Hazatelepülés: avantgárd sokszínűség

Molnár 1925 szeptemberében költözött végleg haza Weimarból, amikor értesítést kapott, hogy beiratkozhat a M. Kir. József Műegyetem építészmérnöki karára, hogy félbe maradt tanulmányait befejezze. Nehéz elképzelni, mekkora megpróbáltatást jelenthetett neki, aki a Bauhaus szabad művészi kísérletezéséhez és liberális légköréhez szokott, a budapesti egyetem konzervatív szellemű és

419 Uott. 333-334.

tekintélyelvű oktatása. A diplomára szüksége volt, tehát alkalmazkodnia kellett, legalább olyan mértékben, hogy ki ne tegyék a szűrét. Arról a sok egyébről, amivel a weimari iskolában foglalkozott – festés, grafika, színház, tánc, mulatság és társasági élet – azonban sokáig nem tudott lemondani.

Hazatérése után 1926-27 fordulójáig rendszeresen festett, és küldött képeket különböző tárlatokra.

Tagja lett a Képzőművészek Új Társaságának (1925) és jelentkezett a Pécsi Képzőművészek és Műbarátok Társaságába (1926). Önálló grafikai lapokat ugyan már nem készített, de egyre többet foglalkozott alkalmazott grafikával: könyvek és folyóiratok címlapját, nyomtatványok tipográfiáját tervezte. 1928-ban alapító tagja volt a Magyar Könyv- és Reklámművészek Társaságának. Továbbra is érdekelték a színházi kísérletek, és hajdani barátnője, Marie Luise Morgenroth hatására – akivel még évekig levelezett, sőt legalább egyszer találkozott is – kapcsolatot keresett a mozdulatművészet hazai iskoláihoz.

Kereste tehát azokat a közösségeket, szellemi műhelyeket, ahol a Bauhausban megszokott sokszínűségnek legalább egy részét megtalálhatta. Az avantgárd szellem a Horthy-Magyarországon csak elszigetelten, a legalitás és illegalitás határán egyensúlyozva jelenhetett meg. Kérész életű, egy-két számot megért folyóiratokban és pár száz példányos magánkiadású könyvekben kapott hangot, melyeket vagy értetlenség fogadott, vagy – rosszabb esetben – bírósági ügy lett a vége. Az a folyóirat, amelyik több évfolyamot túlélt, ritkaságnak számított, és fennmaradását többnyire óvatosságának, önkorlátozásnak köszönhette. Ilyen volt a Raith Tivadar⁴²⁰ szerkesztésében megjelent aktivista-expresszionista Magyar Írás (1921-27), amely elsősorban az itthon maradt fiatal művészgenerációnak adott teret, de azért figyelemmel kísérte az új európai művészeti jelenségeket is, mégpedig nemcsak irodalmi vonatkozásban, hanem más művészeti ágakban is. Raith Tivadart Molnár még Pécsről ismerte, s a folyóirat több ízben közölte írásait, vagy tudósított vele kapcsolatos eseményekről, mint például az Itália-mappa megjelenéséről, vagy a Mentor-könyvesboltban 1925-ben nyílt kiállításáról. Raith a hazai helyzet jó ismerőjeként, de főként kiterjedt kapcsolatai révén sokat segíthetett Molnárnak megtelepedni a számára idegen nagyvárosban.

Másik segítője a bécsi Ma folyóirat szerkesztőségében megismert, és éppen Molnár révén Weimarba került Bortnyik Sándor volt, akinek műtermében gyakran megfordult, és akivel végül jó barátságba keveredett. Műveket ajándékoztak és dedikáltak egymásnak. Bortnyik, aki ugyancsak 1925-ben költözött haza, írásokat és terveket kért tőle az Új Föld folyóirat számára, melynek művészeti szerkesztője volt, majd meghívta Molnárt tanítani a Bauhaus mintájára létrehozott budapesti magániskolájába, a Műhelybe. Neki köszönhette, hogy részese lett egy nagy feltűnést keltett, mondhatnánk botrányos színházi produkciónak, a Zöld Szamár Színház mindössze két előadást megért bemutatójának. Az alkalmi társulat a Csengery utcai Művész Színpadon lépett fel 1925. március 25-én és április 2-án. Ivan Goll Az új Orfeusz és Párizs ég című műveit adták elő Mittay László rendezésében, utána pedig Jean Cocteau darabját, Az Eiffel torony násznépét Palasovszky Ödön rendezésében. Az estet Hevesy Iván művészettörténész konferansza vezette be (aki 1922-ben Palasovszkyval közösen megjelentett Új művészetet! című manifesztumában többek között a művészet aktív befogadásának és kollektivitásának gondolatát is felvetette), s Molnárnak ebben a részben jutott komoly szerep.

