„Creusát keresem Ilionból!”
Gondolatok Szabó Magda A pillanat című regényének műfaji kérdéseiről
Dolgozatom Szabó Magda A pillanat című regényének értelmezésével foglalkozik, elsősorban Mihail Bahtyin, Lukács György és Hamvas Béla elméleti munkásságát, azon belül a regény műfaját tematizáló írásaikat alapul véve. Az elemzés elsősorban a regény megalkotottságát, a műfaji kérdéseket, a szöveg felépítését és annak nyelvezetét kutatja. A pillanat műfaji meghatározása formai szempontból nehézkes, hiszen részben az eposzi kellékeket idézi, feleleveníti a pastoralét is, de néhány verses betéttől eltekintve regénynek nevezhető. Prózában elbeszélt mitológiai történet reinterpretációjával, újbóli játékba hozásával szembesülünk, melyben a szerepek felcserélődnek, igazságtalannak hitt döntések felülíródnak. Szabó Magda az eltűnt Creusának elégtételt ad, lehetőséget biztosít az életben maradásra. A regényt hiba lenne egyszerű mitológiai parafrázisként vagy pamfletként értelmezni, hiszen jelentése és egyáltalán regény mivolta ennél sokkal többet hivatott reprezentálni. Ennek a többletnek a kifejtésére és megértésére vállalkozik a szerző, illetve ehhez szükségeltetnek a fent említett teoretikusok vizsgálódásai, melyek az eposz és a regény kapcsolatát elemzik.
Kulcsszavak: epopeia, regény, reinterpretáció, paródia, személy, Bahtyin, Lukács, Hamvas
„Én, nyomorult, jaj, elvesztettem a drága Creúsát!
Hátramaradt, eltévedt vagy kimerülve leroskadt?
Jó ég tudja: szemem többé ezután sose látta!”1
Szabó Magda A pillanat című regénye a vergiliusi Aeneis átírása és újraértelmezése, mely a testiség problematikája, a nemváltás vagy akár a műfajiság felőli interpretáció lehetőségét is megnyitja. A műfajiság kérdéskörét tekintve A pillanat magán viseli az eposz műfajának több jellemzőjét, megidézi a pastoralét is, kritikai recepciója mégis alapvetőn regényként tekint rá. Kabdebó Lóránt Fuimus Troes? című írásában a mű-vet az Újhold regényének nevezi.2 Kónya Judit Szabó Magda – Ez mind én voltam…
című monográfiájában pedig modern prózai eposzként, később regényként hivatkozik az alkotásra.3Jelen tanulmányban így a műre, mint regényre és az ehhez kapcsolódó elméleti kérdésekre reflektálok.
A pillanat szövegén Szabó Magda otthagyta az eposzi kellékek (pl. Invocatio, Bérekesztés) lenyomatát. Ez a mozzanat jelenthet egyrészt tisztelgést pretextusa előtt, másfelől lehetőséget ad a szerző lírikusi énjének újbóli kibontakozására is. Utóbbira
1 Vergilius: Aeneis, II. ének, 739–741. sor
2 Kabdebó Lóránt: Fumius Troes?, 2014, i. m., 370.
3 Kónya Judit: Szabó Magda…, 2008, i. m. 197.
107
,,Creusát keresem Ilionból!”
akár a verses betoldások, a prózaszöveg erőteljes líraisága, metaforikussága, sokszor szinte skandálhatósága is utalhat:
„Még hallatszott a kolomp, szép szaggal füstöltek az erdők, édes béke volt, lépesméz béke, kék nyugalommal, hulltak az árnyak, és lisztesre borult az al-konyi égbolt.” (46.)4
„Dicsérünk téged istennő Afrodité, kit létünk egyhítni szült meg Ciprusban a tajték nézd hogy izzik a vágy testünkben, szerte feszíti nedves ölünket.” (299.)
