Amint arra már a korábbiakban utaltunk, Fodor Ferenc két különböző természetföldrajzi beosz-tás (1.2. és 1.3. térkép) alapján próbálta meg a magyar mezőgazdaság regionális szerkezetét bemu-tatni. Számunkra csak megyei szintű adatok álltak rendelkezésre a változók létrehozásához, ezért abból a csoportosításából indulunk ki, amelyben a természetföldrajzi régiókat tisztán megyékből, nem pedig megyékből és járásokból alakította ki.
Az általa létrehozott tájegységek megyei besorolásán azonban kisebb módosításokat tar-tunk fontosnak elvégezni (5.1. térképet v.ö. az 1.2. térképpel). Sopron megyét a Dunántúli dombvidék helyett, Nyitra megyét pedig az ÉNy-Felföld helyett a Kisalföldhöz soroljuk a termé-szeti adottságokat legjobban tükröző változók (pl. a földterület megoszlása művelési ágak szerint, egy katasztrális holdra jutó kataszteri tiszta jövedelem) alapján. Indokunk azonos a többi korrek-ciónk esetében is: Ugocsa megyét az Alföld helyett az ÉK-Felföldhöz, Krassó-Szörényt pedig az erdélyi térséghez kapcsoljuk. Krassó-Szörény természeti adottságai sokkal közelebbi értékeket mutatnak a Hunyad megyeihez, mint a temesihez vagy a Torontál megyeihez. Horvátország sem egységes természetföldrajzi régió.104 Katus László a természetföldrajzi adottságok és az évszázad-ok folyamán kialakult két eltérő gazdasági–társadalmi struktúrájú terület (a polgári Horvátország és a Határőrvidék) figyelembevételével 5 agrárzónára osztotta Horvátországot.: 1. A polgári Szla-vónia (Verőce megye valamint Pozsega és Szerém északi része), amelynek talaja szorosan kapcso-lódik Dél-Magyarország gabonatermő vidékéhez; 2. A polgári Horvátország (Zágráb és Varasd megyék):
a fakitermelő birtokok és az állattenyésztő gazdaságok hazája; 3. A szlavón határőrvidék: mocsa-ras, erdős síkság, a világhírű tölgyerdők vidéke; 4. A horvát határőrvidék: erdős-hegyes táj hegyi legelőkkel; 5. A horvát tengerpart: mediterrán klímája a kertgazdaságnak (gyümölcs és szőlőkultú-rának) és a juh- és kecsketenyésztésnek adott otthont. Fejezetünkben csak Pozsega, Verőce és Szerém megyéket kezeljük elkülönítve (Szlavónia) a horvát megyéktől. Ezen kiigazítások követ-keztében ismét 8 régióval dolgozunk, azonban ezek már természeti adottságaikat tekintve sokkal
104 KATUS László: A horvát kérdés története a kapitalizmus korában (1849–1903). Kandidátusi értekezés. Kézirat.
Budapest, 1961. A horvát és a szlavóniai megyék mezőgazdaságára vonatkozóan fejezetünkben nem kívánjuk külön idézni az alábbi munkákat, itt hívjuk fel a figyelmet rájuk: KATUS László: A mezőgazdaság tőkés fejlődésének főbb vonásai az Osztrák – Magyar Monarchia délszláv területein. Történelmi Szemle, 1959/3–4. 354–404.; TOMASEVICH, Jozo: Peasants, Politics and Economic Change in Yugoslavia. Stanford, 1955.; FRANGEŠ, Otto von: Die sozialökonomische Struktur der jugoslawischen Landwirtschaft, Berlin, 1937.; IVŠIĆ, Milan: Les problèmes agraires en Yugoslavie. Paris, 1926.; PFEIFER-HOCHWALDEN, Richard: Die Entwicklung der Landwirtschaft in Slavonien.
Leipzig, 1897.; FRANGEŠ, Simon: A mezőgazdasági viszonyok Horvát-Szlavónországokban. Nemzetgazdasági Szemle, 1890.; MAYER, Milan: Die Landwirtschaft der Königreiche Kroatien und Slavonien. Leipzig, 1908.; ŠTEINER, Vladimir: Die Volkswirtschaft der Königreiche Kroatien und Slavonien vom Standpunkte der Landwirtschaft.
