A Csalog-életművet érintő vizsgálódásaink egyik alapvető kérdése az egyes szövegek dokumentum voltának mibenlétére irányul, egészen pontosan arra, hogy az elkészült mű maga lesz dokumentum(a valaminek, valakinek – egyénnek, életviszonynak vagy társadalmi helyzetnek), avagy a mű alapanyagául szolgáló nyersanyag kölcsönöz dokumentaritást az elkészült alkotásnak, az kódolja bele valóságstruktúráját (stílusát, intonációját, propozicionális tartalmát) a műalkotás létszerkezetébe. A válasz nem könnyű, tekintve, hogy a biográfiai-civil szerző által adott és a kortárs irodalmi és irodalomtudományi horizontok által megengedett válaszok között kényszerű választást implikál. Csalog Zsolt, aki – saját bevallása szerint – úgy érezte: egyszerűen „kötelessége” „bizonyos hétköznapinak látszó sorsokat a magnó segítségével megörökíteni”,150 s aki azt vallotta: „minden könyvemmel a közvéleményt akarom befolyásolni”,151 nyilvánvalóan egyszerre vállalta az előbbit is, az utóbbit is. Kiss Zsuzsannának adott 1991-es interjújában ugyanakkor jelezte: „Az olvasót nem igazán érdekli, hogy dokumentumot olvas-e vagy sem, csak jó legyen”.152 A kritika véleménye szintén megoszlott e kérdésben; Kartal Zsuzsa például leszögezte: „Az olvasónak nincs joga kutatni, honnan szerzi nyersanyagát az író”.153
Nos, hogy a Csalog-olvasók vajon kutakodtak-e, ennek, megvalljuk, nem jártunk utána, bár úgy hisszük, e kérdés nincs is közvetlen összefüggésben a Kilenc cigány műfajelméleti problémáival. Sokkal lényegesebb ez utóbbi szempontból az író irodalmiság-fogalma, valamint annak a fikció és valóság pólusai közt folytatott diszkurzív játéknak a természetrajza, amely révén az empirikus szerző újra és újra kilép a doku-portrék (magát megvonó) piktori szerepéből. Kétségtelenül az előbbi a nehezebb ügy, Csalog ugyanis nem hagyott hátra egyetlen esztétikai természetű írást sem. Egyedül az a párbeszédrészlet áll rendelkezésünkre, amelyet Sziklay Andor jegyzett fel az író egyik amerikai felolvasóestjén.
150 VÖRÖS T. Károly, „Az ember nem tehetetlen”: Beszélgetés Csalog Zsolttal, Népszabadság, 1989. június 17., 19. (Kiemelés tőlem – S. M.)
151 Csalog Zsoltnak a Doku 56 bemutatóján elhangzott szavait idézi: F. P., Az élő emlékezet megmentése – Csalog Zsolt új könyve: Doku 56, Népszabadság, 1990. július 17., 9. (Kiemelések tőlem – S. M.)
