A konstruktum mérése

2.2.1. A kérdőív pszichometriai tulajdonságai és látszólagos érvényessége (face validity)

A szomatoszenzoros amplifikáció konstruktumának jobb megértését szolgálhatja az is, ha a mérésére használt eszköz, az SSAS különböző nemzeti verzióinak összehasonlításából próbálunk meg tanulságokat leszűrni. Mindez azért is indokolt lehet, mivel láttuk azt, hogy az eredeti, angol nyelvű mérőeszköz megalkotása óta eltelt 25 esztendőben a mérni kívánt kontsruktum értelmezése jelentős változáson esett át, így a kérdőív tételei már nem feltétlenül állnak összhangban azzal, ahogyan ma a szomatoszenzoros amplifikációról gondolkodunk. Egy érdekes problémát jelent az, hogy az SSAS a szomatoszenzoros amplifikációs tendenciát mérő egyetlen kérdőív, így a validitással kapcsolatos esetleges problémák összemosódhatnak a konstruktum értelmezésének változásaival (Köteles & Witthöft, 2017).

A problémákat már a konstruktum neve is tökéletesen illusztrálja: egyrészt a

„szomatoszenzoros” kifejezés egyértelműen alacsony szintű folyamatokra utal, miközben ma már jól tudjuk, hogy a kérdőív nem a szenzoros ingerfeldolgozásban esetleg kimutatható egyéni különbségeket méri (Aronson és mtsai., 2001; Jasper és mtsai., 2013; Nakao és mtsai., 2007);

másrészt mai tudásunk szerint egyébként sem létezik olyan, hogy generalizált (ráadásul az intero- és exterocepcióra egyaránt vonatkozó) szenzoros érzékenység (Ferentzi és mtsai., 2017; Steptoe &

Vögele, 1992; Werner és mtsai., 2009). Időközben megerősítést nyert ugyanakkor, hogy a konstruktum valóban szoros kapcsolatban áll az eredetileg szintén feltételezett kognitív-emocionális folyamatokkal (az észlelt testi ingerekre adott negatív emocionális reakcióval, illetve azok tünetként való értelmezésével), így a több szerző (Ciccone és mtsai., 2007; Kosturek és mtsai., 1998; Lavietes és mtsai., 2008) által is használt „tünetamplifikáció” (symptom amplification) kifejezés jóval közelebb áll a valósághoz. Ráadásul a szomatoszenzoros amplifikáció kifejezést (helyes értelemben, pl. a viszcerális ingerléssel kapcsolatos fokozott érzékenység vonatkozásában) is használja az irodalom (Kano és mtsai., 2007).

Kirmayer és munkatársai már korán felismerték, hogy a kérdőív feltételezett szenzoros és kognitív-emocionális folyamatokban mutatkozó egyéni különbségek végeredményét méri, méghozzá az észlelt tüneteken keresztül (Kirmayer és mtsai., 1994), így elvileg sem lehet képes az eredetileg leírt két komponens elkülönítésére. Emellett nem volt világos a számukra az sem, hogy az amplifikációs tendencia mennyire specifikus a tünetekre nézve, vagy mennyire jellemzi a distressz különféle formáit általában. Összességében tehát a konstruktumot némileg diffúznak, rosszul definiáltnak érezték. Mindezt alátámaszani látszik az is, hogy a legtöbb vizsgálatban (bár messze nem az összesben) a kérdőív belső konzisztenciája nem túl magas, a Cronbach-α mutató

sokszor a 0,65-0,75-ös tartományban, az elfogadhatóság határán mozog (Aghayousefi, Oraki, Mohammadi, Farzad, & Daghaghzadeh, 2015; Carpenter és mtsai., 2014; Güleç & Sayar, 2007;

Mailloux & Brener, 2002; Speckens, Spinhoven, és mtsai., 1996), ami utalhat arra is, hogy a mérni próbált konstruktum meglehetősen tág, jelezhet többfaktoros szerkezetet, vagy esetleg azt is, hogy egyes tételek nem megfelelőek.