Zagreb, 1917. ; ZORIČIĆ, M.: Statistische Skizze der Königreiche Kroatien und Slavonien. Agram, 1885.
inkább egyöntetűek, mint az előző fejezetünkben tárgyalt statisztikai régiók, ezért alaposabb elemzést érdemelnek.
Az egyes tájegységek területi és lakossági adatai jelentős mértékben szóródtak. A legnagyobb területű régió az Alföld és Erdély volt, ketten együtt a Magyar Korona országai területének felét tették ki (5.1. táblázat). Itt élt az összlakosságnak is a fele. A legnagyobb népsűrűségű tájegység azonban a Kisalföld volt, ahol mintegy 30%-kal nagyobb volt a sűrűség az országos átlagnál. Er-dély volt a legritkábban lakott, mindössze 46 fő/km2, szemben a kisalföldi 80 fő/km2-rel. Feltűnő különbség adódott a régiók anyanyelvi megoszlásában (5.2. táblázat). A Dunántúlon és az Alföldön a magyar anyanyelvűek alkották a többséget, bár arányuk nem érte el a 75%-ot, a Kisalföldön pedig relatív többséget alkottak csupán. Jelentős kisebbségnek számítottak még a németek ezeken a vidékeken, mivel az országban élő német nyelvűek nem sokkal kevesebb, mint fele élt ennek a 3 tájegységnek a területén. A többi, országos viszonylatban nagy létszámúnak tekintett kisebbség közül pedig a szlovákok kétharmada, a románok háromnegyede, a ruszinok szinte teljes mérték-ben, a déli szlávoknak pedig természetszerűleg a többsége a másik öt régióban található. Mind-emellett fontos kiemelnünk, hogy a Kisalföld egy etnikailag nagyon vegyes természetföldrajzi térség: a lakosság egyharmada szlovák volt és jelentős volt a németség aránya is. Szlavóniában a horvátok alkottak relatív többséget, a lakosság egyharmada szerb volt, említésre méltó még a németség aránya, a magyaroké viszont a 10 százalékot sem érte el. E tények ismerete azért is fon-tos, mivel feltételezésünk szerint a természetföldrajzi tájakról kibontakozó kép elsősorban a ter-mészeti adottságoknak köszönhető, nem pedig a bármelyik nemzetiséget megkülönböztető (me-ző-) gazdaságpolitika következménye.
A mezőgazdasági keresők aránya az összlakosságban valamint a demográfiai tényezőket kiszűr-ve a 15 ékiszűr-ven felüliek között is a Kisalföldön és az Északnyugati Felföldön volt a legalacsonyabb (5.1. táblázat). Ez a két térség területileg összefüggött és az ország Budapest után leginkább ipa-rosodott vidéke volt. A horvát megyékben viszont a mezőgazdasági keresők az összlakosságnak több mint négyötödét alkották (5.1. táblázat). Az országos átlagot meghaladó volt az agrárhánya-dos értéke még Szlavóniában és Erdélyben is. A keresőknek a mezőgazdasági népességen belüli arányában nem voltak nagy regionális különbségek. A területre vonatkoztatott legkevesebb mezőgazdasá-gi kereső, illetve népesség az Alföldön található, a legtöbb pedig a horvát megyékben, ahol ennek következtében meglehetősen kicsi volt az élet- és munkaterület (5.1. táblázat). Az agrársűrűség, igaz nem nagy mértékben, de a Felföld északkeleti részén, Erdélyben és valamelyest Szlavóniában is meghaladta az átlagost (5.1. táblázat). Mindkét jelenség gyökere a kivándorlásban kereshető: az országos átlagnak majdnem a kétszerese volt a kivándorlási veszteség a Felföldön és viszonylag magas volt a horvát megyékben is, Erdélyben viszont, mivel meglehetősen sok és különböző adottságú megyét foglalt magába, csak átlagosnak mondható (5.3. táblázat). A szakirodalomból
közismert, hogy a Felföldről elsősorban a férfiak tengerentúlra,105 míg a Székelyföldről a nőknek a Román Királyságba, Bukarestbe történő kivándorlásáról, illetve Budapestre történő elvándorlá-sukról106 van szó. Mindkét városban elsősorban cselédmunkát vállaltak.107 De a századforduló után mind nagyobb méreteket öltött a románok tengerentúli és Romániába, a szászoknak pedig elsősorban Németországba történő kivándorlása.
