Magatartásmetaforák

A fentebb A tengert akartam látni Danija által kifejtett, az élőbeszéd produktivitásával (a gondolat beszéd általi késztetésével-katalizálásával) kapcsolatos elv – amely ott az egyes portrék fabuláris állományának kifejlési metódusát volt hivatott megvilágítani – egyidejűleg egy másik folyamatra is átvihető, hiszen a beszélt nyelv lejegyzéséből származó nyersanyag prózává tömörítése mint praxis – a külső, orális, életvilágbeli gyökerektől elszakadva – immáron a (személyes vagy személytelen) fikciós próza késztetőjévé válik. Eklatáns korai példája ennek a Népszava Szép Szó mellékletében megjelent, majd később antológiadarabbá lett Telefonfülke, napfogyatkozás című monológmontázs.²⁵⁸ A távbeszélőbe épített poloska (lehallgató-készülék) metaforájaként működő írói képzelet egyes szám első személyű, monologikus szövegnyomai (-töredékei) láttán immár egyértelmű a konklúzió: a néprajzi-szociológiai interjúk adatközlői anyagával folytatott poétikai küzdelem egyfelől gyakorlati műfaji tudás, másfelől egy különleges műfaji szemlélet formájában reinkarnálódik a Csalog-életműben. (A rövidke cikk színvonalának szerzői megítélését jelzi ugyanakkor, hogy egyetlen kötetébe sem vette föl az író, s ha megnézzük a több évtizedes doku-periódus, azaz a

256 „Valószínűsítem: az lehetett Csalog Zsolt vágya, hogy ugyanolyannak hagyja, ha kell, ugyanolyanná formálja a »vágóasztalon« a szépirodalomként felkínált »elbeszélést«, »kisregényt«, mint az a »szóbeliség« állapotában volt. Tudta azonban […]: ez a vágya a lehetetlent közelíti – a lehető legpontosabban rögzített élettörténeti elbeszélés is csak hasonló lehet a folklórelbeszéléshez.” – S^ZILÁGYI Miklós, Az „igaz” történet, az élettörténeti elbeszélés és a kortársi irodalom: Különös tekintettel Csalog Zsolt szépírói munkásságára = Folklór és irodalom, szerk. S^ZEMERKÉNYI Ágnes, Bp., Akadémiai Kiadó, 2005 (Folklór a Magyar Művelődéstörténetben), 416.

257 FŰZFA Balázs, Kréta és korom: Csalog Zsolt könyvéről, Előszó, 1989, 6. sz. (október 24.), 13.

258 CSALOG Zsolt, Telefonfülke, napfogyatkozás = Szép Szó antológia, szerk. SZALONTAY Mihály, Bp., Táncsics Kiadó, 1973, 21–25.

94 rendszerváltozás után, valamint a posztumusz megjelentetett kötetek gazdag anyagát, csupán helyeselhetjük döntését.)

Ugyanakkor épp az œuvre kiteljesedésének évétől, 1989-től nyernek mind határozottabb formát a doku kizárólagosságával kapcsolatos ellenvélemények is. „[N]em vesztünk-e el egy másfajta jó prózát azzal, hogy Csalog végképp elszakadni látszik a közvetlenül személyes művészi közléstől, a fikciós epikától?” – tette fel a kérdést Tarján Tamás.²⁵⁹ Ám aggodalma végül is indokolatlannak bizonyult; szerencsésen találkozott ugyanis a kritika sürgetése az író lehetőségeivel, így aztán még a bírálat megjelenésének évében napvilágot láthatott az A, D–E–Fisz–G, A, D, D című „tamizdat” gyűjtemény. S bizony úgy tűnik, a Farkas Péter, Petri György és Tóth Gábor Ákos által szerkesztett Irodalmi Levelek hatodik kötete beváltotta a hozzá fűzött reményeket, amennyiben a csalogi szövegkorpusz – elsősorban politikai okokból visszatartott – személyes (önéletrajzi) és fikciós szöveganyagának publikálásával a doku-időszak irodalmi formakultúráját és az empirikus szerző személyes életanyagát izgalmas szintézisbe hozta. A kötet lektora, Baránszky László írta (mindmáig publikálatlan) Lektori beszámolójában a következőket:

