A disszertáció két nagy szerkezeti egységének végén, de még a két glosszárium előtt érdemes röviden összefoglalni a fenti vizsgálat eredményeit. A dolgozatban elsődleges célunk az volt, hogy Szerémi György Epistolájának nyelvhasználatát, azon belül ortográfiáját, szókincsét, alaktanát és mondattanát a korábbi kutatáshoz képest jóval alaposabban elemezzük, majd ennek alapján értékeljük, és a szöveget elhelyezzük a késő középkori és kora újkorban ismert latin nyelvhasználatban. Fel kívántuk hívni a figyelmet az eddigi kutatás hiányosságaira és esetleges tévedéseire, valamint a Szerémi nyelvére vonatkozó korábbi sommás megállapításokat is szerettük volna árnyalni.
Az Epistola kéziratával kapcsolatban két olyan fontos kérdés merült fel, amelyekre lényegében több mint száz éve nem született megnyugtató válasz. Az egyik, hogy vajon a fennmaradt kéziratot Szerémi vetette papírra, vagy csupán egy egykorú másolatról van szó.
Még ha a korábbi kutatás számos olyan másolási hibát vélt felfedezni a kéziratban, melyek csupán a humanista írásmódhoz viszonyítva számítanak hibának, valójában középkori ortográfiai sajátosságokról van szó, akkor is sok olyan szöveghelyet vehetünk számba, amelyek egyértelműen másolási hibaként értékelhetők. A kéziratra vonatkozó fejezetben kiemelt példák arra mutatnak, hogy a ránkmaradt szöveg nem autográf, ezt pedig mindig figyelembe kellett venni az Epistola nyelvi elemzése során.
A kézirattal kapcsolatos másik mindmáig egyértelműen nem tisztázott probléma, hogy vajon a szöveg végéhez csatolt Epistola flebilis (Tatai-levél vagy „Kesergő levél”) Szerémi műve vagy egyik káplántársáé, talán Tatai Miklósé. Az nem lehet kérdés, hogy a
„Kesergő levél” elbeszélője nem Szerémi György, és Erdélyi László nagy valószínűséggel helyesen azonosította személyét Tatai Miklós káplánnal. Mindazonáltal a kutatás jelenlegi állása szerint a levél nyelvi és stilisztikai jellemzői azt mutatják, hogy azt maga Szerémi György vetette papírra. Ráadásul a fogalmazás nyelvileg olyan közel áll az Epistolához, hogy Wenzel felvetése is erősen megkérdőjelezhető, miszerint Szerémi egy magyar nyelvű levelet fordított le latinra. Ezzel összefüggésben úgy gondoljuk, igaza lehet Szádeczkynek és Farkas Gábor Farkasnak abban, hogy a levél talán azért született, hogy Szerémi egy harmadik „forrással” is alátámassza II. Lajos meggyilkolásának történetét, és a harmadik elbeszélő szerepét egyik káplántársára, Tatai Miklósra ruházta.
Ahogy a cím is utal rá, a dolgozat középpontjában az Epistola nyelvi elemzése állt. A középlatin filológiai kutatás jelenlegi szemléletéhez igazodva az emlékirat nyelvét nem a klasszikus humanista nyelvhasználat alapján kell megítélnünk, mivel akkor csupán
ismételni lehetett volna azt az Erdélyi László óta máig tartó tételt, hogy Szerémi egy
„hibás”, egyenesen „romlott” latin nyelvet használt. Másrészt pedig azért sem lett volna megalapozott ez a fajta megközelítés, mert a dolgozatban is kifejtett álláspontunk szerint Szerémire lényegében sem a korabeli humanista eszmeiség, sem annak nyelvesztétikai elvei nem voltak hatással. Mindezeket figyelembe véve pedig, amennyiben a korabeli középkori nyelvhasználat alapján értékeljük a mű nyelvezetét, akkor a korábbi értékelésekkel szemben jóval árnyaltabb és pontosabb képet alakíthatunk ki a szövegről.