Palasovszky Ödön így emlékezik vissza:

420 Raith Tivadar, (eredeti neve: Rajty) (Bp., 1893. szept. 21. – Bp., 1958. febr. 22.), költő, író, szerkesztő, közgazdasági író.

Egyetemi tanulmányait Budapesten, Berlinben, Párizsban és Besançonban végezte. Felsőkereskedelmi iskolai tanárként kezdte pályafutását. 1921 – 27 között a Magyar Írás c. avantgárd folyóiratot szerkesztette, amelyben a hazai körülmények között még publikálható, újító műveknek és tanulmányoknak adott helyet. Novellái és verseskötetei jelentek meg. Sokat fordított, többek közt franciákat, és elsőnek R. M. Rilke költeményeit. 1925-26-ban a francia állam ösztöndíjával Párizsban tartózkodott. A folyóirat megszűnése után felhagyott a művészettel és tisztviselő lett: üzemgazdaságtannal foglalkozott.

1935-től a budapesti Tudományegyetem meghívott előadója, 1941 – 48-ban a kolozsvári egyetemen az üzemgazdaságtan ny. r. tanára. Az üzem- és irodaszervezés, a vállalati ügyvitel, a racionalizálás és a könyvvizsgálati kérdések szakértője.

1928-32 között a Magyar Könyvvitel főszerkesztője volt.

„Egyszóval: megcsináltuk először is a Zöldszamár szinház-at. Szatírikus színházat, kórusokkal, dzsesszel. Új írókat, új művészeket, új gondolatokat akartunk megszólaltatni. Cocteau darabját adtuk:

Az Eiffel-torony násznépé-t. Meg Ivan Goll-tól Az Új Orfeusz-t és a Paris ég-et. És egyebeket. Akkor bizony még Cocteau-t egyáltalában nem játszották a magyar királyi Operában. Gollról sem írtak dicshimnuszokat a pesti lapok. A dzsessz sem nyert még bebocsátást komoly színházba. Azt meg pláne senki sem tudta, hogy mi fán terem az a kórus. De mi ezzel mind nem törődtünk. Csináltuk, amit kellett. Hevesy Iván tartott bevezetőt. Lazicius Gyula volt a dramaturg, Jemnitz Sándor volt a zenei tanácsadó. Illyés Gyula volt a fordítónk, Bortnyik Sándor tervezte a konstruktivista díszleteket, én és Mittay László rendeztünk. A szereplők egytől-egyig a fiatal szinészgenerációból kerültek ki. No és az igazgató? Volt akkoriban Bortnyiknak egy sok szeretettel megcsinált képe. Szerelmespár, holdfény, egy kis mai szürkeség (mintha a ránk öregedett szellemi és érzelmi sétánynak egy csomó nyírott bokra lett volna), és az emberi lélek mélységéből monumentálisan emelkedett mindenek fölé a zöld szamár eget verő, glóriás szobra. Hát ezt a zöld szamarat választottuk igazgatónak. (Ezt a parádés szerepet Molnár Farkas alakította a helyzethez méltó fölénnyel és komolysággal. Azóta sem láttam derekabb igazgatót.) Nos, hát, nem mondom, volt egy kis ribillió. (…) volt néhány ünneprontó hang a nézőtéren. Egy kopasz részvénytársasági igazgató dühösen morogta a foga között: bár már látnám, hogy ennek a rendezőnek a sírjára hányják a göröngyöket. De egy ifjú hölgy azonnali tettleges megtorlást helyezett számára kilátásba. (...) És másnap a városban izgatott embereket láttam plakátjaink előtt álldogálni és magyarázták, hogy igen, „írógép-orkeszter“, és hogy ez a színház ezt meg ezt akarja, és hogy milyen az a kórus. (...) Szóval a haladó gondolkodásúak lelkesedtek, a komótosabbak haragudtak, egyesek helyeseltek, mások nevettek vagy meg voltak sértve – de napirendre térni a dolog fölött, bajos lett volna -, s éppen ezt akartuk: megmutatni, hogy így is lehet“.⁴²¹

