A konstruktum újragondolása 4: Negatív affektivitás, kognitív torzítás, fenyegetettség

Felmerült az a lehetőség is, hogy a szomatoszenzoros amplifikáció lényegében megegyezik a negatív affektivitással (Aronson és mtsai., 2001), annál is inkább, mivel a negatív affektivitás indikátoraival (hosztilitás, depresszió, szorongás, stb.) való, tipikusan közepes erősségű együttjárások korábbi vizsgálatokból (Barsky és mtsai., 1988, 1990; Kosturek és mtsai., 1998;

Spinhoven & Willem van der Does, 1997) már jól ismertek voltak, és a kérdőívet már az 1990-es

évek elején alkalmasnak találták depressziós és szorongásos betegek szűrésére (Wyshak, Barsky, &

Klerman, 1991). Aronson munkacsoportjának vizsgálatában (Aronson és mtsai., 2001) előszűrésen átesett, a szokásosnál több mindennapi testi tünetet tapasztaló egyetemi hallgatók töltöttek ki testi tünetekre (SCL-90-S), betegséggel kapcsolatos aggodalmaskodásra (Illness Worry Scale, IWS) (Kirmayer & Robbins, 1991), attribúcióra (SIQ), negatív emocionalitásra (Multidimensional Personality Questionnaire Negative Emotionality Subscale, NEM) (Waller, Tellegen, McDonald, &

Lykken, 1996), depressziós (BDI) és szorongásos tünetekre (Penn State Worry Questionnaire, PSWQ) (Meyer, Miller, Metzger, & Borkovec, 1990) rákérdező kérdőíveket, majd 54-60 napon keresztül naplózták testi tüneteiket, a megélt napi stresszt, valamint a pozitív és negatív affektust. A vizsgálati személyek egy része szívdobogás-detekciós vizsgálaton is részt vett. Az eredmények alapján a SSAS pontszám viszonylag magas (0,40-0,50) korrelációt mutatott a negatív affektivitással, a szomatizációs tendenciával és a pszichológiai attribúciós stílussal, míg valamivel gyengébb (0,21–0,40) volt a kapcsolat a depresszióval, szorongással, aggodalmaskodással, illetve a testi attribúciós stílussal. Az SSAS-pontszám és a negatív affektivitás közötti kapcsolat a szomatizációs pontszám és a nem kontrollálását követően is szignifikáns maradt. Nem találtak kapcsolatot az amplifikációs tendencia és szívdobogás-detekciós képesség (sem a diszkrimináció, sem a torzítás vonatkozásában) között, valamint az SSAS-pontszám és a prospektíven felvett tünetek száma között sem, ugyanakkor a napi megélt stressz súlyosságával és gyakoriságával közepes erősségű (0,26-0,41) volt a korreláció. A szerzők következtetése szerint a SSAS semmiképpen nem az interoceptív érzékenységet méri, sokkal inkább a negatív affektivitáshoz és a stresszre való hajlamhoz áll közel. Egy későbbi – a szomatoszerzoros amplifikációs tendenciát közvetlenül nem mérő – vizsgálatban sikerült megerősíteni azt, hogy a tünetbeszámolók a testi ingerekre való fokozott érzékenységhez nem kapcsolódnak, az emocionális reaktivitáshoz viszont igen. Más szóval: a tünetbeszámolók mögött egyfajta speciális kognitív torzítás áll (Aronson és mtsai., 2006).

A kognitív torzítás megközelítést Mailloux és Brener korábban (2.1.3. fejezet) már ismertetett vizsgálata (2002) is támogatta: a magasabb SSAS-pontszámok a zsigeri történések rosszabb észleléséhez kapcsolódtak, s a pontatlanabb észlelés jobb terepet nyújt a torzításoknak. A negatív affektivitással való kapcsolat intervenciós vizsgálatára is történt próbálkozás, igaz, csak kis mintán (Sayar, Barsky, & Gulec, 2005). 15 fibromialgiás és 17 major depressziós beteg kapott antidepresszáns kezelést (az első csoport napi 75 mg venlafaxint, a második 50-100 mg szertralint) 12 héten keresztül, a depressziós (BDI) és szorongásos tünetekben történő változást (Beck Szorongás Kérdőív, Beck Anxiety Inventory, BAI) (Beck, Epstein, Brown, & Steer, 1988) a 6. és a 12. héten mérték, a szomatoszenzoros amplifikációs tendenciával együtt. A fibromialgiás csoporton belül mind a szorongás, mind a depresszió csökkent a 12. hétre, míg az SSAS-pontszám nem

változott szignifikánsan. A major depressziós csoportban mindhárom mért konstruktum szignifikáns csökkenést mutatott, ám a szomatoszenzoros amplifikációs tendencia változása a szorongás és a depresszió kontrollálását követően eltűnt. Mindez összességében arra utal, hogy a szomatoszenzoros amplifikáció (1) nagy mértékben független mind a szorongástól, mind a depressziótól, és (2) meglehetősen stabilnak tekinthető, vonás-típusú személyiségjellemző.