Erre a lehetőségre Somlyó György is felhívja figyelmünket egyik esszéjében, mely-ben az író egyik vallomásából idéz: „Én költő Saboas, aki régen nem vagyok költő, akartam még egy verset írni, amely részint az én hexameterben fogalmazott nekroló-gom, részint egy nemzedék sírfelirata.”5 Máshol Somlyó úgy fogalmaz, hogy „a soroza-tos hazai és külföldi elismertség fényében is nemcsak hogy nem szűnt, inkább folyvást növekedett benne a költészet »hűtlen elhagyásából« fakadó nosztalgia.”6
A kompozíció felől nézve a regény tehát eposzi kellékkel, segélykéréssel (Invocatio) kezdődik, és berekesztéssel (Peroratio) végződik. E két szöveg között a következő feje-zetek szerepelnek: A fegyver és a férfi, Pastorale, A puccs, Oktatás, Az örökség, Az esküvő, A tulkok éjszakája, A pillanat, Hajnalpír, a ló, Az alvilágban, Pán Patája, A király visszavo-nul, Bérekesztés és a Fuimus. Észre kell vennünk, hogy ez a felépítés azt a bahtyini gon-dolatot is erősíti, miszerint a regény még nem kész és merev, hanem inkább formálódó műfaj.7 Ottlik Géza is rámutatott arra, hogy az, amiről a regény szól „nem aktuálisan létező, hanem létrejövő, nem zárt, kész valami, hanem szakadatlanul készülő, a nyelv, a fogalmi hálózatunk számára keletkező.”8 Úgy tűnik, a prózában elbeszélt történetbe beleszövődött eposzi kellékek megléte is azt mutatja, hogy az eposszal ellentétben a regény műfaja nem merevedhetett meg. Eposzként induló és (majdnem) eposzként bezáruló regénnyel, másként eposzszerű regénnyel van tehát dolgunk.
A fegyver és a férfi expozícióként értelmezhető, hiszen a történet itt indul útjára.
A fejezet az Aeneisben meglévő in medias res kezdéssel ellentétben viszont nem a
4 A szövegben megadott lapszámok az alábbi kiadásra vonatkoznak: Szabó Magda: A pillanat, 1990, i.
m. Mindennemű kiemelés Tőlem – M. O.
5 Somlyó György: Hommage á Sabo(as)…, 2002, i. m. 166. http://dia.pool.pim.hu/xhtml/_szakiro dalom/szabo_m_somlyo_hommage_a_saboas_koltono_es_creusa_kiraly.xhtml (2015-04-18.) 6 Uo.
7 Bahtyin, Mihail: Az eposz és a regény…, 1997, i. m., 27–98.
8 Ottlik Géza: A regényről…, 1986, i. m., 149–162.
108 Máté Orsolya
kalandozásokat, hanem a királyi családot, majd Trója pusztulását tárgyalja. A vergiliusi szöveghez és a mitológiai történethez képest az elbeszélésmód metonimikussá válik.
A Deus ex machina fontos tényezőként jelenik meg, hiszen a meneküléshez Caieta Eszkiesz istennőt hívja segítségül, akinek a neve már az Invocatioban is feltűnik. Az isteni beavatkozást követően valóban megváltozik a cselekmény, Aeneas helyett Creusa szállhat hajóra az égő városból. A beavatkozást elvégző istennő nevét viszont hiába keressük emlékezetünkben. Eszkiesz ugyanis a szerző teremtménye, aki Venus istennő hasonmása. Neve az ez ki ez kérdőszavak együttes hangzásából jött létre, melyre a ma-gyarázat a szövegben is megtalálható:
„[…] s a két fiatal döbbenetére Panthus az elbeszélés e pontján letérdelt a földre, elővette viasztábláját, és leírta nagy, jól olvasható betűkkel, mit kiáltot-tak és kérdeztek a mennylakók és a nagy halak és a fellegek és mindenki. Ez KI Ez? – olvasta Iulus és a hercegnő: Ez KI Ez? Venus anya ekkor zokogva felszállt az égbe Iuppiter agyához, és panaszt tett nála, hogyan lehet ő a világ csodája, egyetlen és egyedülálló, ha mindjárt mása is van, és Iuppiter egyet-értett a habszülte istennővel, mert a tökéletes szépség szerinte sem tűrhette önmaga kettőzését, hát úgy döntött, a felesleges csodalényt, aki véletlenül lét-rejött, meg kell semmisíteni, nincs se neve, se létjogosultsága. Közben [...] a világ szájából a kérdőszavak összeálltak névvé, és bár ezt így senki sem fogal-mazta meg, hirtelen mindenki tudta, hogy a nem kívánt isteni hasonmásnak van már neve, […].” (85.)
