A közelmúlt magyar és lengyel történelmének nem lényegtelen fe-jezete a hazánk földjére menekült lengyelek sorsának alakulása a második világháború idején. A tények sokszor feledésbe merültek, máskor közömbösen haladtunk el mellettük, pedig a magyaror-szági lengyel menekültügy szerves része nemcsak a két nép barát-ságának, hanem a hitleri Németországgal szemben kibontakozó ellenállási mozgalmaknak is.
1939. szeptember közepétől a lengyel menekültek nagy tömege keresett menedéket Magyarországon, amit az évszázados len-gyel–magyar barátság, a földrajzi közelség és nem utolsósorban a Teleki-kormány magatartása indokolt, amely a lengyel menekült-ügyből állami kérdést alkotott. A fennálló törvények értelmében a katonai személyeket nem tekintették hadifogolynak, így róluk a Honvédelmi Minisztérium 21. osztálya gondoskodott, míg a pol-gári menekültek ügyét szociális kérdéssé nyilvánították. Róluk a Belügyminisztérium IX. Szegényellátási és szociális osztálya gon-doskodott. Viszont a magyar állam 1939 szeptemberében még nem számolt azzal, hogy közel fél évig 100 ezres nagyságrendű menekültről kell gondoskodni, így a kezdeti időben valóban voltak zavarok, aminek egyik oka az volt, hogy a lengyel menekültek nemcsak lengyel területről érkeztek, hanem Romániából is. Az összeomlás után mintegy 90 ezer lengyel a fennálló lengyel–ro-mán együttműködési szerződés értelmében Rolengyel–ro-mánia területén keresett menedéket, így a kormány is, de ott – német nyomásra
– azonnal szigorú internáló táborokban helyezték el őket, és az életkörülmények minimumát sem biztosították számukra.
A polgári menekültek esetében a magyar államnak rendőri ügyet kellett volna csinálni e kérdésből, amit nem akart, így komp-romisszumos megoldásként szociális problémává nyilvánította ügyüket. A BM IX. osztálya élén id. Antall József (1896–1974) állt, aki őszinte emberi érzésektől vezérelve biztosította ellátásukat, gondozásukat, engedte az irányításban és a végrehajtásban a Hit-ler-ellenes tevékenységet. Túl a szociális gondoskodáson, a mene-kültügy megszervezésénél figyelemmel kellett lenni az emigrációs élettel együtt járó összes problémára, így gondoskodni kellett a művelődési, az oktatási és az egészségügyi feltételek biztosításáról is. 1939 őszén még nem lehetett látni a háború kimenetelét, így a polgári és a katonai menekültügyet hosszabb távlatokban kellett megszervezni. A katonai és a polgári táborok megszervezésénél gondot okozott, hogy a menekültek többsége nem tekintette vég-leges tartózkodási helyének Magyarországot, és rövid félév lefor-gása alatt mintegy 60–70 ezer ember Jugoszlávián át Franciaor-szágba, illetve a Közel-Keletre távozott. Végleges képet csak 1940 májusára kaptak a felelős magyar minisztériumok és csak ezután kristályosodott ki az a kép, amit ma a szakirodalom állandóan fel-idéz. A polgári táborok nem fedték a szó igazi értelmét: területe azonos volt a helyet biztosító falu vagy város közigazgatási terüle-tével, ahol az elhelyezett lengyel menekültek családoknál laktak, differenciált napidíjban részesültek, munkavállalási engedéllyel rendelkeztek, biztosították gyermekeiknek a lengyel oktatási for-mákat, míg belső ügyeiket az emigrációs kormánnyal kapcsolat-ban álló, választott lengyel intézmények igazgatták. Természete-sen a nyílt lengyel szervezetek mögött ott álltak és működtek a lengyel ellenállás titkos központjai is, amelynek tevékenységét a magyar hatóságok nem akadályozták.
Természetesen a lengyel menekültekről való gondoskodás első szakaszában – 1939 szeptemberétől 1940 júniusáig – a magyar
ál-lam anyagi forrásai nem voltak elegendőek, így a társadalmi segít-séget is igénybe kellett venni. Ezt a támogatást az 1939 őszén meg-alakult Magyar–Lengyel Menekültügyi Bizottság fogta össze, amelyből kiemelkedett a Magyar- és a Nemzetközi Vöröskereszt, az angol, a francia, az amerikai és a dán, a svéd, stb. vöröskeresztes szervezetek anyagi segítsége. Az utóbbiak sorában kell megemlíte-nünk az Amerikai Lengyelek Szövetségét is, amely Budapesten külön irodát létesített és komoly támogatásban részesítette a tá-borok lakóit. A Menekültügyi Bizottság tagja volt kezdetben a Lengyel Követség, majd jogutódjaként a magyarországi lengyel menekültek érdekképviseletét képező legális szervezet, a Lengyel Menekülteket Védelmező Polgári Bizottság (röviden a Lengyel Polgári Bizottság), valamint közvetett formában – részben a Len-gyel Polgári Bizottságon, részben a Magyar Vöröskereszten ke-resztül – a Lengyel Vöröskereszt Magyarországi Kirendeltsége is, valamint a Lengyel Orvosok Csoportja.
