(Megjelent: A magyar felnőttoktatás története, Konferencia dokumentumai, Debrecen, 1997.
okt. 6-8., Szerk.: Maróti Andor, Rubovszky Kálmán, Sári Mihály, Magyar Művelődési Intézet, Debreceni KLTE Művelődéstudományi és Felnőttnevelési Tanszék, stb., Budapest, 1998., 384. p., 197-199. p.)
Az a tétel, miszerint a felnőttoktatás a felsőoktatás szerves részének tekinthető, az 1970-es években egyre több „igenléssel” találkozott szerte a világban.
Úgy gondolom, hogy egy korábban elkezdődött és azóta is tartó folyamatról van szó, ami nem ért véget az általam elemzett korszakkal.
A felsőoktatási szakemberek mai napig sem fogadták el és fogadták be automatikusan és egyértelműen a felnőttoktatást. Jogos aggályok hangzottak és hangzanak el még ma is sokfelé a világban a témát illetően, így Magyarországon is.
A felnőttoktatás „kötelező” felvállalásával az egyetemeken és a főiskolákon ugyanis megváltozik a szervezés hagyományos jellege és megnő az oktatói terhelés, amit szintén másként kellene szabályozni mint korábban.
Az oktatói terhelést már a 70-es évekre elburjánzott esti és levelező képzések oly mértékben megnövelték, hogy nem csodálkozhatunk azon, hogy pl. Magyarországon a modern szemléletű távoktatás csak ún. kísérletek szintjén valósulhatott meg. (Sok más országban az oktatói tevékenység szerves részeként beszámítják a távoktatásban kifejtett tevékenységet.) Magyarországon az 1970-es évek elején már köztudomású volt, hogy a felsőoktatás hallgatóinak szinte a fele olyan képzési formában részesült, amit levelező és esti tagozati képzésnek neveztünk és, ami egyértelműen felnőttoktatási formának minősült. A tagozati elkülönítés azonban mind a szervezést, mind pedig a tartalmi módszereket illetően sok esetben hiányosan történt meg. Ezen azt értem, hogy sem a pedagógia, sem az andragógia elvei nem érvényesültek kellően e keretek munkálatai során. A zavarokat a „fedezet nélküli diplomák” számának megnövekedésében lehetett kézzel foghatóan tetten érni és nyilvánvalóvá tenni az oktatáspolitika számára.
Hasonló felismerésekre lehetett jutni a felnőttek posztgraduális, vagy másképpen szólva a diploma utáni továbbképzések területén.
Alapképzés
Magyarországon a különböző pedagógiai folyóiratok hasábjain számos bírálat, és még több helyi kísérlet ismertetése látott napvilágot, amelyek mind a munka mellett felsőfokú tanulmányokat folytató felnőttek gondjai megoldására irányultak. A legtöbb probléma az óvónő-, a tanító- és a tanárképző főiskolai szinten jelentkezett. Az ezen oktatási intézmények – főleg levelező – oktatásában jelentkező problémák elemzésével foglalkozó cikkek a legtöbb esetben helyi, egyedi kísérletekről, a változtatásra irányuló próbálgatásokról számoltak be. Sem e munkálatok, sem pedig azok kísérleti eredményei nem váltak országos méretűvé.
1970 és 1980 között átfogó – felsőfokú felnőttoktatásra irányuló – országos kutatások a Felsőoktatási Pedagógiai Kutatóközpontban folytak (az FPK 1969 és 1980 között működött). E kutatásokban és a kutatások irányításában magam is részt vettem.
Az FPK kutatásainak első szakaszában (a 70-es években) meghatározásra kerültek a kutatandó témák és a módszerek. Ennek értelmében olyan oktatási területeket kutattunk, amelyek az esti és levelező oktatási formák közé tartoztak és amelyek képzési céljaikban megfeleltek az anyaintézményekben folyó nappali tagozatos oktatásnak.
A helyzetfeltáró munka kettős irányt követelt:
- egyrészt segítséget kívánt nyújtani az esti és levelező képzés jövőjét meghatározó oktatáspolitikai koncepció kialakításához,
- másrészt az esti és levelező képzés szervezetének, metodikájának tanulmányozása, körülhatárolása révén a fejlesztés gyakorlati lehetőségeit kívánta bemutatni.
