A korpafüvek elterjedése

A korpafüvek bámulatos alkalmazkodó képességűek, elterjedtek szinte az egész Földön.

A korpafüvek több mint 200¹² – más források szerint 400¹³ - fajának képviselői megtalálhatóak úgy az Északi-sarkvidéken, mint a trópusokon, a magas hegységekben és a sík tájakon.

Megélnek a tundrán, a lápokon, a fenyéreken, a tűlevelű erdőkben, de a trópusi esőerdőkben is.

Az északi féltekén boreális¹⁴ jellegűek, (északi flóraelemet képeznek) a tajgaerdő-zóna fenyveseinek és lápjainak a növényei. Hazai elterjedésüket illetően részesedésük a flórában csekély, csupán 0,3 %.¹⁵ A glaciálisok¹⁶ idején elterjedtek, ám mára már csak néhány hideg zugban maradtak fenn, ezért nevezzük őket „maradvány növényeknek”¹⁷ (jégkori reliktum).¹⁸ Magyarországon, a Pannoniai flóratartományban legnagyobb faj és egyedszámban az Északi-középhegység flóravidékén találkozhatunk korpafüvekkel. Nagyszámú előfordulást tapasztalunk a Zempléni-hegységben, illetve az Alpokalján, különösen az Őrségben (Castriferreicum). Szórványosan előfordulnak még a Neogradense kivételével az egész Északi-középhegységben, az Aggteleki-karszton (Tornense), a Bükkben (Borsodense), a Mátrában, a Medves és a Karancs (Agriense) környékén. A kapcsos korpafüvet a fent említetteken kívül megtaláljuk a Cserhát, Cserehát, a Pilis, a Budai-hegység, a Bakony, a Göcsej és Dél-Zala erdeiben is. A Nyugat Dunántúlon, az Alpesi flóratartományban (Alpicum) legnagyobb faj és egyedszámban a Vendvidéken, a Stájer flórajárásban (Stiriacum), valamint a Kőszegi és a Soproni-hegységben (Ceticum), a Kárpáti flóratartományban (Carpaticum) pedig az Észak-Zempléni flórajárásban (Cassoviacum) fordulnak elő.¹⁹

3. Élőhelyük éghajlata

A korpafüvek élőhelyei közül az általunk vizsgált Zempléni-hegységben a környezeti tényezők közül elsősorban a talajadottságokkal és az éghajlattal foglalkozunk. Az ország átlagos meteorológiai adataihoz viszonyítva tekintsük át a hegység időjárási helyzetét.

Magyarország éghajlata a szoláris éghajlati felosztás szerint mérsékelt, földrajzi elhelyezkedése miatt mentes a túlzott éghajlati szélsőségektől. Az országon belüli kis földrajzi szélességkülönbség illetve az elhanyagolható magasságkülönbségek miatt Magyarország éghajlata meglehetősen egyöntetű - természetesen a hegyrajzi tényezők befolyásoló hatással vannak a lokális klíma kialakulására. Magyarország a 45°45' és 48°35' északi szélességek között fekszik, az Egyenlítő és az Északi-sark között középen. Felszínének több mint a fele 200 m tengerszint feletti magasságnál alacsonyabb síkság, illetve alacsony terület, a 400 m feletti területek aránya pedig kevesebb, mint 2 százalék. Hazánk (Trewartha rendszere szerint) a hűvös éghajlatok tartományában, azon belül is a "kontinentális éghajlat hosszabb melegebb évszakkal"

altípusban helyezkedik el. Ezt az éghajlati típust globálisan nagy évi hőmérsékletingás, élesen elkülönülő négy évszak és a földi átlagnál alacsonyabb évi középhőmérsékletek jellemzik.

Magyarországon a nyár hosszú, legalább 3 hónap középhőmérséklete meghaladja a 18 °C-ot, s a nyár derekán nem ritkán 35 °C-ot meghaladó felmelegedés is előfordul. (1. térkép) A téli hőmérséklet szeszélyes, zord és enyhébb időszakok váltják egymást, de a 0 °C-nál alacsonyabb középhőmérsékletű hónapok száma 3-nál nem több.