Csalog Zsolt már első írásaival mint az új magyar próza egyik legizmosabb tehetsége jelentkezett, minden bizonnyal a legegyénibb, művészi eszközeiben is a legnyitottabb. A szociográfia, az interjú, a dokumentumfilm, a levél, a személyes naplóhalmaz, a régészeti helyrajz és néprajz különböző módszerei mind rendelkezésére álltak már indulásakor, és ezeket ő kitűnően fel is használta. Az itt bemutatott novelláskötetben mindezek a módszerek sokszoros áttételben jelentkeznek, és csak a novellák elbeszélő módjának másodlagos meghatározói; az elsődleges az író kiforrott, neorealista filmeken – és hát persze a valóságon – edzett látásmódja, az a sűrű árnyalatok rögzítésére edzett szemlélet, mely a fiatal írót is jellemezte, de amely most, érett korszakában egész rendkívüli érzékenységűvé finomodott.²⁶⁰

Ferdinandy György, a Palócföld kritikusa máris a látásmód és a műfaji késztetések Baránszky által méltatott kérdésein túlra merészkedett, amikor Beskatulyázhatatlanok című áttekintésében észrevételezte, hogy „Az Öregek, a Kerítés, a Viktus néni háza monoton,

259 TARJÁN, [Cigányon… i. m.], 9.

260 BARÁNSZKY László, Lektori beszámoló: A, D–E–Fisz–G, A, D, D (gépiratban), OSZK Kt. Fond 445/1225/23.

95 egyhúrú dalok az elmúlásról. Nem egy ember élete a tárgyuk, hanem az élet és a halál.”²⁶¹ És valóban: ezúttal egyetlen teljes életút sem áll elénk; e méltatlanul visszhangtalan füzet anyaga csupa metaforikus többlettől szikrázó szilánk és töredék – példázatos magatartások tanúságai.

A század groteszk víziója, az elmúlás balladái, Camus hősies humanizmusának kortárs képlete, Ernaux-, Handke- és Esterházy-hatást tükröző följegyzések az anya haláláról – egyszerre referenciális és poétikus lélektörténetek. Ám ami a legizgalmasabb: egyes elbeszélésekben a szóművész élete már-már ijesztő párhuzamosságot mutat a megnyilatkozó (a Napló, nyolcvan december esetében „író”, a Virág esetében „beszélő”) hős történetével.

Nem is parallelitás ez már, inkább interpenetrációs viszony: a két rendszer – élettörténet és sorsesemény – az irodalmi szöveg terrénumában kölcsönösen hozzáférhetővé teszi egymás számára önnön komplexitását – a másik autopoézisét segítve elő.

Végül ugyanehhez a szövegcsoporthoz tartozik a Kemény István születésnapjára írt köszöntő novella, a címadó A, D–E–Fisz–G, A, D, D is, amely az író életművének legfontosabb etikai imperatívuszát (az értelmetlennek látszó – ráadásul eszköztelen – szociális harc mégis-morálját), valamint poétikájának legmélyebb anomáliáját (a valóságmegírás, a dokumentálás, az adekvát fordítás lehetetlenségének tapasztalatát) egyesíti egyetlen varázslatos példázat keretei között. Az alábbi idézet alapján világos, hogy a romák fölemelkedéséért küszködő vidéki fél-értelmiségi történetében Csalog saját emberi-művészi ambícióinak paradoxitását a Kemény István-i szellemi örökség szerves részeként ismerte s mutatta föl.

