyben 65%-kal részesedett, de részesedése a Kisalföldön és Er-délyben is felülmúlta az országos átlagot. Az Alföld, Szlavónia és a Dunántúl a sertéstenyésztés-ben járt az élen, a juhászat terén pedig Erdély és az Északi Felföld középső megyéi (Nógrád, Zó-lyom, Hont, Turóc, Liptó).
Számításaink szerint az 1906 és 1910 közötti évek átlagában a magyarországi mezőgazdaság nettó termelési értéke 3129 millió koronát tett ki. Ez 1911–13-as árakon megfelel 3,6 milliárd koro-nának. 1911–13 átlagában Fellner Frigyes 4195 millió koronára, a szakszerűbben számoló Köztelek 3995 millió koronára becsülte a mezőgazdasági termelés nettó értékét. A számításaink eredmé-nyeként kapott nettó termelési érték nem azonos a mezőgazdaság hozzájárulásával a GDP-hez illetve a nemzeti jövedelemhez, bár közel áll ehhez. Nem került ugyanis levonásra a mezőgazda-ságban felhasznált üzemanyagok (szén, olaj, petróleum) és műtrágyák értéke. S nem került levo-násra az amortizáció sem, vagyis az elhasználódott gépek és eszközök pótlására fordított összeg.
Mindezek, a Köztelek szerint a nettó termelési érték 2%-át, Fellner szerint 1%-át tették ki.
A 3129 millió koronás nettó termelési értékhez a növénytermelés 1670 millióval (53,4%), az állattenyésztés 1459 millióval (46,6%) járult hozzá. Fellner Frigyes nemzeti jövedelem számítá-sa szerint a két ágazat részesedése a mezőgazdaság nettó termelési értékében 74 ill. 26%, Matlaszkovszky számítása szerint 56 és 44%. A korabeli Németországban 33 – 67%, Matolcsy és Varga szerint Magyarországon 1924–25-ben 45–55% volt a két főágazat aránya.91 Ezek arra mu-tatnak, hogy számításunk nem túloz az állattenyésztés javára, s közelebb áll a valósághoz, mint Fellneré, akinek a mezőgazdaságra vonatkozó megállapításait a korabeli agrárszakemberek jelen-tősen korrigálták.
91 HOFFMANN, Walther G.: Das Wachstum der deutschen Wirtschaft seit der Mitte des 19. Jahrhunderts. Berlin – Heidelberg – New York 1965, 313.; MATOLCSY Mátyás – VARGA István: Magyarország nemzeti jövedelme 1924/25-1934/35. Budapest 1936.
A növénytermelésen belül 1527 millió korona (48,8%) volt a szántóföldi termelés, és 143 millió (4,6%) a szőlészet nettó hozadéka. A szántóföldi termelés aránya az egyes megyékben 28%
(Zágráb) és 64% (Jász-Nagykun-Szolnok) között szóródott. Nyolc megyében egyáltalán nem volt termő szőlő, Hevesben viszont a szőlő adta a teljes mezőgazdasági termelési érték 14,7%-át, s még 4 megyében (Pest, Esztergom, Tolna, Varasd) haladta meg a szőlő részesedése a 10%-ot.
A mezőgazdaság nettó termelési értékének országos átlagban 46,6 %-a származott az ál-lattenyésztésből. Az arányok 33 % (Jász-Nagykún-Szolnok) és 70 % (Máramaros) között szóród-nak (V=0,21). Szembetűnő az állattenyésztés túlsúlya Erdélyben és Horvátországban (58 %). Az országos átlag alatt volt az állattenyésztés részesedési aránya az alföldi és a kisalföldi megyékben.
A 71 megye közül 38-ban a mezőgazdaság nettó termelési értékének több mint a felét az állatte-nyésztés adta. Ezek csaknem kivétel nélkül kedvezőtlen természeti adottságú megyék, ahol a me-zőgazdaságilag hasznosított terület egy holdjára jutó kataszteri tiszta jövedelem alacsony (az R= – 0.71 korrelációs együttható igen erős fordított kapcsolatot jelez az állattenyésztésből származó jövedelem százalékaránya és a mezőgazdaságilag hasznosított terület egy holdjának kataszteri tisz-ta jövedelme között), s a művelési ágak között igen jelentős a rét, a legelő és az erdő aránya (a korrelációs együttható a rét százalékarányával R= 0.77, a legelőével 0.25, az erdőével 0.76, míg a szántók arányával erősen negatív: R= –0.82). Ez arra mutat, hogy azokon a területeken, ahol a növénytermelés számára nem voltak kedvezőek a természetföldrajzi és éghajlati adottságok, az állattenyésztésre helyezték a fő súlyt. De ezekben a megyékben az egy mezőgazdasági lakosra és az egy keresőre jutó nettó mezőgazdasági termelési érték is alacsony volt, ami arra utal, hogy az állattenyésztés nem tudta megfelelően pótolni, kiegészíteni a kedvezőtlen adottságokkal küszködő növénytermelés alacsony jövedelmét. A kompenzálás csak a Felföld néhány szlovák és részben németlakta megyéjének sikerült (Zólyom, Sáros, Szepes, Gömör, Liptó, Abaúj-Torna), ahol az egy mezőgazdasági lakosra és egy keresőre jutó nettó mezőgazdasági termék az országos átlag felett volt. Az állattenyésztő erdélyi megyék közül csak a kétharmad részt szász és magyar Brassó került be a legnagyobb egy főre jutó termelési értékeket produkáló 10 megye közé, sőt az egy mezőgazdasági lakosra és egy keresőre jutó állati termék értéke tekintetében az első helyet foglalta el.
