A konstruktum újragondolása 1: A zsigeri érzékenység problémája

Az előző részben leírtaknak megfelelően a kutatás következő időszaka a zsigeri érzékenység problémájának körüljárásával telt, ez utóbbi indikátoraként elsősorban a szívdobogás detekciójának képességét használták (ld. 1.3.1. fejezet). Ebben az időben korábbi vizsgálatokból már ismert volt az, hogy a palpitációról panaszkodó betegek többsége esetében az észlelt és a mért aritmiák között gyenge a kapcsolat (Clark, Glasser, & Spoto, 1980; Kunz, Raeder, & Bruckhardt, 1977; Zeldis, Levine, Michelson, & Morganroth, 1980), illetve az is, hogy a szívdobogás detekciójának pontossága egészséges személyek között nagy variabilitást mutat (Brener & Kluvitse, 1988; Brener, Liu, & Ring, 1993; M. R. Davis, Langer, Sutterer, Gelling, & Marlin, 1986; Katkin, 1985;

Pennebaker, 1981; Schandry, 1981; A. J. Yates, Jones, Marie, & Hogben, 1985). Kidolgozásra és publikálásra kerültek a szívdobogás-detekciós készséget mérő fő paradigmák (diszkrimináció, ill.

mentális követés) (Brener & Jones, 1974; Brener & Kluvitse, 1988; Schandry, 1981) is, és a műszeres vizsgálatokból egyértelműen kiderült az, hogy a különböző kardiális történések detekciójának észlelt és objektív pontossága között nincs kapcsolat vagy csak nagyon gyenge az összefüggés (Ehlers & Breuer, 1992; G. E. Jones, Jones, Cunningham, & Caldwell, 1985;

Whitehead és mtsai., 1977).

A szomatoszenzoros amplifikáció vonatkozásában végzett első empirikus vizsgálatban (Barsky és mtsai., 1993) egyrészt 145 Holter-monitorral ellátott, palpitációs problémákkal küzdő járóbeteg és 70 egészséges kontrollszemély észlelt palpitációs epizódjait vetették össze a műszer által regisztrált EKG-görbével, másrészt a résztvevők nyugalmi szívdobogás-detekciós képességét is mérték. A palpitációs betegek mindössze 34,3%-a esetében találtak konzisztens együttjárást az észlelt palpitációk és az EKG által kimutatott aritmiák között, ráadásul ezt a csoportot a másik

65,7%-hoz képest szignifikánsan alacsonyabb (!) amplifikációs (SSAS) és szomatizációs tendencia (SSI), kevesebb hipochondriázishoz kapcsolható tünet (Whiteley-index), és kisebb mértékű pszichiátriai morbiditás (klinikai interjú) jellemezte. Nem volt különbség ugyanakkor a két csoport között az állapotszorongás és a három fő attribúciós stílus (normalizáló, szomatizáló, pszichologizáló) vonatkozásában. A betegek 20,7%-a, míg az egészséges kontrollszemélyek mindössze 4,7%-a volt képes nyugalmi szívdobogásának pontos észlelésére, ám az aritmiák detekciója és a szívdobogás detekciója között nem volt szignifikáns az együttjárás. A nyugalmi szívdobogásukat jól és rosszul detektáló résztvevők között egyetlen kérdőívvel mért jellemző tekintetében sem volt különbség. Mindezek alapján a következtetés az volt, hogy a fokozott amplifikációs tendencia a testi diszkomfortra adott választorzításnak tekinthető, ami nemhogy nem javítja, hanem inkább rontja a zsigeri történések detekciójának pontosságát (Barsky és mtsai., 1993). Egy további elemzésben ugyanezen betegmintán belül a diagnosztizálható pánikbetegek (40 fő) tulajdonságait vetették össze a pánikrohamoktól nem szenvedőkével, illetve az egészséges kontrollmintával (Barsky, Cleary, Sarnie, & Ruskin, 1994). A pánikbetegek magasabb SSAS, szomatizáció- és hipochondriázis-pontszámokkal voltak jellemezhetők, ám a szívműködés objektíven mérhető, illetve szubjektíven észlelt történései (palpitáció, nyugalmi szívdobogás-detekció, becsült nyugalmi szívfrekvencia) náluk sem mutattak a kontrollokénál szorosabb együttjárást. Mindez nagyjából beleillett abba a képbe, ami akkoriban már kezdett kirajzolódni a pánikbetegekről: a kardiális aktivitással kapcsolatos nagyobb érzékenységről számolnak be, amit csak az objektív vizsgálatok kisebb részében sikerült igazolni (Barsky és mtsai., 1994). Emellett kiderült az is, hogy a szívdobogás-detekciós vizsgálatok esetében magának a feladatnak, a felhasznált paradigmának és az instrukciónak is jelentős hatása lehet a mért teljesítményre (Ehlers

