ve, a triumphator, Jupiternek és más isteneknek, hálát és áldozatot nyújtott a vett győzelemért.
Ezen szertartásokat nagy lakoma követte, mely re meghivattak ugyan a consulok is, de azon ké réssel, hogy sziveskednének el nem jőni; mi az ért történt, hogy a lakománál, a triumphatornál nagyobb úr ne legyen jelen. Befejezésűl, zenével és fáklyákkal kísérte őt a nép haza. A zsákmány a köz-kincstáré lett; de abból jutalmak osztattak ki a sereg között. A kisebb triumphokat, melyek csekélyebb fontosságú győzelmekért rendeltettek, ovatióknak nevezték. A legpompásabb trium phok ezek voltak: Scipio africanusé, Sullájé, Pompéjusé és Julius Caesaré. Ezen utóbbi négy napig tartott, melyeken a triumphator 22 ezer asztalnál vendégelte meg a népet, s a zsákmá nyolt kincs töméntelen volt. – A respublica ko
ra alatt, majd minden évre jutott egy-egy tri
umph; de Augustus ideje után ritkán tartatott.
Később igen alásűlyedt a triumphok érdeme és te kintélye; mert a későbbi császárok néha igen cse kélységért tartottak triumphokat. Példáúl Clau dius triumphot tartott, mert Britanniában 16 nap mulatott; Nero pedig, mert jól cytherázott, s a vívás játékában győzött. – A legutolsó tri umphot a római birodalomban, Justinián alatt Belizár hadvezér tartotta; de már nem Rómá ban, hanem Constantinápolyban. –
- Meg kell vallani, hogy a triumphok, leg főbb megtiszteltetések lehettek, miket halandó elérhetett, s hatalmas rugóiúl szolgálhattak a hadviselésnek és vitézségnek. De az is bizonyos, hogy azok a rómaiaknál, sok vadsággal, elbiza kodottsággal és dölyffel jártak, mik a nemesb emberi érzelmet bántották, sértették. A szegény legyőzött fejedelmeket, vezéreket, kiknek talán egyéb vétkök nem volt, minthogy a harcz sze rencséje nem szolgált nekik, lánczokra verve hurczolni a győztes előtt, s szerencsétlenségöket meg azzal tetézni, hogy a tehetetlenek még gúny nak, nevetségnek is tétessenek ki, azután pedig, mint a marhák lekonczoltassanak, – bár mit mondjunk – emberiség elleni vadság, nemtelen dölyf, s több mint állati düh volt! gyönyört, di csőséget találni mások, kivált ártatlan embertár sainknak megaláztatásaiban, gyötrelmeiben, kik nél tán csak azzal vagyunk jobbak, hogy erőseb bek, vagy szerencsésebbek voltunk, oly nemtelen indulat, mellyel semmi érdem sem békéltethet ki!
124
Nem fogott volna-e nemesebb és emberibb szer tartása lenni a triumphoknak az, ha a legyőzöt tek után is egy rabszolga ment, s ezt sugta volna füleikbe: „Ne csüggedjetek, csak a had változó szerecséje fordult el tőletek; s annak alázata nem gyalázat!" és a triumph után, legalább tisztes séges hadifogságban tartattak volna? De fájda lom, a hír- és dics-szomj gőggel jár, s ennek
ritkán van határa!
Apotheosis (istenítés). A rómaiak részint hálából, részint hizelgésből, istenítették, vagyis isteneik közé igtatták a magok jeles és nagy fér fiaikat, néha csekélyebbjeiket is. A görögök ezt csak a mythos korában tették, a mikor hérósaik nak (hőseiknek) isteni származást, vagy istenek közé felvételt tulajdonítottak; miért is hérósi ko raikban a mesést és valót összekeverve találjuk.
Romulus volt Rómában az első istenített, utá na Julius Caesar. De később egyik császár a másikat istenítvén, oly közönségessé vált az is tenítés, hogy az szinte gúny tárgya lett. Hero
dianus szerint ezek voltak az istenítés szertar
tásai: miután a hullát megégették és eltemették, az istenítendőnek viasz-szobrát, előkelő családok fiai, vállaikon a forumra vitték, hol úri fiúk és leányok kara énekelt fölötte dicsérő énekeket.
