Majdan egyszer, egy teliholdas nyári éjjelen végiglopódzunk öreg Fritz, mi ketten a falun.
A kis házakban mindenki alszik, de minket úgysem láthatnának, mert mi már láthatatlanok leszünk. Legfeljebb egy-egy kuvasz fog ijedten vonítani a Hold felé.
Látod, az ott a jegyző háza, oda besurranunk. Ez a nagy szoba, itt az iroda. A Hold besüt az ablakon, világos van. A falon öreg képek. Nézd, Fritz! Ott, ismered? A Nap fakóra szítta, a füst feketére ette, de az arc mintha világítana a holdfényben. Ismered azt a gyönyörű asszonyt a nagy hajkoronával? Látod, akik itt élnek, talán már azt sem tudják ki az. Valami régi királyné...
Az asztalon kiterített nagy könyv. Nézd meg Fritz, ez is régi ismerős! Nézz át a lapokon is, ahol a Hold süt. Ismered, látod, ugye? Tudod mi ez? A kis ködmön! A kis ködmön szálai, rostjai visszakerültek a kis somogyi faluba!
És nézd a nyitott lapot, a tinta még friss, ma írták. Ott áll fenn a rubrikában nyomtatva: a házasulandók neve.
És itt nézd mi áll? Nagy József és Kis Mariska. Látod, itt vagyunk együtt, mi régiek a kis ködmön és mi újak a kis ködmön változatai. Minden változik, vagy minden újra születik?...
. . .
Újra fenn ülök a Saskő ormán a régi helyemen. Kényelmesen elhelyezkedek a fotelszerűen kimélyült sziklán, mint régente és bámulom a völgyet.
Alig változott valami a hosszú évek folyamán. Mintha a völgyben pár házzal több lenne, mintha a hegyek oldalán az irtások megnőttek volna. De nem, csak a régi fenyők dőltek ki és a helyükben fiatal fák nőttek. Egyebekben nemigen látni a völgyben az idő múlását...
.LEVÉL Még van pár fehér lapom.
Azt a levelet meg kell írnom! Már régen, igen - már nagyon régen meg akarom írni azt a levelet. Valahányszor fehér papírlap fekszik előttem, mindig felvillan agyamban a levél.
A papiros biztat, a papiros diktál. A fehér ív annyit mesél. Betűk, szavak, mondatok, sorok kapcsolódnak egymásba. Csak az a baj, hogy nehéz megrögzíteni őket. Ha az ember a diktált sorokat leírja és aztán elolvassa, - már nem olyan szépek. Valahogy a színüket vesztik.
Fakók lesznek és csak a szép fehér ívet csúfítják.
A szappanbuborék hártyáján olyan szép színek csillognak a napon és mégsem lehet megfogni őket. Ha arcodat a Nap felé fordítod és behunyt szemmel élvezed a fényt, a szemed előtt milyen szép színes karikák táncolnak. Nem tudom, lehet hogy valahol meg van írva e karikák tudományos magyarázata, de ott már a karikák sem színesek. Lehet, hogy egy germán
tudós leírta már a szappanbuborék rögzítésének technikáját, de az már nem szappanbuborék.
Ha az ember az egymásba halmozódó képeket lerögzíti, úgy jár mint a lepkefogó, kinek kezében a vergődő állatka gyönyörű, színes hímpora lepereg.
Igen ám, de vannak ügyes lepkefogók, akik értik a dolgukat, azoknak sikerül. Akkor pedig nem a sorokban van a bibi, hanem a kézben. A kézben, amely nem tudja a színeket visszaadni.
Az én lepkéim mind fakók. Gyűjteményemben nincs egy színes darab sem. Olyan, mint egy kezdő iskolásgyerek gyűjteménye. De van egy szép színes lepke itt a kertben! Már sokszor láttam, de megfogni nem tudom. Ügyetlen vagyok. A fehér ív itt előttem annyit mesél és minden mesén keresztüllibeg az a szép lepke.
Színes lepkeálom, próbállak megfogni!
Igen, már régen meg akarom írni ezt a levelet. De kinek írjam? Valakinek csak írni kell!
Hová küldjem? Valakinek csak címezni kell?
Minek. Úgysem olvassa el senki. Ismerős, rokon barát? Ugyan, hát kit érdekel az én színes lepkém?
