KURI-város 1923

A Bauhaus 1923-as Nemzetközi építészeti kiállításán Molnár nem csak a Vörös kockaházat állította ki.

A modell mögötti falon baloldalt függött egy nagyméretű perspektivikus rajz, amely két párhuzamosan álló magasházat ábrázolt a köztük futó úttal.³⁶⁰ A rajzot Molnár képeslap formájában sokszorosította, onnan tudjuk, hogy a lap alján a KURI-Út felirat vonul végig kilenc nyelven.³⁶¹ Vagyis ez a terv is a KURI-eszmét képviselte, s a kiállításon való szerepeltetése a csoport ritka nyilvános megjelenései közé sorolható. A sémát Molnár később továbbfejlesztette, axonometrikus képe a Bauhausbücher-sorozat első kötetébe is bekerült 1923-as évszámmal.³⁶² A kétszintes lakások alaprajza a frankfurti Német Építészeti Múzeum gyűjteményében található.³⁶³ Ez a házterv lett az alapja Molnár ideális várostervének, melynek négy tervlapját 1925-ben a Mentor-könyvesboltban rendezett kiállításán mutatta be,³⁶⁴ s amelynek madártávlati képe az 1933-ban kiadott Új építés című füzetben is szerepel 1923-as évszámmal és hosszabb magyarázó szöveggel.³⁶⁵

A szövegben elsősorban az említett háztípusról esik szó, magáról a városról elég keveset tudhatunk meg. „Fenti tervem – írja Molnár – a magas lakóháznak, 10-16 emeletes sorháznak gondolatát elsőízben vetette fel. Az egyes lakások 2 emeletsorra terjedő lakásrészekből állanának, amelynél fent az emeleti járdákról megközelíthetően van a nappali rész A) és alatta a háló emelet B) hatalmas terasszal. Keletre és nyugatra vagy csak délre néző ablakokkal a higiéniai követelményeknek megfelelően ellátott, tehát »betájolt« házsorokból állana a város lakónegyede. A tipizálásnak, amely a technizált nagyipar munkamódszere, szociális jelentősége van az ebből a lakásmódból következő várostervben: megszűnnek a jobb és rosszabb fekvésű utcák, mindegyik egyenlő távolságra van a munkahelyekhez és a pihenést szolgáló parkokhoz (2), valamint a cityhez (3)”.³⁶⁶

Tíz évvel a terv születése és két évvel a „Kol-ház, kol-város” kiállítás után a magasház terv és a racionális építés még aktuálisnak tűnhetett Molnár számára, a korábbi városterv – úgy tűnik – kevésbé.

Ez lehet az oka annak, hogy a távlati képhez tervezője nem fűzött részletes magyarázatot. Megtette viszont korábban. Kassák Dokumentum folyóiratának első számában jelent meg egy „Város. Feltétele, követelményei” című cikk, a KURI-város képével illusztrálva.³⁶⁷ Az írást nem jegyezte névvel senki, az aláírás helyén „Berlin 1925” áll, mellette pedig egy kis négyzetet láthatunk, melynek oldalai az egyik irányban forgószerűen túlnyúlnak. Az ábra erősen emlékeztet a KURI-manifesztum fölé helyezett átlós fekete négyzetre, az éleit meghosszabbító felirat-csíkokkal. Molnár szerzősége egy Theo van Doesburgnak írott levélből egyértelműen kiderül,³⁶⁸ csak az a kérdés marad megválaszolatlan, miért nem vállalta a publikációt, sőt próbálta az olvasót a városnévvel és évszámmal megtéveszteni. Nincs

360 A XIII. számú Bauhaus-album 09. számú fotóján jól látható a képbe balról belógó perspektíva. (Archív der Moderne, Bauhaus Universität, Weimar). Lásd: Bauhaus-Alben 4 (2009), 41.

361 Fénykép képeslap formátumban. Magyar Építészeti Múzeum, Lt.sz.: 74.01.195.

362 Gropius, Walter (1927), Internationale Architektur, München-Berlin: Albert Langen Verlag. p.104.

363 Klotz (1989), 60, (43. ábra).

364 Molnár Farkas építészeti munkái. Kiállítás 1925. március 22-től április 18-ig. Mentor könyvkereskedés, Andrássy út 17.