Az FPK munkatársai által készített előtanulmányokat, tervtanulmányokat és kutatási beszámolókat az oktatás hatékonyságát fokozni kívánó eljárások és módszerek kísérleti kimunkálása követte.
E munkálatok közül ma is említésre méltóak az alábbiak:
1. A szekszárdi és a veszprémi területi konzultációs központ megszervezése és működtetése 1973 és 1976 között. E konzultációs központok – nevüknek meg-felelően – a területükön, azaz a megyéjükben élő, munka mellett felsőfokú tanul-mányokat folyató felnőttek számára szerveztek, segítő céllal tanár-diák találkozásokat, ahogy akkoriban mondtuk konzultációkat. Felsőoktatási intézménytől függetlenül bárki a megyéből igénybe vehette az FPK által szervezett és finanszírozott támogatást.
2. A pécsi távoktatás-módszertani kísérlet szervezése 1973 és 1980 között.
Magam is tagja, majd témavezetője voltam az FPK (Felsőoktatási Pedagógiai Kutatóközpont) vezette távoktatási kutatócsoportnak. E munkacsoport nem elszi-getelten dolgozott, hanem más – felnőttoktatással foglalkozó – intézményekkel kooperálva, nevezetesen az Országos Pedagógiai Intézettel és a Népművelési Intézettel közösen próbálta megvalósítani a modern értelemben vett távoktatást Magyarországon. A jó együttműködésre példa: az 1974-es Tihanyi Távoktatási Konferencia, ahol először került sor a távoktatás fogalmának meghatározására, majd a Soproni 1976-os Távoktatási Konferencia és a III. Országos Távoktatási Tanácskozás Budapesten 1978-ban.
A „pécsi távoktatás-módszertani kísérlet” néven ismertté vált feladat-együttes csak nevében volt „kísérlet”. Fedőnévnek is mondhatjuk. Senki előtt nem volt kétséges, hogy a tanítási-tanulási folyamat teljessé tételével emelhető az oktatás hatékonysága. A feladat ellátásához szükséges anyagi fedezetet az 1972-es párthatározat biztosította. Célkitűzéseit, amelyek a tanítási-tanulási folyamat vezérlésére, irányítására vonatkoztak oly módon, hogy változatlanul kellett hagyni a hagyományos levelező tagozat szervezeti kereteit, a főiskolai tanárképzésre koncentrálva valósítottuk meg. A Pécsi Tanárképző Főiskola vállalkozott a távoktatási eszközök és módszerek gyakorlati kimunkálására és kipróbálására, ezért lett a neve „pécsi távoktatás-módszetani kísérlet”. A szellemi kezdeményezés és az anyagi támogatás az FPK-ból érkezett és odafutottak be az oktatási eredmények is további elméleti feldolgozásra. A mintegy tíz tanszék közel 50 tantárgyat oktatott távoktatással három egymást követő évfolyam hallgatói számára.
A pécsi felsőfokú távoktatásban 3 x 300 fő, összesen 900 hallgató vett részt.
Összegzés:
1. A Pécsi Tanárképző Főiskolán végzett távoktatási tevékenységet, az ottani levelező tagozati oktatásba – általunk – bevezetett és alkalmazott távoktatási eszközöket és módszereket, valamint azok gyakorlati eredményeit önálló kötetben publikáltuk 1977-ben (Kovács Ilma (szerk.): Távoktatás a Pécsi Tanárképző Főiskolán (1973-1977) Bp., 1978., FPK., 203 p.)
2. Amikor 1997-ben visszatekintek a fent vázolt távoktatási munkálatokra nagy megbecsüléssel gondolok a tanulás támogatását megvalósító oktatói és szervezői gyakorlati tevékenységre.
