Az Epistola vulgáris nyelvekből képzett latin szavai

A filológusok számára mindig különösen érdekesek azok a szavak, amelyeket a szerző saját anyanyelvéből vagy más korabeli beszélt népnyelvből latinosít. Ezért most az Epistolából is – a teljesség igénye nélkül – néhány vulgáris szóból képzett kifejezést emelünk ki, megvizsgáljuk azok keletkezését, esetleges középkori előfordulásukat,

187 LexMA V 1722–1726: ’Lateinische Sprache und Literatur’.

188 BOURGAIN–HUBERT,Le Latin 62–63.

189 SZOVÁK, Supplementum 25.

190 BARTAL,Glossarium XI–XII.

191 BOURGAIN–HUBERT,Le Latin 104.

különösen arra koncentrálva, hogy mely középkori forrástípusokban találkozhatunk velük.

A többi korabeli országhoz hasonlóan ugyanis a magyarországi latin nyelv szókincsbővülésének is ez volt az egyik legelterjedtebb formája.¹⁹³

Bartal Antal az említett tanulmányában azt a két módszert is világosan elkülönítette, amellyel a szerzők a középkori latin szókincset gyarapították.¹⁹⁴ Szerinte a vulgáris szavakat vagy rag nélkül írták bele a latin szövegbe, vagy azokat ragokkal ellátva alakították át latin kifejezésekké. Nézetét annyiban kell korrigálnunk, hogy a képző nélkül leírt és a szövegben nem ragozott szavakat nem a latin kifejezések, hanem a vulgáris szórványelemek közé kell sorolni, hiszen azok valójában „idegen testként” ékelődnek a latin szövegkörnyezetbe. E megfontolásból lentebb csak a latin képzővel ellátott és ragozott vulgáris szavakat fogjuk figyelembe venni.

Vulgáris szavakból képzett latinosított névszók

Szerémi szövegében számszerűleg legtöbb ilyen latinosított kifejezés főnév vagy melléknév. A középkori szerzők a főnevek esetében többnyire úgy jártak el, hogy a vulgáris nyelvből vett tőszavakhoz szabályos latin képzőket (-us, -um, -o, -trix, -tor stb.) illesztettek és az így kapott latinosított szavakat a képző által meghatározott declinatiós csoportban szabályosan ragozták. Az Epistola vulgárisból képzett névszóiról általánosságban elmondható, hogy döntően az I–III. declinatióba tartoznak, de bizonyos képzővel a IV. declinatióba is kerülhetnek.

I. declinatiós szavak

A szövegben igen kis számban találkozunk az I. declinatióba tartozó latinosított szavakkal. Ilyen az okleveles forrásainkban többször előforduló magyar ’suba’ kifejezés, melyet a más középkori scriptorok is az -a végződéséből kifolyólag -a tövű főnévként kezeltek és ragoztak.¹⁹⁵ Az Epistolában a suba nemcsak alany, hanem tárgyesetben is többször felbukkan (subam),¹⁹⁶ ami nem hagy kétséget a felől, hogy latin szónak kell tekintenünk.

Hasonló a helyzet a szintén öltözéket jelentő, és csupán két alkalommal előforduló

192 SZOVÁK,Supplementum 46.

193 Uo., 24.

194 BARTAL,Glossarium XI.

195 HÁZI, Sopron I/3 317; DL 26354.

196 EPISTOLA=WENZEL fol. 61^r=187; fol. 61^r=188.

’guba’ szóval kapcsolatban.¹⁹⁷ A guba a suba analógiájára szintén egy I. declinatiós egyszer hímnemű, másszor nőnemű kifejezés.

Végezetül ide sorolhatjuk még a ’tarisznya’ jelentésű tranizta szót is, jóllehet ez esetben nem lehetünk teljesen biztosak abban, hogy vulgáris kifejezésről, vagy annak latinosított változatáról van szó.

II. és IV. declinatiós szavak

Jelentősebb csoportot képviselnek a II. és IV. declinatióba tartozó vulgáris szavakból képzett latin kifejezések. Az Epistolában ezek a szokásos képzési módot követve az eredeti tőszóhoz illesztett -us vagy -um, illetve -atus képzőkkel bukkannak fel.