A nők aránya a férfiakhoz képest a mezőgazdasági keresőkön belül összefüggésbe hozható egyrészt az ezer lakosra jutó kivándorlók számával, másrészt pedig a horvát megyékben, sőt Szla-vóniában is jelenlévő zadruga rendszer továbbélésével. A legtöbb nő a mezőgazdasági keresőkön belül ui. a Felföldön, annak is elsősorban az északnyugati térségében jutott ezer férfira, Erdélyben viszont az átlagosnál kisebb volt a nők aránya (5.1. táblázat).
A legtöbben a modern gazdasági ágazatokból a Kisalföldön éltek és az Északnyugati- Felföld-ön (5.3. táblázat). Az AlföldFelföld-ön és a Dunántúlon alacsonyabb volt az arányuk, bár még mindig viszonylag magas volt. A tájegységek között ebben a tekintetben a horvát megyék elmaradása a leginkább szembeötlő. A 24 éven felüli férfilakosság egynegyede fizetett évente 20 korona feletti adót108 a Dunántúlon, a Kisalföldön és az Alföldön: ez az arány magasabb volt az országos átlagnál és számottevő különbséget jelentett az átlagot el nem érő másik három régióval szemben, amelyek közül különösen az Északkeleti-Felföldön és Erdélyben volt nagyon alacsony az ebbe az adóka-tegóriába tartozó férfiak aránya, azaz az itt élők jövedelmi és vagyoni viszonyai alakultak a legke-vésbé kedvezően országosan (5.3. táblázat). Akárcsak az iparforgalmi népesség esetében, a 6 éven felüli lakosság írni-olvasni tudását tekintve az Északnyugati-Felföld megelőzte Szlavóniát, mivel az utóbbi régióban nem érte el arányuk az átlagost, bár a legelmaradottabb térségeknél (horvát me-gyék, Erdély, Északkeleti Felföld) jóval kedvezőbb helyzetben volt (5.3. táblázat). Legmagasabb szintű volt a 6 éven felüli népesség írni-olvasni tudása a Kisalföldön, valamint a Dunántúlon.
A földbirtokra felvett jelzálogkölcsönöket és a mezőgazdasági átalány- és jégkárbiztosítást (5.4. táb-lázat) vizsgálva a régiók értékei nagyon nagy szóródást mutattak. A legnagyobb összegű jelzálog-kölcsön az Alföldön jutott egy főre illetve egységnyi területre (majdnem az országos átlag duplá-ja). Kiemelkedő nagyságú volt még a Dunántúlon, azonban a Kisalföldön már alig haladta meg az átlagot. A többi régióban, különösen a horvát megyékben, de Erdélyben és Szlavóniában is igen alacsony volt. A biztosított vagyon átlagértékének esetében látható, hogy a jelzálogkölcsönhöz hasonlóan mindössze három tájegységen volt nagyobb, mint az országos átlag: a Kisalföldön, a Dunántúlon és az Alföldön. A Kisalföldön a legnagyobb értékű, mivel ott az átlag kétszerese volt
105 PUSKÁS Julianna: Kivándorló magyarok az Egyesült Államokban, 1880–1940. Budapest, 1982. 70–87.
106 A Magyar Szent Korona országainak 1910. évi népszámlálása. Magyar Statisztikai Közlemények. Új sorozat 64. Budapest, 1920.
107 GYÁNI Gábor: Család, háztartás és a városi cselédség. Budapest, 1983. 121.
mind az egy főre, mind pedig a területre jutó koronaérték, az Alföldön viszont csak másfélszere-se. A piacra jutáshoz elengedhetetlen infrastrukturális hálózat, azaz a vasútvonalakkal való ellátottság gyenge színvonala egyaránt sújtotta Erdélyt, a horvát megyéket valamint a Felföld északkeleti részét, tulajdonképpen az ország keleti-délkeleti peremvidékét, ahonnan és ahová nem vezettek már fontos útvonalak, hiszen Európa legfejletlenebb keleti és délkeleti országaival voltak határo-sak (5.3. táblázat). A Felföld északnyugati részén valamivel kedvezőbb volt a helyzet, de valójában a Dunántúl és a Kisalföld volt a két legjobban ellátott terület.