152 KISS,„Lágyinterjúzom”… i. m., 1078.
153 KARTAL, Temető, ősszel… i. m. (Kiemelés tőlem – S. M.)
53
„»– Miért lettél társadalomvizsgáló?« – »Ráébredtem, hogy ásatási munkásaim jobban érdekelnek, mint az, hogy mi van a földben.« – »És mi vonzott a szépprózához?« – »Az, hogy szép.«”154 S ha meggondoljuk: Csalog öntörvényű, lebegtetett irodalmiság-fogalma legteljesebben éppen ebben az egy szóban ragadható meg: „szép”. Itt kapcsolódhatunk azután egy másik idézet erejéig a Soros-ösztöndíjat nyert író (amerikai kiadók számára készített) 1986-os portfolióanyagához, amelyben saját munkásságát méltatva így ír: „Bár első könyveim novellagyűjtemények voltak, és máig is írok novellákat, írásaim nagy része az oral historyhoz közel álló, dokumentumszerű portré, a jelenkori társadalmi valóságot és a közelmúlt kelet-európai történelmét kutató mű – mintám ebben Oscar Lewis és a magyar irodalom néhány Nyugaton kevéssé ismert írója.”155
Mindezek alapján úgy tűnik, elvileg szabadon eldönthető a kérdés: történeti-szociológiai tartalmai, vagy irodalmisága felől olvassuk (újra) a Kilenc cigányt. Ám e választás gyakorlati nehézségeit pontosan szemlélteti a kötet fogadtatása. Lázár István – a részletesebb kifejtést mellőzve – a „dokumentarizmus” gyűjtőnév alatt vonja össze a kötet írásait, s közben olyan (szépirodalmi szövegek esetében legalábbis) problematikus (mert szociológiai) terminusokat használ, mint az „igazság”, a „tipikus”, a „megtévesztés” vagy az
„általánosítás”. Ragaszkodik ugyanakkor a regényszerűséghez is, amikor kijelenti: „minden ember élete kész regény” – s e körülmény a későbbiekben föloldhatatlan ellentéthez vezet.
Zöldi László „társadalomtudományi megalapozottságú írásokról”, „szociofotók”-ról,
„stilizálatlan monológfüzérek”-ről, „riportgyűjtemény”-ről beszél, mit több, Csalogot egyszerűen „riporteríró”-nak titulálja; majd azon sajátságból kiindulva, hogy az író „több száz potenciális interjúalanyt faggatott”, a „sokból gyúrni egyet” elvén nyugvó tipizálás dokumentumfogalmát alkotja meg. Mátyás István „felnőtt fiataloknak szóló portrénovellák”-ként, Grabócz Gábor „önéletrajzi elbeszélések”-portrénovellák”-ként, Ónodi László pedig egyetlen (átfogó) szociográfiaként ajánlja olvasóinak a kötet tíz írását.156
Körmendi Lajos az egyetlen, aki – az első kötet kritikusai közül Gáll Istvánhoz, a harmadik kötet méltatói közül Bistey Andráshoz hasonlóan – már a nagyregény felé mutat.
„Kár azon töprengeni – szögezi le a Szolnok Megyei Néplap munkatársa –, hogy mit is
154 SZIKLAY Andor, Arcélek és árnyékok, Amerikai Magyar Népszava, 1983, 9. sz. (március 4.), 8.
155 OSZK Kt. Fond 445/304. (A második és harmadik kiemelés tőlem – S. M.)
156LÁZÁR István, Csalog Zsolt: Kilenc cigány, Forrás, 1977, 5–6. sz. (május–június), 88–89.; ZÖLDI László, Dankó SC, Magyar Ifjúság, 1976, 39. sz. (szeptember 24.), 39–40.; MÁTYÁS István, Tollászkodik a tavasz, Népszava, 1976. december 4., 7.; GRABÓCZ Gábor, Kilenc cigány: Csalog Zsolt munkája, Magyar Nemzet, 1977. május 8., 13.; ÓNODI László, Mit ér az ember, ha cigány?, Mozgó Világ, 1977, 2. sz. (február), 92–93.
