A cseh modernség 1895-ös kiáltványa szerint „A művészetben az igazságot akarjuk, de nem azt, amelyik a külső dolgok fotográfiája, hanem az igazi belső világot, melynek normája csak az lehet, aki az alanya – az individuum.”210 Mármost ha az individuum az az egyén, aki egy pre-epikus interjúszituációban hajlandó valamely belső vagy külső késztetés hatására (meg)nyilatkozni a maga „igazi belső világá”-val kapcsolatosan, majd az elsődleges (verbális) nyelvkeresés-találás fázisában kirajzolja narratív alanyiságát, akkor a szubjektum az a személy, amely, immár a portré terében, az olvasó lét- és hangkölcsönzésének köszönhetően egy egészen sajátos (jelekben rögzített, s így kizárólag hermeneutikai módszerekkel megközelíthető) metaforikus jelenlétről tesz tanúságot. Amint az a fentiekből már nyilvánvalóvá kellett váljon: nem mindegy – sőt: talán a leglényegesebb –, hogy milyen mértékű epikus autonómiára, milyen mérvű nyelvábrázolásra és milyen fokú műfaji összetettségre tesz szert az írott nyelvi elbeszélés hőse, illetve maga az elbeszélés, az Erzählung.
Ám e nagy ívű esztétikai kérdéseknél valójában sokkal hétköznapibb anomáliák nyugtalanítják a doku-portré kutatóját. Hiszen leírtuk: már a fonolexéma szubjektuma narratív alanyiságot rajzol ki; s talán éppen ebbe a képzavarba kapaszkodva érthetjük meg igazán a beszélt nyelvi elbeszélés fizio-poétikai paradoxonját: azt a tényt, hogy az eltűnő hang nyomán fennmaradó elsődleges „alanyiság” csupán az életvilágbeli hallgató és a saját ön- és világképét artikuláló elbeszélő számára marad létező (ha nem is megfogható-rögzíthető) valóság. De az is meddig? És milyen mértékben-formában? Megmarad-e egyáltalán? Ami biztos: a hallgató (a beszédet követő csend pillanataiban) épp csak annyit tud a beszélőről, amennyit az elmondott magáról, pontosabban: amennyit abból képes volt – alkotó módon – megérteni, elsajátítani. A megnyilatkozó talán többet, talán kevesebbet tud magáról e pillanatokban, mint amennyit a nyelv – egyszerre produktív (mert katalitikus) és egyszerre gátló (mert elégtelen) – eszközével hallhatóvá tett. Mindenesetre úgy tűnik: ez mindig több is, kevesebb is a tudottnál, gondoltnál és érzettnél.
Mármost a novellának, amely – Benedek Marcell szerint – orális eredetű, azaz
„Meglátszik rajta, hogy eredetileg nem olvasók, hanem hallgatók számára készült” (lévén ez
210 Idézi: KULCSÁR SZABÓ Ernő, A kettévált modernség nyomában: A magyar líra a húszas–harmincas évek fordulóján = K. SZ. E., Beszédmód és horizont, Bp., Argumentum Kiadó, 1996, 33.
75 utóbbiak „érdeklődését nem lehet egyfolytában hosszú időre lefoglalni”211), a jelzett kérdés, mondhatni, elevenébe vág. E kései – „polgári” – műfajnak a szóbeliséggel történő rokonítása természetesen nem új keletű; Die Dichtungsformen der Romanen című művében már Karl Vossler rámutatott: amíg a románcok a latinból fordított írásbeliség nyomait, addig a novella kezdetei a szóbeliséget őrzik.212 A kérdés csak az: mit örökölt a csalogi doku-portré a novella e vossleri értelemben vett hagyományától? S ha ugyan létezik ilyen örökség, annak megértése vajon közelebb visz-e bennünket a novella, a kisregény és a novellisztikus fölépítésű (nagy)regény különbségéhez, segíti-e a monografikus földolgozáshoz szükséges műfaji kategorizációt?
Most, hogy az M. Lajos, 42 éves, a Cigányon nem fog az átok és a Börtön volt a hazám című, önálló kötetekben megjelent művek csoportjához érkeztünk, különös élességgel vetődik föl ismét oralitás és literalitás problémája. Vajon az elsődleges (beszélt nyelvi) és a másodlagos (irodalmi) alanyiság összevetése segítségünkre lehet abban, hogy megfejtsük a kisregény- és a regényszintű doku-portré közötti különbséget – azaz az átmenet eszmei-poétikai lényegét-értelmét?
