A konstruktum megszületése és kapcsolata a hipochondriázissal

Az tünetamplifikációs jelenségkör 1979-es elméleti körüljárását követően (2.1.1. fejezet) csaknem 10 év telt el a konstruktum pontosabb definiálásáig, valamint az azt mérő kérdőív első változatának kidolgozásáig. Az 1988-ban publikált, máig használatos definíció szerint a szomatoszenzoros amplifikáció a testi érzetek intenzívként, károsként és zavaróként való megélésének tendenciáját jelenti (tendency to experience somatic sensation as intense, noxious, and disturbing) (Barsky, Goodson, Lane, & Cleary, 1988, o. 510). Az amplifikáció három komponense (1) a testi érzetekre irányuló fokozott figyelem (hipervigilancia); (2) egyes, viszonylag gyenge és ritka testi érzetekre való koncentráció; és (3) olyan kognitív-emocionális reakcióra való hajlam, ami a szóban forgó érzeteket felerősíti, s ezáltal fenyegetőbbé és zavaróbbá teszi. A felerősített érzetek lehetnek az egészséges élettani működések jelei, az érzelmek testi korrelátumai, kisebb rendellenességek triviális tünetei, vagy súlyos betegségek tünetei is. S végül az amplifikációs hajlam vonás-jellegűnek tekinthető, vagyis az egyén időben stabil jellemzőjének, ami lehet korai tapasztalatok eredménye vagy akár alkati, genetikailag meghatározott is. Ugyanakkor állapot-típusú amplifikáció is létezik, amit elsősorban az adott körülmények, a hangulat és az aktiváltsági állapot határoz meg.

A konstruktum pontosabb elméleti kidolgozásán túl Barsky kutatócsoportjának a célja egy olyan önértékelő kérdőív megalkotása is volt, amivel a korábbi műszeres próbálkozásoknál (pl.

elektrofiziológiai mérések az augmentáció-redukció dimenzió esetében, 2.1.1. fejezet) jóval

egyszerűbben lehetne mérni az amplifikáció jelenségét. A kérdőív első, 5-tételes verziójának tételeit egy elővizsgálatban ambuláns betegek által gyakran leírt kényelmetlen és kellemetlen tünetek közül választották ki (Barsky & Wyshak, 1989; Barsky, Wyshak, & Klerman, 1990).

A kérdőív (szomatoszenzoros amplifikáció skála; Somatosensory Amplification Scale, SSAS) 5-tételes verzióját jó teszt-reteszt reliabilitás (átlagosan r = 0,85 egy 1,5-5 hetes intervallumban) és elfogadható belső konzisztencia (Cronbach-α = 0,72) jellemezte, a kérdőíven elért pontszám nemtől, életkortól, etnikumtól és iskolázottságtól függetlennek bizonyult (Barsky és mtsai., 1988). A vizsgált vegyes betegmintán (egy előzetes egyeztetés vagy beutaló nélkül felkereshető, ambuláns klinikára jelentkező betegek, n = 115) az SSAS pontszám közepes erősségű (r = 0,41-0,42, p < 0,001) együttjárást mutatott a negatív affektivitás (emocionális diszfória) Hopkins Tünetlistával (Hopkins Symptom Checklist, HSCL-90) (Derogatis, Lipman, Rickels, Uhlenhuth, & Covi, 1974; Lipman, Covi, & Shapiro, 1979) mért három indikátorával (szorongás, depresszió, hosztilitás), valamint 0,33-as korrelációt (p < 0,001) a felső légúti fertőzések észlelt tüneteinek súlyosságával, s a kapcsolatok a szocio-demográfiai jellemzők kontrollálását követően is megmaradtak. Mindez jó konvergens validitást jelzett. Az SSAS pontszám nem állt kapcsolatban a betegen töltött napok és az orvoslátogatások számával, korrelált viszont a tünetek mindennapi társas funkcionálást (munka, kapcsolatok, stb.) rontó hatásával. Továbbá a felső légúti betegség objektív (diagnosztizált) súlyossága jóval gyengébb kapcsolatban állt a tünetekkel (p = 0,20, p < 0,05), mint az amplifikációs hajlam vagy a negatív affektivitás indikátorai. Ezen belül az amplifikációs hajlam inkább a lokális tünetek, míg a negatív affektivitás a szisztémás panaszok súlyosságával állt kapcsolatban, ami jól jelzi a két konstruktum közötti alapvető különbséget.

Egy következő, némileg különböző statisztikai analízissel két helyen is publikált vizsgálatban (Barsky & Wyshak, 1989, 1990) még mindig a kérdőív első, 5-tételes verzióját használták, 177 ambuláns ellátásra jelentkező beteg mintáján. A betegek a hipochondriázis mérésére széles körben használt Whiteley-indexet, emellett a szomatizációs tendenciát mérő két kérdőívet (a Hopkins Tünetlista szomatizációs skáláját, HSCL-90-S, valamint az MMPI hipochondriázis skáláját, Hs) is kitöltöttek, valamint a hipochondriázis fontos jellegzetességeire rákérdező további kérdésekre is válaszoltak. Magában a vizsgálatban az SSAS Cronbach-α értéke mindössze 0,45-nek adódott. Az SSAS-pontszám a Whiteley-index-szel 0,56-os (p < 0,001), a szomatizációs tendenciával pedig 0,58-as (p < 0,001) korrelációt mutatott. A regressziós elemzésben az SSAS-pontszám a szocio-demográfiai változók kontrollálását követően is a hipochondriázis szignifikáns előrejelzője maradt (a teljes variancia 31%-át magyarázta), s külön-külön a Whiteley-index által mért mindhárom dimenzióban (Betegségről való meggyőződés, Betegségtől való félelem, Testi fókusz) is megjelent.