A színes sajtóvisszhangból a nemzeti radikális Új Nemzedék tudósításából idézünk, mert ez írja le legrészletesebben a minket érdeklő bevezető konferanszot, amiről sajnos fényképet eddig nem sikerült találni. „A zongorát irtózatosan verni kezdték, nemkülönben a nagydobot. A hegedű cincogott. És ebben a fülsiketítő lármában jött a lámpák elé: a direktor úr. Elegáns angol ruha rajta, feltűrt nadrágja alól kivillog a selyemharisnya. Kezén fehér szarvasbőr kesztyű, a fején pedig éktelen nagy szamárfej. – Engedjék meg, – folytatta tovább a kikiáltó szőke titán – hogy bemutassam a mi vezérünket, a Zöld szamarat. Bár nem beszél, de mégis igen értelmesen fogja magát kifejezni. – Mondja csak, direktor úr, a futurizmus a helyes irány? – I-á! Mondja a vezér, aki valóban rokonszenvesebb a másiknál, mivelhogy nem beszél. – Esetleg az expresszionizmus? – I-á! I-á! – válaszol még hevesebben az uj irány látható szimbóluma. – Vagy talán a dadaizmus? – I-á! I-á! I-á! – ordít a titánok prófétája. – Igaza van direktor úr, – beszél vissza az első számú – a dadaisták nem zöld, hanem közönséges szamarak. Most pedig kezdődik az előadás, – fordul a közönség felé s ezzel véget ért a kétségkívül szellemes párbeszéd“.⁴²² Kosztolányi Dezső a Nyugat hasábjain megértőbb kritikát írt. „Ennek a színháznak igazgatója a zöld szamár, ki zöld nyakbavető kendőt visel s valódi szamárfejet, valódi szamárfülekkel. Mikor megjelenik a színpadi lámpák fényében, a közönséget üdvözölve fölemeli két kezét, lenn pedig a zenekar, mely egy zongorából, egy dobból, egy rekedt kürtből s néhány jazz-band-kellékből áll, tréfásan hősi tust zendít meg. A zöld szamár szerény. Megvan az a becsülhetetlen jótulajdonsága, hogy nem ad semmiféle programmot, nem beszél, ennélfogva okosnak is gondolhatjuk. Színiigazgatóink között nem ő a legellenszenvesebb“.⁴²³ Kosztolányi nem csak a hazai színházi intézményrendszer fricskázását, az előadás kísérleti jellegét értékelte („a zöld szamár helyesen bőgött. Semmi esetre sem olyan unalmas, mint a többi szürke szamár”), jó szemmel azt is meglátta, hogy noha Hevesy bevezetőjében határozottan tagadta, hogy a groteszk szatírának köze lenne bármelyik izmushoz, azért a dadaizmus

421 Palasovszky Ödön: „Front”. In P.Ö.: A lényegretörő színház. Budapest, 1980, Szépirodalmi Könyvkiadó, 49-50.

422 „Részletes harctéri jelentés a Zöldszamár színház megnyitásáról. A szürke szamarak kimondták a szolidaritást a zöldszamárral. Az Uj Nemezedék tudósítójától“ Uj Nemzedék 1925. március 26. 5.