2.8.1. táblázat. A SSAS egyes tételeinek kapcsolata a konstruktum egyes jellegzetességeivel Tétel

nekem is köhögnöm kell. van van nincs lehet

2. Ki nem állhatom a füstöt, a

szmogot vagy a szennyezett levegőt. nincs van van lehet

3. Gyakran észreveszem a

gyomrom mozogni kezd az éhségtől. van nincs nincs nincs

9. Még olyan apróságok is, mint egy rovarcsípés vagy egy szálka, nagyon tudnak idegesíteni

van nincs van nincs

10. Rosszul tűröm a fájdalmat. van nincs van lehet

Ami a faktorszerkezetet illeti, a 10-tételes mérőeszközt (ld. 2.8.1. táblázat) a legtöbb felderítő faktorelemzést használó vizsgálat (Aghayousefi és mtsai., 2015; Bernini és mtsai., 2008;

Carpenter és mtsai., 2014; Speckens, Spinhoven, és mtsai., 1996) egyfaktorosnak találta (ez a faktor rendszerint a teljes variancia 30-40%-át magyarázta). A spanyol verzió inkább két faktorosnak bizonyult, ahol az 1. faktor („Belső inger amplifikáció”) a szerzők szerint testi érzetekre vonatkozó tételekből (3, 4, 6, 8, 9, 10), míg a 2. faktor („Külső inger amplifikáció”) környezeti változókkal kapcsolatos tételekből (1, 2, 5, 7) állt (Martínez és mtsai., 1999). A francia verziót validáló kutatásban felderítő faktorelemzéssel (a lejtődiagramm alapján) az egyfaktoros és (az 1-nél nagyobb

sajátértékek alapján) a kétfaktoros szerkezet is elképzelhetőnek tűnt. Az utóbbi esetében a szerzők egy „Interoceptív érzékenység” (1, 3, 5 ,7 ,8, 9, 10) és egy „Exteroceptív érzékenység” (2, 4, 6) dimenziót különítettek el (Bridou & Aguerre, 2013). A mindkét struktúrán elvégzett megerősítő faktorelemzés végül az egyfaktoros szerkezet esetében mutatott jobb illeszkedést. A magyar verzión végzett (Köteles és mtsai., 2009), az egyfaktoros szerkezetet vizsgáló megerősítő faktorelemzés szintén jó illeszkedést mutatott (ld. 3.1. vizsgálat), így összességében a kérdőív egyfaktoros szerkezete látszik valószínűnek. A kérdőív német verzióját a fenti, alapvetően a klasszikus tesztelméleten alapuló eredménynek mellett egy modern, Rasch-skálázást használó vizsgálatban is szemügyre vették (Jasper és mtsai., 2013), nagyjából hasonló konklúzióval.

Ha elfogadjuk az egyfaktoros szerkezetet, akkor a viszonylag alacsony belső konzisztencia mögött egyes tételek nem adekvát volta is állhat. Néhány nemzeti verzióban a vizsgált mintán/mintákon nem találtak különösen rossz tétel-totál korrelációval bíró tételeket (Bridou &

Aguerre, 2013; Doering és mtsai., 2015), ám feltűnően sok kutatás találta problémásnak az 1-es tételt („Ha valaki köhög körülöttem, nekem is köhögnöm kell”) (Carpenter és mtsai., 2014; Güleç &

Sayar, 2007; Jasper és mtsai., 2013; Köteles és mtsai., 2009; Speckens, Spinhoven, és mtsai., 1996).

Itt-ott akadtak gondok a 2-es („Ki nem állhatom a füstöt, a szmogot vagy a szennyezett levegőt”) (Aghayousefi és mtsai., 2015; Güleç & Sayar, 2007; Speckens, Spinhoven, és mtsai., 1996), és a 3-as („Gyakran észreveszem a szervezetemben zajló különböző folyamatokat”) (Carpenter és mtsai., 2014; Speckens, Spinhoven, és mtsai., 1996) tétellel is, ám ezek a problémák kevésbé tűnnek általánosnak.

Ha a kérdőív tételeit részben az eddig felmerült szempontok (belső vs külső vonatkozású inger), részben a konstruktumból magából következő szempontok alapján megvizsgáljuk, akkor meglehetősen tarka képet kapunk.

Interocepció vs exterocepció. A tételek egy része (2.2.1. táblázat) egyértelműen a szervezet belsejéből származó (3, 7, 8, 10) vagy legalább közvetetten belső folyamatra utaló (6, 9) információra vonatkozik, más esetekben a forrás külső (2, 4, 5,) vagy nehezen meghatározható (1).