Eredeti kiállítási leporelló az MTA Művészettörténeti Kutatóintézet Magyar művészek lexikonában.

365 Molnár (1933), 4.

366 Uott.

367 [anonym] „Város”, Dokumentum 1. évf. 1. sz. (1926. december) 17-20.

368 „Etwas wird sicher für styl Interessant sein: mein stadt. Aufsatz mit abbildungen. Statistik. Wohn- und betriebsystem, verkehr, usw. Ein kontralecorbusierstadt! Also wenn sie es wollen. Wenn ich von kassák zurück senden lassen und

übersetzen.” (Egyvalami biztosan érdekes lesz a De Stijl számára: a várostervem. Cikk képekkel. Statisztika. Lakó- és üzemi rendszer, közlekedés stb. Egy ellen-lecorbusier város! Szóval, ha akarja, visszakérem Kassáktól és lefordítom.) Molnár Farkas levele Theo van Doesburgnak 1925. május 9-én. No. 133. Doesburg-archívum, Rijksdienst Beeldende

Kunst/Netherlands Office for Fine Arts, The Hague & Van Moorsel Donation. Köszönöm Csáki Tamásnak, hogy a levél másolatát a rendelkezésemre bocsátotta.

egyértelmű magyarázatunk, de többféle feltételezésünk is lehet erre. Műegyetemi fegyelmije után talán nem tartotta ésszerűnek az emigrációból éppen hazatért Kassák baloldali lapjában szerepelni. Vagy tudta, hogy Kassák Forgó Pált kérte fel építészeti rovatvezetőnek. Vagy a legvalószínűbb verzió: Molnár a konkurens Új Föld szerzője volt, melyet a kommunista Tamás Aladár és a Kassákkal korábban összekülönbözött Bortnyik szerkesztett. Elgondolkodtató az évszám és a hely megjelölése is. Semmi adatunk nincs arra, hogy a KURI-város terve az 1923-as Bauhaus-kiállításon szerepelt volna. Molnár egy cikkéből viszont tudjuk, hogy Le Corbusier „Ville contemporaine”-tervének fotóit és rajzmásolatait a kiállítás nemzetközi részlegében volt alkalma megismerni.³⁶⁹ Feltételezhetjük, hogy ez a nagyszabású terv adott neki ösztönzést arra, hogy a KURI-Út rendszert komplett várostervvé dolgozza át. Lehet, hogy ez a munka hosszabb időt vett igénybe, de nem valószínű, hogy két évig tartott volna. Arról sincs tudomásunk, hogy Molnár 1923 és 1925 között Berlinben tartózkodott volna. Ezért az 1925-ös évszámot és Berlint, mint a terv születésének helyszínét csak a tudatos dezorientáció eszközeként tudjuk felfogni.

A cikk módot ad arra, hogy Molnár várostervét részletekbe menően megismerjük, és összehasonlítsuk más ideális várostervekkel. Mint láttuk, a terv alapja a KURI-Út lakóház-típusa, melynek sávjait sokszorozva (a madártávlati képen 5, az alaprajzon 6 sáv fut egymás mellett) alakul ki a városstruktúra A-betűvel jelzett eleme. A húszemeletes, 62 méter magas és 12 méter széles lakóház-sávokat 110 méter távolságra helyezi egymástól. Az ötsoros változatban az A-elem teljes szélessége így 610 méter lesz. A város szerkezete szabályos négyzetháló, melynek éleit a 2000 méter hosszú A-elemek alkotják.

A vonalak kereszteződésénél 610x610 méteres négyzetes tér alakul ki (B-elem), ahol a középületek (igazgatás, irodaházak, bankok, üzletházak) kapnak helyet a sávházak magasságát meghaladó tornyokban. A vonalak által határolt parkosított negyedbe (C-elem) kerülnek a sportterek, fürdők, iskolák, színházak, múzeumok, de tiszta üzemű ipartelepek, vagy akár magánvillák is – egyedi igények szerint.