423 Kosztolányi Dezső: „Zöld Szamár“ Nyugat 1925. április 1. 426.

nem idegen tőle. A társulat próbálkozása „az egykori Cabaret Voltaire (1916) és a cseh avantgárd kabarék (20-as évek) ’kis szinpadi’ formáival mutatott rokonságot”.⁴²⁴ A produkció, az élénk visszhang ellenére, két előadás után megbukott. Palasovszky és Hevesy ezután Tamás Aladárral közösen próbálták átmenteni avantgárd előadásaikat a Zeneakadémia kistermében szervezett Új Föld-estek (1926-27), majd Cikk-cakk estek (1928) programjába. Ezeknek az estéknek a műsorában a dadaista színdarabok, az új költészet és zene mellett helyet kaptak Madzsar Alice mozgásművészeti iskolájának növendékei és táncosai, valamint a munkásegyesületek szavaló- (és Palasovszky által koreografált) mozgáskórusai. Ezekben az előadásokban Molnár aktívan már nem vett részt, bár nézőként valószínűleg jelen volt, hiszen az Új Föld folyóirat három szerkesztője közül Bortnyikkal és Tamás Aladárral kapcsolatban állt (utóbbival a 100% folyóirat kapcsán is).

Írott tanulmányai, tervei és Bauhaus-beli időszakában készült festményei tanúsítják, hogy Molnárt erősen foglalkoztatta a színház, a mozgás, a tánc világa. Ebben az érdeklődésében nyilvánvalóan szerepet játszott az a tény, hogy weimari barátnője, Marie Luise Morgenroth⁴²⁵ a Hellerau-Laxenburg iskola növendéke volt. A zene és mozgás egységére épülő ritmikus gimnasztika-oktatás 1911-ben indult a svájci Emile-Jacques Dalcroze intézetében (Bildungsanstalt für Musik und Rhythmus), melyet a Drezda melletti Hellerau-ban alapított. Az európai hírű intézmény 1915-ben csődbe ment, s csak 1919-ben sikerült újraéleszteni. 1925-1919-ben a Bécs melletti Laxenburgba költöztették, ahol Schule für Rhythmus, Musik und Körperbau néven működött tovább. Marie Luise 1927-ben Zágrábba költözött, és újra levelezni kezdtek Molnárral. 1928-ban arról érdeklődött, nem tervezne-e barátja egy plakátot a nyitás előtt álló gyógytornász és mozgásművészeti iskolájának reklámozására. Molnár szívesen vállalta a feladatot, csak a szöveget és a képeket kérte, illetve a ráfordítható összeg felső határát.⁴²⁶ Arról, hogy a megbízásból lett-e plakát, semmi adatunk nincs.

Molnár egy másik, ’Marlu’-nak írt leveléből viszont egy megvalósult munkáról szerezhetünk tudomást, Molnár első enteriőrjéről, egyben első megépült tervéről. „Egyedül csináltam egy itteni Dalcrose-iskola berendezését, bútor és kifestés, csaknem Bauhaus-szerűre sikerült”. – jelentette Molnár büszkén.⁴²⁷ A mozdulatművészet örvendetesen gyarapodó irodalma szerint a hazai iskolák közül elsőként Szentpál Olga⁴²⁸ követte a Dalcroze-módszert, és azt is megtudjuk, hogy Budapest első, modern tánc tanítására alkalmas helysége az ő számára épült.⁴²⁹ Egy másik forrás a pontos dátumot és címet is megadja:

„1927-ben édesapja támogatásával felépült a Szentpál-iskola, a mai Városligeti fasor 3. szám alatti villa kertjében”.⁴³⁰ Az apa, Stricker Gyula, állítólag kártyanyereségéből építtette az iskolát lányának.⁴³¹ Az iskola egyik növendéke, Merényi Lea így emlékezett vissza: „1932-ben jöttem Pestre. A Városligeti

424 Kocsis, Rózsa (1973) Igen és nem: A magyar avantgard színjáték története, Budapest: Magvető. Idézi Jákfalvi Magdolna,

„1925. Palasovszky Színháza”, in: Szegedy Maszák Mihály (szerk) (2007) A magyar irodalom történetei III. 1920-tól napjainkig, Bp.: Gondolat Kiadó. 2007. 108.

