Latin kifejezésekből képzett latin szavak

A szóképzésekkel kapcsolatban már volt szó arról, hogy a skolasztikus latin nyelvszemlélet egyik fő jellemzője, hogy az aranykori klasszikus szókincs kizárólagos használata helyett lehetőséget biztosított arra, hogy a szerzők szabályos latin szóképzésekkel új kifejezéseket hozzanak létre. Peter Stotz a középkori latin nyelvvel foglalkozó munkájában nem véletlenül szánt külön kötetet a szóképzéseknek. Különösen a klasszikus szókészletből hiányzó elemekre koncentrálva, az alábbiakban Szerémi emlékiratából szemezgetünk jellegzetes, szabályos módszerrel képzett latin szavakat.

Főnév- és melléknévképzők

Stotz több mint ötven, a középkorban is használt főnév- és melléknévképzőt sorol fel munkájában.²⁰⁷ Az Epistola szövegében e képzők többségét megtalálhatjuk, mégsem célszerű ebben a fejezetben az összes ilyen suffixumot számba venni, egyrészt mert ez önmagában szétfeszítené a dolgozat kereteit, másrészt pedig teljes felsorolásuk nélkül is biztonsággal vonhatunk le általános következtetéseket Szerémi szóképzéseiről. Néhány példa megemlítése azonban tanulságos lehet.

a) Főnévből képzett melléknevek

A főnevekből képzett melléknevek gyakori képzője volt a latin szó tövéhez kapcsolt -alis vagy -ilis suffixum. E klasszikus szabályos képzés szerint jöhetett létre például az emlékiratban előforduló, és az aranykori szókészletben értelemszerűen hiányzó ’pápa’

207 STOTZ, Handbuch II 270–371.

főnévből a ’pápához tartozó’ vagy ’pápai’ jelentésű melléknév (papa > papalis).²⁰⁸ Az egyházatyák latinságában számtalan helyen előforduló, és Szerémi által is használt baptizmus görög eredetű szóból szintén ily módon hozták létre a baptizmalis melléknevet.²⁰⁹ Ugyanerre a képzési formára nyújt példát a más középkori forrásokban is megtalálható, eredetileg ’hús’ jelentésű caro főnévből képzett carnalis melléknév. A carot a keresztény latinságban már ’test’ jelentésben, akár pejoratív értelemben is használták, amelyre a legkézenfekvőbb forrás talán Jeromos Vulgatája.²¹⁰ A magyar forrásokban pedig a carnalis melléknevet előszeretettel kapcsolták a frater főnévhez az

’édestestvér’jelölésére.²¹¹

Már az antikvitásban kedvelt melléknévképző volt az -osus (-a, -um), amelyet a középlatinban is széles körben alkalmaztak. Szeréminél számos ilyen képzővel ellátott kifejezés fordul elő, természetesen jó részüket már az ókorban is használták (bellicosus, studiosus, gratiosus stb.). Ezen túlmenően vannak azonban olyan szavak, amelyekkel a klasszikus latin szókészletben még nem találkozunk. Ilyen a consanguineusból képzett consanguineosus.²¹² Ez a kifejezés azért figyelemreméltó, mert sem az MKLSz-ben sem más szótárban nem szerepel. A consanguineus alakot mind az ókorban, mind pedig a középkorban melléknévként és főnévként egyaránt használták, vagyis Szerémi egyszerűen leírhatta volna melléknévként, ám ő egy bonyolultabb megoldást választott. A főnévnek tekintett szóhoz kapcsolta az -osus képzőt, és így állította elő a consanguineosus melléknevet. Hiába nincs a szóra konkrét adatunk más forrásból, maga a képzés teljesen szabályos, megfelel a latin szóképzés szabályainak. Ennek analógiája az Epistolában szintén megtalálható, de a magyar és az európai középkori latinságban is adatolható conscientia főnévből képzett conscienciosus melléknév is.²¹³

b) Igéből képzett főnevek

Az klasszikus latin nyelvben általános az igéből -tor (-sor, -ator) suffixum segítségével képzett főnév, ami nemcsak a középkorban, hanem a reneszánsz idején alapvető képzési mód maradt. Az Epistolában is sok ilyen típusú szó található, de ezek nagy része már az antik szerzőknél is előfordulnak (pl. ductor, tortor, vector). Vannak azonban itt is középkori fejlemények (pugillari > pugillator=’harcos’, adorare >