A magnókazettáról leírt szöveg sehogy nem egyezett az emlékeimmel. Mert az a beszélgetés, az az egyszer volt életdarab épp a leglényegesebb aspektusát veszítette el azzal, hogy a papír síkjára másolódott. A zenéjét. A szépséges monotóniáját. Amely a betűkkel kódolható szövegnél sokkal mélyebben dokumentálta azt a drámát, ahogyan ez a boldogtalan ember a hitével birkózott. És amely dráma még megfejelődött és transzformálódott egy másikkal, amely a terem elrekesztett másik felében zajlott. Amelynek a vetülete, az a döbbenetesen adekvát kísérőzene a kazettán még ott volt, és zseniális kifejezőerővel arról szólt, hogy „ebből bizony a büdös életben nem lesz az a muzsika, amelynek kitalálták, és ezt mi is mélységesen tudjuk; valamiért mégis csináljuk tovább” – a papíron azonban ezt már hiába keresem. A kazettákat persze nem őriztem meg. Hogy is

261 FERDINANDY György, Palackposta IV.: Beskatulyázhatatlanok, Palócföld, 1990, 3. sz. (május–június), 62.

96 tehettem volna: az egész másfél éves kutatást összesen 14 kazettával csináltam végig, felvettem rájuk valamit, rohantam haza, lejegyeztem, a papírt adtam neked, a kazettákkal utaztam újra, vettem fel rájuk új szövegeket – ahogy a többiek is. A hang, amely ennek a tökéletes reménytelenségnek a szépségesen esztétikus dokumentuma volt, elszállt, megsemmisült. Megmaradt leírva az a tök hülyeség, amit Blázik Pál kultúrigazgató ott összehordott, nevetségessé meztelenítve, a maga siralmas köznapiságában, bosszantó érvénytelenségében és hasznavehetetlenségében – valami egészen másról szóló betűkupac. Amely, mint az Egyszeregy: a hozzá tartozó dallam nélkül merő sületlenség.²⁶²

A valóságnak az íróra, s a prózának az olvasóra tett hatása, azaz a jelentéses hang és a jelölő közötti szükségszerű – mert kivédhetetlen és helyreállíthatatlan – distinkció kimondása, illetve nagy ívű elemzése ez a levélszerű novella, no de annál is több: Csalog Zsolt íróságának (emberi-művészi jelenlétének) metaforája. Hisz nem kétséges: a doku-író mindvégig annak az elévülhetetlen esztétikai törvénynek a tudatában-árnyékában alkot, amelyet Eszter néni a Parasztregény előmunkálatai során így fogalmazott meg: „Igaza van kedvesem hogy a valóságot kell írni, csak ám a valóság nem engedi magát megírni. […] Mindennek színte más az értelme elmondva mint leírva”.²⁶³ Mégsem adhatja fel, sőt, még csak alább sem a művész:

írása nem silányodhat szimpla tényfeltárássá – az esztétikai paradoxon csonthéja mögött kőkemény etikai mag lapul.

A korlátozottan plurális, valóságreferens jelentéses hang és a fokozottan plurális, poétikai funkciójú jelölő szó ellentétének eszkalációja teremti meg azután a dokumentarista örök szorongását – Csalog művészi jelenléte is mintegy ebben a szorongásban kulminál.

Afölött érzett produktív aggodalmában, vajon ezúttal sikerül-e (s visszaolvasva saját szövegét: sikerült-e) az életvilág zsdanovi „realitásánál” magasabb rendű, szuverén és mégis hiteles – mert esztétikai érvényű-érvényességű – többletvalóságot teremtenie. Sikerült-e a magánlevél szintjénél, amely az életvilág, s a szaktanulmányénál, amely a mindenkori tanulmányozott valóság alárendeltje, magasabb műfajba lényegíteni át a faktikus nyersanyagot? Mert csakis ily módon küszöbölhető ki a jelölőnek a jelentésessel (kvázi a nyelvnek a valósággal) szembeni elégtelensége, egyedül így aknázható ki a nyelvben rejlő (a

262 ADEFISZ, 70–71.

263 PR1, 437.; PR2, 461.; PR3, 328.

97 valósághoz képest tapasztalható) többlet, azaz csakis így felelhet meg a műalkotás a reprodukció igaztalanságát s a reprezentáció igazságát hirdető cseh modernség kiáltványának.