Az SSAS-pontszám a szomatizációs tendenciát szintén szignifikáns mértékben előre jelezte, a szocio-demográfiai változók kontrollálását követően annak 12%-át magyarázta. Nők esetében az

SSAS pontszám valamivel magasabbnak bizonyult, mint férfiaknál, amit a szerzők a nők tünetriportokra való fokozott hajlamával (Pennebaker, 1982) magyaráztak.

A szomatoszenzoros amplifikáció konstruktuma tehát beváltani látszott a hozzá fűzött reményeket, gond nem a kérdőív validitásával, hanem annak reliabilitásával (pontosabban belső konzisztenciájával) volt. Emiatt a kérdőív tételeinek számát 10-re növelték, és egy következő, 1036 ambuláns beteg mintáján végzett vizsgálatban ezt az azóta is véglegesnek tekintett verziót (1.

melléklet) használták fel (Barsky és mtsai., 1990). Ebben a vizsgálatban a hipochondriázisra való hajlamot már nemcsak kérdőívekkel (Whiteley-index, illetve az SCL-90-S-ből és az MMPI-Hs-ből megalkotott, testi tüneteket felmérő kérdőív: Somatic Symptom Inventory, SSI), hanem a kérdőíves módszerrel kiszűrt betegek esetében a DSR-III-R követelményeinek megfelelő strukturált diagnosztikus interjúval is mérték. Az SSAS-pontszám normális eloszlásúnak bizonyult mind a hipochondriás, mind a nem hipochondriás mintán, 74 napos teszt-reteszt reliabilitása 0,79, belső konzisztenciája pedig 0,82 volt, s végül mind a 10 tétel 0,3 fölött korrelált a teljes pontszámmal – mindez pszichometriai szempontból kifejezetten kedvezőnek tekinthető. A kérdőív jól diszkriminált a klinikai diagnózissal szétválasztott két minta között, és a nem hipochonder betegek mintáján 0,43 és 0,51 közötti korrelációt (p < 0,001) mutatott a kérdőívekkel mért hipochondriázis-pontszámokkal. Bár az SSAS-pontszám a nem hipochonder mintán mind a depresszióval, mind a szorongással közepes mértékű korrelációt mutatott, a diszkrimináns validitás a depressziós és szorongásos problémák kontrollálását követően is megmaradt. Az SSAS-pontszám ismét kapcsolatot mutatott a szomatizációs hajlammal, ám ez gyengébb (r = 0,33, p < 0,001) volt, mint a hipochondriázis esetében.

Konklúzióképpen elmondható az, hogy ezek az első vizsgálatok a szomatoszenzoros amplifikáció és a hipochondriázis közötti jelentős mértékű átfedésre derítettek fényt, bár az ok-okozatiság iránya tisztázatlan maradt (Barsky & Wyshak, 1990; Barsky és mtsai., 1990). Jóllehet a szomatoszenzoros amplifikációs hajlam más zavarokkal is kapcsolatot mutatott (depresszió, szorongás, szomatizáció), a hipochondriázissal való összefüggés jóval specifikusabbnak tűnt. A testi érzetek felerősítésének tendenciája olyannyira jellemzőnek tűnt a hipochonder betegek esetében, hogy akár potenciális patomechanizmusként is szóba jöhetett. E modell szerint a betegek a mások által hétköznapinak vagy szokásos erősségűnek észlelt tüneteket annyira intenzívként élik meg, hogy szinte szükségszerűen súlyos betegséget vélnek a háttérben meghúzódni (Barsky, 1992).

Bár más területeken ebben az időben már nagyjából kikristályosodott az, hogy a zsigeri történések és ezek észlelése között nincs túl erős kapcsolat, a hipochondriázis esetében ez továbbra is csábító lehetőségnek tűnt. Emiatt a szerzők szerint továbbra is tisztázásra szorult (pl. kiváltott potenciálos vizsgálatokkal) az, hogy a szomatoszenzoros amplifikáció hogyan viszonyul a szenzoros percepcióhoz (Barsky & Wyshak, 1990; Barsky és mtsai., 1990). Más szóval, ebben az

időszakban a testi ingerekre való érzékenység fogalmába mind a szenzoros-perceptuális, mind a kognitív-emocionális (reaktív) komponenst beleértették, s az SSAS potenciális hasznát abban látták, hogy esetleg egyszerű, kérdőíves módszerrel lehet képes bonyolult laboratóriumi méréseket kiváltani, ami különösen a klinikumban jelenthetett volna nagy előnyt (Barsky és mtsai., 1990).

Ezzel együtt is, fokozatosan elkezdett világossá válni a kutatók számára az, hogy esetleg két alapvetően különböző (bár kétségtelenül interakcióban álló) folyamatról, a perceptuális szintű amplifikációról és az észlelt testi jelek félreértelmezéséről (misinterpretation) lehet szó (Gramling, Clawson, & McDonald, 1996). Érdemes megjegyezni, hogy a fájdalom kapcsán a tolerancián túl valóban sikerült fiziológiai különbségeket (szívfrekvencia-változás, bőrhőmérséklet, stb.) is kimutatni hipochonder és nem hipochonder személyek között (Gramling és mtsai., 1996), ám ezek a reakciók tekinthetők másodlagosnak is, vagyis nem döntik el a vitát.