Már e név hallatán olyan érzésünk támadhat, mintha gúnnyal, kissé parodisztiku-san jelenne meg előttünk a római mitológia. Furának, szinte magyartalannak hat az ez kérdőszó ismétlése, bár egyúttal nyomatékosítja is a meglepettséget, mely a hasonmást övezi.
Eszkiesz megteremtése viszont más, további jelentéseket is magában hordoz.
Elsősorban e név létrejöttével, annak szóalakjával szándékozom foglalkozni. A törté-netből, melyet Panthus a fenti idézetben elmesél, az istennő nevének megszületését, etimológiáját olvashatjuk ki. Meglátásom szerint az ez ki ez kérdőszavak anagram-maként ható egymás mellé rendelése, a gyermeki beszédet idéz(het)i,9 mely a mitikus szemléletmód felől nézve válik hangsúlyossá. Már Kerényi Károly is, Thomas Mannt idézve, felhívja figyelmünket arra, hogy a „mélylélektan visszanyúlása az egyed gyer-mekkorába […] »egyúttal visszahatolás az emberiség gyergyer-mekkorába is, a primitívbe és
9 A gyermeki beszéd, a játékos hangzás, szavakkal való játék később is megjelenik a szövegben. Az utolsó fejezetben, a Fuimusban a porcok muzsikájáról, dallamáról olvashatunk, melyek visszatérő elemei a leírásnak: „orsó és borsó és korsó”, „Orsó cseng csigolya-borsó-zörennek”, „orsó, borsó és korsó, vízből lett hát a koporsó”(309.)
109
,,Creusát keresem Ilionból!”
a mitikusba«”.10 A mitikus gondolkodás ily módon nem áll távol a gyermeki gondolko-dástól, így szövegünk esetében a gyermeki beszéd megjelenése egyfajta önreflexív moz-zanatként is értelmezhető, mely a mitológia újrahasznosítására, vagy éppen újraalko-tására irányul. Az újrahasznosítás alatt az Aeneis mint kiindulópont értelmezhető, míg az újraalkotás Creusa történetének létrehozását jelenti. A regény alcímeként is szereplő Creusais tehát egy modern kori mitológiai történetet fed, mely a már meglévő és ismert mitológiából táplálkozik. A szerző Eszkiesz istennő megteremtésével és azzal, hogy a befogadó előtt felfedte nevének, így lényének nyelvi előzményeit, rámutat a mitológiai gondolkodás működésmódjára. A Motívumok című írásában Olga Frejdenberg is kitér a név mint szüzsés motívum fontosságára. A név ugyanis magában hordozza a hős tör-ténetét, így „a hős csak azt teszi, amit ő maga szemantikailag jelent”.11 Esetünkben ez a gondolat abban találja meg érvényességét, hogy az Eszkiesz = ez ki ez név tehát a gyer-meki beszéd szerkezetét, sajátosságait, így gondolkodásmódját, ezen keresztül pedig a mitikus gondolkodás természetét reprezentálja. Eszkiesz nevének kimondásával, az isteni beavatkozást követően, Creusa túléli Aeneas meggyilkolását és Trója pusztulását.