54 olvasunk: novellákat? Szociográfiákat? Szociológiai mélyinterjúkat?” Majd hozzáfűzi:
„Csalog első könyvében még kevésbé birtokolta eszközeit, mostanra azonban teljes fegyverzetben áll elénk. Egységes, letisztult, fegyelmezett: anyagával igazán ökonomikusan bánik.” „Szemléletének érettsége is képessé tenné a mostaninál nagyobb vállalkozásra” –
„már vérbeli társadalomrajzot is várhatunk tőle.”157
„Interjú”, „riport”, „novella”, „regény”, „portré” és „szociográfia” bábeli zűrzavara övezi tehát a könyvet, amely – ezért is tárgyaljuk a két novelláskötet után! – valójában nyolc teljes életmondást jelentő portré-kisregényt, egy doku-novellát és egy – műfaji fikció és szociológiai valóság síkjait egymásba játszó – pszeudo-levelet tartalmaz. Hiába hangsúlyozza tehát Kartal Zsuzsa a kilenc „primer” szöveg novella voltát:
Csalog Zsolt történetei magnófelvételek, legalábbis az író utószavában ezt állítja, és nincs okunk kételkedni benne, a szövegek hitelesek, eredetiek. Legfeljebb azért kételkedhetünk abban, vajon valóban így hangzottak-e el ezek az önvallomások, mert annyira önálló novella a kilenc cigány története. Ezért is neveztük írásunk alcímében novelláskötetnek Csalog Zsolt új könyvét.
Valójában csak egyetlen esetben, a Szőkére festem a hajamat című, a roma identitás elrejtését célzó doku-elbeszélés esetében fogadhatjuk el ezt a műfaji kategóriát.
A legérdekesebb fölvetés mindazonáltal Szabó Sándor Gézáé, aki a Kilenc cigányt
„kép nélküli tv-interjúnak” nevezte. Műfajelméleti tanulságokban bővelkedő, szintetizáló igényű írásából hosszabban idézünk.
Csalog […] első kötete megjelenése idején tört ki a régészet, a történelem és a néprajz zártabb, számára is mind szűkebbnek bizonyuló celláiból az irodalom kifutóiba, tért át az egyszeri rögzítéséről a tipikus keresésére, a múltban kutatásról a jövő képét is fel-felvillantó szociográfiára. Mindez a változás az alkotói módban is változást indukált: a prekoncepciós kérdőívességről a magnós mélyinterjúkra való áttérést. Műve ekképp hosszas tájékozódás, gyűjtőmunka, majd pótgyűjtés eredményeként állott össze képpé, egységgé. Mindig montázs útján, s úgy, hogy az elkerülhetetlen kiegészítések az adatközlő nyelvi-logikai rendszeréhez igazodtak.
157 KÖRMENDI Lajos, Égetően valós gondok, Szolnok Megyei Néplap, 1976. december 25., 9.
55 Ugyanakkor:
Csalog könyve […] nem más, mint illusztrációgyűjtemény: képek a kötetzáró, tartalmi summázatot adó, erősen lírai-szubjektív összefoglaláshoz. Hogy ez a tanulmány a végére került, bizonyítja: a novellákból hiányzik valami, s éppen az, ami minden prózaíró tollának kritikai sercegést, simuló lágyulást vagy közömbös tartást, de mindenképpen tartást kell hogy adjon, amelyből az író jelenlétére következtethet az olvasó: „numen adest”.158
A „prekoncepciós kérdőívesség” nyilván az első kötet A Lány, a Fiú és sokan mások című írására vonatkozik, amelyről éppen előző alfejezetünkben derült ki: valójában nem más, mint az élőbeszéd szerveződésének modelljét célzó műhelytanulmány. Szabó másik fölvetése ellenben egybecseng a Parasztregény kapcsán kifejtett korábbi hipotézisünkkel, mely szerint a Jegyzetek a Parasztregényhez című szöveg valójában a kötet harmincegyedik fejezete – a regényből kivont filo-narrátori szólam egyedülálló szintézise. Nem vitatjuk, hogy abban az esetben, ha novellákról volna szó, hiányérzetünk lehetne: joggal kérhetnénk számon a láttató nyelvi jelenlétet; így azonban a kritikus bíráló megjegyzése csupán a fent említett Szőkére festem a hajamat esetében helytálló.