A művelési ágak megoszlása tekintetében a regionális különbségek valamivel kisebbek voltak, mint a statisztikai régiók esetében (5.5. táblázat). A földrajzi viszonyoknak megfelelően az ország peremén — azaz azokon a tájakon amelyek északon, keleten és délen helyezkedtek el —, igen alacsony volt a szántók részesedése a földterületből. Az Alföldön viszont a föld kétharmada volt szántó, ennél nem sokkal kisebb volt az aránya a Kisalföldön. A rétek aránya az Alföldön volt a legkisebb az országban, meglehetősen magas volt viszont a peremterületeken: a Felföld északke-leti részén, Erdélyben és a horvát megyékben. A szőlőterületek részesedése a Dunántúlon volt a legjelentősebb, és az átlagot meghaladta az Alföldön és Szlavóniában is. A legelők aránya egyér-telműen a peremvidékeken volt meghatározó, míg a Kisalföldön pl. az országos átlagnak mind-össze a fele volt. A szántók visszaszorulásával párhuzamosan nőtt az erdőségek aránya. A szántó-kon az ugar aránya a Kisalföldön (legkisebb), Szlavóniában, az Alföldön és a Dunántúlon alacso-nyabb volt az országos átlagnál. Legmagasabb, a szántó területének egyötöde, az Északkeleti Fel-földön és Erdélyben volt, ahol különösen a székely megyékben élt még a kétnyomásos gazdálko-dás rendszere.
Az egy holdra jutó kataszteri tiszta jövedelmet vizsgálva kettévált a mezőny: négy–négy tájegy-ség között — elsősorban természeti adottságaiknak köszönhetően — jelentős különbtájegy-ség adódott több szempontból is (5.6. táblázat). Azokban a régiókban (Kisalföld, Alföld, Dunántúl és Szlavó-nia), ahol az értékek felülmúlták az országos átlagot, a köztük lévő különbségek nem voltak olyan számottevőek, mint a másik négy vidék között, amelyekben a kataszteri jövedelem nagymérték-ben elmaradt az átlagtól. Az összes termőterületre vonatkoztatott legalacsonyabb jövedelmű Er-dély és Északkeleti-Felföld valamint a legmagasabb jövedelemmel rendelkező Kisalföld között négy és félszeres volt a különbség. Mindemellett az Északnyugati-Felföldön, ahol az egy kataszt-rális hold termőterületre jutó kataszteri tiszta jövedelem fele volt az országos átlagnak, ez az érték az említett két tájegység jövedelménél másfélszer nagyobb volt.
Ha akár a szántókon, akár az összes termőterületen vizsgáljuk az egy mezőgazdasági keresőre, vagy a mezőgazdasági népesség egy tagjára jutó kataszteri tiszta jövedelem értékeit, ezek a Kisalföldön
108 Egy korábbi fejezetben jeleztük, hogy mivel az adatgyűjtés a választójogi reform előkészítését szolgálta,
Horvát-tak messze a legjobbak (5.7. táblázat). Ugyanezt a mutatót vizsgálva az előző fejezetben láthattuk, hogy földrajzilag az Alföldhöz tartozó, de önálló statisztikai régiót alkotó Duna–Tisza közén és a Tisza–Maros közén voltak a legmagasabb kataszteri jövedelmek. Ezúttal azonban a tisztán föld-rajzi tájegységként vizsgált Alföld, ha a Dunántúli dombságot meg is előzi, már a Kisalföld mögé szorul. A legalacsonyabb kataszteri jövedelemértéket a horvát megyékben becsülték (az átlagos értékek harmada), amiből szintén látható, hogy Horvátország egy egységként való kezelése nem célravezető. Erdélyben valamivel magasabbak voltak az értékek, de még az országos átlag felét sem érték el. A Felföld északnyugati részén viszont mind a szántókon, mind a teljes termőterüle-ten a keresőkre illetve a népesség egy tagjára jutó kataszteri tiszta jövedelem nem sokkal maradt el az országos átlagtól és jóval magasabb, mint a másik három határmenti régióban.
