A két világháború között a magyar állam területét több alkalommal, kü- lönböző időkben és eltérő nagyságban érték menekülthullámok. A vizsgált korszakban két periódust különböztethetünk meg. Az első a trianoni béke- diktátumhoz kötődik. Aláírása, a területelcsatolások után – és előtt is – az anya- országba menekültek száma közel kétszázezer főt tett ki.
A menekültek több hullámban, különböző időkben érkeztek. Hamar kide- rült, hogy jogvédelmükről, szociális ellátásukról, elhelyezésükről, munkale- hetőségeik megszervezéséről és még több dologról – gondoskodni kellett. Az erdélyi, felvidéki és a délvidéki magyarokról való gondoskodás eltért a „hagyo- mányos” menekültügytől. Ezek az emberek magyarok voltak, emiatt a kor- mány – és az ellenzék is – felkarolásukat, a segítés formáinak megszervezését közös feladatnak tekintette.
A menekültügyet megkönnyítette, hogy nyelvi problémák alig voltak, a menekültek az ország nyújtotta lehetőségekbe hamar be tudtak illeszkedni.
A feladat megoldását a Belügyminisztériumra bízták. A főhatóság a költség- vetés pénzügyi keretei között a vármegyékbe irányította őket, s a közalapból munkalehetőségeket szerveztek. Már az erdélyi és más elcsatolt területekről menekült magyarokról történt gondoskodás. Az új kihívás életre hívta azokat az öntevékeny társadalmi szervezeteket, amelyek aztán más helyzetekben is jól működtek. Összpontosítani tudták erejüket, az adott körülmények között az állami hivatalokkal kapcsolatba léptek, miként a kormányzati szervek is azon- nal kapcsolatot tudtak teremteni velük.
A már említett kétszázezer főnyi menekülttömeg az 1920-as évek folyamán lassan felszívódott. Viszont a kiélezett nemzetközi helyzetben, a második világ- háború előtt kialakult bel- és külpolitikai feszültségek következtében 1938-tól egyre több erdélyi magyar lépett hazánk földjére.
A menekültügyben innen számíthatjuk a második periódust. Észak-Erdély visszacsatolása után hatalmas népvándorlás indult meg délről északra és északról délre. Ausztria német be- kebelezése, majd Csehszlovákia feldarabolása után 1938-ban és 1939-ben tíz-
ezrével érkeztek hozzánk olyan – főként zsidó – menekültek, akik általában rövid ideig maradtak nálunk. Ezek a csoportok igyekeztek minél előbb és minél távolabb jutni Németországtól, a nácizmus közeléből.
A Magyar Királyság helyzete nem volt könnyű, mert a menekültekkel való bánásmód különös figyelmet igényelt. Budapestnek számolnia kellett a néme- tek nyomásával, tiltakozásával, ugyanakkor nem zárkózhatott el továbbmene- külésük segítésétől. Így történt, hogy a menekültek túlnyomó része néhány hét alatt távozott, de voltak olyanok is, akik maradtak. Ezek rokonoknál, ismerő- söknél húzták meg magukat. Fontos, hogy aki valamiképp lakhatáshoz, netán valamilyen munkához jutott, azt a hatóságok nem zaklatták.
Mindebben közrejátszott, hogy többségük útlevéllel érkezett, csak a hivatalos ügyintézést – követségek vízumaira várva – töltötték magyar földön.
Más volt a helyzet, amikor a volt Ausztria, illetve az önállóvá lett Szlovákia határai mentén, a másik oldalon szigorították a határőrizetet. 1939 júniusában a magyar külügymi- niszter tudtával – a Belügyminisztérium szervezésében – az Erzsébet királyné és a Carl Dusan tehergőzösön kilencszáz, zömmel cseh, szlovák, felvidéki, kárpátaljai, német és osztrák zsidót szállítottak le a Duna torkolatáig. A vesztegzárra vonatko- zó parancsot megszegve a nyílt tengeren átszállították őket a Palesztinába induló Noemi Júlia nevű, panamai zászló alatt hajózó teherhajóra. Az utat a Magyar Kül- ügyminisztérium biztosította. Említésre érdemes, hogy ez a panamai hajó volt az utolsó gőzös, amely zavartalanul elérte úti célját.
A román Vasgárda – a román fasiszta mozgalom – tevékenysége miatt felgyorsult a magyarok legális és illegális elvándorlása. Egyre többen – mintegy negyvenezren – kerestek másutt, elsősorban Magyarországon új hazát.
A menekülésnek ez a formája a következő években megismétlődött. 1940 má- jusában Pozsonyból – bolgár zászló alatt hajózó – gőzösön több száz zsidót szál- lítottak el a Duna torkolatához. Ezt az utat is a magyar hatóságok biztosították.
A zsidó menekültügy az 1939 őszén kibontakozott lengyel menekültügyön belül is külön kérdést jelentett. Itt jegyezzük meg, hogy a Belügyminisztérium gondozása alatti ún. felvidéki menekültek – mintegy húszezer személy – jelen- tős része ugyan magyar volt, de tekintélyes számot képviseltek a hamis néven kiállított igazolványokkal nálunk meghúzódó zsidók is.