Története csupán ezt követően válik elmesélhetővé, mely működésbe hozza a mito-lógiai gondolkodást, létrehozva egy új hérosztörténetet, a Creusais. Ugyanakkor nem véletlen, hogy az Invocatioban Saboas költő Eszkieszhez, az újonnan teremtett isten-nőhöz könyörög, szertekiáltva nevét, Creusa megtalálásának érdekében. A mitológiai gondolkodás metaforájaként, Eszkiesz nélkülözhetetlenné válik a szöveg megírásához, így akár autopoietikus elemként is értelmezhetjük a mű egészére nézve.
Az ez ki ez (?) rákérdezés továbbá egyértelműen egy ismeretlen dologra való rá-mutatást is jelöl, hiszen e kérdés egy addig ismeretlen isteni létező felé irányul, melyet elpusztítani megnevezése után már nem lehet:
„»Élj –szólt a nagy Iuppiter –, élj, de átok alatt, mert nem nézhet téged ezen-túl emberi szem, ne lássák mennyei külsőd, ennyivel én Venus istennőnek tartozom. […], nincs arcod ezután, nincs tested, emberi szemnek nagy gyö-nyörére, ámde hatalmat, azt kaphatsz, ha ugyan lesz, ki igénybe veszi, s árát nem kapzsi megadni. […] Ámde a teljesült kérésnek ára van, ára, az ki neved zengi fennhangon, messze kiáltva, elvész. Tudni, miképp, még nekem is tiltja a Végzet, s átok ül azon is, ki neved említi, leírni engedi csak betűvel nevedet, nem mondani szóval Ananké.«’’ (86.)
Az ismeretlenség gondolata párhuzamba állítható Creusa történetével is, hiszen egészen a pillanatig, melyet Eszkiesz tett lehetővé, e hérosztörténet nem létezett. Az
10 Kerényi Károly: Görög mitológia, 1997, i. m., 7.
11 Frejdenber, Olga: Motívumok, 2002, i. m., 299–306.
110 Máté Orsolya
Eszkiesz szó értelmezése így válik totemisztikussá,12 ,,melynek kimondásakor világ születik”,13 Creusa világa.
A fejezet olvasása során szembesülünk azzal, hogy a parodisztikusság és annak hangulata átszövi az egész szöveget. Creusa a királyi család bemutatása során Anchises jellemzésével kezd, mely az eposztól eltérően – melyben Anchises hatalommal bíró, agg uralkodóként kerül bemutatásra – annak gyengeségeire összpontosít, gunyoros, mali-ciózus felhanggal:
„Annyi bizonyos, hogy amióta én ismerem, Anchises mindig félt. Eltorzult az arca, ha Hecuba valami mulasztáson rajtakapta, hogy az orvos tiltotta ételek-ből csen, ha elbóbiskolt államtanácson, vagy kelletlen arccal fogadott vendéget az előírt királyi mosolygás helyett.” (7.)
„Talán az ilyen közös élmények miatt neveltem rá magam, hogy sose vegyem komolyan, ha keserűségében felém csap kis botjával, vagy szidalmaz, hisz egy maga alá eresztő vagy csapkodva ordítozó csecsemőn is csak mosolyog a felnőtt.” (8.) Továbbolvasván a szöveget az eposzi pátosz és idill hiányát észleljük, hiszen a hős honalapítót, Aeneast is komédiába illő jellemábrázolás kíséri:
„csak Aeneas idétlenkedett ahelyett, hogy összeállította volna már a maga hi-vatalos motyóját” (9. Kiemelés: M.O.)
„Szaladtam vissza Aeneashoz, […], jött is vissza az utcáról azonnal, és ordítva mutatta karját, amelyet megpörkölt valami ráhullott üszkös fadarab. »A bó-bikám – simogatta a csuklója felett a bőrt –, megégett a bóbács! «Azt hittem, szétrobbanok, a város tűzfolyó, vérfolyó, és neki fáj a bóbikája, hull az üszök, ő meg csak áll és nyalogatja a hólyagos bőrét.” (13.)
