A fenti okokból kifolyólag rendkívül fontos feladat, hogy az elemzést megelőzően definiáljuk azt a nyelvhasználatot és az ehhez kapcsolódó forrástípusok körét, amelyhez viszonyítva értékeljük majd az Epistola nyelvét. Habár ezt a korábbi kutatók, köztük Erdélyi sem tette meg, ítéletükből arra következtethetünk, hogy alapvetően a normalizált humanista nyelvhasználatot tekintették mintának, vagyis azt a latinságot, amellyel annak idején a hazai iskolai oktatásban maga is találkozott. Ez pedig egy ilyen szöveg esetében alapvető módszertani hiba, mivel a humanisták mesterségesen létrehozott latin nyelve igen távol állt a késő középkor és a kora újkor Európájában és Magyarországán még sok helyütt gyakorlatban használt nyelvtől. Ha tehát abból indulnánk ki, hogy a humanisták által használt latin a mérce, akkor az Epistolában az ettől a mintától való eltérések egyszerű összegyűjtése után csak arra a következtetésre juthatunk, hogy Szerémi műve „hibás”,
„romlott” latin nyelven íródott. Hozzátesszük, hogy a megközelítésünk cseppet sem számít újszerűnek. A középlatin filológiával foglalkozó kutatók már régen rámutattak arra, hogy a magyarországi középkori latinságról készített első átfogó elemzésében Mészáros Ede abba a súlyos hibába esett, hogy a magyarországi latint nem az európai középlatinnal, hanem a klasszikus latin nyelvvel állította párhuzamba, és az utóbbihoz viszonyított eltéréseket, magyar sajátosságokként értelmezte.102 Mészáros kritikájának eredményeként ma már általános az a nézet, hogy egy középkori szöveg esetében a mérce elsősorban az, hogy mennyire illeszkedik a korabeli középlatin nyelvhez, és csak másodsorban számít, hogy miként viszonyul a klasszikus, illetve humanista latinhoz. Jóllehet az Epistola a 16. század közepén keletkezett, mikor a humanisták által normalizált nyelvhasználat már Magyarország perifériáján is terjedőben volt, ám azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy Szerémi György az 1500-as évek első évtizedében járt a kamonci, majd később a gyulai plébániai iskolába, ahol az ifjú növendékeket ekkor még döntően a hagyományos középkori módszerrel és szellemben oktatták. Ebből következően mércének nem a humanista, hanem a humanizmust megelőző középlatin nyelvhasználatot kell tekintenünk.
102 MÉSZÁROS, De cultu. Mészáros szemléletével fordultak szembe például: GUOTH, A magyarországi latinság; ISTVÁNYI, A középlatin filológia.
A nyelvi elemzés előtt mindeképpen tisztáznunk kell a disszertációban használt terminológiát. A 16. század első felében alapvetően két nagy nyelvhasználati csoportot különböztetünk meg, a klasszikus-humanista és a skolasztikus latint. Az előbbi csoport meghatározása viszonylag egyszerű feladat. Ebbe a körbe tartoznak azok a művek, melyek a későókori antik minták szerint, vagyis a humanisták által már „megtisztított” nyelven íródtak. Ez a nyelv hozzávetőlegesen a 16. század második felére vált uralkodóvá Magyarországon, de terjedése már a 15. század végétől kezdve folyamatos. Noha elsőre a skolasztikus latin definíciója is kézenfekvő, azt hangsúlyozni kell, hogy ebbe a fogalomkörbe nyelvileg meglehetősen változatos minőségű szövegek tartoznak, amelyeket majd több nagyobb csoportra lehet bontani. Ha röviden akarjuk megfogalmazni a jelentését, akkor azt mondhatjuk, hogy ebbe a körbe tartozik minden olyan nem klasszikus humanista nyelven szerzett írásmű, amely ortográfiaialag, lexikológiailag, alaktanilag és mondattanilag a humanista nyelvtisztító mozgalom előtti jellegzetességeket mutat. Ez persze felületes definíció, hiszen skolasztikus latin az Európában és Magyarországon a 13.