208 EPISTOLA=WENZEL fol. 37^r=103.

209 EPISTOLA=WENZEL fol.89^v=279.

210 HERMAN,Vulgáris latin 82.; VULGATA Iob 7,5; Ps 56,5; Mt 26,41; Mc 10,8. stb.

211 MKLSZ II/1 56–57.

212 EPISTOLA=WENZEL fol. 8^r=11.

adorator=’imádkozó’).²¹⁴

Szerémi kedvelt főnévképzője még a -sorium/-torium. Természetesen ez sem egyedi vonás, a középkori latin nyelvben ez egy elterjedt és széles körben használt képző volt.²¹⁵ Segítségével hoztak létre semleges nemű, elsősorban eszközöket vagy épületeket jelölő főneveket. Hogy csak egy-egy példát említsünk az emlékiratból, Szerémi eszközre az aspersorium=’szenteltvíz-hintő’ szót, az épületre pedig az ’ebédlő’ jelentésű refectoriumot használja. Mindkettőre a Magyarországi Középkori Latinság Szótárában is van adat, ahogy az adiuvo igéből képzett adiutorium főnévre is, amely a hazai forrásokban először Hartvik legendájában fordul elő, de a zsolozsma szövegében is mindennapos használatban volt (Adiutorium nostrum in nomine Domini).²¹⁶ Vannak viszont ilyen suffixummal ellátott egyedinek tűnő szavak is. Az egyik a szövegben két alkalommal előforduló fabricatoria, amely a szövegkörnyezet alapján egyértelműen I. declinatiós nőnemű szó, jelentése

’szerszám’. Stotz a felsorolásában említ a középkor folyamán főnévképzőként létezett a -aria/-eria suffixumot, de ez esetben mégsem erről van szó, hanem itt is a -toria suffixum járul a főnévhez.

Adverbiumok képzése

Már a középkorvégi vidéki írásbeliséget vizsgáló Neumann Tibor is rámutatott arra, hogy a korabeli deákság rendkívül kedvelte az -iter adverbiumképzők használatát.

Szeréminél is tömegével jelentkeznek az ilyen adverbiumok (fideliter; fortiter; celeriter;

firmiter stb.).²¹⁷ Itt is leginkább azok a különlegesek, melyeknél az -iter képzők olyan melléknevekhez csatlakoznak, amelyek nem is a III. declinatóba tartoznak, vagyis helyesen -iter helyett puszta -e képzőt szoktak használni (firmiter, noviter, viviter).²¹⁸

Az egyházi latin hatására gyakori a középkori latinságban a praepostios + adverbium összetételű adverbiumok (pronunc; protunc; exnunc; extunc; abinde; superinde). A felsoroltak közül viszont Szerémi egyedül az extunc adverbiumot használja lényegében a tunc jelentésében, bár azt feltűnően sokszor.²¹⁹

A praepositio + participium leggyakoribb összetételei közül (ad presens; de presenti; ex adverso; e converso; per consequens; in continenti) Szerémi csupán az e

213 EPISTOLA=WENZEL fol. 127^v=400.

214 EPISTOLA=WENZEL fol. 19^v=44; fol. 21^v=51.

215 STOTZ, Hanbuch II 80.

216 MKLSZ I/1 70.

217 EPISTOLA=WENZEL fol. 4^r=2; fol. 4^v=3; fol. 5^r=4; fol. 5^r=5 stb.

218 EPISTOLA=WENZEL fol. 5^r=5; fol. 13^v=25; fol. 15^v=32.

219 EPISTOLA=WENZEL fol. 9^r=13; fol. 11^v=20; fol. 12^v=22 stb.

converso adverbiumot alkalmazza mintegy tíz alkalommal.²²⁰

Végül az Epistolában az önálló jelentést nem hordozó praefixummal ellátott adverbiumok közül az insimul nevezhető általánosnak. Olyannyira kedvelte Szerémi, hogy az eredeti simulnál gyakrabban használja.²²¹

A foglalkozás- illetve mesterségnevek képzése

Az antikvitásban és a középkorban megvoltak azok a bevett suffixumok, amelyekkel a különböző foglalkozás vagy mesterségneveket képezték. Az egyik legelterjedtebb a már fentebb is említett -tor/-ator főnévképző, aminek segítségével számos foglalkozásnevet képeztek (pl. mensa > mensator, tricesima > tricesimator).²²² Ezek közé a képzők közé tartozik még az az Epistolában is megtalálható -arius is (apoteca > apotecarius, thezaurus

> thezaurarius).²²³ Noha ez utóbbi suffixummal képzett szóval sok feliraton találkozhatunk, Herman József arra is felhívja a figyelmet, hogy e kifejezések nem feltétlenül tekinthetők vulgárisnak, elképzelhető, hogy csak speciális jelentésük miatt nem maradtak fenn a magasabb szintű irodalmi szövegekben.²²⁴ A középkori latin nyelvhasználatban a foglalkozásnevek képzésére a harmadik kedvelt módszer volt a különböző főnevekhez kapcsolt –ista suffixum. Szerémi is nagy előszeretettel használ ilyen szavakat (altar > altarista, bombarda > bombardista, campana > campanista), de ezek a középkori magyarországi latinságban is létező és dokumentálható kifejezések.²²⁵