& Breuer, 1996; Ehlers, Breuer, Dohn, & Fiegenbaum, 1995; Van der Does, Antony, Ehlers, &

Barsky, 2000).

A hipochondriázis mögött álló kognitív és perceptuális folyamatok tisztázására Barsky és munkatársai egy további vizsgálatot terveztek (Barsky és mtsai., 1995). Ebben a vizsgálatban kérdőívvel (Whiteley-index, SSI) és klinikai interjúval is diagnosztizált hipochonder és nem hipochonder járóbetegek (60-60 fő) nyugalmi szívdobogás-detekciós képességét hasonlították össze. A hipochonder-csoportot szignifikánsan magasabb SSAS- és SSI-pontszám jellemezte, ugyanakkor a szívdobogás-detekciós képességben nem volt különbség a két csoport között, és egyik csoporton belül sem sikerült szignifikáns együttjárást találni az SSAS-/SSI-pontszám és a detekciós képesség között (sőt, ez utóbbi fordított irányú, közepes erősségű együttjárást mutatott a Whiteley-index pontszámmal). Ezek az eredmények lényegében lezárták azt a régóta tartó vitát, hogy a hipochondriázis mögött fokozott viszcerális érzékenység áll-e. A Barsky-féle munkacsoport megfogalmazása szerint éppen ellenkező a helyzet: a szignáldetekciós elmélet terminológiáját

használva, a testi folyamatokra irányított fokozott figyelem és aggodalmaskodás (vagyis észlelési torzítás) fokozott zajt termel, ami rontja a detekció pontosságát (Barsky és mtsai., 1995). Ami pedig témánk szempontjából különösen fontos: további megerősítést nyert az, hogy a szomatoszenzoros amplifikáció konstruktuma sokkal inkább az észlelt tünetekkel (torzítással), semmint a detekcióval áll kapcsolatban.

A kutatók gondolkodásának változását mi sem mutatja jobban, mint az a tény, hogy egy 2002-es vizsgálat hipotézise már az volt, hogy a zsigeri változásokat (szívdobogás-detekció) pontosabban észlelő személyek amplifikációs tendenciája kisebb mértékű lesz, éppen a kisebb mértékű torzítás miatt (Mailloux & Brener, 2002). A vizsgálatban 60 egészséges egyetemista vett részt, az eredmények megfeleltek az elvárásoknak, azaz a szívdobogásukat jól detektáló személyek SSAS-pontszáma a nem kontrollálása mellett is szignifikánsan alacsonyabbnak bizonyult, mint a rosszul detektálóké. Ezek az eredmények (az előzőekkel összhangban), a szomatoszenzoros amplifikáció kognitív torzítás (ld. később) alapú magyarázatával állnak összhangban, s egyben arra is utalhatnak, hogy a hipochondriázis is a testi történések rosszabb észlelésével áll kapcsolatban (Mailloux & Brener, 2002). Ami a szívdobogás-detekciós képességet illeti, későbbi vizsgálati eredményeket (Aronson és mtsai., 2001; Ferentzi és mtsai., 2017; Schroeder, Gerlach, Achenbach,

& Martin, 2015) is figyelembe véve ma összességében az amplifikációs tendenciától való függetlenség valószínűbbnek tűnik, mint a fordított irányú kapcsolat.

Haenen és munkatársainak vizsgálatában 27 DSM-III-R kritériumok alapján diagnosztizált hipochonder beteget hasonlítottak össze 27 egészséges kontrollal szomatoszenzoros amplifikációs hajlam és taktilis diszkriminációs érzékenység vonatkozásában (Marie-Anne Haenen, Schmidt, Schoenmakers, & van den Hout, 1997). A két csoport között a szubjektív érzékenység (SSAS-pontszám) vonatkozásában sikerült, ám az átlagos diszkriminációs küszöbben nem sikerült kimutatni különbséget (sajnos, az SSAS-pontszámot közvetlenül nem hasonlították össze az érzékenységi mutatóval). Az eredmények egybevágtak a korábbiakkal: a hipochondriázis mögött nem feltétlenül húzódik meg fokozott szenzoros érzékenység (Marcus, Gurley, Marchi, & Bauer, 2007).