A fenti módszer szerinti képzés cseppet sem számít egyedinek a magyarországi középkori nyelvhasználatban, sőt, mivel ezek némelyike olyan hivatali címeket takar, amelyek értelemszerűen a jellegüknél fogva tömegesen fordulnak elő a forrásainkban. A két legkézenfekvőbb példa az ’ispán’ és a ’bán’, amelyeket Szerémi a bevett gyakorlat szerint ispanus, illetve banus formában ír le, bár ez utóbbi leginkább ’albán’ jeletésű vicebanus alakaban fordul elő a szövegben. Mindkettőt többnyire a tőszóhoz kapcsolt -us képzővel alakították latin szóvá.

A II. declinatiós alak mellett kisebb számban előfordul a tőszóhoz kapcsolt –atus képzővel előllított IV. declinatióba ragozható forma is (ispanatus, banatus). Hozzá kell tennünk azonban, hogy itt nem Szerémi önálló képzéséről beszélünk, hiszen mindkét kifejezés mindkét képzéssel régóta a magyarországi latin szókészletébe tartozott.

Vannak azonban olyan vulgáris kifejezések is, amelyek nem a magyarországi forrásainkban találhatók, és olyanok is, amelyek mindeddig az Epistolában használt alakban és jelentésben csak Szerémi szövegében fordulnak elő. Az előbbire a lengyel latinságban megtalálható hotmanus lehet példa, az utóbbiakra a botus/botum, fucarus, pontus/pontum, costum, illetve grobatus. E szavak eredetéről és magyarázatátáról a Szómagyarázatok fejezetben lesz szó. Itt elég annyit megállapítanunk, hogy e kifejezések latinosítása is a megszokott tőszó + -us, -um, -atus képzővel történt.

II. és III. declinatióba tartozó szavak

A képzés alapján II. és IV. declinatióba egyaránt sorolható szavak mellett az

197 EPISTOLA=WENZEL fol. 48^r=145.

Epistolában vannak olyan vulgáris kifejezések, amelyek a hol II., hol pedig III.

declinatióba kerülnek. Ez egyrészt rávilágít arra, hogy ezek a szóképzések nem mereven meghatározottak, hanem többnyire szabadon választottak voltak, másrészt viszont utalhat az Epistola szerzőjének felületességére, arra, hogy Szerémi munka közben nem adott túl sokat a nyelvi igényességre és a következetes szóhasználatra.

Vegyes képzésű hadi kifejezés a nazando, amellyel Szerémi a naszádokon szolgáló katonákat nevezi meg. A ’naszádos katonát’ az MKLSz cédulái szerint a nasada szóból az igen gyakori -ista mesterségképzővel hozták létre (nasadista, -ae m.), Szerémi azonban a

’naszádos’ a nasada szót egy nazálissal és -o képzővel kibővített szóalakkal jelöli (nazando, -onis m.), de következetlenül, mivel a III. declinatióba tartozó képzés mellett többször -us képző segítségével II. declinatiós hímnemű szóként írja (nazandos, nazandi).¹⁹⁸

Az MKLSz adataihoz viszonyítva kissé szokatlan módon képzi Szerémi a ’hajdú’

szót. A bevett forma a középkorban, de például Ishvánffy Miklósnál is a haido, vagyis a magyar szó utolsó hoszú u betűjének o-ra változtatása, amely így a haido, -onis szótári alakot eredményezi.¹⁹⁹ Szeréminél tizenegyszer fordul elő, de a fentitől eltérő alakban (hayduko, hayduco, hayduno).²⁰⁰ Látható, hogy a középkorban bevett képzési forma helyett, ahol a ’hajdú’ utolsó betűje helyére került az -o, Szerémi a teljes szót kiírja, és a képzőt egy c (k) vagy egy nazális n kötőhangzó beiktatásával csatolja a tőszóhoz. Ez a képzett alak sem az MKLSz-ben, sem pedig Bartal Glossariumában nem található meg. Ez utóbbi szótárban viszont előfordul a képzés tekintetében hasonló alak, a hajdukus, ami pedig két alkalommal az Epistolában is előfordul.²⁰¹ E példából jól látszik, hogy maga a képzés nem egyedülálló, Szerémi csupán annyit változtatott, hogy nem a II. declinatiós -us, hanem a III. declinatiós -o képzőt kapcsolja a tőszóhoz. Ameddig más forrásból nem kerül elő hasonló szóalak, addig a Szeréminél olvasható haydukot vagy haydunot egyedinek kell tekintenünk.