Fabbri és munkatársai 65 neurológiai és kardiológiai járóbeteg szorongás- és depressziószintjét (HADS), betegségpercepcióját (Illness Perception Questionnaire, IPQ) (Weinman, Petrie, Moss-morris, & Horne, 1996), egészségszorongását (Health Anxiety Questionnaire, HAQ) (Conroy, Smyth, Siriwardena, & Fernandes, 1999), személyes testi tudatosságát (Private Body Consciousness Scale, PBCS) (Miller és mtsai., 1981) és szomatoszenzoros amplifikációs tendenciáját (SSAS) mérték fel (Fabbri, Kapur, Wells, & Creed, 2001). A korrelációs elemzés szerint az SSAS-pontszám a személyes testi tudatossággal (r = 0,41, p

< 0,01), valamint az egészségszorongás kérdőív az egészséggel kapcsolatos aggodalmaskodást (r = 0,35, p < 0,01) és a tünetek mindennapi életre gyakorolt hatását (r = 0,36, p < 0,01) mérő alskáláival állt szignifikáns kapcsolatban, a szorongással, depresszióval, valamint a betegségpercepció különböző dimenzióival nem. Mindez szintén azt jelezte, hogy nem lehet egyszerűen egyenlőségjelet tenni a negatív affektivitás és a szomatoszenzoros amplifikációs tendencia közé.

Ferguson és munkatársai a hipochondriás aggodalmaskodást a stressz Lazarus-féle kétlépcsős kognitív kiértékelés elméletének (Lazarus & Smith, 1988) konceptuális keretein belül próbálták értelmezni (E. Ferguson és mtsai., 2000). Eredményeik szerint a Whiteley-index 9-tételes változatával mért hipochondriás aggodalmaskodás és az SSAS-pontszám egyaránt az elsődleges kiértékelés észlelt fenyegetettség komponensével állt kapcsolatban, az észlelt kihívással nem. Az aggodalmaskodás és az észlelt fenyegetettség kapcsolata a szomatoszenzoros amplifikáció beléptetésével (mediációs elemzés) eltűnt. Hasonló mediáló hatást a másodlagos kiértékelés (az események észlelt kontrollálhatósága) esetében nem sikerült kimutatni. E kutatás – bár célja nem a szomatoszenzoros amplifikáció vizsgálata volt – fontos információt szolgáltatott arra nézve, hogy az amplifikációs tendencia pontosan milyen típusú kognitív torzítást jelez. A szomatoszenzoros amplifikáció és a fenyegetettség/stressz kiértékelés kapcsolatát egy további kutatásban is sikerült kimutatni (Lawrence & Ferguson, 2008).

Barsky és munkatársai diagnosztizált hipochonder és nem hipochonder betegek különféle betegségekkel és külső rizikófaktorokkal (baleset, bűntény, stb.) kapcsolatos fenyegetettség-érzését vizsgálták (Barsky, Ahern, és mtsai., 2001) a Comparative Risk Questionnaire (N. D. Weinstein, 1984, 1987) használatával. Eredményeik szerint a hipochonder csoport a kontrollcsoportnál jóval nagyobbra becsülte a betegségek kockázatát, miközben a külső rizikófaktorok vonatkozásában nem volt ilyen különbség. Ami témánk szempontjából fontosabb, a teljes kockázatészlelés-pontszám

0,49-es korrelációt mutatott az SSAS-pontszámmal (p < 0,001), miközben a szomatizációs hajlammal (SSI) és a hipochondriázisra jellemző attitűdökkel és félelmekkel (Whiteley-index) való együttjárások csak 0,3 körüliek voltak (p = 0,001). A különbség statisztikailag szignifikáns (p <

0.05). Mindez ismét csak arra utal, hogy a fenyegetettség-érzés fontos része a szomatoszenzoros amplifikáció konstruktumának.