Mindezek belátása szervezi, vázolja föl azután az életmű utolsó korszakának kétségtelenül végletes szövegirányait – s vezet el az interjú, az esszé-publicisztika és a fikciós regény formáihoz. E végletességet azonban nem szabad félreértenünk. Nem arról van szó, hogy Csalog ars poeticája vagy szövegkezelése változott volna meg, sőt, éppen ellenkezőleg!

A szövegformálás, a „folyamatos egység”-be szervezés egyre hatékonyabbá válik, mindössze az elkendőző-megtévesztő (fikcionáló-dokumentarizáló) eljárások köre szűkül, hogy a végén ott álljon a Doku 56 első beszélgetésanyaga a szabályos történelmi interjúk („oral history interviews”) csupasz mezítelenségében. És bár az Erdei-dialógus esetében nem beszélhetünk egybefüggő prózaszövegről, sőt még a műfaj is publicisztikai, elhallgatás és kimondás retorikai feszültsége, amely már Eszter néni történetében regényszervező, majd később az M.

Lajosban is teremtő erőként lépett fel, az ötvenhatos könyv témáját kifejtő adatközlők többségét ugyanúgy béklyózta. „Nem is jó tán hogy ezt így kibeszílem – vallja Eszter néni –, nem jó hogy mindent ennyire kirakok. Inkább takargatni kéne, eldugni, hogy ne gyönyörködjík benne senki, nem így előrámolni mindenki szeme elé.”²⁶⁴ „Ami vót, az vót.

Nem szabad ezt senkinek elbeszélni” – idézi az ávós tiszt szavait Lajos bácsi.²⁶⁵ Csalog Zsolt pedig így ír a Doku 56 fülszövegében: „az interjúk évekkel ezelőtt, még jóval a cenzúra és a szájzár oldódása előtt készültek, amikor modelljeimnek még bőségesen lett volna félnivalójuk a nyilvános emlékezéstől”.²⁶⁶

A szépirodalmi portrékhoz hasonló retorikai feszültség, a kimondhatatlan mégis-kimondásának feszültsége akkumulálódik tehát a Doku 56 szövegeiben; a kötet anyagát érintő műfaj-meghatározási kísérletek legtermékenyebbje mégis Vásárhelyi Miklóstól származik, aki a gyűjtemény darabjait „portrétanulmányok”-ként olvasta. E páratlan terminus ugyanis nem pusztán a szóban forgó szövegek „kidolgozottságának” (fikcionalizáltságának) fokát jelzi, de egyúttal hozzásegít, hogy az érett korszak eme különleges műfajválasztását az életmű szervesülési folyamatának integráns részeként pillanthassuk meg. Mert bár a későbbi Falak és falromokban már egyetlen doku-portré sincs (az ott közölt ál-portrék – „nyersanyagukat”

264 PR2, 493.; PR3, 350.

265 ML,42, 116. „Például az M. Lajos, 42 éves című könyvemet még magnó nélkül csináltam – nyilatkozta az író Kovács Dezsőnek. – Nem is lehetett volna másképp, mert meg volt rémülve az illető, ha észrevette, hogy lejegyzem, amit mesél.” – KOVÁCS Dezső, „Régi kelet-európai csavar ez…”: Beszélgetés Csalog Zsolttal, Kritika, 1989, 11. sz., 17.

266 D56, fülszöveg (hátsó borító).

98 tekintve – mind fiktív szövegek), a kilencvenes években még készült egy-két halhatatlan élet-kisregény és novella. Ide tartoznak a Csendet akarok! című posztumusz kötetben megjelent cigány- és hajléktalanportrék.

Ezek a kései – a műfaj csúcspontjait jelző – írások már fölütésükkel, illetve a Csendet akarok! kötet kompozíciós keretében elfoglalt helyükkel is tematikus és poétikai összetartozásuk tényét hangsúlyozzák. Miközben címükkel az elbeszélők mögött rejlő vágy-szubjektumot teszik láthatóvá (Én győzni akarok!; Csendet akarok!; Csak cigarettát kérek),²⁶⁷ nyitányaikkal és zárlataikkal, valamint a köztük létesülő kötésekkel maguk is jelentéses életesemény és jelölő szó fent említett differenciáját hangsúlyozzák. Külön érdekesség, hogy a portrék e poétikai gesztusait a megszólaló hősök sajátos esztétikai (azon belül is mediális és műfajelméleti) problémákkal kapcsolják össze. „Végül is: az élet egy nagy színpad. Ott állok a közepén: főszereplő. Jobbról, akik segítenek; balról: akik gáncsolnak. És akkor pereg a játék! A JÁTÉK: az életünk. Rajtam is múlik a kifejlet – mert én hiszek benne:

akarással nagyon sok mindent el lehet érni” – szögezi le az Én győzni akarok! nyitányában az élet=színház ősi metaforájára utalva Orsós Gyuri (7). „Adjál már egy cigarettát, legyél ollyan szives!” (108) – idézi saját kérlelő szavait a Csendet akarok! hősnője, s utolsó sorainak elejtett fonalát fölvéve máris megszólal a Csak cigarettát kérek elbeszélője, aki – Eszter nénihez és más elődeihez hasonlóan – a regény műfajából indul ki: „Nézze, nekem az életem egy regény.

Elhiszi? És le is tudnám írni! Próbáltam is már – csak nem tudnám úgy megfogalmazni.

Elmondani el tudom! Csak lenne, aki megfogalmazná!” (109) Nem kétséges, hogy e két utóbbi portré – a cigarettakérés mint tematikus átkötés révén – még a Boldog voltam valamikor cikluson belül is külön mikro-etapot alkot, amennyiben egyetlen pszeudo-opusz, a

„nagy budapesti hajléktalanregény” egy-egy – természetükből fakadóan egymással összefüggő, sors- és nyelvrokonságok sorát hordozó – fejezeteként olvasható.

Hallatlanul feszes, láncszerűen szerveződő tematikus és strukturális rend – ez tehát a Csendet akarok! legfőbb jellemzője; jóllehet – posztumusz kötetről lévén szó – mindez elsősorban a szerkesztőket/sajtó alá rendezőket, Bognár Évát és Kovács Dezsőt dicséri.

Fontos ezt külön is hangsúlyoznunk, ez utóbbi tény ismeretének hiányában ugyanis joggal gondolhatnánk, hogy a kötet másik két ciklusa – a legfontosabb csalogi etikai és életvezetési alapelveket tömörítő második (Mese a kerge kismalacról), valamint a „saját halál” lelki-szellemi és „emberi jogi” kérdéseit boncolgató harmadik (Halálom óráján) – tudatos előkészítése volt az apróbb írások születésével párhuzamosan (1995–96 között) fogalmazódó

267 Kiemelések tőlem – S. M.

99 fikciós regénynek. Annak a Krisztinának, amely felelősség–felelőtlenség, boldogság–

boldogtalanság, erőszak–tisztelet, egoizmus–önismeret, illetve szabadság és szabadosság a Csendet akarok! lapjain exponált ellentétpárjait immár a szexuálmetaforika sokszoros nagyításában mutatja újra föl.

100 2.6 Nyelv a fikcióban, avagy: regény a zsákutcában

„Soha nem akart, soha nem szeretett verekedni. Gyűlölte. Emberellenesnek tartotta. Megalázónak győztesre, vesztesre.”

(Ördögh Szilveszter: Koponyák hegye)

Meghagyván a föntiek létjogosultságát, itt az ideje, hogy kimondjuk: az 1996-ban befejezett Krisztina – összességében – mégiscsak sikerületlen alkotás, éspedig hasonló okokból, mint amelyekért a tanítvány, Hazai Attila 1997-es Budapesti Skizóját ítélte el a kritika. Pedzegettük már korábban is a két szerző és œuvre kapcsolatát, ezúttal azonban tovább megyünk, s a tételes összevetés alapjára helyezzük e párhuzamot.

