tanító még egy párszor utasítgatta őt a tovább menésre; de hasztalan, a fiú folyvást szemtelen kedett körültök. Végre a tanító így szólott hoz zá: te már dolog-tehető vagy; miért nem kere sesz valami korodhoz illő munkát, vagy foglalko
zást? – Nem találok! – felelé a fiú. – Beáll
hatnál tehát valamelyik becsületes mesterember nél inasnak. – Beteg anyám otthon, ezt nem hagyhatom. – Jól van; mond a tanító, én tán szerezhetek neked helyet; mond meg anyád la kását, hogy szólhassak vele. – Erre elővevé a tanító ónját és egy darabka papírt, hogy följe gyezze a fiú lakását; de ez, további szóba-állás helyett, durczásan vágta fejébe sipkáját, tovább vánszorgott, folytatva koldulásait. A tanító bú san rázta meg fejét: ez előbb-utóbb terhe, ha nem átka lesz az emberiségnek! – sohajta fel.
De, tanító úr! – szóla Jenő – mi az oka, hogy ön, ki nem szokta üres kézzel eresztni el a koldúsokat, épen ezen szegény fiú irányában volt oly hideg elutasító?
des fiam! – felelé Hámory úr – a kö nyörület nem csak szép erény, hanem erkölcsi és emberi köteleztetés is arra nézve, kinek
Y
27
szükségen felül adott vagyont a gondviselés, hogy fölöslegéből, a szegénységet és nyomort enyhítni segítsen. Es e részben nem ment ki bennünket azon olykori gyanakodásunk is, ha bizonyost nem tudunk, hogy a segélyért-esdeklő tán méltatlan könyörületünkre, s az alamizsnát tán korcsmákban vagy egyébütt fecsérli el, vagy önmaga okozta nyomorát. Azonban ott, hol bi zonyosak lehetünk, hogy adakozásunkkal csak kárt, sőt veszélyt okozunk, könyörületünk nem egyéb fonák lágyszivüségnél. Ilyen hibás lágy szivüség az, ha már dolog-tehető, de henyeségre szokott vagy szoktatott gyermeknek alamizsnát adunk; mert ezzel megrögöztetjük őt a henye ségben, mi által előbb koldulásaival terhére lesz a hazának, később lopásaival vagy épen rablá saival valódi átka annak, s magarészéről veszé lye önmagának. Ezért különösen kárhoztathatók az oly szülék, kik akár majom-szeretetből, akár nyer-vágyból, gyermekeiket henyeségre, s még inkább azok, kik koldulásra szoktatják. – Ki az ily elhanyagolt gyermekkel, valódilag jótten ni kiván, ne alamizsnájával erősítse meg őt ve szélyes henyélkedésében, hanem felfogván őt, szoktassa munkálkodáshoz, vagy szerezzen neki helyet s nyújtson módot becsületes keresethez.
Hogy a tanítónak igaza volt, csakhamar ki mutatta a következés. Néhány hét múlva sétálni menvén ki a fiúk, egy gyermeket hallottak ordí tozni és rimánkodni. Oda futottak ujság-vágyból, s csodálva látták, hogy a városi poroszló, egy
fiút taszigál maga előtt a város-háza felé; s a fiú
ban azonnal felismerték a kertben koldúltat. A
mint megtudták, egy konyhába lopódzott be, hol a befordúlt szakácsné, egy pár ezüst-kanalat fe ledett künn, hihető, megmosás végett. A fiú el lopá azokat, de csinyjén veszte. Mint hallatszott, befogatott anyja is, kinél több lopott holmik ta
láltattak.
Mi lett idővel a fiúból? nem tudni; de jó véget senki sem jósolhatott neki, miután a meg szokott henyeség, jóra nem vezethet soha.
Megjárja Gyula.
A Halmay-fiúk, mihelyt rendbehozták ma gokat és tanulmányaikat, rendelkeztek a vár halmi határozat szerint, a felől is, hogy valami kézi mesterséget tanuljanak. Jenő, mint mozgás saljárót, az esztergályosságot; Gyula hajlandóbb lévén az ülő életre, a könyvkötőséget választotta;
továbbá vett Jenő órákat a fuvola-játszásban is;
Gyula pedig, kinek a zenészethez hajlama, kedve nem volt, a festészetben tökéletesítette magát, mely ben különös hajlamánál és türelménél fogva már otthon is meglepő kisérleteket mutatott fel. Ter mészetes, hogy ezekre csak oskola- és tanulmány szünetes napjaikat és óráikat használhatták.