A város közlekedési rendszere a struktúrához igazodik. A szempontokat így fogalmazza meg a szerző:

„A legrövidebb idő alatt, legkevesebb energiapazarlással elérhető legyen a város bármely pontja. A nagy távolságok a föld alatt. Középtávolságok a földszinten. Kis távolságok az emeleteken.” A kereszteződési pontok (B-elemek) egyben a földalatti gyorsvasút állomásai, ahonnan a legtávolabbi lakás is 15 perces sétával gyalog elérhető. Mivel a teher- és személyforgalom nagyobb része a föld alatt zajlik, a felszíni forgalom minimális. A sávházak között húzódó kétsávos utak tehát gyakorlatilag lakóutcák, a helyi forgalmat szolgálják. A gyalogosoknak elválasztott úthálózatot építenek ki, részben fedetten.

Külön számítások szólnak a laksűrűségről. Egy öt sávból álló, 2 kilométer hosszú lakóegyüttesben tízezer lakás van, mintegy ötvenezer lakóval. A teljes sávszélesség területéből 24 m² esik egy főre. A hektáronkénti népességszám valószínűleg igen magasra jönne ki, ha csak az A-sávokat számolnánk, tekintettel azonban a 4 km² területű C-negyedek alacsony beépítettségére, a végeredmény feltételezhetően jobb, mint a régi városok sűrűn beépített belterületén. A nyolc A-negyedből, négy B-negyedből és négy C-B-negyedből álló városnak 500 ezer lakosa lenne, négy ilyen egység adja ki a 2 milliós népességet.

A leírásból többet tudunk meg a lakóházakról is. Szerkezetük acélvázas, belül 6x6 méteres pillér-raszterrel, kétoldalt 3x6 méteres sávval, mely egyik oldalon emeleti gyalogutcát hord, ahonnét a lakások bejárata és 3,9 m belmagasságú nappali szintje nyílik, míg a kétszintes lakás 2,9 m belmagasságú hálóemeletéhez a másik oldalon egymástól elválasztott teraszok csatlakoznak. „A lakások szélessége a pillérközökhöz igazodik: van 1 pillérköz széles (6,5 m), másfél pillérközös (10 m) és két pillérközös (13,5

369 Molnár Farkas: „A jövő városa, a mai város rendje”, Magyarság 1924. november 9. 8.

m). A lakás szobákra osztása tetszés szerint történhetik. A külső falak nagyrészt üvegből vannak, a homlokzati frontra esők ablakosak.”

Molnár szerzősége mellett szól a cikk néhány meglepő gondolata, részletekbe menő technikai és esztétikai javaslata. A földalatti forgalomról írja: „Módunkban van ezt a leggazdaságosabban hullámos esésekkel kiépíteni, hogy a pálya legnagyobb részét a golyós csapágyakkal ellátott kocsik az esés erejéből fussák be”, Vagy javaslata a városkép egyhangúsága ellen: „A teljes egyformaság azonban a tájékozódásra lenne veszedelmes. Itt új eszközökkel kell dolgozni. A színes városjelöléssel. Vörös, kék, sárga az uccák iránya, fekete-fehér variációk az emeletmagasság megmutatására.” Ebben az ötletben nem nehéz ráismerni a De Stijl színelméletére.

A korra jellemző, ahogyan a tervező behatárolja városa alkalmazási területét. „Középégövi terület.

Baktérítőtől – Ráktérítőig. Sík, vagy mesterségesen nivellált, síkba hozott vidék. (…) Internacionális várostípus, Európa – Amerika – Ausztrália. Az élet-standard társadalmi egyöntetűsége, (…) kollektív termelési és elosztási rendszer. (…) minden embernek kijáró fény, levegő, térmennyiség hiánytalan kiutalása. A lehetséges legnagyobb kényelem, mozgási szabadság (…) Teljes higiénia.” Szándéka szerint univerzális érvényű, a modern, technikai civilizáció igényeinek és lehetőségeinek megfelelő javaslat. Megérdemli tehát az összehasonlítást a húszas évek más hasonló ideális városterveivel.