Hasonló a helyzet Mátyás István cikkével, melynek szerzője szintén nem tudott mit kezdeni az írások műfajával (műfaji különbözőségével), s ezért – föllapozván a kötet recepcióját – egyszerűen átvette Varjas Bélának a Kilenc cigány tekintetében immár teljességgel érvénytelen „novella-riport” terminusát. És bár a kötetről mint „mű-egész”-ről beszélt, érdekesnek ígérkező megközelítése végül kicsorbult a szöveg státuszát érintő bizonytalankodó kijelentésén: „a publicisztika és a szépirodalom, a riport és a novella határán álló írásokról van szó”. Egyetlen mondata mégis továbbgondolásra ösztönöz, amennyiben ismét a jelen fejezet nyitányában boncolgatott, a dokumentum forrás és/vagy cél voltára irányuló kérdést exponálja:
158 SZABÓ Sándor Géza, Csalog Zsolt: Kilenc cigány, Hajdú-Bihari Napló, 1977. február 12., 5.
56 Csalog Zsolt a magnetofonra vett vallomásokat csupán nyersanyagnak tekintette, alapos további munkálással, szerkesztéssel, sűrítéssel, sorrendi hangsúlyozással szándéka szerinti írásokat formált belőlük.159 (Kiemelések tőlem – S. M.)
E kijelentés tudniillik ellentmondani látszik annak az aggályos egzaktság-igénynek, amely kapcsán a közelebbről meg nem nevezett levélíró – talán csak gúnyosan-ironikusan, mintegy megelőző csapást mérve kritikusaira – így deklamál: „az volt a szándékom, hogy ne szépítsek a valóságon”.160 Tegyük hozzá: a pálya minden szakaszában akadtak olyanok, akik hittek ennek a különös krédónak, holott – az író saját megvallása szerint – „A szó szoros értelmében dokumentumról […] akkor lehetne szó, ha érintetlenül hagynám a felvett anyagot, ezzel szemben én nagyon is átformáltam, stilizáltam”.161 Jogos tehát a kérdés, amely már Kartal Zsuzsa fent idézett, 1977-es kijelentése kapcsán fölmerülhetett az olvasóban: mi értelme van az életvilág valóságát érintő hitelesség aggályos őrzésének – ha (1) az olvasót úgysem érdekli, ha (2) egyes vélekedések szerint egyenesen jogtalan volna bármifajta befogadói kutakodás, és ha (3) még az író is ironikus félmosollyal hárítja el magától a felelősséget, s büszkén vállalja értelmezői beavatkozását.
Félreértés ne essék: sem Csalog Zsoltot, sem a „dokumentumiskola” más szerzőit nem kívánjuk ledorongolni, felelősségre vonni. Csupán jelezni kívánjuk, hogy Csalog doku-fogalma – amely a fotósok és filmesek szakzsargonjából származott át írónk esztétikai szótárába – „játékosságával”, a „porosz precizitástól” való távolságával162 egy sajátosan értett valóságirodalmat jelent, amelynek hátterében nem a marxista ideológiák, nem különféle szociológiai iskolák, s nem is a lukácsi tükrözéselmélet áll. Míg a dokumentum e poétikában a szigorú következetességgel fölvett-lejegyzett nyersanyag, a doku olyan műfajetikai makrokategória, amely – mint minden műalkotás – egyedül a szuverén művészi igazság valóságinstanciájára tart(hat) igényt.
„Dokumentarizmus”? – Ha jelent is valamit számunkra e nyelvtörő (s fölöttébb megtévesztő) terminus, legföljebb ez utóbbi igény hátterében meghúzódó szemléletet jelölheti.
De akkor már – az egyszerűség kedvéért – mondjuk inkább azt: szépírás.
159MÁTYÁS István, Csalog Zsolt: Kilenc cigány, Jelenkor, 1977, 6. sz. (június), 568.
160 9C, 227.
161 GUBÁS M. Ibolya, „Hősiesen őrizte élete nagy szerelmét…”: Beszélgetés Csalog Zsolttal a Doku ’56-ról, Magyar Nők Lapja, 1990, 42. sz. (október 20.), 12.
162 Uo.
57 2.4. A kisregény mint portré