Kellemetlenség, negatív értékelés. A negatív affektivitáshoz köthető értékelés jellemző a 2., 5., 7., 9., 10. tételekre, viszont nem jellemző, vagy nem bírálható el az 1, 3, 4, 6, 8, tételek esetében.

Fenyegetettség. A tételek egy része (1, 2, 5, 7, 10) közvetlenül vagy legalább közvetve a fenyegetés-észleléssel is kapcsolatban áll.

Összegzésképpen az mondható el, hogy a kérdőív tételeinek tartalmi vizsgálata potenciálisan fenyegető vagy legalábbis kellemetlen külső és belső ingerekkel kapcsolatos érzékenységet jelez. Mindez nagyjából összhangban is áll a konstruktum elméleti definíciójával („a testi érzetek intenzívként, károsként és zavaróként való megélésének tendenciája”), talán egyedül a

külső ingerekkel kapcsolatos (pl. az 5-ös tételt), valamint a nem értékelő (pl. a 3-as és a 6-os tételt) tételek egyikét-másikát nehéz ebben a keretben értelmezni.

2.2.2. A konstruktum szocio-demográfiai korrelátumai, stabilitása és kapcsolata a nagy személyiségdimenziókkal

Széles körben ismert az, hogy a nők a férfiaknál hajlamosabbak a tünetriportokra (1.3.6.

fejezet), így jogosnak tűnik az a feltételezés, hogy a tünetészleléshez szorosan kapcsolódó szomatoszenzoros amplifikációs hajlam tekintetében is találunk nemi különbségeket. Ezt a feltételezést az empirikus adatok csak részben erősítették meg, számos vizsgálat esetében nem sikerült szignifikáns különbséget találni a férfiak és a nők SSAS-pontszáma között (Barsky és mtsai., 1988, 1990; Barsky & Wyshak, 1989; Fabbri és mtsai., 2001; Mailloux & Brener, 2002;

Speckens, Spinhoven, és mtsai., 1996). Más esetekben adódtak különbségek (Aronson és mtsai., 2001; Barsky & Wyshak, 1990; Bridou & Aguerre, 2013; Cleary, Zaborski, & Ayanian, 2004;

Freyler és mtsai., 2013; M. P. Jones és mtsai., 2004; Köteles és mtsai., 2009; Köteles, Freyler, Kökönyei, & Bárdos, 2015; Nakao és mtsai., 2002, 2005; Shortridge és mtsai., 2009; Versteeg és mtsai., 2010; Wise & Mann, 1994; Zincir és mtsai., 2014), s ezek valóban minden esetben a nők magasabb átlagpontszámát mutatták. Ugyanakkor e nemi különbségek mértéke gyakorlati szempontból nem igazán tekinthető jelentősnek (Doering és mtsai., 2015). Érdemes kiemelni azt, hogy szívbetegek esetében a szomatoszenzoros amplifikációs tendencia mediálta a női nem kapcsolatát a szorongással, valamint az észlelt tünetekkel (Versteeg és mtsai., 2010).

Ami az életkort illeti, kevés ezzel kapcsolatos eredményt publikáltak, ezek között egyértelműen azok vannak többségben, amelyek szerint nincs kapcsolat az SSAS-pontszám és kor között (Barsky és mtsai., 1988, 1990; M. P. Jones és mtsai., 2004; Köteles és mtsai., 2009;

Speckens, Spinhoven, és mtsai., 1996), bár született az idősebbek magasabb amplifikációs hajlamát mutató eredmény is (Nakao és mtsai., 2002).