Bán Zoltán András, a Holmi kritikusa bájos kegyetlenséggel tűzte tollvégre a Hazai-mű gyöngeségeit, s ugyanolyan joggal tette föl a kiadás indokoltságára vonatkozó ironikus kérdést, mint ahogy azt a Krisztina olvasói tehetik (s tették is számosan). Bán egyaránt kifogásolta Hazai „pubertás irodalomszemlélet”-ét, művének formátlanságát, túlírtságát, tematikus-strukturális következetlenségeit, stiláris laposságait és kifejezőerejének sekélyességét. Számos olyan negatívumot kért számon tehát, melyek többsége – sajnos – a Csalog-műnek is sajátja.

Persze – írja Bán – ez a formátlan hablatyolás felfogható ironikusan is.

Bohóckodás a sok rossz mondat és jelző, a hajmeresztően primitív dialógustechnika, a betétnovella színtiszta hülyéskedés, és persze Feri csak viccből preferáltatja a világgal a fellációt. De mindez több mint háromszáz oldalon? És ha az egész csak blődli, akkor miért olyan végtelenül unalmas, állóképszerű és túlírt, miért oly szellemtelen ez a regény? Miért olyan lapos és ötlettelen? Miért olyan vértelenek a szituációk? A kábítószeres élmények leírásai miért nélkülöznek bármiféle szenzualitást? „Itt tényleg ezerrel változnak a dolgok” – gondolja Feri a 117. oldalon. De akkor miért nem érzékelünk ebből

101 semmit? Miért nem látunk semmit Budapestből? Miért olyan siváran absztrakt ez az egész? Miért nincs abból semmi, amit a cím ígér?²⁶⁸

Szerencsére Csalognál azért nem ilyen rossz a helyzet. Ugyan a Krisztinából messzemenően hiányzik mindennemű irónia (inkább tragikus hangszerelésű ez a regény – gondoljunk csak tételszerűen kiemelt szakaszára, amely a modern társadalom emberének szuicid, örömtelen párialétét állítja pellengérre²⁶⁹), de itt legalább a mondatok és a jelzők megütik az értelmiségi íróembertől elvárható átlag szintjét. Csapnivaló dialógustechnikáról sem igen beszélhetünk, mert – bár a beszédszituáció, illetve a külső-belső műfajok és mediális gesztusok mibenléte egyaránt tisztázatlan marad²⁷⁰ – nem nehéz ráismernünk a jól ismert csalogi monológra. Érzékletesen jellemezte a posztumusz művet Radnóti Sándor, amikor megállapította:

A Krisztina a címszereplő életrajzi monológja, ahogyan azt Csalog Zsolt kis és nagy formában korábbi műveiben kidolgozta. Ezek a vallomásszerű szövegek, amelyek a magnószalagra vett élőbeszédet imitálják (és eredetileg azok is voltak), teszik ki életműve nagy részét. Ugyanaz a duktus, ugyanaz a történésekre és kevésbé a reflexióra összpontosító elbeszélésmód, az érzelmileg jelentős kulcsszavak nagybetűs vagy vastagon szedett kiemelése, a szándékosan kissé hevenyészettnek meghagyott mondatszerkezetek. Föltehető azonban, hogy a néprajzos képzettségű, erős társadalmi érdeklődésű, és az elesettekkel bátran szolidáris kérdező, aki nyersanyagaiban meglátta a művészi lehetőséget, és irodalmi műfajt teremtett a szociológiai hitelességű életrajz-interjúból, élete utolsó éveiben, amikor a Krisztinával bíbelődött és szórakozott, mintegy megfordította a

268 BÁN Zoltán András, A legboldogabb magyar író: Hazai Attila: Budapesti skizo = B. Z. A., Az elme szabad állat, Bp., Magvető Kiadó, 2000, 465.

269 „Ha meggondolom, egyebet sem látok ez árnyékvilágban, csak megannyi »szexuális sérülést«: vonat alá fekszenek, felvágják az ereiket, bezabálnak egy patikát, vagy »mindössze« alkoholisták lesznek, futóbolondok, szétment roncsok, ha nem épp a szerelmük csapja ketté kisbaltával a fejüket, ontja ki a belüket, lövi őket szitává (amúgy persze mindennemű szexuális öröm nélkül!) – szegény szerencsétlenek. Miközben én: virágzom…” – KR, 133.