12 Dr. Horánszky A.:Uránia Növényvilág I. Gondolat Bp.1974. (46-47.o.)

13 Jacob-Jäger-Ohmann: Botanikai kompendium Natura Bp. 1985. (284.o.)

14 Boreális elemek: ld.: Kislexikon (Északi flóraelemek)

15 Dr. Hortobágyi T. – Dr. Simon T.: Növényföldrajz, társulástan és ökológia Tankönyv Kiadó Bp. 1981. Nemzeti Tankönyvkiadó 2000. (96-113.o.)

16 Glaciálisok: ld.: Kislexikon (Jégkorszakok)

17 Farkas Sándor (szerk.): Magyarország védett növényei Mezőgazda Kiadó Bp.1999. (15, 47-48.o.)

18 Reliktum: ld.: Kislexikon (Maradvány faj)

19 Farkas Sándor (szerk.): Magyarország védett növényei Mezőgazda Kiadó Bp.1999. (50-52.o.,83-85.o.)

1. térkép

Átlagos éves középhőmérséklet az 1961—1990 közötti időszak adatai alapján

A levegő hőmérsékletének nagy térségű eloszlását befolyásoló legfontosabb tényezők a földrajzi elhelyezkedés, a tengerszint feletti magasság valamint a tengertávolság.

Magyarországon a kis meridionális kiterjedés miatt kevésbé figyelhető meg a hőmérséklet délről északra csökkenő tendenciája, viszont a januári -2 °C-os izoterma (Köppen klímarendszere szerint) a Börzsönyön át kettészeli a Magyar-középhegységet és az egész országot. Ettől a közép-dunai flóraválasztó vonaltól nyugatra (meleg-mérsékelt klímaöv, C klíma) a Dunántúli-középhegység flóravidéke, keletre (hideg-mérsékelt klímaöv, D klíma) pedig az Északi-középhegység flóravidéke helyezkedik el. Nyugatról keletre haladva a legtöbb szubmediterrán jellegű növényfaj, keletről nyugatra haladva pedig számos kontinentális és kárpáti elterjedésű növényfaj elterjedése szakad meg a közép-dunai flóraválasztó vonal közelében. A D klíma jellemzője, hogy a januári középhőmérséklet -2 °C alatt van, a tél 4 hónapig tart.

Hazánkban a domborzat a jelentősebb hőmérsékletet befolyásoló tényező.

Magyarországon az évi középhőmérséklet országos átlagban 10 °C, 8 °C alá csak a magasabb területeken, a Bakony és az Alpokalja egyes vidékein illetve az Északi-középhegységben süllyed. Általános törvényszerűség, hogy az évi közepes hőmérséklet 100 méterenkénti magasság változással 0,6 °C-al csökken. Így a korpafüvek élőhelyei körül a Zemplén-hegységben a 100 méteres tengerszint feletti magasságú Tarcal évi középhőmérséklete 10,3 °C, a 320 m-es tengerszint feletti magasságú Repka-völgyben 9°C, a 380 m-es tengerszint feletti magasságú Szalonnás-bércen 8,6 °C, a 420 en fekvő Csaponta fenyvesében 8,4°C, az 540 m-en fekvő István-kúti nyírjesbm-en, vagy a hasonló fekvésű Borinzás tetején 7,6 °C az évi közepes hőmérséklet, míg a Nagy-Milic csúcsán, 896 méteres magasságban ez az érték mindössze 5,6 °C.

Általánosságban elmondható, hogy az évi napfénytartalom 1850—1900 óra, az évi középhőmérséklet a hegység hegyeinek északi részén 6—7 ^oC, a védett déli oldalakon, a sík területeken eléri a 10 ^oC-t. Az ország leghidegebb hónapja a január, de középhőmérséklete, és általában a tél középhőmérséklete évről évre változékonyan alakul. A nyár időjárása kiegyenlítettebb, a nyári hónapok hőmérsékletének évről évre való változékonysága általában kisebb, mint a téli hónapoké. Legmelegebb hónapunk a július. A Zempléni-hegység legderültebb hónapja az augusztus és a szeptember, a legborultabb pedig a december és a január. Az első

5 6 7 8 9 10 11 °C

A vizsgált terület

fagyos nap átlagos kelte október 10-e, utolsó napja pedig április 25-e. A hegység területén a fagyos napok száma 120—130, melyből olvadás nélküli 50—60 nap. A napsugárzás hatására néhány °C-os hőmérsékleti eltérést tapasztalhatunk a hegyek északi és déli oldalai között, melynek köszönhetően az északi oldalak hűvösebbek, a hó is tovább marad meg rajtuk.