Ebből az időből származik talán az első olyan kísérlet is, aminek célja a tisztán top-down (vagyis perifériás ingerlés nélküli) tünetképzés feltételeinek felderítése volt (Schmidt és mtsai., 1994). A résztvevőket egyes testtájaikra való koncentrálásra kérték (figyelem csoport), vagy bizonyos tünetek jelentkezésével kapcsolatos elvárásokat keltettek bennük (elvárás csoport), illetve a két manipulációt kombináltan is alkalmazták (figyelem és elvárás csoport). A kontrollcsoporthoz képest mindhárom csoport szignifikánsan több tünetet jelentett, ám a csoportok között nem volt különbség a tünetszámban. Ez a vizsgálat – bár közvetlenül nem foglalkozott a szomatoszenzoros amplifikációval – rávilágított arra, hogy a tünetészleléshez nem szükséges perifériás input vagy

fokozott szenzoros érzékenység. Hasonló eredményeket hozott később egy küszöb körüli taktilis ingerlésekre adott válaszokat szignáldetekciós módszerrel vizsgáló kutatás is (R. J. Brown, Brunt, Poliakoff, & Lloyd, 2010).

Végezetül érdemes elgondolkodni azon, hogy mennyire értelmes vagy erőszakolt a zsigeri érzékenység vs kortikális reaktivitás különbségtétel a szomatoszenzoros amplifikáció vonatkozásában. A kérdőív tételei ugyanis a komplex folyamat végeredményére kérdeznek rá, nem firtatva a háttérben meghúzódó perceptuális és/vagy kognitív-emocionális mechanizmusokat (Kirmayer, Robbins, & Paris, 1994; Sayar, Kirmayer, & Taillefer, 2003). Ami a mechanizmusokat illeti, egészen 2007-ig kellett várni egy olyan vizsgálatra, ami alkalmas a vita eldöntésére. 33 egészséges önkéntes esetében a kiváltott potenciálok módszerével vizsgálták azt, hogy a hüvelykpárna izmainak elektromos ingerlésére, valamint hang- és vizuális ingerekre adott központi idegrendszeri válasz melyik komponense áll összefüggésben a kérdőívvel mérhető szomatoszenzoros amplifikációs tendenciával (Nakao, Barsky, Nishikitani, Yano, & Murata, 2007).

Az eredmények szerint a háromféle ingerlés esetében nem az inger alacsony szintű feldolgozását jelző, gyorsan megjelenő válaszok (rövid-latenciájú szomatoszenzoros potenciál, 8-30 ms; agytörzsi auditoros potenciál, 1-6,5 ms; vizuális kiváltott potenciál, 50-150 ms), hanem az auditoros ingerlés esetében mért nagyobb latenciájú (P200-P300), a kérgi/kognitív feldolgozást jelző potenciálok álltak összefüggésben az SSAS-pontszámmal (az alexitímia és a szorongás-depresszió kontrollálását követően is). Amikor a résztvevőket az SSAS-pontszám alapján két csoportra osztották, akkor az auditoros P300 potenciál amplitúdója szignifikánsan diszkriminált az alacsony és magas amplifikációs tendenciával bíró csoport között. Ez a vizsgálat – korlátait is figyelembe véve – lényegében pontot tett a vita végére: a szomatoszenzoros amplifikáció esetében nem az intero és/vagy exteroceptív ingerekre való fokozott érzékenységről, hanem az azokra adott speciális kognitív-emocionális reakcióról van szó. Más empirikus vizsgálatokban – bár ez elméleti alapon valószínűnek látszott (Porcelli, 2004) -, az amplifikációs tendencia nem állt kapcsolatban irritábilis bélszindrómás (IBS) betegek vastagbél-feszülésre való érzékenységével (van der Veek, van Rood,

& Masclee, 2008), sőt, a figyelmet a testre irányító ingereket követően negatív kapcsolatban állt a taktilis ingerlésre adott válaszidővel is (R. J. Brown, Poliakoff, & Kirkman, 2007).