A lengyel katonai és polgári menekültek tömeges érkezése nagy kihívás volt.
1939 és 1945 között 120 000 lengyel érkezett. Közöttük 80000-90000 férfi a
lengyel hadsereg tagja volt, ebből negyvenezren Franciaországba mentek tovább, hogy a lengyel légióhoz csatlakozzanak. Gondozásukban tevékenyen segített An- gelo Rotta pápai nuncius és a Nemzetközi Vöröskereszt is. A magyar lakosságnak a lengyelek iránti szimpátiája és cselekvő barátsága Berlinben visszatetszést keltett. Az egyik berlini lapban arról is írtak, hogy „egyszer és mindenkorra véget kell vetni a lengyelek iránt tanúsított irracionális magyar szentimentalizmusnak”. A németek folytonosan tiltakoztak, a lengyelekkel szemben jóval keményebb magyar bánás- módot követeltek.
1940-ben a második bécsi döntéssel a magyar–román viszony tovább romlott. Dél-Erdélyben általánossá vált a magyarok ellen az internálás, a nemzetiségi izgatás címén történő bebörtönzés. A dél-erdélyi területekről soha nem látott költözési hul- lám indult Észak-Erdély irányába. Magyarországra menekültek a regáti magyarok, később pedig szervezetten a bukovinai székelyek. Őket 1941-ben a Bácskában telepítették le. Onnan kerültek maradékaik a második világháború után a völgységi kitelepített németek helyére.
A romániai menekültek megsegítésére a magyar kormány 1939–1941-ben 26,4 millió pengőt, 1942–1943-ban 9,6 millió pengőt adott. (Az összeg csökkentése a menekülthullám csillapodása okán történt.)
A Magyarországra menekültek pontos számát nem lehet megállapítani.
Kimuta- tások, hivatásos statisztikák ugyan készültek, a segélyprogramok folytonossá váltak. Mégis, az anyagi segítséget több forrásból kellett összegyűjteni. A hazai társadal- mi szervezetek mellett a nemzetközi és más külföldi vöröskeresztes, emberbaráti szervezetek segítségére is szükség volt, a menekültügyi kormánybiztosság munkája megnövekedett.
Központi és átmeneti menekülttáborok sora létesült. Megszervezték az egészség- ügyi és orvosi ellátást, a felsőbb tanulmányokat végző vagy végezni szándékozó fia- taloknak állami ösztöndíjat. A menekültügy irányításában dr.
Antall József szerzett érdemeket. Emlékezéséből tudjuk, hogy a menekült külföldiek legnagyobb cso- portját az erdélyi magyarok és a lengyelek alkották.
További jelentékeny menekült- csoportok voltak a franciák, angolok, oroszok, hollandok, jugoszlávok, belgák és csehek, valamint a különböző országokból érkezett és nálunk keresztény papírokkal ellátott zsidók. 1943-ban Olaszországból badoglionista olaszok is érkeztek.
Dr. Antall a menekültügy kezelésében gróf Teleki Pál és Kállay Miklós minisz- terelnököktől is kapott segítséget, Elismerte Keresztes-Fischer Ferenc belügymi-
niszter érdemeit, mert „a háború egész időszaka alatt védelmezője és segítője volt azoknak, akik e kérdésekkel (mármint a menekültügyi feladatokkal) közvetlenül foglalkoztak”. A belügyminiszter segítsége különösen fontossá vált, mikor Bár- dossy László lett a miniszterelnök, illetve a Honvédelmi Minisztérium élén és a honvéd vezérkarban – német érdekek érvényesültek – személycserék történtek.
Magyarországnak Németország szövetségeseként történt hadba lépésével a me- nekültpolitika is változott. Kedvezőtlen fordulatot vett.
1941 nyarán a magyar idegenrendészet (KEOKH) és a katonai vonal or- szágszerte tömeges razziát és letartóztatást szervezett. A hivatalosan rende- zetlen állampolgárságúnak nevezett zsidókat Magyarországról az ukrajnai Kamenyec-Pogyilszkijba deportálták. A városka határában az Einsatzgruppe (különleges bevetési csoport) húszezernél többet az előre megásott gödrökbe géppuskázott. Dermesztő tény, hogy a holokauszt történetében ez volt az első öt számjegyű gyilkosság.
A magyar menekültügy 1938 és 1944 között alapvetően kiállta az idők pró- báját. A hitleri Németország hadserege, a Wehrmacht 1944. március 19-én megszállta a Magyar Királyság területét. Egyik hírhedt erőszakszervezete, a Gestapo azonnal, fegyveresen fellépett a lengyelek, franciák és más menekült- csoportok ellen. Sok vezetőt, aktivistát őrizetbe vettek, majd koncentrációs táborba hurcoltak. Azonos sorsra jutottak a magyar menekültügy vezetői is.
JAKAB Attila (Holokauszt Emlékközpont)
„A zsidókérdésről… mindenki tudja, hogy van”