Mindez már átvezet az időbeli stabilitás témájához. Bár az amplifikációs tendencia állapotként is értelmezhető (Barsky és mtsai., 1990; Nakao & Barsky, 2007; Nakao és mtsai., 2007, 2005; Von Korff & Simon, 1996), a mérőeszközt egyértelműen az amplifikációs hajlam, mint vonás mérésére tervezték. A klasszikus, rendszerint 4-8 hetes teszt-reteszt vizsgálatok eredményei kivétel nélkül jó (0,7-0,8-as tartományban mozgó) időbeli stabilitást mutattak ((Aghayousefi és mtsai., 2015; Barsky és mtsai., 1990; Güleç & Sayar, 2007; Köteles & Simor, 2013; Speckens, Spinhoven, és mtsai., 1996). Fibromialgiás, illetve major depressziós betegek esetében 12 hetes gyógyszeres kezelést követően a depresszió és a szorongás kontrollálását követően az SSAS-pontszám nem változott szignifikáns mértékben (Sayar és mtsai., 2005), ami szintén a stabilitásra utal. Emellett

vannak bizonyítékok a szomatoszenzoros amplifikációs tendencia (részleges) genetikai meghatározottságára is: a katekol-O-metiltrandszferáz (COMT) gén esetében a mindkét alléljükön a Val158 allélt hordozók SSAS-pontszáma szignifikánsan magasabb volt a többi genotípusénál (Wendt és mtsai., 2014). Saját, 123 fős pilot-vizsgálatunkban az SSAS-pontszám sem a DRD4 VNTR (egy dopaminreceptort kódoló gén), sem az 5-HTTLPR VNTR (egy szerotonin-transzporter gén) polimorfizmusával nem állt kapcsolatban (Dr. Veres-Székely Anna, személyes közlés), ám végleges következtetés levonásához ennél jóval nagyobb mintára volna szükség. Korábbi öröklődésvizsgálatokból (DiLalla, Carey, Gottesman, & Bouchard, 1996; Gottesman, 1962) lehet tudni azt is, hogy az MMPI Hipochondriázis skálájára (Hs), ami elsősorban a testi hipervigilanciára fókuszál (D. C. Taylor és mtsai., 2006) és emiatt meglehetősen sok hasonlóságot mutat az SSAS-sel, legfeljebb közepes mértékű (-35%) örökletesség jellemző.

Serdülők és szüleik egyes egészségpszichológiai jellemzőit felmérő kutatásunkban szignifikáns, számos más jellemző kontrollálását követően is erős kapcsolat mutatkozott a családtagok SSAS-pontszáma között (Köteles és mtsai., 2015), ami ugyanakkor tanulási hatással is magyarázható. Potenciális tanulási hatás működésére van másféle (bár szintén nem egyértelmű) kutatási eredmény is: a képzésük végéhez közeledő orvostanhallgatók körében az amplifikációs és egészségszorongási tendencia egyaránt kisebb mértékűnek bizonyult, mint a képzés elején, illetve közepén járó hallgatók (valamint a kontrollként használt joghallgatók) körében, amit a kutatók az edukáció hatásával magyaráztak (Barić & Trkulja, 2012). Úgy tűnik tehát, hogy időben meglehetősen stabil jellemzőről van szó, ami részben genetikai, részben tanulás-alapú meghatározottsággal bír.

Mindez felvetheti azt a kérdést is, hogy a szomatoszenzoros amplifikáció hogyan helyezhető el a személyiség nagy dimenziói mentén. Az érzelmi instabilitással/neuroticizmussal/negatív affektivitással való, rendszerint közepes erősségű kapcsolatot számos vizsgálat (Aronson és mtsai., 2001; Barsky & Wyshak, 1990; E. Ferguson, 2000; Lee és mtsai., 2013, 2010) megerősítette, bár volt olyan eredmény is, ami az öt nagy faktor egyikével sem talált összefüggést (M. P. Jones és mtsai., 2004). Egy kutatásban az introverzióval való gyenge együttjárást (r = 0,15, p < 0,05) is kimutatták, ami elméleti alapon szintén jól értelmezhető (E. Ferguson, 2000). S végül, egy vizsgálatban a szomatoszenzoros amplifikációs tendencia mértéke az alexitímia kontrollálását követően is kapcsolatban állt a neuroticizmussal és a lelkiismeretességgel (Wise & Mann, 1994).

Saját, később (3.3. fejezet) részletesen is ismertetésre kerülő vizsgálatunk (Ferentzi és mtsai., 2017) eredményei alapján fiatal felnőttek mintáján az SSAS-pontszám gyenge, negatív irányú kapcsolatot mutatott az extraverzióval (Spearman ρ = -0,15, p = 0,031) és az emocionális stabilitással (ρ = -0,21, p = 0,002) - mindez jól illeszkedik a korábbi empirikus eredményekhez.