3. Mint említettem a „kísérlet” névvel illettük a fenti feladat-együttest. Politikai döntés hívta életre, előre megszabott szervezeti keretben és előre meghatározott időtartamra. Bár hatékonyságvizsgálatra nem került sor, az anyagi eszközök biztosítása révén a kormány konkrét támogatást nyújtott a legtöbb problémával küszködő – felsőfokú felnőttoktatási terület – egy ötödén hat éven keresztül.
4. A kutatás területén olyan elméleti eredmények születtek, amelyeket a filozófus is komoly ismeretelméleti tettként minősített. E kutatási eredmények hasznosí-tására – sajnálattal kell elismernem – nem került sor. 1980-ban más oktatás-politika irányított, az ún. kísérletet lezárták. Az FPK is megszűnt 1980-ban.
Diplomások képzése és továbbképzése A felnőttoktatás része a diplomások képzése és továbbképzése.
A magyar szakirodalomban erre a tevékenységre – vegyesen – két kifejezést használtak akkoriban: a posztgraduális képzés és a továbbképzés elnevezéseket. A téma kutatója (szintén FPK munkatárs) előszeretettel használta a „diploma utáni képzés illetve továbbképzés”
terminust mivel a fentiek közül az egyiket túl szűknek, másikat pontatlannak tartotta.
A diplomások képzése, továbbképzése formai oldalát tekintve kétféleképpen folyt: az egyik az önképzés (mivel olyan szakembereknek szólt, akik 15-18 évet tanultak már iskolai, egyetemi irányítás mellett, tehát tudtak önállóan tanulni!), a másik az intézményekhez kapcsolódó, szervezetten folyó képzés.
Az intézményekhez kapcsolódó képzéseket az alábbiak szerint csoportosították:
1. szakjogász, szakközgazdász, szakmérnök, szakorvos, szakgyógyszerész, információs szakember, szakfordító, tolmács és szakállatorvos képzés;
2. mérnökközgazdász- és gazdasági mérnökképzés;
3. főiskolai végzettségűek (műszaki, agrár- és közgazdász végzettségűek, pedagógusok) számára egyetemi diploma megszerzése, egyetemi végzettségűek részére második diploma megszerzése (MKKE, jogász, pedagógus);
4. pedagógusok, közgazdászok, orvosok mérnökök, jogászok, üzemmérnökök, üzemgazdászok, állatorvosok továbbképzése;
5. vezetőképzés és -továbbképzés;
6. tudományos képzés és továbbképzés (tudományos továbbképzési ösztöndíj, egyetemi doktori cím megszerzésének folyamata, egyetemi oktatók és kutató, valamint kutatóintézeti kutatók továbbképzési formái, a tudományos minősítés megszerzése, egyetemi oktatók pedagógiai képzése).
Az intézményes képzések és továbbképzések nemcsak felsőoktatási intézmények által kerültek megszervezésre, hanem vállalatok vagy társadalmi szervezetek révén is.
Az FPK vonatkozó kutatásai felszínre hozták a képzések jogi jellegű problémáit és természetesen azok pénzügyi vetületeit is. Ezen túlmenően a problémák egy része központi rendezést igényelt, olyan új szervezeti egységek létrehozását, amelyek az egyes továbbképző intézmények munkájának koordinálásával és a továbbképzés elvi kérdéseivel is foglalkozik.
Ilyen kérdések voltak a pedagógiai és az oktatáspolitikai kérdések. Feltárásra kerültek a hallgatók kiválasztásával kapcsolatos gondok, az előképzettség nem kellő figyelembevétele, és a kornak megfelelően a szervezettség „túl iskolás” jellege is.
Összefoglalva: az FPK ez irányú kutatásai nem kapcsolódtak gyakorlati munkákhoz, így
„csak” elméleti eredményekre emlékezhetünk 1997-ben.
*
Befejezésképpen a felsőoktatás és a felnőttoktatás viszonyára szeretnék ismét utalni.
Az andragógia mint diszciplína művelése már javában folyt Magyarországon egyetemi felnőttnevelési tanszéki keretben a 70-es években (Debrecen KLTE, Budapest ELTE, Műszaki Egyetem). Az andragógiai ismeretek elsajátítása azonban még ma sem jelenik meg az egyetemi, vagy főiskolai oktatói követelményekben.
*