Magyarországon az évi átlagos csapadék 600—650 mm, (2. térkép) de tájaink között jelentős eltérések vannak az éves csapadékmennyiségében, ami ugyancsak befolyásolja a korpafüvek elterjedését. Az ország csapadékellátottsága a vízigények közepes mértékű kielégítését biztosítja, azonban csapadékhozam tekintetében jelentős az évek közötti változékonyság. Az éves csapadék nagyobbik része a nyári félévben hullik.

2. térkép

Átlagos éves csapadékösszeg az 1961—1990 közötti időszak adatai alapján

Általánosságban az éves csapadékösszeg területi eloszlásában kettős hatás tükröződik, egyrészt a magasság másrészt pedig a tengertávolság hatása. 100 m-es magasságnövekedés nagyjából 35 mm-nyi évi csapadékhozam növekedést eredményez, a kontinentalitás fokozódása pedig a csapadékösszeg csökkenésében mutatkozik meg. A legcsapadékosabb délnyugat-dunántúli területek (ahol a Földközi-tenger hatása számottevő) és a magasabb hegyek csaknem kétszer annyi csapadékot kapnak, mint az Alföld közepe. A legtöbb csapadék május és június hónapokban hullik, a legkevesebb pedig januárban és februárban. Az ősz folyamán az ország jelentős részén kialakul egy másodlagos csapadékmaximum is. A csapadék meglehetősen változékony időjárási elemünk, mennyisége évről évre nagyon szeszélyesen ingadozik.

Bizonytalanságára jellemző, hogy legcsapadékosabb éveinkben háromszor annyi eshet, mint a legszárazabb éveink során, és minden hónapban előfordulhat teljes csapadékhiány. Az éves csapadékösszeg az elmúlt évszázadban változékonysága mellett is csökkenő tendenciát mutatott.

A Zempléni-hegységben télen az északi és északkeleti széljárás uralkodik. A Kárpátok erdős gerincein átáramló hideg légtömegek először a Zempléni-hegységet érik el, melynek köszönhetően először az országban itt szokott havazni és a hideg idő is itt tart a legtovább. Az északi oldalakat összefüggő hótakaró borítja, melynek vastagsága 30—70 cm is lehet. A hótakarós napok száma a magasság függvényében változik, 150 m-es tengerszint feletti magasságon átlag 25 nap, 500 m-en 80 nap, míg 900 méter körül elérheti a 110 napot is évente.

Nyáron az óceáni eredetű nyugati szelek az uralkodók, melyek a nedves légtömegeket szállítják.

Ennek megfelelően a nyugati hegyoldalak némileg csapadékosabbak, mint a keletiek. 1956-ban például a keleti fekvésű Tarcalon 403 mm csapadék hullott, míg a nyugati fekvésű Vilmányban

500 550 600 650 700 750 800 mm

A vizsgált terület

450 mm. A legcsapadékosabb időszak a május-június, a legszárazabb pedig a január és a február. A hegység belsejében a csapadék éves mennyisége 500—800 mm között változik.²⁰ Általánosságban kijelenthető, hogy az évi csapadék a hegyekben 650 mm feletti, míg a sík tájakon 600 mm alatti. Az elmondottak alapján a Zempléni-hegység a Zólyom Bálint-féle csapadékjárási típusok közül a Közép-európai csapadékjárási típusba tartozik, ahol egész évben elegendő a csapadék, 600—800 mm között, júniusi maximummal, határozott szárazság nélkül.