A hősi karakterek mellett, a mitológiai elemek, csodák leértékelődése is megfigyel-hető, melyet csak fokoz a nyelv hétköznapibbá válása is:
„süket az a nő, hogy nem jön, egyáltalán mi tartja vissza, netán kinn dol-gozik a bástyán, ahol a többi kollégája manipulál, Neptunus, Apollo, Iuno meg a szent Pallas, hiszen rég az ő gyakorlóterük a hazám, a nagyhatalmak
12 Uo. 299–300.
13 Uo. 300–301.
111
,,Creusát keresem Ilionból!”
magánolimpiásza folyik itt, az istenek presztízse a tét, nem Trója bukása vagy megmenekülése.”(16–17.)
„[…] aztán megtörtént a visszajelzés, a csoda, ahogy illett, ugyan hogy csinál-ta, az ő titka, egyszer csak Ucalegon égő palotája felé nyíló oszlopsor felől a kinti füstön át megjelent két galamb, burrogtak és csókolni kezdték egymást.
»Soha jobbkor, így út előtt – mondta Caieta –, mihelyt az istennő elmegy, ki-tekerem a nyakukat, a hajón meg tudom főzni a gyerekeknek.« Anchises rémülten lekapta kendőjét, és könyörgött, azonnal vonja vissza, amit mondott, meg ne sértse az istennő szent madarát, […].” (17–18.)
Venust süketnek (később cédának), az isteneket manipulatívnak, a háborút pedig magánolimpiásznak festi le a narrátor, mellyel az olvasó számára azok esendőbbnek tűnhetnek, akárcsak a halandók. A figurák, így a mitológiai lények egyszerűségéről, alantasságáról, lelki és testi gyengeségeiről is lerántja a leplet. A galambok, melyek a béke hírvivői és szentként tisztelik azokat, a túlélés eszközévé válnak, ételt készítenek belőlük. A szöveg a parodizálás mellett a groteszk lehetőségével is él, mellyel a ko-mikum érzése dominánssá válhat az olvasó számára. Az egyik ilyen erősen groteszk jelenet/leírás Eszkiesz istennő megidézése után tárul elénk, melyben Caieta, az istennő segítségéért testével fizet:
,,Dermedten néztem Caietára, halálfeje volt, orr, bőr, fül, fogsorok nélkül, hústörzsön húsnyak, azon koponya, amiről lehullott egy darabban a haj, a szemgolyói fénylettek, azokat meghagyta az istennő, karjait, lábát nem, csont-váz-karok és csontváz-lábak libegtek a forgókba akasztva. […] Cicus már nem takarta el a szemét, vacogó szeretettel bámult a két zöldes golyóba, az egyetlenbe, ami megmaradt a régi Caietából, aztán letérdelt elébe, és megcsó-kolta a porcokat, amelyek a lábujjai helyén maradtak.” (34.)
Caieta testének elváltozása borzongást vált ki, ám mégis a tragikus és riasztó ér-zések mellé az elbeszélő az utolsó mondattal, melyben Cicus megcsókolja a porcokat, valahogy a komikumot is becsempészi. Az eldeformálódás/deformáció jelenléte értel-mezhető A pillanat és pretextusának viszonylatában is. Nem csupán a történet, hanem a szöveg deformációjával, transzformációjával is szembesülünk, mely egyértelműen a parodisztikusságban explikálódik.
A fejezet címének értelmezése is felveti a parodisztikus megközelítést. A fegy-ver jelentheti azt a görög szablyát, mellyel Creusa ledöfte férjurát, a férfi pedig magát Aeneast. A fegyver jelentésköréhez szorosan hozzátartozik Caieta személye is, hiszen tőle érkezik a gyilkos fegyver, továbbá Creusa is ekképp fogalmaz:
112 Máté Orsolya
,,[…] Caieta volt a föld, amire leborulhattam pihenni, és a husáng, amely alkalmas fegyvernek is, vándorbotnak is.” (12.)