A megyei értékek vizsgálatakor az első szembetűnő jelenség az, hogy az állattenyésztési értékek mutatóinak szóródási együtthatója lényegesen kisebb, mint a növénytermelési értékeké.
Ugyanez a helyzet a számosállat-állománnyal kapcsolatos mutatók esetében is. Az állattenyésztés nettó értéke tekintetében a szóródási együttható mind az egy mezőgazdasági lakosra, mind az egy keresőre jutó érték esetében: V=0,22. A bruttó növénytermelési érték esetében viszont az egy mezőgazdasági lakosra jutó értékek szóródási együtthatója 0,29, az egy keresőre jutó értékeké pedig 0,32, a nettó növénytermelési értékek tekintetében pedig a V értéke 0,41 illetve 0,45.
Mind-ez azt jelenti, hogy az állattenyésztés terén a megyei és regionális különbségek nem voltak olyan nagyok, mint a növénytermelésben, vagyis az állattenyésztés országos térszerkezete homogénebb volt, mint a növénytermelésé.
Regionálisan az állattenyésztés részesedése 50% felett volt Erdélyben és Horvátország-ban, s az utóbbin belül különösen a horvát megyékben volt túlnyomó (60,5%). A nemzetiségi régiók közül a ruszin, román, szász, székely és horvát megyékben figyelhetünk meg hasonlót. A természetföldrajzi régiók B csoportjában (azaz a gyengébb adottságúak között) 53,1% volt az állattenyésztés részesedése a mezőgazdaság nettó hozadékában, míg az A csoportban (Dunántúl, Kisalföld, Alföld, Szlavónia) csak 38% .
Az állattenyésztés termelési értékének és az állatállomány összetételének és sűrűségének területi eloszlására vonatkozó vizsgálataink alátámasztják Kiss Albert megállapítását: „A magyar mezőgazdaság történeti fejlődésének a XIX. század második fele óta a takarmánybázis alapvető megváltozása, és ennek folytán az állattenyésztés jellegének és arányainak sajátságos területi diffe-renciálódása adja meg fő bélyegét.”92 A gabonakonjunktúra idején egyre több szántóföldre volt szükség és ezért fokozódó ütemben törték fel a legelőket és réteket. A hagyományos terület csökkenése véget vetett a legeltetésen alapuló külterjes állattenyésztésnek. „A takarmány-termelés a rétekről és a legelőkről fokozatosan egyre inkább a szántóföldre tolódott át, a legelte-tési rendszerről pedig áttértek az istállózásra. Ez a gyökeres változás alapvetően átalakította a mezőgazdasági termelés addig fennállott hagyományos arányait, s a belterjesedés útját nyitotta meg mind a növénytermelésben, mind az állattenyésztésben.”93 Egyfelől a rét- és legelő rovására megnőtt a szántóterület, másfelől a szántóföldön belül az addigi egyoldalú gabonatermesztés mel-lett fokozatosan nagyobb tért hódított a kapásnövények és a szálastakarmányok termelése. Ez a folyamat a 19. század második felében és a 20. század elején a történeti Magyarország különböző régióiban eltérő módon ment végbe. Erdélyben, a Felföld északi és keleti megyéiben, valamint a horvát megyékben a takarmánybázis túlnyomó részét továbbra is a füves területek jelentették. Az állattartásban a szarvasmarha volt az uralkodó, mégpedig Erdélyben és északkeleten a hagyomá-nyos magyar fajta (sőt egyes erdélyi megyékben jelentős volt a bivalyok aránya is), s emellett fon-tos szerepet játszott a juhászat, elsősorban a hagyományos racka juhok tartása. A Dunántúlon, a Kisalföldön, a Felföld nyugati és középső részén a takarmánybázis súlypontja áttevődött a szán-tóföldi takarmányokra. Uralkodó szerepet itt is a szarvasmarha játszott, de már túlnyomó részt a jól tejelő tarka fajták.
Sajátosan alakult a helyzet az Alföldön. Itt „a szántóföld aránya éppen azokban a me-gyékben lett a legnagyobb, ahol korábban a füves területek szerepe kimagasló volt: így a közép-
92 KISS i. m. (1966.) 347.
és délkelet-tiszántúli megyékben. […] A dél-tiszántúli megyékben, ahol a legelők és rétek rovására leginkább kiterjeszkedett a szántóföld, a füves területek helyét nem foglalta el megfelelő mennyi-ségű szálastakarmány-termelés, hanem elsősorban a kukorica jutott előtérbe, a legelőkkel együtt szűkebb térre szorult juhtartás helyébe pedig nem a szarvasmarha, hanem elsősorban a sertés lépett. A legelő csökkenése elsősorban az akkor még viszonylag nagy juhállomány elől vette el a létalapot, ugyanakkor a szántóföld terjedésével és ezen belül főképp a kukoricatermelés növeke-désével egyidejűleg fokozott ütemben növekedett a sertésállomány.” Ebben a fejlődési
és délkelet-tiszántúli megyékben. […] A dél-tiszántúli megyékben, ahol a legelők és rétek rovására leginkább kiterjeszkedett a szántóföld, a füves területek helyét nem foglalta el megfelelő mennyi-ségű szálastakarmány-termelés, hanem elsősorban a kukorica jutott előtérbe, a legelőkkel együtt szűkebb térre szorult juhtartás helyébe pedig nem a szarvasmarha, hanem elsősorban a sertés lépett. A legelő csökkenése elsősorban az akkor még viszonylag nagy juhállomány elől vette el a létalapot, ugyanakkor a szántóföld terjedésével és ezen belül főképp a kukoricatermelés növeke-désével egyidejűleg fokozott ütemben növekedett a sertésállomány.” Ebben a fejlődési