Mindebből kiviláglik, a hegyvidék, különösen a legészakibb Zempléni hegysor éghajlata jelentősen eltér az országban uralkodó klímától, attól lényegesen hűvösebb, csapadékosabb, már-már valóban a Kárpátok viszonyaira emlékeztet. Itt, és az ehhez hasonló környezeti adottságokkal rendelkező hegységekben, tájakon lelt menedékre és vészelte át az évezredeket a hazánkban élő öt korpafűfaj: a részeg korpafű (Huperzia selago), a kapcsos korpafű (Lycopodium clavatum), a kígyózó korpafű (Lycopodium annutinum), a lapos korpafű (Diphasium complanatum), és a tölcséres laposkorpafű (Diphasium tristachyum).

4. Élőhelyük, cönológiájuk

A földtörténeti korszakok klíma és növénytakaró változásainak rövid áttekintésével képet nyerhetünk a korpafüvek alkalmazkodó képességéről.

Az utolsó jégkorszak első eljegesedése 1 700 000 éve kezdődött és utolsó fázisa 10 000 éve fejeződött be. Ezt a hatalmas időtávot azonban védett sziklazugokban és szurdokvölgyekben számos faj átvészelhette a jégkorszaki zord körülmények ellenére. A harmadidőszaki interglaciális²¹ maradvány növények elszakadtak eredeti elterjedési területüktől, sőt rendszertanilag is elszigetelődhettek. A jégkorszak előtti és közötti melegebb éghajlat tanúi az ország flórájában a pre-, vagy interglaciális²² reliktumok, melyek egyúttal boreális flóraelemek is hazánkban. A következő nagy szakaszban, a Kr.e. 8000 – 7000 közötti időszakban bekövetkezett felmelegedés hatására a Skandináv jégtakaró vissza húzódott, aminek következtében a hideg erdőstundra helyét tajgaerdők váltották fel. Ebben a korszakban, mely az emberiség történetében csiszolatlan kőkorszakként (paleolitikum) ismert, a fenyő és a nyír uralkodott hazánk területén. Emlékül a Nyugat-Dunántúlon erdei fenyvesek és boreális elemekkel tűzdelt tőzegmoha lápok maradtak fenn. Az ezt követő korszakban, a Kr. e. 7000 – 5500-ig terjedő időben - az emberiség történetében mezolitikum - hirtelen felmelegedés következett be, melynek hatására a középhegységeket mogyoró és tölgy borította be. A száraz éghajlatnak köszönhetően az Alföldön kialakult a löszsztyepp. A következő időszakban (Kr.e.

5500 – 2500), mely a csiszolt kőkorszakkal, a neolitikummal esik egybe, csapadékosabbra fordult a Kárpát-medence éghajlata, így összefüggő tölgyesek borították a középhegységeket, sőt az Alföld is beerdősült. A Kr. e. 2500-tól az éghajlat ismét hűvösebbre fordult, a középhegységekben tért hódított a bükk. A bükk-kor első fázisa régészetileg a bronzkornak felel meg. A Kr.e. 800 körül beállt környezeti változások miatt az éghajlat szárazzá vált és a bükk-kor második fázisában a mocsarak kezdtek kiszáradni, elszikesedni. A megindult népvándorlás eredményeképpen földművelő népek telepedtek a Kárpát medencébe, akik az erdőirtással a löszpusztai tölgyesek Alföldről történő visszaszorulását okozták. A többszöri klímaváltozás és a fokozott emberi tevékenység hatására alakult ki hazánk növénytakarójának mai képe, melyben a korpafüvek a vázolt kedvezőtlen fordulatok ellenére is megtalálták élőhelyüket.²³

20 www.omsz.hu (2007.10.15.) és Nagy Lajos (Szerk.): Zempléni hegység Útikalauz Sport Lap- és Könyvkiadó Bp.

1958. 27-29.o.

21 ld.. Földtörténeti korszakok – Melléklet 4.2.1. pont

22 Interglaciális: ld.: Kislexikon (Glaciálisok)

23 Dr. Hortobágyi T. – Dr. Simon T.: Növényföldrajz, társulástan és ökológia Tankönyv Kiadó Bp. 1981. Nemzeti Tankönyvkiadó 2000. (120.o.)