Creusa szavai a továbbiakban igazolódni látszanak, hiszen a vándorlások, kalando-zások és államalapítás során Caieta lesz segítője és támasza. A címben szereplő szavak sorrendje14 is utal a fegyver (legyen az Creusa vagy Caieta) elsődlegességére a férfival szemben, aki harcukból vesztesen jön ki. A tény, hogy Creusa megöli Aeneas-t, még önmagában nem válik komikussá. A szöveg viszont a férfi és a vergiliusi Aeneas jel-lemét, ahogy már korábban is utaltunk rá, több helyütt lekicsinylően festi meg: „egy hérosz, akkora cifra paizzsal, mint egy mosóteknő” (24.), „a piros tollas gyászhuszár, a cirkusz hőse csak nyelt” (27.). Ennek fényében válik igazán a komikum tárgyává mind a cím, ezáltal mind a jelenet, hiszen a héroszt egy nő, a feleség egy „döféssel kurta tusa után leszúr”(28.). Tudjuk, hogy Creusa az eredeti történetben menekülés közben elvész a ködben, így Szabó talán ezért ragaszkodott A pillanatban betöltött központi szere-pének hangsúlyozásához, hogy Aeneast szinte negligálja, gyengének, a honalapításra méltatlannak mutassa.
A második fejezetben, mely a Pastorale címet viseli, a szerző a vergiliusi eklogákra utal, melyek idillikus falusi jeleneteket ábrázolnak. A pásztordarabban, az első fejezettel és az eklogák lírai énjével szemben E/3. személyű elbeszélő mutatja be Latiumot, az új hazát. Az eposz mellett tehát egy másik műfaj is regényesedik.
A pillanatot hiba lenne csupán egyszerű mitológiai parafrázisként, vagy pamflet-ként értelmezni, hiszen jelentése és regény mivolta ennél sokkal többet hivatott repre-zentálni. A parodizálás aktusa ugyanis a történeten és a jellemeken keresztül, magát a műfajt, az eposzt is érinti, így lesz ez az aktus A pillanat attribútuma. Bahtyin nyomán ez azért válik relevánssá, mivel szavaival élve „A regény parodizálja a többi műfajt (ép-pen mint műfajokat), leleplezi formáik és nyelvük feltételességét, egyes műfajokat ki-szorít, másokat bevisz saját konstrukciójába, átértelmezve és más hanghordozással látva el őket.” (29–30.) Az elemzett fejezetek parodisztikussága, humora így szükségszerű elemei annak a folyamatnak, mely során az eposz regénnyé „válik”, azaz a regényese-désnek, ekképp lehetőséget adva az eposz újraértelmezhetőségére, Creusa történetének megteremtésére. A parodisztikusságra, a groteszkre és az abszurdumra mint esztétikai minőségre, illetve az ezekhez szorosan kapcsolódó szatírjátékra is konkrét szöveghe-lyek utalnak:
„Tudod én már az iskolában megéreztem, hogy a megígért jövendőben szám-talan groteszk elem lesz, céloztam is egyszer erre, csak a főpap elengedte a füle
14 A sorrend fontos a regénycselekmény alakulásának szempontjából is, hiszen Venus istennő figyelmezteti Aeneast arra, hogy a menekülés közben ügyeljen Creusára, akit utolsóként elnyelhet a köd. Ez a sorrend viszont felbomlik, Creusa helyet cserél Aeneasszal, ahogy a fegyver is a férfi elé kerül.
113
,,Creusát keresem Ilionból!”
mellett, pedig nem tévedtem, mi itt most nyakig ülünk a groteszkben, ezért abszurdum, hogy minden miatt, ami van vagy nincs, neked, éppen neked le-gyen a legtöbb könnyeznivalód.” (191.)