425 Marie-Luise Morgenroth 1922-től 1925-ig Hellerauban, 1925-26-ban a Bécs melletti Laxenburgban tanult, s végül Berlinben szerzett diplomát. Csak sejtjük, hogy Weimarból való távozása után még tartotta Molnárral a kapcsolatot. 1927-es levele arról tanúskodik, hogy hosszabb-rövidebb szünet után kereste meg volt barátját.

426 Molnár Farkas levele Marie Luise Morgenrothnak, 1928. május 5. In: Betlheim (2010), 171.

427 Molnár Farkas levele Marie Luise Morgenrothnak, 1927. október 26. In: Betlheim (2010), 170.

428 Szentpál (eredetileg : Stricker) Olga, Rabinovszky Máriuszné (Budapest, 1895. dec. 14 – Budapest, 1968. okt. 31) mozdulatművész, koreográfus, táncpedagógus. A Zeneakadémia zongoraszakának elvégzése (1914) után Drezdában Emile-Jaques Dalcroze hellerau-i iskolájában tanult, ahol 1917-ben diplomázott. Megtanulta, hogy a zenei ritmus megérzésének képessége a ritmusérzék testi átélésen alapszik; a gyermek mindent testmozgásnak örül, ezt a

mozgásörömet kell a zenei nevelésben is felhasználni. 1917-19 között Budapesten Dalcroze-tanfolyamot tartott, 1919-44 közt mozgásművészet iskolája volt, de emellett a Nemzeti Zenedében (1920-31), a Színiakadémián, a Zeneakadémia ének tanszakán (1952-6) művészi mozgást tanított. 1920-tól kezdte meg önálló koreográfiai tevékenységét.

429 Lásd A moderntánc magyarországi hajnala: a Mozdulatművészetről. Fenyves Márk tanulmánya saját és dr.Dienes Gedeon kutatásai alapján. Orkesztika Alapítvány, Mozdulatművészeti Gyűjtemény.

http://www.mozdulatmuveszet.hu/tartalom/mozdmuv/szemely/szentpal.htm

430 Dr. Dienes Gedeon (2005), A mozdulatművészet története, Bp.: Orkesztika Alapítvány. (Második, bővített kiadás). 111.

431 Fenyves Márk szóbeli közlése.

fasor 3-as szám alatt volt egy külön kis tüneményes épület, az volt Szentpál Olga mozgásművészeti iskolája. Oda jártam én le, miközben a nagybátyám, Rabinovszky Máriusz háztartását is vezettem”.⁴³² Az épület ma már nincs meg, 1973-ban az ingatlant használó Artistaképző Intézet lebontatta, hogy a helyére nagyobb tornatermet építsenek. Sajnos az eredeti tervekből a Fővárosi Levéltárban csak egy bontási terv maradt fenn 1959-ből. Az iskola megnyitása alkalmából megjelent újságcikkek azonban értékes adatokkal szolgálnak. „Nemrégiben elkészült a kizárólag modern mozdulatművészet céljait szolgáló első iskolaépület. – írja az egyik – A külföld, elsősorban Németország már régóta dicsekedhet ilyenekkel. Budapesten ez az első, Vilma királynő-út 3. alatti villa kertjében emelkedik Szentpál Olgának, az Országos Színművészeti Akadémia és a Nemzeti Zenede mozdulatművészeti tanárának új iskolája, amelyet Jánszky és Szívessy építészek által revideált terv alapján Stricker Gyula épített. A harmonikus hatású intim épület homlokzatát Beck Ö. Fülöp és Medgyessy Ferenc egy-egy színes reliefje ékesíti. A belső berendezéseket Molnár Farkas tervezte, korszerű bútorokat állítva az előterembe és irodába. A tanterem szépségét újszerű kifestése és kis fülkékbe elhelyezett figurinek emelik, amelyek Farkasházy Miklós dekoratív alkotásai”.⁴³³ Az épület főhomlokzatának és tantermének fényképe egy reklámprospektus belsejében maradt fenn.⁴³⁴ A szimmetrikus, magas tetős épület Jánszky és Szívessy klasszicizáló házaira emlékeztet x-osztású ablakaival és félhengeres szélfogójával. Az íves alaprajzú előcsarnokból két oldalt öltöző és mosdó helyiségek nyíltak, szemben pedig a kereszt irányban húzódó nagy táncterembe lehetett jutni. A terem falait Molnár körben hat cikkcakkos vízszintes vonallal tagolta, melyek között a fal színe lentről fölfelé fokozatosan világosodva változott. Az ajtók és a fülkébe süllyesztett fűtőtestek a falhoz képest világosabb tónusúak voltak.