A vizsgált területen, a Zempléni-hegységben, annak is északi, növényföldrajzilag részben az Észak-kárpáti flórához, nagyobb részben pedig az Északi középhegység flóravidékéhez tartozó andezit-vulkános területein, a hegytetőkön kárpáti jellegű montán bükkösök (K5)²⁴élnek.

A Zemplénben az északi lejtők jellemző erdőtársulása a mészkerülő bükkös-tölgyes (K7), valamint a bükkös termőhelyére telepített lucos (S5). Az ilyen, erősen kilugzott, savanyú talajú erdőkben a Kárpáti fenyvesekre emlékeztető aljnövényzet él. Így korpafüveink (Lycopodium és Diphasium fajok) is, olyan társnövényekkel, mint a körtikék, a fekete áfonya, és páfrányok.²⁵

3. térkép Megfigyelési területünk

Közép-Európa csapadékos, kiegyenlített éghajlatú hegyvidékein – így Magyarországon is, 500—1000 méteres tengerszint feletti magasság között bükkerdők (K5) váltják fel a tölgyeseket (K2). A bükk (Fagus silvatica) koronája erősen záródik, a 25-35 méter magas fák sűrű árnyékot adnak. Az ilyen bükkösben a cserjeszint - a növényzet vertikális tagolódását tekintve – szinte teljesen hiányzik, a gyepszintet is főként a kora tavaszi geofiták alkotják, melyek lombfakadás előtt hoznak virágot. Mire a fák kilombosodnak, ők már termést érlelnek, hiszen a zárt koronájú bükkösbe a teljes fény alig 1,25 %-a, jut csak be.²⁶ A középhegységek szilikát alapkőzetű, savanyú talajú területeinek jellegzetes társulásai a mészkerülő tölgyesek

24 mÁ-NÉR élőhelylista számozása. IBOA segédanyag, megjelent 2000.11.22. A Nemzeti Biodiverzitás-monitorozó rendszer módosítása.

25 Dr. Hortobágyi T. – Dr. Simon T.: Növényföldrajz, társulástan és ökológia Tankönyv Kiadó Bp. 1981. Nemzeti Tankönyvkiadó 2000. (130.o.)

26 Dr. Hortobágyi T. – Dr. Simon T.: Növényföldrajz, társulástan és ökológia Tankönyv Kiadó Bp. 1981. Nemzeti Tankönyvkiadó 2000. (83-88.o.)