Milyen volt a teljes növénytermelési érték megoszlása a fő növényfajták szerint az egyes tájegy-ségeken? A három fő művelési ág közül a szántóföldi volt a domináló, bár az arányokat tekintve jelentős különbség adódott: öt tájegységen (Kisalföld, Alföld, Szlavónia, Dunántúl, Északnyugati-Felföld) a teljes növénytemelési érték legalább háromnegyedét a szántóföldi növények tették ki, míg a másik háromban (Északkeleti-Felföld, horvát megyék, Erdély) legfeljebb kétharmadát, mi-vel ezekben a régiókban a kaszálók termésérték hányada is jelentős súlyt képviselt (A szőlőké pedig egyrészt a Dunántúlon, másrészt a horvát megyékben volt kiemelkedő, de az átlagot meg-haladta az Alföldön és az Északkeleti-Felföldön is. 5.8. táblázat).
A szántóföldi termelés értéke a következőképpen oszlott meg a fő növényfajták szerint (5.9. táblázat). Az Alföldön, a Dunántúli dombságon és a Kisalföldön majdnem a felét a gabona-félék alkották. A búza az Alföldön kapott főszerepet, ott egyharmadát adta a szántóföldi termelés teljes értékének. A rozs súlya a Dunántúlon és a Kisalföldön volt jelentős igazán, míg az árpáé a két területileg egybefüggő térségben, a Kisalföldön és az Északnyugat Felföldön. A zab részese-dése a termésértékből a Felföld mindkét felén és Erdélyben volt kiemelkedő. A kapásnövények közül a kukorica aránya Erdélyben az össztermésérték negyedét, az Alföldön pedig ötödét tette ki. A burgonyáé az Északnyugati Felföldön az országos átlag háromszorosa, de az északkeletin és a horvát megyékben is a kétszerese volt. Az összes ipari növény tekintetében a Kisalföld és a Felföld északkeleti fele volt a legjelentősebb: az előbbit egyedül a cukorrépa (az országos átlag ötszöröse) tette a legkiemelkedőbbé, hiszen korszakunkban élelmiszeriparunk egyik vezető ágá-nak, a cukorgyártásnak volt legfontosabb alapanyaga. Az Északkeleti Felföldön a kender volt a legjelentősebb országos viszonylatban, de a len, repce, dohány és a cukorrépa aránya is felülmúlta az átlagot. A dohány egyébként az Alföld jellegzetes ipari növénye, a len Horvátországé és az Északnyugati Felföldé, a repce pedig Szlavóniáé. A takarmánynövények közül a répa súlya a
országra nézve nincsenek adataink.
nántúlon és a Kisalföldön volt kimagasló, a szálas takarmányé pedig rajtuk kívül még a Felföld mindkét régiójában.
A szántóföldi learatott terület megoszlását a fő növényfajták szerint az 5.10. táblázat mutatja. A gabonafélék learatott területe nem egészen 60 százalékot foglalt el átlagosan az országban. A ka-szálók részesedése a peremvidékeken a legkiemelkedőbb: az Északkeleti Felföldön, Erdélyben és a horvát megyékben az összes területnek legalább egyharmadát alkották. A szőlőterület pedig a Dunántúlon, az Alföldön, és Horvátországban érdemel említést.
A horvát megyékben mindössze a szántóföld 40%-án arattak gabonát, Erdélyben és Szla-vóniában pedig a felén. Hozzájuk képest a Felföldön jóval nagyobb területen aratták a gabonafé-léket, bár az északkeleti részen az éghajlati és talajviszonyoknak megfelelően kisebb volt a terüle-tük, mint az északnyugatin. Ez utóbbin, bár közel azonos arányban vetették mind a négy gabona-fajtát, regionális összehasonlításban az árpa és a zab érdemel említést, míg északkeleten a zab. A búza elsődleges vetésterülete az Alföld, míg a rozsé a Dunántúli dombság és a Kisalföld volt, ahol az Északnyugati Felföld folytatásaként szintén kiemelkedő szerephez jutott az árpa is. A kukorica learatott területe az országos átlagot Erdélyben, Horvátországban és az Alföldön haladta meg.