Azután a viasz-szobor Mars mezejére vitetett, hol az, magasztaló éneklések és szónoklások után, máglyára tétetett és megégettetett. A mág lya fölébe madzaggal egy sas köttetett, mely, el égvén madzaga, az ég felé szállva, mint hinni
akarták, magával vitte fel az égbe az isteníten dőnek lelkét. Ezen szertartások után, templomot építettek, papokat rendeltek és áldozatokat tet tek az istenítettnek, s nevére esküdtek.
Anthropomorphismus (emberítés), azon neme a bálványzásnak, vagyis pogány istenek imádásának, melynélfogva némely pogányok, is teneiknek emberi alakokat, szenvedélyeket, sőt gyöngéket tulajdonítottak, s a szerint igyekez tek kiengesztelni vagy magok részére megnyerni őket, miként gyarló embereket szoktunk, aján dékokkal, hizelgő áldozatokkal, mulattató játé kokkal, s a t.
Censor, tekintélyes és nagy hatalmú hi vatalnok volt Rómában, ki egy rangban állott a Consulokkal, kivévén, hogy a Censornak licto rai nem voltak. Eleinte a censorok csak a nép számításnak és vagyon utáni osztályozásnak vit ték jegyzékeit; de később felügyeltek a nép er kölcsére is, s mindinkább terjedvén hatalmuk, büntették mindazokat a vétségeket és kihágá sokat, mikre törvények nem léteztek, s mik tör vényszékek elébe nem tartoztak. Igy példáúl:
büntették azt, ki a csatában gyáva volt, ki ki csapongó életet élt, ki marhájának gondját nem viselte, s a t.; de legkeményebbben büntették a hamisan esküvőt. Eleinte csak patriciusok vá lasztattak censoroknak, később plebéjusok is.
Rendesen öt éven át tartott hivataloskodásuk; s ugyanazon egyén csak egyszer lehetett censor, s esküt kelle letennie. Már Julius Caesar alatt, ki
126
három évre választatott meg erkölcs-felügyelő nek, mellőztetett a censori hivatal; a császárok"
alatt pedig végkép elenyészett az.
Lictorok (poroszlók), fő-hivatalnokok szolgái voltak. Kötözőket jelentenek; mert a vét keseket, kezeiken, lábaikon ők kötözték meg.
Ok hordták a főbb hivatalnokok előtt a bárdot
és vessző-csomagot (fasces), mint hatalom jelle geit. Királyok, császárok, dictátorok előtt 24, consulok előtt 12, praetor előtt 6, és Vesta szűze előtt, ha kiment, egy lictor járt. Kötelessége volt a lictornk: félrehajtani a tolongó népet, ki térítni a jövő hivatalnok elől, köszönésre inteni a népet, s a vétkeseken teljesítni a kiszabott
büntetéseket.
-P a t r i c i u s-névvel Rómában azon fő
nemesség neveztetett, mely a Romulus, Tullus Hostilius és Tarquinius Priscus királyok által ki nevezett Senatoroktól, (kik patres-eknek (atyák nak) neveztettek, származtak le. Romulus intéz kedésénél fogva, csak azon fő-nemesség visel hette Rómában a vallási, közigazgatási és birói hivatalokat; de végre ezen elkülönzés sokban változott. Ugyanis a patriciusok osztályába, a királyok, császárok és senatus által több csalá dok vétettek fel, és a respublica idejében, foly tonos makacs tusák és villongások után, a leg több fő-hivatalokra, a plebejusok is alkalmaztat tak. Ha idegen család telepedett le Rómában, az, bármily fényes volt is hazájában, Rómában csak plebejus lett, mig patriciussá nem emelte
tett. Ily fő patriciusi nemzetségek voltak: a Fá biusok, Scipiók, Valeriusok, sat. . .
-Plebejusoknak mindazon néposztályai Rómának neveztettek, melyek a patriciusokhoz nem tartoztak; és azokban azon nemzetségek is, melyek különben nagybirtokúak és tekintélyűek valának. Tehát a plebejusok osztálya, magába foglalta a mai polgári és földmíves vagyis pa raszt-osztályokat. Néha azonban köz-beszédben plebejusnak neveztek mindenkit, ki semmi álla mi hivatalt nem viselt, vagyis, mint mondani szokták, privatizált.
Sibyllai könyvek. Sibylláknak a ré gieknél bizonyos jósló nők neveztettek, kiknek jóslataik, főképen a rómaiaknál, nagy tisztelet ben tartattak. Többen voltak és lakhelyeik után neveztettek; némelyek köztök isteníttettek is.
Legnevezetesebb völt a Cumai Sibylla, kiről az