Az építészek tízes-húszas évek fordulóján készített ideális városterveiből nem csak a jövő nagyvárosáról kapunk gyakran részletekbe menő képet, hanem a kívánatos társadalomról alkotott elképzeléseikről is. Bruno Taut (1880-1938) a világháború alatt vetette papírra és 1919-ben publikálta Stadtkrone-tervét.³⁷⁰ A könyvben néhány vázlatos nézet- és alaprajzzal, távlati képekkel és hosszas (gazdasági számítást is magában foglaló) leírással ismerteti elképzelését. A 3 milliós népesség befogadására tervezett település 7 km sugarú körbe foglalható, két tengelyre szervezett, hierarchikus felépítésű. A beépítés intenzitása és magassága a szélektől a központ felé emelkedik. Zónái koncentrikus körökben követik egymást. A külső – legnagyobb kiterjedésű – zónát a kertvárosias lakónegyedek alkotják, ezen belül a munka, a kereskedelem, vendéglátás és pihenés zónája következik, míg legbelül, a kulturális és oktatási épületek sarokbástyás erődre emlékeztető keretében, a város szimbolikus középpontja, egy fantasztikus kristálypalota magasodik.

Taut számos történeti példával támasztja alá érvelését, miszerint a város nem létezhet szellemi központ nélkül. Ahogyan az európai középkori város jelképe a katedrális, vagy az ősi indiai településeké a házak fölé magasodó meseszerű tornyos szentély, úgy a jövő városa sem nélkülözheti a spirituális központot.

A fényben úszó, színes üvegprizmáival drágakőszerűen csillogó vas-üveg építményben semmi nincs, csak egy gyönyörű, üres tér. Ez a meditáció helye, a szellem szentélye. Ugyanakkor az összefogás, az együttműködés szimbóluma is, melynek jelentőségét a kizsákmányolástól és osztályharctól sújtott, s a világháború borzalmaitól megrettent Európában nem kell magyarázni.

A városszerkezet szimbolikáját nem nehéz kibontani: itt a spiritualitás (a kulturális elit és a művészek) áll a középpontban, az anyagi világ (termelés, kereskedelem, fogyasztás) és a dolgozó tömegek helyzete alárendelt. Taut egyik monográfusával – Iain Boyd Whyte – egyetértve, furcsának találhatjuk, hogy az anarchista eszmékkel szimpatizáló és a szövetkezeti gondolatot lelkesen támogató reformista építész ilyen merev, szinte kasztosodott társadalmat képzelt el városutópiájában.³⁷¹ Mások Friedrich Nietsche hatását vélik felfedezni a „kiválasztottak”, vagyis a kulturális elit, a művészek által vezetett

370 Bruno Taut, Paul Scheerbart, Erich Baron, Adolf Behne (1919), Die Stadtkrone, Jena: Eugen Diederichs

371 Iain Boyd Whyte (1984), Bruno Taut. Baumeister einer neuen Welt. Architektur und Aktivismus 1914 – 1920. Ostfildern:

Hatje Cantz Verlag.

társadalom gondolatában.³⁷² Ebben az értelemben a Stadtkrone centralitása és függőleges rétegződése tagadja a demokratikus-szocialista doktrína városának horizontalitását és központ-nélküliségét.

Az utóbbi doktrína pontos fizikai megtestesülésének Tony Garnier 35 ezer lakosú iparváros-tervét (1899-1904), vagy Ludwig Hilberseimer ideális városterveit (1923-29) tekinthetjük. Számunkra most Hilberseimer elképzelései érdekesebbek, mert könnyebben összevethetők Molnár Farkas tervével.