*
A második világháború éveiben magyar földre menekültek létszá-ma körül mindig vita volt és lesz. Horthy Miklós emlékiratában a menekültek létszámát 240 ezerre, Kállay Miklós 300 ezerre teszi, miközben a menekültügyben részt vettek (id. Antall József, Balló Zoltán, Varga Béla stb.) 140 ezret mondtak. A létszám pontos megállapítását „zavarta”, hogy a hivatalos nyilvántartások is ellent-mondóak voltak, mivel a Magyar Vöröskereszt hivatalos jegyzéké-ben – Dávid Katalin adminisztrátor közlése szerint – 94 ezer gon-dozott volt, de a menekültek jelentős része nem vette igénybe a vöröskeresztes segítséget. A BM csak a polgáriakat vette figyelem-be, ami 39 459 fő volt, a HM 21. alosztályának nyilvántartásában – már a rendezett, a nagy evakuáció utáni helyzet szerint – 1940.
május l-i állapot szerint kb. 35 ezer katona szerepelt. Ezek a biztos, bizonyítható létszámok.
De: 1939 őszén jelentős lengyel katonai erők úgy mentek át Magyarországon Jugoszlávia irányába, hogy – szándékosan! – nem vettek igénybe semmiféle magyar nyilvántartást, pénzért vá-sároltak élelmiszert, miközben a magyar honvédség és csendőrség biztosította útjukat. Igy távozott Maczek lengyel tábornok páncé-los hadosztálya, akik majd a nyugat-európai harcokban tüntetik ki magukat. Folyamatos volt a szökés, a tábori nyilvántartásokban – ezért vezették be a tíznaponként létszámellenőrzést és zsoldfize-tést – gyakran egy név alatt két-három lengyel katona váltotta ma-gát, nehogy a bejelentés veszélyeztette volna a szökésben levő lengyel katonát. Valóban nagy szamárnak kellett lennie annak, aki ilyen háttérbiztosítás mellett fennakadt valamilyen ellenőrzésen.
Az itt működő titkos katonai kiképzés lengyel földre is küldött katonákat, míg onnan folyamatos volt a magyar földre történt szö-kés. A londoni Piłsudski intézet is elfogadta a 140 ezer főt, miköz-ben Biegański ezredes (lengyel hadtörténész) 1967-miköz-ben, majd 1970-es évek közepén úgy 30 ezerre tette a magyar földre mene-kültek létszámát. A még francia földön, 1940 őszén-telén felállí-tott lengyel hadseregben kb. 70 ezerre tették a magyar földön át menekült lengyel katonai kontingens létszámát.
Id. Antall József 1943-ban a Nemzetközi Vöröskeresztnek kül-dött jelentésében – Takáts Edittől jegyezve jelent meg a NVK Bul-letinjében – 110 ezer lengyelről beszélt, viszont volt még két év a világháborúból. Az is igaz, hogy Bartha Károly hadügyminiszter 1939 októberében – a nyilas képviselők támadásaira válaszolva – 15–20 ezer lengyelről szólt, miközben ekkor már az itt tartózkodó lengyel menekültek létszáma – a HM és a BM nyilvántartásokat összevetve – meghaladta az 50 ezret. A nyilas képviselők is akkor ennyit állítottak.
Adat van bőven, de 1946-ban a béketárgyalásokra kiküldött anyagokban id. Antall József a menekültek létszámát 140 ezerre tette, ez szerepel a nevével jelzett „Lengyel menekültek magyar földön a második világháború éveiben” c. könyvben is, valamint
Boldizsár Iván által összeállított – több nyelven is megjelent –
„Magyarország a világháborúban” c. könyvben is.
Sok az adat, ellentmondás, magam a kb. „100 ezer felett lehe-tett” formulát használom: mert alatta nem lehetett, csak felette képzelhető el, a háború végén 35 ezer volt hivatalosan a katona és polgári személy összlétszáma. Horthy és Kállay „túlzásai” nem sclerózist, hanem az ügy fontosságának dokumentálását feltétele-zi. Annak idején készítettem egy életinterjút Varga Bélával, aki 130 ezerről beszélt, mint felső létszámról, hiszen – szavai szerint –
„jöttek-mentek, az ördög tudta megszámlálni őket”.
Jelen kötet 205. oldalán közlöm a HM feljegyzései szerinti számadatokat, ezek a katonai menekültekre vonatkoznak, s ehhez még hozzá kell adnunk a polgári menekültek számát.