A Római Birodalom összeomlása nem hozott gyors léptékû változásokat a társadalmi struktúrák és viszonyok, valamint a közgondolkodás, a mentalitás terén. Még év-századokig fennmaradt például az apai teljhatalomnak (patria potestas) a római jogban gyökerezõ deklarálása, amely akár a nemkívánatosnak tartott gyermek elpusztításában és kitevésében is megnyilvánulhatott. Az új vallás, a kereszténység azonban gyorsan terjedt, Konstantin császár uralkodása idején, 313-ban állam-vallássá lett. Egy lassú folyamat vette kezdetét, amely fokozatosan gyökeres
2Generatio(lat.): nemzés
3Tradux(lat.): bujtatott szõlõvesszõ, bujtás
változást idézett elõ a közgondolkodásban, és ennek részeként a gyermekképben és a fogyatékos emberrõl alkotott képben is. Ennek egyik korai jellemzõ példája, hogy a már az antikvitás keresztény közösségeiben tilos volt a gyermekek kitevése.
Kevéssel azután, hogy a kereszténység államvallás lett, 374-ben egyházi törvényt fogadtak el, amely kimondta, hogy a gyermekek meggyilkolása fõbenjáró bûn.
A gyermekkitevést is megkísérelte szabályozni az egyház. A vaisoni zsinat (442) határozata értelmében a kitevésre szánt gyermekeket templomokba, kolostorokba kellett vinni, ahol felnevelték õket: papok, szerzetesek lettek belõlük. Az egyház gyermekvédõ, karitatív tevékenységének megjelenését és erõsödését jelzi a lelenc-házak létrehozása is. Az elsõ árvaházat Dateo,Milánó érseke alapította 787-ben (Pukánszkyés Németh, 1996. 84. o.).
A kereszténység terjedésével párhuzamosan zajlott le Róma széthullása.
Amikor 430-ban Ágostonmeghalt, Hippó városát már a vandálok seregei ostro-molták. Az 5. század végére az egykor világuralomra törõ birodalom felbomlott.
Ezt követõen évszázadokig kaotikus társadalmi-politikai állapotok uralkodtak, miközben a nyomorba süllyedõ európai kontinens lakosait éhínség és pestisjárvá-nyok tizedelték. Az ínséges életkörülmények között a fogyatékos emberek helyzete is rosszabbra fordult. Életben maradásuk esélyei a minimálisra csökkentek.
Európában a keresztény vallás elterjedésével és az egyházi intézmények ki-alakulásával párhuzamosan jelentek meg a szegényekrõl, a rászorulókról, a fogyaté-kos emberekrõl való gondoskodás elsõ helyszínei. A rászorulók befogadásának elsõ helyszínei a kolostorok voltak, amelyeknek a késõ középkorra már a belsõ architektonikája is alkalmazkodott a funkció bõvüléséhez. Több kolostorban látható, hogy már a fõbejárat közelében kiépítettek egy helyiséget, ahol a segít-ségre szorulókat elsõ ízben fogadták és meghallgatták a szerzetesrend tagjai.
Az egyszerû vándorok is számíthattak arra, hogy néhány napra szállást kaphatnak a kolostor e célja kialakított helyiségeiben. A betegeket és sebesülteket a kolos-tor kórház-helyiségében kezelték, a koloskolos-tor kertjében pedig gyógynövényeket is termesztettek a patika számára (Greving,2010. 31–32. o.). Késõbb kialakul-tak a közelükbe telepített vendégházak (az átutazó idegenek számára, nevük:
xenodichum), a szegényházak (ptochium), az árvaházak (orphantotrophinum), lelencházak (brephotrophinum) és a rászorultakat válogatás nélkül befogadó, menedékhely jellegû kórházak (asylum) (Pálos,1934. 18. o.).
A fogyatékos személyek számára a külvilág veszélyeivel szemben gyakran a kolostorok nyújtottak menedéket ebben a hektikus korszakban. Tehetõs család-ból származó értelmi és testi akadályozottsággal élõ gyermekek és felnõttek – ha a család nem kívánta gondjukat viselni – novíciussá, sõt szerzetes testvérré válhattak, ha megfelelõ mértékû adományt vittek magukkal a kolostorba. A sze-gényebb sorból származó fogyatékos személyek pedig segíthettek a kertben, a konyhában, a gazdaságban, a pincében vagy – ha akadályozottságuk nem
gátolta õket ebben – a kódexmásolóban. (Häßlerés Häßler, 2005. 14–15. o.) (Köztudomású, hogy a korabeli lakosság túlnyomó többségéhez hasonlóan írni-olvasni nem tudó szerzetesek között voltak olyanok, akik bámulatos ügyes-séggel és precizitással másolták a kódexeket. Erre a teljesítményre fogyatékos személyek is képesek lehettek.)
Amennyiben a kolostor közösségébe belépõ értelmileg akadályozott személy állapota átmenetileg vagy tartósan romlott, akkor az épületkomplexum kórházá-ba kellett költöznie. Fejét kopaszra nyírták, és bottal kellett járnia – ezek voltak a „betegséggel vagy fogyatékossággal szennyezett” állapotának azok a stigma-tikus jelzései, amelyeket a korabeli felfogásmód szerint viselnie kellett.
