Egy maxima és egy naplórészlet

Vessük össze a Füves könyv egy darabját a könyvvel azonos időben keletke-zett – 1943–1944-es – napló egy hasonló tartalmat hordozó részletével.

Füves könyv 126

A remekműről és a tündériről

(A) Ahhoz, hogy egy emberi alkotás remekbe sikerüljön, s időtlen ragyogás-sal kápráztassa és gyönyörködtesse az embereket, a tehetség, a téma, a kivitel

tökéletessége mellett kell valami más is. (B) A remekműben van valamilyen tün-déri elem is, mely csodálatos fényével átsugárzik az egészen, oly gyöngéden és megejtően, mint ahogyan az északi fény világít a nyári éjszakában, valószerűtle-nül s mégis fényszerűen, mert látni és olvasni is lehet mellette. (C) A remekmű legyen valóságos, pontos, okos, céltudatos, arányos, gondosan megmunkált, hűségesen kivitelezett – s legyen még valami más is. (D) Tündéri is legyen. (E) S minden öntudatosság mellett önfeledt is legyen. (F) Mérnöki szabályok szerint épüljön, de káosz is legyen benne, egy kávéskanálra való az ősködből, mely a csillagképek nyomában porzik, arany szemcsékkel. (G) Tündéri nélkül csak

„nagy” vagy „tökéletes” művek vannak. (H) Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. (I) Csak sugárzik, a „csak álom” is benne van, a csillagok fénye, a tündéri. (J) S a feladatnak ez a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni; az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el.

Napló 1943–1944

(A részlet 1944-ből való bejegyzés; 165. 1.)

Kosztolányi nagy író volt, igen nagy író: üde, érzékletes, okos, villogó, bölcs, szomorú, kaján. Minden sora nemes, gazdag, különös árammal töltött.

De van itt valamilyen többlet, életben és irodalomban; s nem elég nagy író-nak lenni, hogy ezt a többletet kiadja a mű. A „Jónás könyve” többletére gondo-lok. Ez már a kegyelem.

A gondolat, a problematika, amely tartalmában rokonítja a két szöveget – az igazi remekműnek van olyan rétege, olyan többlete, amelyet csak a zsenialitás képes létrehozni – , mindkét kötetnek több szövegében is fellelhető. „Aki így művész, annak végzete van.” (A művészetről mint a végzetről, Füves könyv 167.) „Mert nem biztos, hogy használsz hazádnak és az emberiségnek, mikor alkotsz valamit; isteni kegyelem kell ehhez.” (Füves könyv 178.) – „Babits Oe-dipus-fordításában néha érzik az a többlet, melyet mind mohóbban keresek, em-berben és írásban: mintha csak az a szó menthetné meg a világot, melynek evan-géliumi ereje van.” (Napló 1943–1944. 183.)

Ha a Füves könyv szövegeit szépirodalmi szövegeknek tartjuk, elsődleges je-lentésükön túl többletjelentést, konnotatív jelentést is tulajdoníthatunk nekik. Az idézett rövid szöveg – A remekműről és a tündériről – generikus értelmet hordoz (azaz általában igaz állítása: ahhoz, hogy valamely alkotás remekmű legyen, nem elég tökéletesnek lennie, művészi többletet is kell tartalmaznia, s ezt a mű-vész különleges ihletettsége, zsenialitása adja meg). Ezt a többletet tündérinek, a kegyelemtől eredőnek, kegyelemnek, evangéliumi erőt tartalmazónak, végzetet hordozónak, isteni kegyelemnek nevezi a szövegben. Emellett azonban átfogóbb értelem is kisejlik belőle, amint a kötet egészéből. A szövegnek tulajdonítható általánosabb tartalom: az emberben is a nagyságot, a karizmatikus kisugárzást

kutatja Márai. Ebben az értelmezésben megerősít az 1943–44-es naplóból vett részlet: az emberben is az „evangéliumi” erőt keresi „mind mohóbban”.

A két szöveg szerkezeti különbözősége azonban sokkal szembetűnőbb értel-mezhetőségük különbözőségénél, rokon vonásaik (retorizáltságuk, főként hal-mozás, fokozás) ellenére.

A napló részletében a két jellemzett típusnak – a nagy írónak és a zseniális alkotónak – leírása határozottan elkülönül két bekezdésre, s a két bekezdés ösz-szekapcsolására nyíltan megjelenik a szöveg fő szervező erejét, az elvárástörlő ellentétet kifejező de kötőszó.