Két olyan török eredetű kifejezéssel is találkozunk az emlékiratban, amelyek -o képzővel III. declinatiós illetve -us képzővel II. declinatiós paradigma szerint is ragozódhatnak. Az egyik a ’csausz’ latin nyelvű alakja, amelyet Szerémi mindössze két alkalommal használ, ám akkor különböző ragozási paradigma szerint. A pluralis genitivusi

198 EPISTOLA=WENZEL fol. 41^r=118.

199 ISTHVÁNFFY, Historia 89; 171 stb.

200 EPISTOLA=WENZEL fol. 57^r=176; fol. 69^r=216 stb.

201 BARTAL, Glosszárium 303; EPISTOLA=WENZEL fol. 65^r =202; fol. 67^v=210.

chauzorum a chauzus nominativusi alakra utal,²⁰² egyszer viszont a pluralis nominativusi chauzones jelenik meg a szövegben, amit értelemszerűen a chauzo, -onis m. szótári alakra vezethetünk vissza.²⁰³ A feldolgozott forrásaink alapján erre egyelőre sem magyar, sem külföldi forrásokban nincs példa.

Ugyanez a helyzet a Magyarországon ekkor már jól ismert török haditerminussal, a

’janicsár’ ragozásával is. Szerémi két ragozási osztályban is használja, III. declinatiósként -o (iagnichar-onibus), illetve II. declinatiós hímneműként -us képzővel (ianiceri).²⁰⁴ Az MKLSz adatai szerint ez utóbbiról vannak csak adataink a középkori forrásokban, vagyis a chauzohoz hasonlóan a III. declinatiós képzés számít egyedinek.

III. declinatiós szavak

A középkor folyamán a szerzők a vulgáris szavakat előszeretettel látták el -o vagy -io képzővel, hogy így hozzanak létre III. declinatióba sorolható új latin szavakat. Az Epistolában is a legnagyobb latinosított névszócsoportot ezek a III. declinatiós szavak adják, melyeknek jelentős része azonban már a magyarországi középkori latin írásbeliségben széles körben ismertek és használatosak voltak. Miként az ispanus esetében, e szavaknál sem érdektelen számunkra, hogy milyen forrástípusokban találhatók meg. Az Epistolában előforduló ilyen képzőkkel ellátott szavak sokszor kifejezetten a Kárpát-medencében élő társadalmi csoportok esetében figyelhető meg. Ilyen a speciálisan magyar, de előfordulását tekintve az egyik leggyakoribb szó a ’jobbágy’ latin megfelelője, a iobagio.

A középlatinban ugyanezzel az eljárással került szintén III. declinatióba a ’huszár’

katonai terminus is hussaro formában.²⁰⁵ Szerémi a középkorban használatos képzést követve huzaroként nyolc alkalommal használja, de külön érdekesség, hogy három esetben a könnyűlovas katonát huzarként írja.²⁰⁶ Ez esetben erős a gyanú, hogy nem latin kifejezésről van szó, hanem Szerémi kiesve a latin gondolkodásból, a szót automatikusan magyarul írta le.

Végezetül meg kell említeni, hogy szintén III. declinatiós latin kifejezést képez Szerémi az egy alkalommal előforduló ’orosz’ szóból is (horozo).

202 EPISTOLA=WENZEL fol. 84^r=263.

203 EPISTOLA=WENZEL fol. 86^r=270.

204 EPISTOLA=WENZEL fol. 84^r=262; fol. 105^v=332; fol. 43^v=128.

205 MKLSZ IV 303.

206 EPISTOLA=WENZEL fol.64^v=200; fol. 64^v=201; fol. 68^r=211 stb.

Vulgáris kifejezésekből képzett igék

Vulgáris szavakból képzett latinosított igék jóval kisebb számban fordulnak elő a kéziratban. Közéjük tartozik az elsősorban a keresztény szókincsben elterjedt görög eredetű -ιζειν szuffixummal képzett clopernizo.

A másik kifejezés a sodreo / sodro már jóval szokatlanabb. A magyar szóból képzett (lásd Szómagyarázatok fejezet) latin ige egyetlen ragozott előfordulásából a pontos szótári alakot sem lehet kikövetkeztetni. Képzését pedig különlegessé teszi, hogy a vulgáris szót II., III. vagy esetleg IV. coniugatiós igévé alakítja Szerémi, holott az általános gyakorlat az egyszerűbb I. coniugatiós képzést részesítette előnyben.