Megvan!
Istenem, milyen egyszerű. Anyámnak írok!
Kinek írnám meg ezt a levelet, ha nem az Anyámnak? Ha mindenki vállat von is, vagy elhúzza a száját, az Anyám meg fog érteni. Nem azért, mintha Anyám nem látná az én napkarikáim, szappanbuborékaim és lepkéim szürkeségét. Nem! Azért, mert ő megért engem.
Azért, mert megértő csak az Anyám lehet. Igen, Anyámnak írom meg ezt a rég tervezett levelet.
. . . Drága Anyám!
A sötéternyős kis petróleum lámpa meghitt fényt vet az asztalra. Az asztalon régi, otthonszőtt terítő egyfejű, piros sasokkal. Cserépkorsóban vadvirág. Kis tiroli parasztszoba.
Öreg sublót, rajta faragott Mária szobor. Hatalmas szekrény virágos girlanddal, masszív ágyak, gerendás tető. A régi fenyőbútorok jellegzetes szaga.
Az ablak nyitva, a deszkán muskátlicserepek. A félrehúzott piros függöny lassan hullám-zik a beáradó szellőn. Szemben a Porcen sötét shullám-ziklasziluettje mögül a lassan világosodó égen készül felkelni a Hold. Minden olyan csendes, olyan békés, olyan szép. Anyám! Minden olyan szép és én olyan boldog vagyok, hogy ujjongani szeretnék, de csitt, csendesen, az asszonykám már alszik. Fáradt az én kis asszonykám. Ó, ha látnád amint megbúvik abban a nagy ágyban, ahogy csendesen pihen az egész napi út után.
Az én asszonyom! Drága Anyám, ha tudnád milyen boldog vagyok! Úgy folynak most egymásba a napok, mint egy gyönyörű mese fejezetei. Az öröm napjai folynak most egy-másba. Mesebeli napfényes, kacagó idő, alkonyat, ború és zivatar nélkül. Napok, melyeknek hosszú-hosszú évekre kell világítani és melegíteni. Őszi estéken, ha odakinn csurog az eső, vagy zimankós télben, ha a kályha duruzsol, e kacagó idő emléke tavaszi szellőként fog végigfutni szobánkon. Melegíteni, táplálni és világítani fog, ha a baj és a gond felhői gyülekeznek.
Az én asszonyom! Anyám érted, az én asszonyommal vagyok itt, e csendes kis tiroli faluban, s míg ő fáradtan pihen, nekem meg kell, igen nekem most meg kell írnom ezt a levelet Néked. Minden olyan szép itt körülöttem, az este oly csöndes és a kelő Hold fényében a hegyek oly fantasztikusak.
Lehet, hogy túl szentimentális vagyok, de mit bánom én, nekem le kell írnom a boldog-ságomat s ha senki, Te drága Anyám, Te meg fogsz érteni engem.
A mai nap! Hát igen, banális vagyok, mert boldog vagyok. Legyenek hidegek, ridegek, számítók, egyszerűek, vagy komplikáltak a hétköznapok. De most ünnep van, most a magamé vagyok, hát legyek banális, ha nekem úgy tetszik. Igen, a mai nap. Napfény kacagás, patak kacagás. Minden csupa kacagás, minden csupa trilla. Hegyek, hegyek, ti gyönyörű hegyek -hollárió! Csitt! Csendesen az én asszonyom pihen. Nézd Anyám! Egy drága kis angyal, a legédesebb gyermek pihen ott. Hogy mosolyog álmában, milyen piros a kis pofikája. Milyen fáradt lehet az én kis asszonykám, hiszen nagy utat tettünk. Talán túl sokat is kívántam tőle.
Nem, hiszen egész nap vidám volt s a fáradt ember nem kacag. De este a vacsoránál már elcsendesedett a kicsi. Bizony úgy hoztam fel ide. Lógott, lóbálódzott a fejecskéje. Kibon-tottam a poros kis bakancsokat és elbabuskáztam. Tente baba tente, - kis asszonyka tente.
Rozmaringos párna, - nagy dunyha a lábra, - nem megyünk ma bálba, - inkább hajukába.
Mondd szépen utánam, - bízzunk Jézuskába, - s álmunk nem lesz kába, - drága asszonykája, legszentebb virága - az egész világba - kinek nincsen párja.