Hilberseimer Magasházas város-terve (Hochhausstadt, 1924) a nagyváros problémáira keresett ugyan megoldást, de nem univerzális érvénnyel, vagyis nem önálló várost tervezett, hanem a meglévő városok beépítésmódjának megváltoztatására tett javaslatot. A gyakran publikált két távlati képen új városnak is képzelhetnénk tervét (hiszen semmi meglévő elem nem fedezhető fel rajtuk), valójában egy sémáról van szó, melynek lényege a funkciók kombinálása és a közlekedés különböző módjainak szétválasztása. Alapja egy keretes beépítésű tömb, öt alsó szintjén munkahelyekkel, irodákkal és üzletekkel, s erre a szélesebb alapra ültetett két párhuzamos, tizenöt emeletes lakóházzal. A terv előnye, hogy a lakás és a munkahely, illetve a lakás és a kereskedelem-szolgáltatás igen közel kerülnek egymáshoz, s a közöttük zajló forgalom nem terheli a városi úthálózatot, mert házon belül, lifttel megoldható. Másik újítása, hogy a városon belüli közlekedést, három kategóriába sorolva, elválasztja egymástól. Föld alá kerül a tömegközlekedés, a felszínen maradnak a gépjárművek, míg a gyalogos közlekedést fölemeli az ötszintes pódium tetején kialakított széles gyalogjárdákra és hidakra.

A 100x600 méteres tömbök monoton rendben sorakoznak egymás mellett egy négyzethálós utcarendszerbe illesztve. Ismerjük Hilberseimernek olyan tervét is, ahol ezt a sémát önálló városként ábrázolja. Az 1 millió lakosú város szerkezetét ugyanaz a monoton raszter alkotja, de van egy észak-déli és egy kelet-nyugati főutcája, a kereszteződésénél talán valamilyen kiemelt funkcióval (például főpályaudvar), s a négyzethálót helyenként egy-egy tér lazítja fel. Ennek ellenére sem funkcionális, sem szellemi értelemben nincs központja, sem kiemelt középületei. Semleges, bármely irányban tetszőlegesen folytatható struktúra, ebben hasonlít a KURI-városra.

Le Corbusier Hárommilliós nagyváros terve (Ville contemporaine, 1922) viszont a Tautéhoz hasonló,³⁷³ magában álló, zárt kompozíció. Ugyancsak két egymásra merőleges tengely szervezi, de nem kör-, hanem téglalap alakú. Közepén 24 kereszt alaprajzú magasház áll, egymástól 3-3 kilométer távolságra, bennük irodák, munkahelyek, szállodák (400-600 ezer fő). E központi zóna körül a lakónegyedek húzódnak meander vonalban kígyózó lakóházsávokkal (600 lakos), végül a külső gyűrűben a kertvárosok további 2 millió lakosnak adnak helyet „immeuble-villa” (villa-bérház) rendszerű hatalmas keretekben. A város egész területe lazán beépített és intenzíven parkosított. A koncentrikus téglalapok szabályos derékszögű rendjét négy átlós útvonal egészíti ki, illetve a központhoz nyugatról csatlakozó, szabálytalan sétautakkal és növénycsoportokkal tagolt angolkert (pontosan úgy, mint Taut tervében). A város helyszínrajza egy keleti szőnyeg mintázatára emlékeztet. A közlekedés rendszere hasonló, mint Hilberseimernél és Molnárnál: a föld alatt a nehézjárművekkel, vasúttal és metróval, a felszínen a gépkocsik és gyalogosok elválasztott helyi közlekedésével, a két fő tengelyben pedig a távolsági közlekedést szolgáló, vasbeton hídszerkezetre állított autósztrádákkal. A várostervnek van központja, de nem kultikus vagy igazgatási épület áll ott, hanem egy olyan többszintes közlekedési csomópont, amit ma intermodális központnak neveznénk. A központi pályaudvar területén hat szintben futnak a járművek: itt kereszteződnek a távolsági-, a regionális vasút és a metró vonalai, itt fut keresztül a két autópálya, a felszíni autóutak, s a tetőn még egy repülőtér is helyet kapott. A többi építésszel szemben

372 Chapman, Michael; Ostwald, Michael, Laying siege to the Stadtkrone: Nietzsche, Taut and the vision of a cultural aristocracy, 2002, Brisbane: Society of Architectural Historians, Australia and New Zealand.