Sajnos a színeket nem ismerjük. A fotón néhány ülőbútor látszik: egy falhoz állított H-alakú ülőpad és két kis szék, amelyek egyszerű, derékszögű formájukkal Breuer Marcell gyermekszékére (1924) emlékeztetnek. Ettől eltekintve, az enteriőrt inkább a Jánszky-Szívessy épülethez illő Art Déco stílussal mint „Bauhaus-szerű” megjelenéssel lehetne jellemezni. Furcsa, hogy egykorú tervei - köztük egy eddig azonosítatlan enteriőr (felülvilágított előadóterem zongorával) – és a Delej-villában két évvel később készült első lakásának bútorozása és színezése sokkal modernebb hatású.

A Műegyetemet lassan elvégezve, Ligeti Pál alkalmazásában dolgozva, Molnár egyre közelebb került a mindennapi élet valóságához. Ez egyben azt is jelentette, hogy fokozatosan eltávolodott az avantgárd hermetikus világától, ami gyakran még fájdalmat okozott. „Húsvét előtt Dessau-ban voltam – írta Marie Luise-nek –, az egész nagyszerű, szép múlt eszembe jutott, amikor Gropiustól, Scheperéktől és a többiektől elbúcsúztam. Megint minden szép volt: életmentő injekciót kaptam, újra életvidám vagyok és reménnyel teli. Általában sokkal jobban mennek a dolgaim. A pénz még kevés, tartozások stb. De most, hogy pár éve a valóságban lépek tovább, sokkal biztosabbnak érzem magam”.⁴³⁵ A magánéletében zajló változás ebben az esetben párhuzamba állítható a művészeti avantgárd helyzetének, szerepének a változásával. Az avantgárd mozgalom egész Európában megtorpant. A gazdasági és pénzügyi konszolidáció végett vetett a háború utáni mély válságnak, a forradalmi és ellenforradalmi szélsőségek egymásnak feszülésének, s a lázas, utópikus elképzelésekkel terhes időszakot egy józanabb korszak váltotta fel. Eljött az építés, a konkrét feladatok ideje. Az emigrációból hazaérkezett magyar művészek még élesebben szembesültek azzal, hogy az avantgárd törekvések körül elfogyott a levegő. Kassák például hiába próbálkozott átmenteni bécsi folyóiratát, a MÁ-t, az itthon kiadott 365 és a Dokumentum című lap az érdeklődés hiánya miatt hamarosan megszűnt. A kudarcon okulva, az 1928-ban induló Munka című új folyóiratát a szociáldemokrata munkásság politikai és kulturális fórumaként szervezte meg. Sok mindent megőrzött az avantgárd mozgalomból, de a szociális kérdéseket és a tényirodalmat

432 Merényi Lea (szül. Schuller Lea), Budapest, Magyarország. Az interjút készítette: Gondos Gábor (Az interjúkészítés időpontja: 2004. december). Centropa. A magyar zsidóság 20. századi története képekben és személyes történetekben elbeszélve http://www.centropa.hu/object.0e6c19e9-fe6f-4c67-ac9d-c9a7ee348d9e.ivy?full=true

433 Kivágás ismeretlen újságból (valószínűleg a Magyarságból) 1927 novemberében. Szentpál Olga-hagyaték. OSZMI Táncarchívum, 32. fond.