Mindketten szépen haladtak elő; Jenő már az év vége felé, csinos apróbb esztergályos-mun kákat küldött ajándékban Erzsikének, Tininek és szüleinek; Gyula pedig szintén csínos tokokat,
29
szép-kötésű imakönyvet, s egy pár festményt.
Jenőnek különös kedve telt abban, hogy barátit, ismerősit dolgozataival megajándékozza; de Gyu la ezt csak a várhalmiakkal tevé, csalfán számít ván arra, hogy ajándékai ingyenbe nem vesznek.
Sőt a nyervágy arra is vivé őt, mit tanítója csak később, történetesen tudott meg, hogy egy pár tanuló-társának, pénzért, noha olcsóbban, mint a könyvkötő, kötött be oskolai könyveket, s köz tök festményeit is árulgatá vagy becserélgeté.
A tanító igen roszalta Gyulának ezen pisz
kosságát, főkép megtudván azt, hogy munkájért,
szegény tanulóktól is fogadott el béreket. – Edes fiam! – így szólt Gyulához – a munkálkodás, már mint ellentéte is a henyélésnek, és munka általi pénz-keresés, magokban tisztességes dol gok; sőt ha egy család-atya, munkája által szerzi meg övéinek élelmét, érdem is. De ha a kereset aljas nyer-vágygyal van egybekötve, piszkosság nak szokták azt nevezni. Aljas pedig a kereset akkor, ha az a munka-tevőnek világi viszonyai val, tekintélyével, egybeköttetéseivel és kötelez tetéseivel meg nem fér; példáúl: ha magas állású, nagyvagyonú úr, naphosszatt együtt dolgozik nap számosaival, azért, hogy egy munkásnak napi bé rét meggazdálkodja; ha egy orvos, közel-rokonit pénzért gyógyítja, sat. Aljas a kereset akkor is, ha megfizettetésünk, nemesebb érzelmünket sérti;
példáúl: ha csekély fáradságunkért, melyet szi vességből is megteheténk vala, busásan fizettetjük meg magunkat, tán olyan által, ki ránk szorúlt,
-vagy kinek, aránytalanúl szegényebb lévén, igen sajnos a fizetés. Te piszkosságot követtél el, mi dőn szegényebb tanuló-társaidtól, kiknek szives ségből is szolgálhattál volna, pénz-vágyból fize tést zsaroltál ki, te, ki arra épen nem vagy szo rulva, sőt fölösleggel birván, arra vagy hivatva, hogy másokkal is jót tégy, és a szegénységet se gítsd. Az ily önzési piszkosságoktól, édes fiam, szokjál le; mert azok arra vezetnek, hogy idővel is egy jó embered, barátod se akadjon s megve tésnek, utálatnak tárgya légy.
-Azonban nem azt teszi, fiam, a piszkosság kerülése, hogy gazdasági vagy háztartási dolga inkra se ügyeljünk, vagy hogy megszorulás ese tében, példáúl: úton, veszélyben, vagy cseléd rögtöni hiányzásában, sat. se fogjuk meg a do log, vagy égető szükségű munka végit. Azzal, mint mondani szokták, nem esik le kezünkről az arany-gyűrű, ha szükségben olyanhoz is látunk, mit különben cselédre vagy napszámosra biz
nánk. –
Már vége felé járt az oskolai esztendő, amint Gyulán az egész ház, szomorúságot és kedély-le vertséget kezdett észrevenni. Majdnem folyvást pityergőre állt szája, szótlan lett, nem játszott, s különben derekas étvágya is elveszett. A tanító sarkalta: mi baja; de miután Gyula habozó észa varos szavaiból semmit sem vehetett ki, aggódni kezdett, hogy a fiúnak tán egészsége romlott meg, s valami nyavalyának áll küszöbén. Azon ban Feledy Gejzának egy pár, Gyulához intézett
31
vigasztaló szava, a baj nyomába igazította a ta
nítót.