századtól uralkodó, a humanizmust megelőző skolasztikus nyelvtisztító mozgalom eredményeként létrejövő latin nyelvhasználatot jelenti. Mivel jelentősége elsősorban a szókincsben érhető tetten, főbb ismérveit bővebben ott fogjuk kifejteni. A skolasztikus latin rendkívül változatos, ebbe a nyelvhasználati rétegbe különböző műfajú és igényességű szövegek tartozhatnak. Neumann Tibor például éles különbséget tesz a prehumanista latin és a „deák latinság” között, amelyek különbözősége elsősorban minőségi jellegű.103 Az előbbin az igényesebb, (királyi) kancelláriai nyelvhasználatot értjük, amelyre még nem hatott a humanizmus. Ha az ilyen latinságra szerzőt akarunk felhozni, leginkább Thuróczy Jánost mondhatnánk, de nyelvi szempontból Vitéz János is leginkább ide sorolható. Az utóbbi csoport, az ún. „deák latinság” leginkább gyűjtőfogalomként fogható fel. Ide sorolunk minden alacsonyabb igényű írásművet, vagyis ebbe a körbe tartoznak a prehumanista nyelvhez mérten jóval szerényebb színvonalú, a vidéki írásbeliséghez tartozó oklevelek, missilisek egy része, a számadáskönyvek és a bírósági jegyzőkönyvek.
Végezetül fontos még tisztáznunk, hogy mit jelent a szövegben gyakran előforduló középlatin és vulgáris latin terminus. Nyilvánvaló, hogy a középlatin alapvetően a klasszikus-humanista latinságtól eltérő nyelvhasználatot jelenti, vagyis a fogalomkörbe a prehumanista, a skolasztikus vagy a „deák latinság” egyaránt beletartozik. A vulgáris latinról a későbbiekben lesz még szó, itt csak felületesen annyit érdemes rögzítenünk, hogy
103 NEUMANN, Szapolyai 15–16.
ide értünk az antikvitástól kezdve minden olyan nyelvi jelenséget, amelyek a szakirodalom alapján elkülöníthetők a klasszikus iskolai latintól, vagyis az élőbeszédben használt latinhoz köthetők. Azt mindenképpen hozzá kell tennünk, hogy a vulgáris latin számos jellegzetessége éppen a középlatinban élt tovább, vagyis a két nyelvhasználat között vannak átfedések.
A fentieket figyelembe véve meggyőződésünk, hogy bár az Epistola nyelvi elemzésekor a klasszikus-humanista nyelvhasználatot az összehasonlításban fel kell használni, tágabb értelemben a késő antik vulgáris és európai középlatin, szűkebb értelemben pedig a 13–16. századi magyarországi skolasztikus latin nyelvhasználatban elterjedt formákhoz kell viszonyítani. Ezt a nyelvet pedig természetesen nem az egykorú humanista munkák, hanem a humanizmus magyarországi megjelenését megelőző időszakban született művek, valamint a gyakorlati nyelvhasználatot tükröző, nem irodalmi igényű forrásaink, a missilisek, egyéb oklevelek és számadáskönyvek képviselik.
Szerencsére a 19. század végéhez képest számos, a középkori latin nyelvhasználatra vonatkozó új és megbízható kézikönyvvel és szótárral rendelkezünk, amelyek nagymértékben megkönnyítik a kutatók munkáját.104 Mivel a szótárak elsősorban szövegkiadásokból készülnek, természetesen fennállhat a veszély, hogy Erdélyihez hasonlóan hibás szövegek alapján alakítunk ki véleményt, a magyarországi példák esetében azonban az MKLSz adatait tovább keresve számos esetben megtalálható az adott mű kézirati változata is, és ez alapján azok könnyen visszakereshetők és ellenőrizhetők.
104 A nyelvi elemzéshez alapvetően két kézikönyvet használtunk fel, Peter Stotz többkötetes munkáját, és Harrington középkori szöveggyűjteménynek bevezetőjét. Nagy segítségünkre volt, és mintegy mintául szolgált Neumann Tibor sajnos kiadatlan szakdolgozata, valamint Körmendi Tamás Szent István nagyobbik legendájának nyelvi elemzése.