434 Jelzetlen négyoldalas prospektus Szentpál Olga-hagyatékában. OSZMI Táncarchívum, 32. fond.

435 Lásd 6. jegyzet ! 170.

állította az előtérbe. Kassák lapjainak az Új Föld és a 100% lett a vetélytársa. A mindössze három számot megért Új Föld (1927)⁴³⁶ szerkesztői közül Tamás Aladár a Kassák köreiből kiszakadt kommunisták egyike volt, az arisztokrata származású, de anarchista forradalmárrá vedlett Remenyik Zsigmond⁴³⁷ Dél-Amerikából tért haza, Bortnyik pedig konstruktivista festőként kereste a helyét. A Tamás Aladár szerkesztésében megjelenő 100% (1927-30) a bécsi magyar kommunista párt itthoni legális lapja volt, míg be nem tiltották. Molnárnak a két utóbbi laphoz volt köze: az Új Földben cikkei és tervei jelentek meg, a 100%-ba – azon túl, hogy a címlapját tervezte – rendszeresen írt. Az avantgárddal való leszámolás már az Új Föld első számában megtörtént: a „Programokon túl” című, aláírás nélküli, de nyilván a szerkesztők véleményét tükröző cikk egy manifesztum erejével lépett fel a manifesztumok ellen. „A racionális szellem könyörtelen kritikát gyakorol a művészet alkotásai felett is.

Csak a pozitívet, a célszerűt, a hasznosat engedi élni. Kipusztítja azokat, akik csak szándékban tudták magukat újjá tenni. A mindenáron újat ‚akarás‘ ideje elmúlt. (...) A kísérletek, az ‚izmusok‘ ideje elmúlt, ma a művész a valóságban él, tárgyat és tényeket teremt, akár írásban, vagy szóban formálja meg gondolatait, akár épít, akár fest“.⁴³⁸ Ezért szakít a folyóirat a korábbi művészeti vagy kulturális szemlék szűk horizontjával, s terjeszti ki érdeklődését számos területre, ahogyan alcíme is mutatja: „Az új szellem eredményei irodalom, művészet, zene, tudomány, film, színház, technika és ipar alkotásaiban”.

Az Új Föld harmadik számának első oldalán jelent meg Molnár Farkas utolsó festményének a reprodukciója. Ez a kép jó alkalmat ad arra, hogy felmérjük, hogyan változott meg Molnár festészete a Bauhausból való hazatérése óta. Sajnos ennek a két évnek a terméséről nem lehet tárgyilagos képünk, hiszen számos festménynek csak a címét ismerjük kiállítási katalógusok műtárgyjegyzékéből, másokról pedig csak fekete-fehér fényképmásolattal rendelkezünk. Mindössze egyetlen, nemrég árverésre került festményről érhető el színes reprodukció az interneten. Az esetek többségében a datálás is bizonytalan, mindössze két alkotásnál lehetünk biztosak az 1926-os évszámban: a Bokszolók-nál (a kép jobb alsó szélén olvasható)⁴³⁹ és a Harlekin-nél, mert részletes leírása szerepel egy kiállítási katalógusban.⁴⁴⁰ A képek egy része a korábbi témákat folytatja, mint például a repülőgépeket és egy fiú hátaktját

Az Új Föld harmadik számának első oldalán jelent meg Molnár Farkas utolsó festményének a reprodukciója. Ez a kép jó alkalmat ad arra, hogy felmérjük, hogyan változott meg Molnár festészete a Bauhausból való hazatérése óta. Sajnos ennek a két évnek a terméséről nem lehet tárgyilagos képünk, hiszen számos festménynek csak a címét ismerjük kiállítási katalógusok műtárgyjegyzékéből, másokról pedig csak fekete-fehér fényképmásolattal rendelkezünk. Mindössze egyetlen, nemrég árverésre került festményről érhető el színes reprodukció az interneten. Az esetek többségében a datálás is bizonytalan, mindössze két alkotásnál lehetünk biztosak az 1926-os évszámban: a Bokszolók-nál (a kép jobb alsó szélén olvasható)⁴³⁹ és a Harlekin-nél, mert részletes leírása szerepel egy kiállítási katalógusban.⁴⁴⁰ A képek egy része a korábbi témákat folytatja, mint például a repülőgépeket és egy fiú hátaktját