Tanulmányunkban – kissé bizonyára sematikus módon – azt tettük meg a portré műfaji nukleuszának, hogy egy kronológiailag „teljes” (a születéstől az elbeszélés pillanatáig vezető) életmondást nyújtson. Idáig csak elevickéltünk valahogyan, de mit kezdünk példának okáért az 1977-es, ’83-as és ’85-ös szamizdat közlések után ’89-ben hivatalosan – mi több:
kétnyelvű kiadásban – is napvilágot látott M. Lajos-portréval? Itt ugyanis kétségtelenül egy Gulag-történettel van dolgunk, egy ember életének „nagy kalandjával”, egy portréközi (makro-jelentőségű) miniatúrával – „szövegköz(ött)i” szöveggel. A keretet alkotó fiktív előbeszéd és a partikularitás érdektelenségébe torkolló levéltöredék mintha csak az adatközlő kilétének elhomályosítását célzó fikciós ecsetvonások volnának,213 s M. Lajosnak nem is volna „valódi” élettörténete, csupán egyetlen „nagy sztorija”, amelyet ez a hallatlanul érdekes, sodró szöveganyag közvetít.
211 BENEDEK Marcell, Az olvasás művészete, Bp., Gondolat Kiadó, 1970 (Sikerkönyvek), 138.
212 Karl VOSSLER, Die Dichtungsformen der Romanen, Hrsg. Andreas BAUER, Stuttgart, Koehler Verlag, 1951.
213 „Lajos bátyám, amikor ez először napvilágot látott ez a maga története akkor én ott elkövettem mindent, hogy ne lehessen magára ismerni és ne lehessen megtalálni magát. Ezért nem írtam ki még a nevét se, meg még Tiszafürednek a nevét se írtam ki. Ugye költöttem hozzá egy ilyen históriát, hogy a vízügyi igazgatóság meg egyebek, merthát se maga nem dolgozott ott se, én ez már mind arra való volt, hogy magát ne találják meg.
Ennek ellenére megtalálták?” – tette fel a kérdést Csalog egy 1991-es beszélgetés során. CSALOG Zsolt, M. Lajos dialóg-lista, kéziratban, 2–3. (OSZK Kt. Fond 445/231.)
76 E látszat ellenére az M. Lajos fabulája természetesen egy irodalmi hős története. Ám hogy szövegszubjektuma végül novella-, s nem regényhős (lett), erről már nem Mikluszkó Lajos ásatási munkás,214 azaz nem az adatközlő tehet. Csalog Zsolt ítélte úgy, hogy a rendelkezésére álló anyagból elegendő „elégtétel”215 lesz egy kisregényméretű novellát írni, amely ugyan gondosan őrzi (vagyis inkább megjátssza) „eredendő” oralitását, de amely ugyanakkor mégsem nyújt olyan perspektívát, ahonnan beláthatóvá válna egy emberi sors alakulástörténetének egész panorámája. Miközben teljesen világos, hogy M. Lajos „évtizedes fogsága idején […] úgy elvesztette emberi arculatát, hogy érzelmek, indulatok legfeljebb egy-egy trágár káromkodás formájában bukkannak elő önvallomásában”, az idáig vezető útnak csupán egy részét ismerhetjük meg, ahogyan – Pusztaszeri Lászlóhoz hasonlóan – a hős
„eredeti” személyiségére is csupán következtethetünk.216 Solohov (keretes szerkezetű) Emberi sorsával ellentétben tehát, melynek elbeszélt elbeszélője születése pillanatától az elbeszélt elbeszélés jelenéig vezeti hallgatóját,217 a kezdő- és végpontok nélküli M. Lajos, 42 éves egyetlen, sorstörténeti összefüggéseiből kimetszett, anekdotikus színekkel gazdagított vallomásfüzér, olvasmányos portrétöredék marad.
Visszatérve Benedek Marcell novellateóriájához: hogy (terjedelmét tekintve) „hosszú”
az M. Lajos, avagy sem, bizony bajos volna eldönteni; mint ahogyan az is fogós kérdés, hogy mennyi ideig lehet lefoglalni egyhuzamban a hallgatóság figyelmét. A Parasztregény poétikai karakterébe kódolt népi epikai arányrend ugyanakkor sokat sejtető. A tanyázás (aktuális) elbeszélője, akárcsak a vossleri novelláé: szigorúan közönsége igényeihez kell igazodjon, s ennek az igyekezetnek a Parasztregény fejezetezésében – írói eszközökkel újra-érzékeltetett –
214 Rózsás János Gulag lexikon című kötetében csupán egy „Miklusza Lajos” nevű elítélt szerepel. Az adatok alapján azonban úgy tűnik, a vezetéknevek különbözősége ellenére egyazon személyről van szó: „Miklusza Lajos (Miskolc, 1922. április 14., Molnár Margit) – Polgári foglalkozása géplakatos volt. A fronton mint közkatona esett szovjet fogságba. Az állambiztonsági szervek a kijevi hadifogolytáborban 1945. november 10-én letartóztatták. A Szovjet Hadsereg katonai törvényszéke 1946. március 5-én 20 évi javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélte. A szibériai lágerekben letöltött évek után 1955. november 20-án adták át a magyar igazságügyi szerveknek. A jászberényi börtönből 1956. április 6-án szabadult.” – RÓZSÁS János, Gulag lexikon, Bp., Püski Kiadó, 2000, 250.
