Az „új” megközelítés

4.5. Az „új” megközelítés

Kétségtelen, hogy ez a „környezet” az ember nélkül tökéletesen működőképes, amit a bio-geokémiai evolúció is igazol (Papp 2010). Tényként kezelhető az is, hogy az ember, mint

28

földi viszonyok közötti evolúciós szereplő jelenlétének esetleges megszűnése után is lesz élővilág, lesz Föld és lesz Világegyetem is. A lényeg: az embernek szüksége van élhető környezetre, viszont a környezetnek nincsen szüksége az emberre. A környezet ugyanis ott és akkor az anyag/energia egyensúly optimalizált állapota. Az ember, mint evolúciós szereplő alapvetően társadalmi lény. Életét, tevékenységét közösségben, kooperálva és/vagy versengve, társaival intenzív kapcsolattartás mellet éli, végzi. Az ember tehát, speciális környezetben, társadalomban él. Ezt a gondolatot erősíti Ferenc Pápa 2015 májusában kiadott Enciklikája is, mely 139. pontjában kifejti, „Amikor környezetről beszélünk, valójában amire gondolunk az, az a kapcsolat, ami létezik a természet és a között a társadalom között, ami abban él.” (Holy Father Francis 2015). Az is nyilvánvaló viszont, hogy a mai ember technikai szféra nélkül nem létezhetne.

Kérdéses viszont, hogy melyik foglalja magába a másikat? A válaszkereséséhez, gondoljunk csak Robinson Crusoe-ra. Kezdetben embertárs, tehát társadalmi relációk nélkül, de szerszámok segítségével, technikai szférában képes volt megélni a szigeten. Ez azt is igazolhatná, hogy az ember társadalom nélkül is életképes, de eszközök nélkül nem. Amint elkészíti az első lándzsáját, megcsinálja magának az első fekhelyet, vagy csak egy egyszerű éket, ami egyike az egyszerű gépeknek, máris kialakított maga köré technikai környezetét, ami igen szegényes, de vitathatatlanul a technikai rendszer része. Levonható-e az a következtetés, hogy az ember fizikai létszükségleteit kielégítő környezeten belül, csak egy technikai szférában létező társadalomban élhet?

Ha igen, akkor ezt a logikai utat tovább építve azt kapjuk, hogy ebben a társadalomban jelentkeznek a (globális) problémák, a kihívások, amelyek nem alá és fölérendeltségi viszonyban állnak egymással, hanem egyenlő súllyal rendelkeznek. Magát a problémarendszert pedig csak ezek együttes megoldásával lehet felszámolni az oktatás eszköze segítségével, energia-befektetés árán.

Azonban nem kevés energia kell elménk legmélyébe bevésődött viselkedési mintáink felülírásához. Az emberiség történelmében ugyanis azok a társadalmak voltak a „sikeresek”, melyek a rendelkezésükre álló erőforrásokat a leghatékonyabban voltak képesek expanziójuk szolgálatába állítani. Ezek voltak a terjeszkedő, hódító társadalmak, melyek leigázták, bekebelezték, elpusztították a „gyengébb”, nem kellő gyorsasággal növekvő, más emberpopulációkat. Ezek a minták, programok az emberi evolúció sok millió éve alatt íródtak, és a környezeti válság, mellyel napjainkban szembe kell, hogy nézzünk az utóbbi 100, 150 év „terméke”. Ez az időintervallum nem elegendő alapvető viselkedési minták átalakulásához (Pléh 2011).

29

A korlátlan erőforrásokhoz szokott elmének át kell állnia a zárt rendszerben való gondolkodásra, ahol az erőforrások korlátozottak. Ezt az átállást még nehezíti is a tény, hogy fogalmunk sincs, hol vannak erőforrásaink valódi korlátai, mekkora készletekkel rendelkezünk, és mennyivel kell gazdálkodnunk. Az ásványvagyon nagyságának, amibe a kőolaj is beletartozik, például csak egy része ismert és ennek az ismert résznek is csak kis része tartozik bele a készlet fogalmába. A készlet, ugyanis az, „ami az adott gazdasági, technológiai, társadalmi fejlettségi szinten gazdaságosan kibányászható és feldolgozható”

(Kerekes 1998). Az ásványvagyon nagysága megközelítőleg becsülhető, az azonban már az előbb felsorolt tényezőktől függ, hogy az adott ásványkincs valóban része-e a készletnek, avagy sem. Kerekes példájával élve „a századforduló technológiai fejlettsége szintjén például a rézércet akkor tudták felhasználni, ha annak réztartalma kb. 6 % volt. Napjainkban a flotációs technológiával már a 0,5 % alatti rezet tartalmazó ércek is gazdaságosan feldolgozhatóvá tehetőek” (Kerekes 1998). Tehát olyan anyagáram is a készlet részét képezheti napjainkban, amelynek kinyerése 100, vagy akár csak 50 éve is lehetetlennek tűnt.

Ha egy anyag kitermelésének az adott technológiai szinten túl magas költségvonzata lenne, nem érné meg, akkor az az anyag nem tartozna bele a készletbe, de amint keresletnövekedés okán felmenne az ára, a korábban túl drága kitermelési eljárással is gazdaságosan hozzáférhető lenne, akkor rögtön a készletbe emelkedne. Másik példával, egy ország olajkincse a készlet része, amíg az gazdaságosan hozzáférhető, de amint az ország politikailag destabilizálódik, az olajhoz való hozzáférhetőség korlátozódik, ez rögtön csökkenti az olajkészlet nagyságát. Látható tehát, hogy a kőolaj példájánál maradva, míg a Földön fellelhető kőolajvagyon nagyságát is csak durván tudjuk megbecsülni, addig a ténylegesen rendelkezésre álló és gazdaságosan felhasználható készlet nagysága napról napra változik, adott politikai, gazdasági és technológiai környezet függvényében. A helyzet ahhoz hasonló, mintha egy olyan közlegelőn kellene legeltetnünk, amelynek a pontos méreteit nem is ismernénk és ráadásul ezek a méretek állandó változásban is lennének. Nem egyszerű tehát egy állandó növekedésre trenírozott elmét korlátosságra kényszeríteni a mellett, hogy még magát a korlátot sem ismerjük teljesen.

Sajnálatosan a mai tudományos életben, ha van is konszenzus arról, hogy természeti értékeinkhez és ebbe beleértve mind a megújuló, mind a meg nem újuló erőforrásainkhoz való hozzáállásunkat meg kell változtatnunk, abban aligha van egyetértés, hogy ezt hogyan is kellene megtenni. Azzal a ténnyel kapcsolatban, hogy a természet és a benne létező természeti tőke az alapja bármely gazdasági tevékenységnek a tudományos társadalomban nincsenek viták (Turner 1999). Abban viszont már nincsen egyetértés, hogy milyen reláció húzódik meg

30

a mesterséges, vagy gazdasági tőke és a természeti tőke között. A két álláspont a gyenge és az erős fenntarthatóság megfogalmazásában csúcsosodnak ki.