Ezzel szemben a burgonyáé éppen ezekben a régiókban, a horvát megyéket kivéve, még csak el sem érte az átlagot, sőt annak mindössze fele volt. Az ipari növények legnagyobb learatott terüle-te a Kisalföldön és a Felföldön található. Az állatterüle-tenyésztés szempontjából fontos takarmányfélék az egymással területileg is összefüggő három régióban, a Dunántúlon, a Kisalföldön és az Észak-nyugati-Felföldön foglaltak el igen nagy területet.
Az egy mezőgazdasági lakosra jutó mezőgazdasági terület megoszlása a következőképpen alakult (5.11. táblázat). A Dunántúli dombságon, a Kisalföldön és az Alföldön az átlagot jóval meghalad-ta az egy lakosra jutó szántó területe, de nagyobb volt Szlavóniában és az Északnyugat Felföldön is. A keleti, délkeleti peremterületeken, mint a Felföld északkeleti felén, Erdélyben és a horvát megyékben viszont jóval alacsonyabb volt az országos átlagnál. Az utóbbi három tájegységen, különösen a horvát megyékben az egy lakosra jutó összes intenzíven művelt terület nagysága sem érte el az átlagot, amit egyrészt az utóbbi régió földrajzi adottsága, másrészt nagy agrársűrűsége okozott.
Az egy katasztrális holdra jutó bruttó termelési értéket vizsgálva hasonló következtetésre jutunk, mint a statisztikai régiók esetében: a regionális különbségek nem voltak nagyok, bár művelési áganként igen eltérő volt az egyes tájegységek sorrendje (5.12. táblázat). Mind az összterületre, mind pedig a szántókra vonatkoztatva a Kisalföldön voltak a legmagasabbak, az ország keleti felén, az ÉK Felföldön és Erdélyben pedig a legalacsonyabbak.
Hogy alakultak a súlyban kifejezett termésátlagok az egyes tájegységeken? A regionális kü-lönbségek meglehetősen kicsik, egy-két növény kivételével az országos átlagnál 10 százalékkal
alacsonyabb terméshozammal nem találkozunk a horvát megyéket kivéve egyetlen régióban sem (5.13. táblázat). A horvát megyék termésátlagai kb. 30 százalékkal kisebbek az átlagosnál, két nö-vény kivételével: a repce hozama országosan itt volt a legnagyobb, illetve a burgonyáé csak kevés-sel volt alacsonyabb az átlagnál. A Kisalföldön volt a legmagasabb a búza, a rozs, az árpa, vala-mint a burgonya és a len hozama. Említésre méltó még a kukorica és a repce. Az Alföldön pedig a zab, a kukorica, a cukorrépa és a kender termésátlaga volt a legnagyobb. Ha a 32 növény átlag-terméseinek súlyozott indexét nézzük, akkor a Kisalföldet találjuk első helyen. Mindjárt a követ-kező oszlopban megtaláljuk erre a magyarázat egyik tényezőjét is: itt volt a legjelentősebb a mű-trágya alkalmazása (s ennek megfelelően bizonyára a természetes mű-trágya használata is kiemelkedő volt). A Kisalföldön az országos átlagnál háromszor több műtrágya jutott egy hold szántóra (5.13. táblázat). Ez a 25,5 kg-os egy holdra jutó szuperfoszfát mennyiség kb. a felét tette ki az ausztriai és az USA-beli átlagnak 1907-ben. 1911-ben elérte az 1907-es USA-beli átlagot, az auszt-riainál (1907) pedig már magasabb volt annál.109 A másik két régióban — a Dunántúlon és az Északnyugat Felföldön — meg sem közelítették ezeket az arányokat, bár az átlagot jóval felül-múlták. A legkevesebb műtrágyát Erdélyben forgatták a földbe és az Alföldön sem próbálkoztak jelentős mértékben a modern talajerőpótlással.
A viszonylagosan kiegyenlített hozamok a fentiekben részletesen elemzett mutatókkal (katasz-teri jövedelem, a művelési ágak és a szántóföldi vetésterület, a növénytermelési érték valamint az egy mezőgazdasági lakosra jutó mezőgazdasági terület megoszlása, és az alábbiakban még
A viszonylagosan kiegyenlített hozamok a fentiekben részletesen elemzett mutatókkal (katasz-teri jövedelem, a művelési ágak és a szántóföldi vetésterület, a növénytermelési érték valamint az egy mezőgazdasági lakosra jutó mezőgazdasági terület megoszlása, és az alábbiakban még