Az egyértelmű számunkra, hogy ha nem is vesszük figyelembe a másoláshoz köthető szöveghibákat, az Epistola nyelve még akkor is feltűnően csiszolatlan, távol áll tőle az irodalmi latin nyelvre jellemző igényes megformáltság. Ezen túlmenően a leginkább az okleveles forrásokból megismerhető kevésbé igényes „deák latinsággal” sem állítható tökéletes párhuzamba, és nem kizárólag a rögzült kifejezések hiánya miatt. Az igaz, hogy a szöveg nyelve természetesen rengeteg szállal kötődik a korabeli skolasztikus középlatinhoz, hiszen a késő középkori hazai iskolákban a növendékeknek többé-kevésbé ugyanazt a latint, ugyanazokkal a módszerekkel tanították, ezért pedig természetes, hogy bizonyos fokig a „deák latinság” egyik ágának tekinthető, és nyilvánvaló hasonlóság van a két nyelvhasználat között. E kategórián belül azonban meg kell különböztetnünk a hivatalos, jogi terminológián, és formulákon alapuló nyelvhasználatot az Epistolában, az oklevelekben, valamint egyéb forrásainkban elszórtan olvasható köznyelvi, „vulgáris latintól”. A nyelvi elemzés és a különböző latin nyelvtípusok szerint írott forrásokkal való összevetés segítségével arra a következtetésre jutottunk tehát, hogy a hasonlóságok ellenére Szerémi műve a késő középkor és kora újkor élőbeszédben használt latinjának, vagyis „vulgáris latinjának” egyedülálló forrása. Nem arról van szó, hogy az Epistola nyelve tökéletesen leképezi a kor beszélt latinját – hiszen mégiscsak írott formában maradt ránk –, hanem sok olyan nyelvi jellegzetesség van a műben, amelyek alapján vulgáris elemekkel erősen befolyásolt szövegnek tekinthető. Ez leginkább annak tudhatók be, hogy Szerémi tollát munka közben nem vezették magasztos esztétikai elvek, művét a korabeli latin köznyelv szerint vetette papírra.
Külön fejezetet szántunk még a dolgozatban az emlékirat latin szavainak és a magyar kifejezések és frazémák elemzésére, magyarázatára. Ennek során számos, részben Bartal glosszáriumában is megtalálható kifejezés jelentését pontosítottuk (epilenticus, allare, spacium), a vulgáris szavak többségének eredetét feltártuk (costum, grobatus, kola stb.), valamint bizonyos egyedi szóalakok magyarázatára is kísérletet tettünk (allare, castor, kanchia > akanchia stb.). E fejezet eredményeit a dolgozat végén szereplő latin
glosszáriumban kamatoztattuk. Ugyanez a helyzet a szövegben szereplő magyar nyelvű kifejezésekkel is, amelyeknek az eddigi kutatás nem szentelt kellő figyelmet. A latin kifejezésekhez hasonlóan a magyar szavak, szókapcsolatok, mondatok értelmezésére, eredetük feltárására is kísérletet tettünk. Amellett, hogy a legtöbb glosszának most jelenik meg először részletes magyarázata, mindenképpen pozitív eredménynek gondoljuk, hogy tisztázni tudtuk az eddig lezáratlan vita tárgyát képező zemet szó jelentését, valamint a totoknak vadalma figei szólás az eddigieknél pontosabb magyarázatát is sikerült megadnunk. Ettől függetlenül úgy véljük, hogy a későbbiekben a régi magyar nyelvvel foglalkozó kutatóknak érdemes lesz jóval alaposabban elemezniük az Epistola magyar kifejezéseit.
Az Epistolában szereplő latin nyelvű közmondás (Sub molli pastore/pastori lupus lanam caccat/kakat) eredetének és az írásban fennmaradt forrásainak elemzése alapján megerősödött bennünk azt a nézet, hogy Szerémi a művének megírása során nem, vagy csak alig támaszkodott írott forrásokra, munkája során kitüntetett szerepe volt az oralitásnak.
Jóllehet Szerémi életére vonatkozóan egyelőre olyan új források nem kerültek elő, amelyek eddigi ismereteinket alapjában megváltoztatták volna, mégis az eddigi adataink újbóli átgondolása révén Vid V. Jeromossal egyetértve továbbra is hajlunk arra, hogy a brassói számadáskönyvekben szereplő Szerémi György azonos az Epistola szerzőjével. Az újragondolásra csupán azért volt szükség, mert az újabb szakirodalomban ezt – igaz óvatosan – megkérdőjelezték.
Reméljük, hogy a fenti összefoglalás meggyőzően bizonyítja: nem volt hiábavaló a Szerémi-kutatás mindeddig még megfelelően nem tisztázott problémáit újra elővenni, mert még ha minden kérdésre ma sem lehet biztos választ adni, az újragondolás során mégis számos részprobléma megoldható.