Reggel. Hol van már a reggel? Hegyen-völgyön túljöttünk azóta.
Kis ház a tó partján s az ablakunk kikönyököl a tó fölé. Már hajnalban bekacagott a Nap és felcsiklandozott bennünket.
- Upre pupos, gyere az ablakba, nézd a vizet!
Ezer kis fodor táncol a sötétzöld tavacskán. Körül a hatalmas fenyők benyúlnak a víz fölé s a hegyhátak kiugró sziklái ráncos képüket simítják a tükörben. Tenger kis pisztráng-csemete rajzik az ablak alatt s az átlátszó tiszta víz rejtelmes sziklamélységek képét mutatja. Szemben a völgynyílásban zúgó hegyipatak kalapáló malmot hajt s az öreg fakerék ütemes forgására tajtékzó hullámok tódulnak a csendes vízre, hogy folyton táguló, táncoló, reszkető, elomló gyűrűkben elvesszenek a sima zöld tükörben. A szél hideg, a fák alatt a fűben a dér nyoma látszik, de itt a napon pompásan lehet lustálkodni.
Igen ám, de valahol kakukkol egy óra. Az idő halad s mi út előtt állunk. Brr. A víz hideg, hasító, de finom. Csipisz, ne spriccelj, mert ha én kezdek, nagy visítás lesz.
- Marianne! Halló Fraulein Marianne, jöhet a reggeli. Igen, ide a terasz sarkára, a napra.
Komplett, de mennyire komplett. Bravo Marianne, kávé habbal, jöhet. Császárzsömle vajjal, nagyon helyes. Mari-anne, hol a marme-lade? Te csipisz edd meg azt a tojást, mert kikapsz.
Víz, víz, kristálytiszta víz, nagy pohár, ne sajnáljuk. Kész? Tudod mit, most gyerünk csóna-kázni.
- Hol a lapát? Itt a lapát. Csücsti le a végére. Kabát fel, mert hűvös a szél. Gyi, te öreg batár. Hej, talán Noe apánk ezen utazott, de hogy Tell Vilmos idejében megvolt az holt biztos.
Ki a közepére! úgy és most lassú forgás a Nap körül. Csipisz, gyere ide mellém, ha mersz.
Várj, ide a praclit, ne visíts, hopsz, már itt is vagy és itt is maradsz.
- Nézd az öreg Bachkogel hogy bámul onnan a magasból. Mi az öregúr? Sose láttál még ilyet? Csakazértis, jusztis. Csipisz, ne zörögj, ha meglátják, had lássák!
- Látod, ha ott a két nagy fenyő között felnézel, ott a nagy szikla alatt, ott jön ki a forrás.
A Bachkogel másik oldalán meg Salinbad van a híres fürdő. Itt a forrás kis barlangból bugyog ki. Egyszer egy zivatar egy öreg favágóval hozott össze ott fenn. Behúzódtunk a kis barlangba s míg odakint dudált a szél, elmondta hogyan keletkezett a forrás.
Egyszer volt, hol nem volt, valahol északon élt két barát, akik egy szép napon elindultak zarándokútra a szentföldre. Mentek, mentek, mendegéltek, míg egyszer elértek a szomszéd völgybe. Besétáltak a nagy völgykapun és rótták az ösvényt mindig feljebb és feljebb. Egy-szer aztán elmaradt az ösvény és egy gyönyörű völgykatlanba kerültek. Körül magas falak, a falakon túl hómezők, - itt a világ vége, nincs tovább. A völgy csodaszép volt és gazdag.
Rengeteg málna, szamóca, minden. A sziklafal alól hatalmas forrás buzogott fel s két barát elhatározta, hogy itt maradnak remetének.
Teltek, múltak az évek és lassacskán híre terjedt, hogy él a hegyek között két barát, kik csodálatosan meggyógyítják a betegeket. Egyszer a hofburgi püspök arra vadászott. Űzték,
kergették a fiatal szarvast s az már több nyíltól sebesülve menekült mindig feljebb és feljebb a völgyben. Ahogy a püspök és kísérete felért a völgybe csodálkozva látta, hogy egy gyönyörű vízesés alatt keletkezett tóban két öreg szerzetes füröszti a sebesült szarvast. Egybevetve a dolgot a mendemondákkal, így derült ki és így lett nyilvános a gyógyító forrás.