(Genisto tinctoriae-Quercetum petraeae), melyeknek bolygatott területeken gyakori keverékfája a nyír (Betula pendula). Jellemzőek a mészkerülő bükkösök is (Deschampsio-Fagetum), különösen az Északi-középhegység csapadékosabb és magasabb fekvésű tájain. A podzolosodó²⁷ riolit és kvarcitalapú talajokon, főleg a Zemplénben gyakori az áfonyás-korpafüves társulás.²⁸ A lomberdei fafajok (tölgy, bükk, gyertyán) az átmeneti sávban telepített tűlevelű fafajokkal (erdei és lucfenyő) keverednek, elegyes erdőket alkotnak. A lomberdők irtása és legeltetése nyomán jellegzetes másodlagos vegetációtípus jöhet létre: a fenyér (nyíres fenyér: Betulo-Callunetum). E növényzeti típust örökzöldek, tűlevelűek, főként törpecserjék alkotják. A fenyérek jellegzetessége, hogy erősen elsavanyodott, leromlott, tápanyagszegény talajokon fejlődnek ki.²⁹ A közép-európai hegyvidékeken, az Alpokban és a Kárpátokban 800—1600 méteres tengerszint feletti magasság között kialakul a tűlevelű erdőzóna (N3), mely jellegzetes fafaja a luc (Picea abies), melyhez vörös fenyő (Larix decidua) társul.³⁰ A Zempléni-hegységben ezek az élőhelyek lényegesen alacsonyabban, telepített formában vannak jelen. A Lycopodium taxonok³¹ jellegzetesen a mészkerülő bükkösök (Luzulo-Fagetum) helyén felnövő, vagy mesterségesen felújított bükkösök elnyírjesedő szegélyein, utak letörésében, rézsükön tenyésznek. Főleg a kovasavban gazdag alapkőzeten élő perjeszittyós-bükkösökben (Luzulo-Fagetum subcarpaticum) erodált talajú fiatalosokban élnek, de előfordulnak gyertyános-bükkösben (Melliti-Fagetum subcarpaticum), talajsavanyúságot kedvelő (acidofrekvens) fajokban gazdag szubasszociációjában (Luzulotosum albidae) is. Termőhelyeik fajszegény gyepszintjében jellemző a két áfonya faj (Vaccinium myrtillus, V. vitis-idea) a fehér perjeszittyó (Luzula luzuloides) és az édesgyökerű páfrány (Polypodium vulgare), valamint számos moha és gomba faj is. További jellegzetes zempléni élőhelyük a bükkösök termőhelyére telepített Lucosok (Piceetum cultum) szegélyei. A három boreális korpafűfaj (Diphasium complanatum, Huperzia selago, Lycopodium annotinum) és a szubboreális Lycopodium clavatum zempléni előfordulásai is bizonyítják, hogy a Zempléni-hegység flórája kárpáti jellegénél fogva inkább az Eucarpaticumhoz tartozik, mint a Pannonicumhoz.³² Egyes szerzők³³a két flóratartomány közötti konkrét határvonalat is megjelölnek klimatikai, florisztikai és talajtani megfontolásból. A korpafüvek, mint kárpáti flóraelemek legjelentősebb gócpontjait a Zempléni-hegységben Simon Tibor foglalta össze idézett művében. (1. táblázat)

Zempléni korpafüves gócpontok:

1. A Kis- és Nagyhutai Gilevár – Lackó-hegy csoport mészkerülő bükkösei, nyírjes leromlásokkal, melyben Jávorka Sándor 1950-ben már négy korpafűfajt írt le.³⁴

2. A Komlóska-pataktól nyugatra, a Borzás oldal, mely Magyarország talán legszebb montán völgye bükkösökkel, fenyvesekkel, három korpafű fajjal, vörös áfonyával és körtikékkel.

3. István kút és a közeli Háromforrási völgy nyírjese lapos korpafűvel, illetve a Nagy-Péter-mennykő – Szarvas-kő vonulata.

27 Podzolosodás: ld.: Kislexikon (Teljes kilugzódás)

28 Dr. Hortobágyi T. – Dr. Simon T.: Növényföldrajz, társulástan és ökológia Tankönyv Kiadó Bp. 1981. Nemzeti Tankönyvkiadó 2000. (238.o.)

29 Dr. Hortobágyi T. – Dr. Simon T.: Növényföldrajz, társulástan és ökológia Tankönyv Kiadó Bp. 1981. Nemzeti Tankönyvkiadó 2000. (96.o.)

30 Dr. Hortobágyi T. – Dr. Simon T.: Növényföldrajz, társulástan és ökológia Tankönyv Kiadó Bp. 1981. Nemzeti Tankönyvkiadó 2000. (101-107. o.)

31 Taxon: ld.: Kislexikon (Rendszertani egység.)

32 Tuba Z.-Herczeg Cs.: A korpafüvek Zempléni-hegységi új lelőhelye Botanikai Közlem. 73. 1986. (73-75.o.)

33 Dr. Simon T.: A Zempléni-hegység északi részének védendő flóra különlegességeiről Abstracta Botanica V.

1977. (57-61.o.)

34 Jávorka S.: A hazai Lycopodiumok Annal. Biol. Univ. Debrecen 1. 1950. (198-200.o.)

4. Az Ósva-völgy a Bíró-heggyel, Borinzással, Herceg-fia-bérccel, a Solymossal és Csapontával egészen a Hosszú-kő lábáig. E területről jelentették a legtöbb megfigyelést, és mi magunk is erre a tartományra koncentráltunk. Innen került elő a sokak által vitatott Diphasium tristachyum is, és innen közölte Boros Ádám 1970-ben Vajda László megfigyeléseit lapos és részeg korpafűre.³⁵

GÓC LELŐHELY UTM H.selago D. compl. D. trist. Lyc.ann. Lyc.clav.