Újabb
sarkalás után megtudta, hogy Gyu lát nyer-vágya játszodtatta meg s hozta bajba.Tudniillik: egy alkalomnál Gejza gyümölcsöt vásárolván szokott kofájától, ezelőtt Gyula jelen létében, szót ejtett Gyula szűkmarkuságáról, ki nek – úgymond – egész tőke van birtokában, mégis sajnál magától, egy-két garas árú gyü mölcsöt. Pár nap múlva megszólítja a kofa az oskolába menő Gyulát : ha nem adna-e neki öt forintot kölcsön? mire ő kész lenne naponként egy-egy garas kamatot adni, s pár hónap múlva a tőkét is visszafizetni. Gyula kapott a nagynye reményű kamaton, átadta az öt forintot, s meg is kapta egy pár hétig annak megajánlott kamatját;
de később sem kamatot, sem tőkét; mert a kofa, felhagyva kofaságával, a külvárosba költözkö dött, hol nagy inségben tengette életét, házaknál keresve munkákat. Gyula addig nyomozta szo rongó kebellel az asszonyt, mig rátalált, zaklatta őt pénzeért; de fizetés helyett még szemrehá nyást, sőt gúnyt aratott tőle. – Nem szégyenli magát – úgymond – vagyonos úrfi létére, egy szegény asszonyról akarni lehúzni a bőrt, és tőle istentelen kamatot csikarni ki? Én nem fizethe tek; nekem csak a lelkem, testem; de hiszen az úrfi nem hal az öt forintba bele!! – Gyulát bú sítá, de bosszantá is a kofa szemtelensége; de Gejza előterjesztésére, jobbnak látta nem keres kedni tovább rajta; mert hiszen irása a pénzről nem volt, s nyilvános követelésével, saját fu
karságát hozta volna napfényre. Hallgatott te hát; de pénzének elvesztése, zsugori lelkének majdnem elviselhetlen csapás volt.
A tanító örült Gyula károsodásának, mit ő al kalmúlvett, újra szemére vetni neki piszkosságát.
– Tegyük fel, Gyula, mondá, hogy a kofa becsü letes szegény asszony, s tán egy pár gyermek nek anyja is lett volna, ki pénzedet nem csaló szándékból, hanem szükségből s annak reményé ből, hogy rajta fordíthat valamit magának, vette volna fel: nem hallatlan aljasságú uzsoráskodás fogott volna-e lenni, öt forinttól naponként egy garas kamatot venni? Majdnem egy negyed év már visszaadta volna az egész tőkét, és egy év alatt csaknem négyszer, s azonfelül maradt volna még fizetni-valóúl, a tőke maga. Ez valódi nyú zás fogott volna lenni, mi a szegény asszonyt megfosztja vala, minden pénzeden fordulható nye reségtől. Most kár mellett szégyent is arattál fu karságoddal; jövőre, ha erőt nem veszesz aljas hajlamodon, minden jobbak utálattal fordulnak
el tőled!
Gyulára hatott ugyan a kárvallás és szé gyen leczkézése valamennyire; de aligha javított volna fukar hajlamán, ha a tanító, egyetértve Halmay Elek úrral, hatályosabb eszközhöz nem nyúl, a nyavalya orvoslására. Ez abból állott:
hogy ezentúl a költő-pénzből, alig pár forint adatott a Gyula kezébe; hanem naponként gyü mölcsben vagy süteményben, miket a tanító ho zatott meg számára, kapta ki illetőségét, s külön
a pénzt egyéb szükségleteire. Továbbá a tanító igen ügyelt arra, hogy Gyula semmi becsületi költségből, adakozásból, erszényének erejéhez képest, ki ne vonhassa magát; őt olykor-olykor sziveskedésekre s apró ajándékozásokra is birta, figyelmeztetvén őt azon előnyökre, miket magá nak, jóakaratjai és sziveskedései által, mások ba rátságaiban és viszonzásaiban szerzett. Lassan és csak sok tusa után, mutatott némi sikert ezen használt eszköz; de mégis az oskolai három év alatt, annyira haladt az elő, hogy Gyula barát ságosabb, közlékenyebb s nemesebb társalgóvá lett; s ha bár megmaradt is némi hajlama a fös vénység felé, végre mégis ment lett az aljas pisz kosságoktól.
Oskola-szünet.
Az oskolai nagy szünetre, Várhalomra men tek ki tanítójokkal a fiúk, és magukkal vivék Feledy Gejzát is. Zajos volt fogadtatásuk, szü lék, Kristóf bátya, Erzsike, Kádár Tini – ki még a háznál tartózkodott – ismerősök és cse lédek által is; kik közt Ferencz exhuszár nem birt betelni Jenővel. Elek urnak elve volt az,
hogy a szülék ne ránduljanak be untalan tanuló fiaikhoz, mindannyiszor megzavarva azoknak ta nulási rendjöket és óráikat, s el-elszórakoztatva őket tanulási kedveiktől. Ezért egész oskolai éven át, csak egyszer volt fiainál a városban, s ekkor is csak egy nap, melynek estvéjén szin
FÁY.III.k. 3
házba vitte őket; s ezzel végeszakadt minden rendkivüliségnek. Most tehát kétszeresen jól esett mind neki, mind nejének, hogy fiaikkal lehettek.
Év alatt az a változás történt Várhalmon,