373 A hasonlóságot – mint gondolatok és formák szabad „kölcsönzését” a korábbi tervből – igen kritikusan elemzi André Corboz egy tanulmánya. Lásd A.C.: „Le Corbusier prédateur: Une ville contemporaine de 3 millions d'habitants (1922) et la Couronne urbaine (1919) de Bruno Taut” Urbanisme 2002, No. 327, pp. 83-85.

Le Corbusier az egyes épülettípusokat is elég részletesen kidolgozta, nem csak szerkezetük, alaprajzi rendszerük, de homlokzati rendszerük is kiderül a várostervet és a makettet kísérő rajzsorozatból.

A két utóbbi terv összehasonlításához értékes szempontokat kaphatunk egy korabeli kritikából, melynek organikus szemléletű szerzője – Hugo Häring – nem csak rendkívül pontos jellemzést adott róluk, de meghökkentő élességgel mutatott rá fő hibáikra is.³⁷⁴ Két szempontból vizsgálja a terveket: az ember és a táj szempontjából. Hilberseimer városában – mondja Häring – nincs helye annak az embernek, aki nem része a tömegnek, a gazdaságnak, az üzleti életnek, az objektív gondolkodásnak. Ha a Hochhausstadt a sürgölődő hangyák városa, akkor Le Corbusier Ville contemporaine-je az átfutó vendégeké. Az egyikben a célszerű tevékenység dominál, a másikban a közlekedés. Az egyikben csak dolgozni lehet és lakni (a munkaerőt „újratermelni”), a másikban csak kikapcsolódni, mint egy fürdőhelyen, vagy a város által nyújtott látványban gyönyörködni. Az egyikből a természet minden eleme teljesen hiányzik (mintha az ellentmondana a városiasságnak), a másikban ott van, de tulajdonképp csak háttérként, staffázsaként a minden egyediséget nélkülöző, síkra épített város mögött.

Hilberseimer ideális társadalma a fordizmus, a szocializmus társadalma, Le Corbusier pedig egy polgári alapon működő „jó társadalomban” hisz, amelyben a társadalmi ellentétek talán éppen a modern építészet áldásai által oldódnak fel. Mindkét terv hibája, hogy „az embert egy mechanikus világ elvont geometriai rendje alá rendeli. Más szóval, többre tart egy elvont rendező elvet, mint az emberi lények tényleges igényeit”.³⁷⁵

Ehhez a pontos diagnózishoz mindössze annyit tehetünk hozzá, hogy Hilberseimer városterve vállalja séma-jellegét, inkább a jövő városának elképzelt alapelemét mutatja be, mint magát a várost (és így az amerikai városokéhoz hasonló nyitott struktúrát teremt), Le Corbusier viszont egy komplett város tervével áll elő, amely – a régi ideális várostervek módjára – öntörvényű és zárt műalkotás, s mint ilyen, változásra, növekedésre képtelen. Noha ezt a tervét – Hilberseimerhez hasonlóan – ő is számtalan konkrét helyzethez igazította, adaptálta, a geometriai rend uralma az élet fölött mindegyik esetben változatlan maradt. Végül, ha Hilberseimer terve az utópiának poroszosan katonás változatát képviselte, akkor Corbusier utópiája hamisítatlanul francia. Egy Corbusier városi zöldfelületeivel foglalkozó tanulmányban olvassuk: „A tengelyesség és a zöldfelület hangsúlyozása – mely a nagypolgári elitnek szóló gesztus volt –, egyértelmű stílusbeli utalás Versailles-ra”.³⁷⁶