Igen ám, de ahogy az ördög észrevette, hogy a beteg emberek mind odacsődülnek és meggyógyulnak mérges lett ám nagyon, hogy így majd később kerülnek a körme közé. Egy zivataros éjjel aztán nekiment fejjel a sziklának, hogy majd lyukat fúr a hegyen át és azon a forrást eltünteti. Fúrta magát mindig beljebb a kőbe, hogy minden csikorgott bele és mázsás kövek gördültek a hegyhátról lefelé. De kemény volt ám a kő s mire a fejét a hegy másik oldalán kidugta, - látod, ott ahol az a nagy letörés van - éppen akkor szólalt meg itt egy házikóban a kakas. Nagydühösen eltűnt erre az ördög, félmunkát tudott csak végezni. Mert igaz, hogy a fúrt lyukon a víz egy kis része átszivárgott ide, de arra már nem volt ideje, hogy a sókat is elkeverje, így hát a gyógyerő ott maradt. Itt meg ez a csendes kis tó képződött és azért olyan haragos zöld a vize, hogy az ördög nagy mérgére emlékeztessen.
- Itt a vége, fuss el véle!
- Azaz, hogy mi futunk, mert úgy látom itt az autónk. Gyerünk, ne várakoztassuk.
Indulás!
- Batyu egy, kettő, minden fel a kocsira. Kabát újra fel, pokróc a térdre. Marianne, Fraulein Marianne, grüss Gott und le-he-be-wo-o-h-l...
Töf-töf, gyerünk. Hajrá! Száguldunk!
Száguldunk. Sziklakapu, szoros, suhogó víz, dörgő falak. Éles kanyarok és recsegő fahidak. Szivárvány színekben permetező vékony vízesés, himbálódzó, letört, öreg fenyő a suhanó ár fölött, tajtékot túró sziklakölöncök a víz közepén.
Száguldunk. Erdő, sötét, rejtelmes. Felrebbenő madár, eliramló mókus, tovasuhanó, bólongató faágak. Mohos sziklacsoportok, pázsitos tisztások, zúgó kis patak, szarvasetető.
Száguldunk. Tágas völgy. Lankásan emelkedő, erdős hegyhátak, felül sziklakoronával.
Üdezöld réten apró tehénkék kolomppal. Frissen kaszált rendek és egymás mellé sorakozó, karóba szúrt szénaboglyák. Faragatlan léckerítések, elszórt házak. Fenn a magasban fehérlő tanyák.
Száguldunk. Falu. zegzugos, szűk utcák. Színes házak. Az ablakokban virág s a házak oldalát aprított tűzifarendek támogatják. Faragott gerendás ereszaljak. Hegyestornyú, bástya-falas templom, körül temető. Az utcán keresztbe áll egy tehén. A kőlépcsőn pufók szőke poronty az orrát túrja. A piactéren örökké csorgó kút, körül mosó asszonyok.
Száguldunk. Kapaszkodó szerpentin. Az oldalban kaszálják a sarjút. Patak zúg apró kis híd alatt s éles kanyarban térünk vissza hozzá. Most újra el, hogy ismét visszatérjünk. Kirakott kőfal és a hajlatban faragott Krisztus. Hervadt virág, öreg térdeplő zsámoly. A völgy tágul és mélyül, ahogy emelkedünk. Rejtett csúcsok ütik fel a fejüket egymás után. Távoli hómezők fénye villan a napon s a kanyarban nagy félkört ír le az egész kép. Kőlavinás letörés, otromba sziklák, erőszakos kéz tépése végig az oldalon. Majd újra erdő.
Száguldunk. Nyereg. Dús pázsit közt felcsillanó pocsolyák. Innen szivárog a forrás jobbra és balra. Elszórt facsoportok, szénégető gunyhó, kecskenyáj. A hosszú hegyoldalon lankás egyenesen ereszkedik az út alá.
- Száguldunk! Kicsikém ne félj, gyere bújj ide hozzám. Rohanunk. A szél vág, fák, bokrok suhannak tova.
- Nézd az egész völgy itt fekszik alattunk s mi száguldunk ezernyi képen keresztül.