A legérdekesebb és a földrajzi elterjedést tekintve különlegesnek tekinthető képző a főnévhez kapcsolt -par/-parius/-parus. E képzőkkel kapcsolatban elmondható, hogy döntően a Magyar Királyság és csatolt részein használták. Teja Erb tanulmányában felvetette azt az eshetőséget, hogy a képzés nem a paro I. coniugatiós ige csonkulásából származik, hanem az általánosan használt -arius képző p convocanssal kiegészített alakjából, melyet a pelliparius analógiájára képeztek.²²⁶

Ez a tetszetős elmélet nem meggyőző. Már Stotz felhívta arra a figyelmet, hogy a képzés párhuzama inkább a -fex/-fer/-ger lehetett. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy talán nem is a -fex, hanem inkább az utóbbi kettő tekinthető jobb kiindulási alapnak. Stotz elmélete felé billenti a mérleg nyelvét az is, hogy az első adatunk éppen nem a -parius,

220 EPISTOLA=WENZEL fol. 11^v=19; fol. 11^v=20; fol. 17^r=37 stb.

221 EPISTOLA=WENZEL fol.21^v=52; fol. 23^v=58; fol. 28^r=71 stb.

222 HARRINGTON, Med. Lat. 11.

223 EPISTOLA=WENZEL fol.18^r=41; fol. 21^r=50 stb.

224 HERMAN, Vulgáris latin 83.

225 MKLSZ I/1139;MKLSZ I/3 348; MKLSZ II/124.

226 ERB, Mittellatenisch.

hanem a -par forma. Kétségtelen tény, hogy a későbbiekben a -parius jóval nagyobb számban fordul elő a forrásokban, ám erre jó magyarázat lehet, hogy az írnokok a vulgárisabbnak ható -par képzőt az egyszerűbben ragozható és latinosabb ható -parius suffixummá alakították át. A nagy forráspusztulás miatt persze biztosat nem lehet állítani, de a legkorábbi alak inkább ezt az eshetőséget támasztja alá. Mindenesetre látható, hogy az ily módon képzett szavak nem az igényesebb latin nyelvben, hanem kifejezetten az oklevelekben, és különösen a -par a vulgáris nyelvhez közelebb álló forrásokban lelhetők fel. Legnagyobb számban a városi jegyzőkönyvekben maradtak fenn ilyen szavak (vitripar, mensipar, sellipar).²²⁷ Szerémi csupán egy kifejezést használ a -par képzővel, de azt következetesen és rendszeresen: Bakócz Tamás esztergomi érsek neve mellé előszeretettel illeszti az alacsony sorból való származására utaló rotipar azaz ’kerékgyártó’ elnevezést. A -par képző jelenléte a szövegben megint csak az Epistola köznyelvi jellegét erősíti.

Főnévből képzett igék

Az európai és a magyarországi középkori latinságban a főnevekből és a melléknevekből döntően az -are és az -izare képzőkkel alkottak I. coniugatiós igéket.²²⁸ Ezek olyannyira elterjedtek voltak, hogy a főnévből és melléknévből előállított igék szinte kizárólag e módszer segítségével jöttek létre. Természetesen e képzési mód gyökerei is az antikvitásba nyúlnak vissza, ahol könnyen találhatunk ilyen típusú igéket (lacrima >

lacrimare, somnium > somniare, dogma > dogmatizare, evangelium > evangelizare stb.), bár a görög eredetű -izare képzőt inkább már a keresztény szerzők használták az írásaikban.²²⁹

Az Epistolában mindkét képzésre bőven akad példa. Főnevekből és melléknevekből képzett -are végű igék: contentus > contentare; toxicum > in+toxicare; trufa > trufare, ulna > ulnare stb.²³⁰

A korabeli gyakorlatot követve a késő antik keresztény latinság kifejezéseit és általában a görög eredetű főneveket pedig Szerémi is rendszerint az -izare képzővel létrehozott igealakokat használja (baptizma > baptizare, sollemnis > solennizare, chorea >

chorizare, forum > forizare). Nyilvánvaló, hogy ezek a szavak az általánosságban a latin szókincs részét képezték, nem Szerémi önálló képzései. A néhány máshonnan nem adatolható szóalkotás viszont megfelel a skolasztikus nyelvszemléletnek.

227 Lásd Teja ERB gyűjtését: ERB, Mittellateinisch 73–75.

228 HARRINGTON, Med. Lat. 12–13.

229 STOTZ, Hanbuch II 378–390; HERMAN, Vulgáris latin 83.