1.

Kishuta: Lackó-hgy EU35 Bánó 1949 Simon 1950

Bánó 1949

Simon 1977 Bánó 1949

Simon 1950 Bánó 1949 Nagyhuta: Gilevár-hgy EU35 Kiss 1950

Simon 1970 Jávorka 1950 Kiss 1939

Nagyhuta: Repka-vgy EU35 Simon 1970 Vajda 1962-63 Simon

1981 Simon 1970 Vajda 1954

Korpafű előfordulások a Zemplénben (Simon T. nyomán)

35 Boros Á.: Florisztikai közlemények V. Bot. Közlem. 57.köt 1.füzet 1970.

Az egyes taxonok előfordulását a jelentősebb lelőhelyek megjelölésével és az UTM- rendszerű (Universal Transverse Mercator) térkép szelvényének megadásával, a főbb adatközlők neveinek és közlési dátumainak mátrixában adjuk meg.

Az elterjedési és élőhelyi adatok elemzése azt mutatja, hogy a vizsgált területen a Zempléni-hegységben a korpafüvek terjedőben vannak. A folyamat részben a vágásterületek növekedésének köszönhető. Például a Repka-völgyben Jávorka Sándor 1948-ban még csak egyetlen Lycopodium annotinumot talált, addig a kilencvenes évekre a populáció megközelítette a 100 m²-t.³⁶ Az utolsó közlés óta (1991) eltelt több mint másfél évtized sok változást hozott a hegység életében. A klíma változásainak kihatásai, a térség településeinek fejlődése, a megnövekedett turizmus, az erdőgazdálkodásban beállt szemléletváltás, és egyéb tényezők mind-mind hozzájárultak a biotikus és az abiotikus környezeti tényezők változásához. Megfigyeléseink szerint a fenti változások a korpafüveket kedvezően érintették, mert figyelemmel kísért állományaik évről-évre szépen gyarapodnak. Saját megfigyelési adatainkat a 2. táblázat tartalmazza.

36 Dr. Simon T.: Korpafüvek a Zempléni-hegységben Lippai János Tud. Ülésszak Előadásai 1992. (220-223.o.)

Borinzás tető EU25 540 É

2000.07.25 Lyc.clav. D>50% Felnövekvő larix elegyes Lucos alján

2003.07.17 Lyc.clav. D=60% Sporofillum füzérekkel 2005.07.22 Lyc.clav. D=60% Sporofillum füzérekkel 2006.07.28 Lyc.clav. +

Lyc.ann. D>75% A felszökött fenyves alatt 2007.07.28

2006.07.27 Lyc.ann. D>75% Sporofillum füzérekkel Csoszota Nyi

A részletes fajismertetésben megadott vertikális elterjedési adatoknak ellentmond, ismert hazai állományaik alacsonyabb fekvése. A hazai, középhegységi viszonyok között ezért jelenlétük figyelemre méltó és egyedeik, valamint élőhelyeik törvényi védelmet érdemelnek.

Megfigyelési adatainkból kitűnik, hogy korpafüveink rendre az észak-déli völgyek letörésein, peremein, utak nyiladékaiban találnak otthonra, valamely hűvös, árnyékos, északias, keleties kitettségű élőhelyen. Elsősorban luc (Picea abies) és bükk (Fagus silvatica) állományainak félárnyékot biztosító szegélyein találkoztunk velük. Az egyedszám-szaporulat mértékéről alkothatunk képet, ha a Borinzás-tető és az Ógönc alatti állományok adatait áttekintjük.