A Füves könyvből való szöveg azonban – bár valamivel hosszabb a napló részleténél – nem tagolódik bekezdésekre, s ez a megoldás természetéből adó-dik. Itt ugyanis a „csak” nagy és tökéletes mű (mely kiváló ugyan, de nem re-mekmű, mert a tündéri, az Istentől való hiányzik belőle, tehát az, amely ellentét-be állítható a „tündéri” elemet is magában hordozó remekművel), a szövegellentét-ben igazán nincs jelen, de tudatunkban mindig hozzárendeljük a remekműhöz, ösz-szevetjük őket.

A szövegből derül ki, hogy „A remekműről és a tündériről” cím nem ellenté-tet, nem is paralelizmust, hanem hozzátoldást tartalmaz: a remekmű hibátlan, és

„tündéri” is.

A szöveg ismétlő, egybefonódó mondatokból épül fel: erős retorizáltsága részletező ismétlésekben (regressio) (A–B–C mondategész), halmozásokban (adiectio) (B–C mondategész), emphatikusan hangsúlyos ismétlésben („Tündéri is legyen”: D mondategész) nyilvánul meg. Az emphatikus hangsúlyt erőteljesen jelzi a szerző azzal, hogy új mondategészt indít a nyomatékos szórendű mondat-ba helyezett tündéri-vel. A retorizáltság további tényezői: az E–F mondatok paralelizmusa, s ellentét és gradatio az F mondaton belül. A gradatio hatását a költői képpé szélesedő ősköd metaphora erősíti. Adiectio: halmozás, fokozás az I mondat retorikai alakzata, s a lezárás a „tündéri” és az Isten szimbólummal a szöveg legerőteljesebb része, tehát fokozás is.

A remekmű sajátosságai, és tartozéka, a tündéri fogalmainak szövegbeli megoszlása három tömbre, mezoszerkezeti egységre bontja a bekezdésnyi írást:

A tökéletesség – és valami más B remekmű – tartozéka tündéri elem C tökéletesség – és valami más D tündéri

E öntudatosság és önfeledtség F mérnöki szabályosság, de káosz is

G tündéri nélkül csak tökéletes művek vannak H „az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes”

I tündéri van benne

J Isten teszi hozzá a többletet

A fenti kis vázlat jelzi, hogy – ha nem is kifejtetten – a szövegnek is fontos szervezőeleme az ellentét, mely rejtetten már az A–B–C–D mondategészekben, kifejtetten az öntudatosság és az önfeledtség, a mérnöki szabályosság és a káosz (E–F mondategész) egymás mellé állításában van jelen. A H mondat („Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes.”) márais sententia, egyben paradoxon:

látszólag képtelen, ellentmondó állítás, valójában a szöveg lényegének végsőkig való fokozása.

S ezzel a paradoxonnal ellentétben áll az I mondategész tartalma: (nem töké-letes) „Csak sugárzik, a »csak álom« is benne van, a csillagok fénye, a tündéri.”

A lezárás – Máraihoz méltóan – csattanós: a „tündérit” Isten végzi el.

Békési Imre munkásságában szövegtípusok közös formai jegyeként szöveg-szerkezeti megoldásokat, konstrukciótípusokat kutat, mikro- és makroszöveg-szerkezeti szinten. Ezekben a konstrukciótípusokban bizonyos gondolkozási struktúrák objektiválódnak. (V. ö. például: Békési: A gondolkodás grammatikája Bp. 1986.

374.) Az esszé körébe tartozó szövegek konstrukciós alaptípusaként az ellenté-tesség és az ok–okozatiság szerkezeti összefüggését ismeri fel. Ilyen konstruk-ciótípus az elemzett Márai-szövegben is fellelhető – ez az esszével rokonítja:

„Mérnöki szabályok szerint épüljön, de káosz is legyen benne, egy kávéskanálra való az ősködből, mely a csillagképek nyomában porzik, arany szemcsékkel.

[Ugyanis] Tündéri nélkül csak „nagy” vagy „tökéletes” művek vannak. Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes.”. Egészében azonban a fent bemutatott vissza-visszatérő, ismétlődő, egymásba fonódó szerkezet különbözik mind az érvelő-fejtegető típusú szövegekétől, mind a naplóbeli szövegek szerkesztés-módjától, s sajátosan a Füves könyv jellemzője, azt a kötet számos darabja bizo-nyítja hasonló szerkezetével: Az emberi jellemről (4), Arról, mi az élet igazi élménye (5), A test megismeréséről (6), Arról, hogy mindenben az idő dönt (21), Az olvasásról (42), A válogatásról és a hűségről (109; Elemzését l. 88–92. ol-dal.), Az emberi érzékenységről (197), A formáról (199) stb.

A sajátos szövegszerkezet, a retorizáltság és a többletjelentés alapján szépírói szövegnek tarthatjuk a Füves könyv e darabját.