215 „M. Lajos kálváriája tehát nem az újdonság erejével hat. Nem is annak szánja Csalog Zsolt, hanem egyfajta elégtételnek.” – HORPÁCSI Sándor, Megbélyegzettek, Forrás, 1990, 9. sz. (szeptember), 90.
216 M. Lajos „bevonulásakor értelmes szakmunkás lehetett, hiszen rádiós kiképzést kapott”. – P[USZTASZERI] L[ászló], Rabszolgaregény: Könyv a sztálini lágerekről, Magyar Hírek, 1989, 19. sz. (október), 53.
217 Mihail SOLOHOV, Emberi sors = M. S., Emberi sors: Elbeszélések, Bp., Európa Kiadó, 1978, 106–142. (Ford.
MAKAI Imre)
77 nyomai képezik a magnum opus novellisztikumának elsődleges bizonyítékát. Ugyanez a szigorú rend az M. Lajos struktúrájában (még) nem érzékelhető. Mikluszkó Lajos nem gyakorlott elbeszélő,218 ahogy az „interjúszituáció” sem éppen hétköznapi, melynek nyomán a mű megszületett. 1989 nyarán, Tiszai Lajos kérdésére válaszolva a következőket mondta az író:
Az első könyvem, amely itthon hivatalosan megjelent, a Tavaszra minden rendben lesz című novelláskötetem. Eredetileg ebben a novellafüzérben szerettem volna az M. Lajost is kiadni, de nem ment… Pedig akkor már régen kész volt ez az írásom, amely egy tiszafüredi ásatáshoz kötődik. Ott ismertem meg ezt a tragikus sorsú, gyönyörű nyelvű embert. Robotos volt az ásatáson, s közben mondta az életét. Megpróbáltam jegyzetelni, de olyankor rögtön abbahagyta.
Memoriter alapján írtam. Nappal megtanultam a mondatait, este felmondtam magamnak, mint kisdiák a leckét, s leírtam.219
Szó sincs tehát magnetofonról, az M. Lajos, 42 éves lapjain olvasható szöveget (s az általa ábrázolt dikciót) az író maga alkotta meg – mégpedig emlékezetből. (Nem győzzük hangsúlyozni e tényt a Csalog-művek motorikusságát, egyszerű reprodukció voltát szuggeráló kritikákkal szemben.220)
De térjünk vissza a nyersanyag és az irodalmi műfaj viszonyához! Nyilvánvaló, hogy az élőszóbeli beszélgetéshez igazított Mikluszkó-féle közlésmód nem követett semmiféle szabályos rendet, nem alkalmazkodott máshoz, csupán a hallgató gesztusaihoz. Rögzíteni tilos; hallgatni, kérdezni lehet – ez volt az egyetlen recept és szabály. Az intonáció és a fabuláris állomány ugyan így is elérhető maradt, a csalogi doku-portrék felületén
„kitapintható”, a hangfelvételek lejegyzéseiből származó fono-poétikai információk221
218 Radnóti Sándor szavaival: M. Lajos „korántsem olyan súlyos, saját személyiségét megformálni képes egyéniség”. – RADNÓTI, A „faction”… i. m., 193.
219 TISZAI Lajos, Itthon, – rendületlenül: A Néplap vendége Csalog Zsolt író, Néplap, 1989. június 10., 4.
220 „A kritikusok általában félreértik a dolgokat. Azt hiszik, hogy a magnetofon egyik oldalán egy lyukba benyomom az interjúalanyt, és a másik oldalon kijön a könyv. Nem így van. Amit én gyűjteni tudok, az nyersanyag csupán, és nagyon nyers anyag, amiből nekem művi úton, ha úgy tetszik, írói trükkök sokaságával kell előállítanom azt a karaktert, amelyiket le akarom képezni” – vallotta Csalog. KISS Zsuzsanna,I. m.,1076.
221 „Első lejegyzéskor minden kis hangsúlyt érzékeltetek, papírra rögzítem a szüneteket, a köhögéseket, mert lehet, hogy jóval később dolgozom ki az anyagot, és addigra elfelejtem a részleteket. Egy teljes akusztikai jelenséget kell visszaadnom, akusztikai értelemben vett hűséggel. Amikor megvan a leírt masszám, akkor
78 ellenben menthetetlenül elvesztek. És bár – Kiss Zsuzsannának adott interjújában – az író hangsúlyozta: dolgozik hasonló mnemotechnikával máskor is („Álldogálok egy kocsmában másfél órát, felszedem a szövegeket. Utána lehetőleg beülök egy presszóba, vagy hazamegyek, és leírom azt, ami érdekes volt.”), de máris hozzátette: „összefüggő nagy folyamatokat, teljes karaktereket ilyen lopott módszerekkel nem lehet előállítani”.222 Márpedig ahol nincs regényi folyamat és karakter, ott a regényi problematika is elképzelhetetlen.