270 Hol azt olvashatjuk, hogy az elbeszélő hős „elmond” (KR, 94), hol azt, hogy „firkál” (KR, 313.), hol azt, hogy az írógép előtt ül (KR, 112.), hol pedig azt, hogy könyvet ír (KR, 323.). De előfordul olyan értelmű kiszólás is a szövegben, amely címzettként valamely, az elbeszélő-író számára közeli ismerősnek számító olvasót körvonalaz, s ily módon úgy tűnhet, mintha memoárt olvasnánk. (KR, 158.)

102 sort. A fikció és tényirodalom közötti köztes műfaj (ezt neveztem egy régi kritikámban factionnek) kidolgozott eszközeivel olyan fikciót hozott létre, amelyben a képzeletnek, képzelődésnek, éberálomnak minden bizonnyal nagyobb szerepe volt, mint a dokumentálható valóságnak.²⁷¹

De túl az elbeszélésmód különbségén, Csalog és Hazai szövege között számos rokon vonás is fölfedezhető. Itt van máris a szóban forgó „regények” kísértetiesen hasonló, tételmondatszerű kijelentése, amely a korabeli magyar társadalmat jellemző „skizó”-val és szexuális válsággal szemben a boldog elégedettség fénykörébe vonja az elbeszélő hőst.

„Iszonyúan jól érzem magam, az égvilágon semmi bajom sincs, tele vagyok ötletekkel, és fantasztikusan boldog vagyok”²⁷² – írja Hazai (nota bene: éppen ezt a kijelentést emeli írása ironikus címébe Bán) –; „Állok a tükör előtt. Nézem magamat. Szép vagyok. Előttem az élet”²⁷³ – írja Csalog.

S ha már a főhős kérdésénél tartunk, felhívnánk a figyelmet egy különös névegyezésre. A hősnő itt is, ott is Krisztina, s ez nyilván nem csupán a véletlen játéka.

Csakhogy kevesen tudják: Csalog soha be nem mutatott Fájront című színdarabjának, amelyet (Tóth Dezső közbenjárásnak „köszönhetőn”) a Csiky Gergely Színház kénytelen volt levenni műsoráról, eredetileg Krisztina volt a címe; mi több: még az Élet és Irodalom is ezzel a címmel hirdette meg az előadást. A történet közismert volt Csalog baráti-tanítványi körében – nyilván Hazai is tudott az ügyről (noha a Budapesti skizo kéziratát nem őrizte meg a Csalog-hagyaték, Hazai kéziratos öröksége pedig egyelőre még nem kutatható). De azt kell mondjuk:

parttalan pepecselés is volna azután nyomozni, vajon valóban ismerte-e a két alkotó egymás munkáját – az értelmezés ugyanis aligha gazdagodnék tőle.²⁷⁴

A tény így is, úgy is tény marad: mindkét szóban forgó szöveg a regény tévútját példázza. Maradva most már szorosan a Csalg-könyvnél: hogy a Krisztina nyelvileg-szerkezetileg (tehát regénypoétikailag) gyönge alkotás, ezen – utólag – semmilyen elfogultság sem változtathat. Ám fura módon mégsem ez az elsődleges oka annak, hogy a szöveg nem szervesülhetett regénnyé. A magunk részéről e különc mű egzisztenciálontológiai

271 R^ADNÓTI Sándor, Anti-Sade, Élet és Irodalom, 2008, 51–52. sz. (december 19.), 20.

272 H^AZAI Attila, Budapesti skizo, Bp., Balassi Kiadó, 1997, 133.

273 KR, 337.

274 Érdekességként mégis megemlítjük Hazai egyik korai elbeszélését, amely a Csalog-hagyatékban, a 445/1328/5/7. jelzeten maradt fenn. E felettébb didaktikus történet főhősei egyenesen Zsolt és Krisztina névre hallgatnak.

103 érvénytelenségét a főhősnő gondolkodásának ellentmondásosságában látjuk. Krisztina

103 érvénytelenségét a főhősnő gondolkodásának ellentmondásosságában látjuk. Krisztina

In document A doku-portré 10 2.1.2 (Pldal 93-106)