Kéziratunk lezárta után tudtuk csak kiértékelni a 2009-es esztendőben végzett megfigyeléseinket, így most ide csatoljuk a legújabb adatokat. Tesszük ezt azért, mert azzal az összegzéssel zártuk mondandónkat, hogy megfigyeléseink szerint a vizsgált területen a korpafüvek örvendetesen szaporodnak. Az idei év eredményei még inkább arra mutatnak, hogy ha megfelelő életkörülmények nyílnak számukra (fényviszonyok, taposás mentes élőhely, nyíres fenyér kialakulásának lehetősége) akkor a kedvező kímaviszonyok és talajadottságok miatt a fiatal fenyvesek alján fajgazdagságuk nő, egyedszámuk szaporodik, a birtokba vett élőhelyet mind nagyobb borítással fedik. A megfigyelt területen egyre több és több folton jelennek meg korpafüveink, az erdő felnövekedésével, az élőhelyi adottságok lokális változásával a megfigyelt populációk indáikkal néhány métert „odébb költöznek” keresve a kedvező fényviszonyokat.

Némely ideális élőhelyen tömeges, mi több, kertszerű a megjelenésük, néhány négyzetméteren akár mind az öt hazai faj megtalálható.

ÉLŐHELY UTM Mag

Borinzás oldalában Növényrendszertani elhelyezkedésüket tekintve a

korpafüveket a XIV. harasztok törzsében (Pteridophyta) találjuk. A harasztok már valódi száras, leveles, gyökeres autotróf – tehát fotoszintetizáló - növények. Edényesek, tehát testükben szállító edénynyalábok gondoskodnak a vízszállításról (1. ábra), virágtalanok, spórákkal szaporodnak. Ivaros (haploid) nemzedékük a kis méretű előtelep (prothallium), a spóratermő, ivartalan (diploid) nemzedékük a harasztnövény. Bár a szárazföldi életmódhoz alkalmazkodtak, a nedves, párás élőhelyeket kedvelik. A mai harasztok ősei a földtörténeti felső Szilurban jelentek meg, a Karbonban³⁷ élték virágkorukat, s már a Permben kihaltak. Az ősharasztok a szárazföldi életmódhoz alkalmazkodott zöldalgákból fejlődtek ki. Ezek az 1-2

37 ld.. Földtörténeti korszakok – Melléklet 2.5. pont

kéreghatár

méter magas, villás elágazású, fás, vagy lágyszárú, sűrűn apró levelű ősharasztok (Psilopsida) voltak a mai zsurlók, páfrányok és korpafüvek igazi ősei. A mai, korpafüvek rendszertani besorolása nem egységes, egyes szakértők szerint a Harasztok Törzsének 1. Osztálya a Korpafüvek (Lycopsida), mely osztály egyik rendje a Korpafüvek (Lycopodiales). E rend egyetlen családja a Korpafűfélék (Lycopodiaceae) négy nemzetsége több mint 200 fajt számlál.³⁸ Más botanikusok rendszertani megközelítésben a Korpafüvek Osztályát 1250 fajra, a 450 fajt számláló 5 korpafű nemzetségre, a 100 fajt számláló 2 durdafű nemzetségre és a 700 fajjal bíró csipkeharasztok nemzetségére bontják.³⁹ Bizonyos alapvető tankönyveink szerint a XIV. törzs, a

méter magas, villás elágazású, fás, vagy lágyszárú, sűrűn apró levelű ősharasztok (Psilopsida) voltak a mai zsurlók, páfrányok és korpafüvek igazi ősei. A mai, korpafüvek rendszertani besorolása nem egységes, egyes szakértők szerint a Harasztok Törzsének 1. Osztálya a Korpafüvek (Lycopsida), mely osztály egyik rendje a Korpafüvek (Lycopodiales). E rend egyetlen családja a Korpafűfélék (Lycopodiaceae) négy nemzetsége több mint 200 fajt számlál.³⁸ Más botanikusok rendszertani megközelítésben a Korpafüvek Osztályát 1250 fajra, a 450 fajt számláló 5 korpafű nemzetségre, a 100 fajt számláló 2 durdafű nemzetségre és a 700 fajjal bíró csipkeharasztok nemzetségére bontják.³⁹ Bizonyos alapvető tankönyveink szerint a XIV. törzs, a

In document Abaúj-Zemplén Értékeiért Közhasznú Egyesület (Pldal 8-0)