,,Pedig mennyire szánlak, Lavinia, papnője és áldozata anak a szatírjátéknak, amit rád kényszerítettünk, én és a történelem.” (137.)
A ,,mi itt most nyakig ülünk a groteszkben” narrátori megfogalmazás mind a tör-ténetre, mind a szövegre nézve is önreflexív.
A bahtyini koncepció azon meglátását, miszerint a regényesedés során a műfajok nyelvezete az irodalmon kívüli tájnyelvvel gazdagodik,15 párhuzamba állítható A pilla-nat szövegének megformáltságával is. Fentebb említettük (2. oldal), hogy a parodizálás aktusa mellett, vagy akár velejárójaként, a nyelv hétköznapibbá válását konstatálhatjuk.
Az Invocatio és a Peroratio, sőt a paratextusként értelmezhető Kivonat az ókori lexikon 89. pótkötetéből című záró rész az eposzt mint műfajt idézi, így még élesebb az elkülö-nülése a keretbe foglalt történet bizonyos szöveghelyeitől, melyben a következő szófor-dulatokkal, neologizmusokkal is találkozhatunk: céda, motyó, funkcionárius, presztízs, magánolimpiász, profil, bodrik pultja, néni, extrém esetek stb. A prózaszövegben elő-forduló hasonló szavak egyfajta stílustörést is eredményeznek, hiszen „a szövegtípusuk-ba, a szövegkörnyezetükbe nem illő, a más nyelvváltozatban, stílusváltozatban haszná-latos szavak kirínak a szövegből”.16 Az irodalmon kívüli nyelv megjelenése egyúttal a jelennel való kontaktust is lehetővé teszi, melyre a narrátor is rámutat:
„igazán boldog volnék, ha arra koncentrálnál, ami a jelened, és nem fürkész-néd olyanok történetét, akikkel soha nem találkozhatol már, mert nincsenek többé.” (191.)
A regény társadalombírálatként való értelmezése is a közelmúlt, illetve a jelen problematikáját igyekszik láttatni és pellengérre állítani. A regényesedés folyamatának további elemei ugyanis, hogy „attribútuma a nevetés, az irónia, az önparodizálás, a gon-dolati lezáratlanság és a nem kész, keletkező jelenkorral való kontaktus.”17 A folyamat jellegzetességeire próbáltunk rámutatni elemzendő regényünk esetében is, mely során arra a következtetésre juthattunk, hogy A pillanat azt a pillanatot rögzíti, mely során az eposz regényesedik.
A regény és az eposz tárgykörét illetően fontos hivatkoznunk Lukács György és Hamvas Béla írásaira is, melyek a lét értelmének irányultságával is számot vetnek.
15 Bahtyin, i. m., 30–31.
16 Vö. Szikszainé Nagy Irma: Magyar stilisztika, 2007, i. m., 109.
17 Bahtyin, i. m., 31.
114 Máté Orsolya
Hamvas az ember személyes történetének letéteményeseként beszél a regényről, amely már nem a közösség és az állam történetével foglalkozik.18 Ezzel szemben az eposzban sem individuum, sem személyiség19 nincs, hiszen ahogy Lukács György írja az eposz
„tárgya nem személyes sors, hanem egy közösségé.”20 Ehhez szorosan kapcsolódva, Lukács a regény belső formájáról szólva egy olyan folyamatra is felhívja a figyelmünket, melyben a problematikus individuum útját látja önmagához.21 A hősöket keresőknek nevezi, mely kereséshez sem a célok, sem az utak nem lehetnek közvetlenül adottak.22
„tárgya nem személyes sors, hanem egy közösségé.”20 Ehhez szorosan kapcsolódva, Lukács a regény belső formájáról szólva egy olyan folyamatra is felhívja a figyelmünket, melyben a problematikus individuum útját látja önmagához.21 A hősöket keresőknek nevezi, mely kereséshez sem a célok, sem az utak nem lehetnek közvetlenül adottak.22