Minden percben más képek, völgyek, faluk, tisztások, színek, illatok, zúgó víz, erdő, szikla, kék ég és ragyogó napsugár. És ez mind nekünk kettőnknek van. Azért oly szép minden, hogy mi örüljünk neki. Én vagyok a király és te vagy a királyné. Íme - bemutatom neked országo-mat! Mindenki néked hódol, a fű, a virág, a forrás, az erdő. Bókoljatok, itt a királyné! Látod,
ott az a kis borjú hogy bámul? Bizonyára meg van illetődve. Ne ficánkolj annyit, mert kihuppansz.
Tovább! Száguldunk! Emberek, kaszálók! Halló, itt hozom a királynét! Juhhuhujjj!
Kitartás! Szűkül a völgy, jön a katlan. Itt a kis vendégfogadó. Nagy kanyarral a ház elé.
Végállomás, kiszállni. Na, Kicsikém, most jön a kapaszkodó. Hallod a vízesést? Ehhez erő kell, kis pihenés javallva.
Kemény a sóskifli? Kész mulatság. Meleg a sör? Kész mulatság. El tudod képzelni drága Anyám, mennyit lehet nevetni egy ilyen öreg sóskiflin, a totyakos vendéglősnőn, az asztal körül settenkedő kutyán, az orromra szálló légyen, mindenen?
Itt a lócán jó. A Nap meleg, a szél hűvös, a kettő együtt kellemes. Az égből drótkötélen fenyőszálak ereszkednek alá és valahol egy fűrésztelep énekel.
- Gyermek, hiszen te álmos vagy! Hát ez aztán szép. Hogy azonban őszinte legyek, rám is nehezedik valami, minek következtében indítványozva lenne az indulás. A hágón túl tudok egy gyönyörű kis helyet, ott lesz a nagy déli pihenő.
- Hallod a dübörgést? Mindjárt kimegy az álom a szemedből. A katlanban döngeti a zuhatag a falakat. Gyerünk.
Rejtett, árnyas ösvény. A falak mindjobban szűkülnek. Sehol semmi kiút. A zúgás és dübörgés nő. Vízpor szitál mindenütt s a fák alatt óriási páfrányok terpeszkednek. Egyszerre fehér párafelhő gomolyog felénk s a dübörgés bömböléssé fajul. Itt a zuhatag.
Ezer óriás ökle csapkodja a sziklafejeket. De a szikla kemény és a lehulló tömegek szerte robbanva repülnek vissza felfelé, hogy millió gyöngyszemmé válva hulljanak ismét alá. Vég-telen gomolyban mindig újabb és újabb tömegek törnek elő, dühükben tajtékot túrva, folyton megsemmisülve, minden ütés után erőt veszítve, de rögtön újra születve, támadva szakadat-lanul. Felhőkben táncol a pára a katlan felett s a légnyomás okozta szélben ezer apró tű csípi az arcot. A simára csiszolt sziklák szegélyén dús pázsit és színes virág. Minden pillanatban kitéve a fenyegető árnak, de a párás levegőben csodásan virulva. Hullám hullám után dobban a kőre. A harc végtelen, de a katlan szélére kitúrt, letépett sziklakölöncök jelzik az erősebb felet.
- Asszonyom, ha úgy tetszik most egy kis kapaszkodó jön. A zuhatag fölé kell kerülnünk, hogy bejussunk a szorosba.
Szurdok. A falak majdnem összeérnek. A rejtelmes félhomályban tátongó szakadékban zúg alattunk a víz. Sziklába vágott ösvény, falépcsők, drótkötél. Félgömbre vájt óriás teknő, simára csiszolva. Derékszögű fordulat egymásra torlódó hullámhegyekkel. Most a mély sziklavályúból a víz fölénk kerül. A fejünk felett leomló, tajtékzó tömeg, mintha magával akarna ragadni minket. A szikla reng a korlát inog. Minden nedves és síkos s ha az ember az előtte kartávolságra leszakadó vizet nézi, szinte érzi hogyan emelkedik minden felfelé, mintha a sziklák őrülten vágtatnának az égnek.
- Madárkám, ne félj, ne nézz a vízre. Fogd erősen a kötelet és minden lépcsőre óvatosan lépj. Maradj mindig szorosan a nyomomban.