Hogyan viszonyul a KURI-város terve az említett modern várostervekhez? Merev séma, de fejlődésre képes, sőt bármely irányban végtelenül folytatható rendszer. Sejtszerű, de nagyobb szabadságra ad módot, mint akár Hilberseimer, akár Corbusier terve, hiszen a B- és C-negyedek épületeit nem határozza meg. Hilberseimer tervéhez hasonlít annyiban, hogy nincs központja. Pontosabban azonosítható központja nincs, hiszen a cikkben a következőket olvashatjuk: „centralizált városvezetés, decentralizált végrehajtás”, illetve „a középpont láthatatlan szerv (pont mint egy rádióállomás)”. Egyes megjegyzések („kollektív termelési és elosztási rendszer”) kommunisztikus társadalmi elképzelésre utalnak, mások („automatikus önkormányzás, bíráskodás, lakásonkénti áruelosztás”) viszont inkább egy mechanizált utópikus társadalom képét vázolják fel. A testi és szellemi kultúra leírásában Molnár meglepő részletekig megy el: „A lakásban: fürdő (lég, nap, víz, gőz, elektromos testápolás), testgyakorló és sportszoba”, vagy „A lakásban (rádió, projekció, újság, könyv). Iskolákban (egységes társadalmi nevelés). Szakiskolákban (elméleti és gyakorlati továbbképzés). Előadó termekben (aktuális továbbtanítás a felnőtteknek). U-színházak, univerzális programmal.”

374 Hugo Häring: „Zwei Städte. Eine physiognomische Studie, zugleich ein Beitrag zur Problematik des Städtebaus”, Die Form 2. évf. 8. sz. (1926),172-175.

375 Uott.

376 Jan Woudstra (2000), „The Corbusian Landscape: Arcadia or No Man's Land?” Garden History 28. évf. 1. szám (Reviewing the Twentieth-Century Landscape). 135-151

Visszatérve a terv szerkezetére és beépítésmódjára, azt mondhatjuk, hogy az valahol Hilberseimer és Le Corbusier terve között áll. A négyzetháló az alapja, de nem az amerikai városok viszonylag szabadon beépíthető, vagy Hilberseimer kötött utcás-tömbös rendszerét követi, hanem egy olyan beépítésmódot, ahol a fő épülettömegek a mezőket határoló vonalakra koncentrálódnak, nem magukra a mezőkre. Ezáltal a parkosított táj is bevonható a városba – ebben hasonlít Corbusier várostervéhez – bár a park és az épülettömeg aránya más. A ház itt nem az absztrakt térbe helyezett „szobor”, vagy a francia parkok kanyargó, geometrikusra nyírott sövényére emlékeztető házforma, hanem szabályos négyzetes „udvarokat” határoló térfal. Nem látványosság, hanem nagy, hűvös struktúra. Ennyiben valóban „ellen-lecorbusier” terv, ahogyan Molnár levelében büszkén hirdette.³⁷⁷ A sávházba integrált, levegőben vezetett utca gondolata nem csak Le Corbusier vagy Mojsze Ginzburg húszas évek végi munkáit előlegezi, hanem a Smithson-házaspár vagy a Candilis-Josic-Woods iroda ötvenes évekbeli házterveit is, amelyek a Molnár által elképzelt házhoz hasonlóan – igaz, organikusabbnak tűnő vonalvezetéssel – válnak tervezőik szándéka szerint a város szerkezeti elemévé. Hivatkozhatunk hasonló hazai elképzelésre is (Zalotay Elemér hírhedt szalagház-terve a hatvanas évekből), bár szinte teljesen biztos, hogy az a terv Le Corbusier marseilles-i házának, esetleg korabeli japán épületek hatására formálódott, és nem Molnár tervének ismeretében.

Noha a Molnár-féle városterv nyitottabb a Hilberseimerénél és rugalmasabb, fejlődőképesebb Corbusier 3 milliós városánál, ugyanúgy igaz rá Häring kritikája, hogy az egyént éppúgy alárendeli a tömegnek, mint a szabályos derékszögű, geometrikus rendnek. Hiába érvel a tervező, hogy a teljes egyformaságot

Noha a Molnár-féle városterv nyitottabb a Hilberseimerénél és rugalmasabb, fejlődőképesebb Corbusier 3 milliós városánál, ugyanúgy igaz rá Häring kritikája, hogy az egyént éppúgy alárendeli a tömegnek, mint a szabályos derékszögű, geometrikus rendnek. Hiába érvel a tervező, hogy a teljes egyformaságot