Minden egyöntetű sima, tömör, hajlított üveglap ível át a perem felső széléről. A víztömeg, hogy aztán számtalan szilánkra robbanva rohanjon tovább. A perem felett csendes rész van, itt szuszogunk egyet.
- Na, édes bogárkám, hát ne félj! Hiszen biztos az út, száz és száz ember megjárta már.
Nyomasztó ez a rettentő erő, de gyönyörű. Add ide a kezed, úgy, gyere szépen. Már rövid az egész, mindjárt fenn leszünk.
A falak újra összelapulnak s lépcső meredeken szökik a magasba. Nagy, S-betűs kanyarok függő hidakkal. Egy szélesebb részen az ár közepén sziklatorony, tetején magányos, csenevész fenyő. Vajon hogy került oda? Most újra alattunk a víz. Lenn, egy fényesre csiszolt öblös sziklateknőben örök körtáncát lejti egy bennrekedt szálfa.
A meredek falak lassan hátradűlnek. Itt-ott cserjék jelennek meg. Lankás részen kis, füves térségek. A dübörgés halkul, lassan elmarad. Kiérünk.
Napfény! Üdvözlégy napsütötte völgy! Csipiszkém gyere, felemellek a két karomba s úgy mutatlak be a Napnak. Öreg Barátom! Kacagj le mindig vidáman az én Asszonykámra, ne bújj soha sötét felhők mögé, mert ő a legszebb virágszál s néki napfény kell és kacagás. És ő a leggyávább nyuszi a világon, aki megijedt a víztől és én megijedtem, hogy ő megijedt, tehát mi megijedtünk - mert megijedtünk. De feljöttünk az alvilágból és most itt legöregebb barátom előtt kérdem a leggyávább nyuszit, hogy megérte-e az ijedséget?
- Na ugye, akkor semmi baj! Az út előttünk sima. Lankás emelkedőn sétálunk felfelé.
Most nézz körül és válassz magadnak fátyolt.
Fátyol vízesések, csipkefüggönyök gyönyörű völgye. Körül a magasból patak, patak mellett omlik alá. Itt átlátszó, sima üveglap, amott száz kövön megtörő csipkezuhatag.
Ködpárák szivárványába burkolt fátyol, csepp-csepp után hulló gyöngysorok, kiugró szikláról aláívelő vízfüggöny és fehér tajtékban táncoló uszály. Zsong, zenél minden. Minden lehulló sugár más hangon csacsog, együtt karban zúgva s a mélyből felhallatszik a zuhatag mély dübörgése.
Fenn a csúcsok között a gleccserek szelleme nyári álmát alussza s ezalatt millió kis hókristály menekül jégbörtönéből. A napfény kacagva biztatja őket s mire az őszi szelek felébresztik az öreg szellemet, igen megfogyatkozik hadserege. Szöknek mind körül, látod?
Jéggé dermedt hókristályok, hulló cseppek, vékony ér - szöknek dübörgő ár felé s az ragadja magával tovább őket. Hová? Mi erre, ti arra, szerencsés utat! Üdvözlöm a síkot, a völgyet.
Üdvözlöm Lombardiát, a Pó síkságát, a mesélő, öreg városkákat, a ciprusligeteket, az Adriai tengert.
Eljött a dél és eljött a pihenő. Mögöttünk a hágó sziklabirodalma. A vakító hómezőket eltakarják a hegyhátak és az erdő. Védett kis tisztás, selymes puha fű, csörgedező, kis ér, itt pihenünk.
- Öreg fenyőóriások itt mögöttünk!
- Valahol láttam egyszer egy festményt. Egy csúcsíves nagy templom karzatán, az orgona előtt szőkehajú gyermeksereg énekelt. A magas ablakokon színes sugárkévék áradtak be s a kicsinyek fejét aranyos glória borította. Most nézd a magas fenyőoszlopokat. Napfény nyalá-bok törnek át rajtuk s lenn a fűben a kis pihés kökörcsinek, mintha szőke gyerekfejek lenné-nek. Drága, pihés kis jószágok, a szájuk nyitva, mintha énekelnélenné-nek. Glóriás virágok, szőke gyerekfejek.
- Mondd édes Asszonykám, glóriás Madonnám, jövünk mi még ide zsoltárt énekelni? Egy
- Mondd édes Asszonykám, glóriás Madonnám, jövünk mi még ide zsoltárt énekelni? Egy