A középkorban széles körben elterjedt vélekedés szerint az értelmi fogyatékos-ság Isten büntetése, amelynek hátterében az érintett vagy pedig a felmenõi által elkövetett súlyos bûn húzódik. A frank birodalomban a 8. századig egymás mellett éltek a római, a germán szokások az újabb keresztény viselkedési normákkal.
A poligámia, a konkubinátus és a válás gyakori volt.Kis Pipinfrank király rendele-tei a sokkal szigorúbb keresztény erkölcs életvezetési elvvé avatását szolgálták, így a felsorolt viselkedési formák a 8. század közepétõl már bûnnek számítottak.
Ettõl kezdve fokozatosan honosodott meg az a mentalitás, amely szerint a vele-született vagy szerzett értelmi fogyatékosság Isten büntetése, amelyet az Úr az erkölcs-telen életmódot folytató személyekre vagy azok leszármazottaira ró ki. Az értelmi fogyatékos emberek sorsa a köztudatban egyre inkább a bûnnel kapcsolódott össze, mivel a fogyatékosnak született gyermeket és az azzá váló felnõttet a tisztátalan életmód által elõidézett jogos isteni büntetés élõ bizonyítékának tekintették.
Mivel ilyen esetekben a mély „megbánás” és a rendszeres „jócselekedet” nem vezetett a fogyatékos személyek állapotának javulásához, a „konok bûnösöket”
– azaz magukat a fogyatékos embereket – még nagyobb mértékben kirekesztették a társadalomból (HäßlerésHäßler,2005. 16. o.).
Az értelmileg akadályozott emberekrõl kialakított korabeli mentális kép rekonstruálásához segíthet bennünket, ha egy pillantást vetünk a középkori em-bernek az elesettekrõl és szegényekrõl alkotott általános felfogásmódjára. Nagy Károly 768-tól 814-ig tartó uralkodása idején a szegényekkel való törõdés a ko-rábbiaknál nagyobb figyelemben részesült. A „szegénygondozás” egészen addig az egyéni jótékonyság függvénye volt, ettõl kezdve viszont már törvényekkel szabályozott norma lett. AKároly korában megalkotott frank törvények (az úgy-nevezett kapitulárék vagy kapitulárisok)4a felebaráti szeretetre hivatkozva írták elõ a szegényekrõl való gondoskodást. A legismertebb kapituláris, az Admonitio generalis5elsõsorban a püspököknek, a klérusnak, de általában véve az ország
4Capitula: fejezet
5Általános felhívás
teljes lakosságának szánt elvárásokat tartalmazott. „Szeressétek felebarátaito-kat mint önmagatofelebarátaito-kat, és erõtökhöz mérten segítsétek a szegényeket az ala-mizsnákkal. Az idegeneket fogadjátok be házatokba, látogassátok a betegeket, és irgalmazzatok meg a foglyaitoknak” – hangzik azÁltalános felhívás egy részlete (Vonhoff,1987).
Károlytörvényeinek célja az volt, hogy életet szabályozó normákká váljanak a társadalom tagjainak gondolkodásmódjában. Elindult egy folyamat, amely során a rászorultakat segítõ karitász követendõ értékké és belülrõl fakadó életelvvé kezdett válni. A mentalitásbeli átalakulást a korabeli értelmiségiek, filozófusok tanításai is segítették. Ezek közé tartozott Aquinói Szent Tamás (1225–1274) alamizsnatana is, amely az anyagi javak egyenlõtlen társadalmi eloszlásának kiegyensúlyozásáról szól, és évszázadokon át hatott a közgondolkodásra. Lényege, hogy a magántulajdon csak akkor legitim, ha az általa biztosított egyéni jóllét a közösség jóllétét is szolgálja.
A gazdagok nem rekeszthetik ki tulajdonuk hasznának élvezetébõl a szegényeket.
Az egyenlõtlenségek kiegyensúlyozásának eszköze a jótékonykodás, az alamizs-nálkodás, amely a szûkölködõk alapvetõ szükségleteinek kielégítését szolgálja, és nem többet.Aquinói Szent Tamása rászoruló szegények két csoportját különíti el:
(1) a betegségre, balestre vagy rossz termésre visszavezethetõ szegénységben élõket; (2) az önkéntes szegénységet vállaló szerzeteseket és apácákat, aki Assisi Szent Ferenc (1181–1226) és Assisi Szent Klára (1193/94–1253) példáját követik.
A belsõ késztetésbõl fakadó alamizsnálkodás alapja Aquinói Szent Tamás szerint az adományozó belülrõl fakadó hite és Isten iránti szeretete.
A középkorban egyre gyakrabban fordult elõ, hogy a fogyatékossággal élõ emberek koldulásra kényszerültek, ha nem volt õket befogadó család vagy más közösség. Hamarosan céhek szervezõdtek a fogyatékos koldusok körébõl. A vak koldusok egyik legjelentõsebb és leghatékonyabb céhe például Padovában alakult meg 1377-ben. Szabályozta a koldulást, és nyugdíjszerû járandóságot biztosított az idõs koldusok számára (Braddockés Parish, 2001. 20. o.).
A szegényekrõl, az elesettekrõl, a rászorultakról való karitatív gondoskodás intézményesülése – mint láttuk – a középkori Európa nagy részén a keresztény egyház tanításaira épülve jött létre.6Ahhoz, hogy ezek a gondolatok tettekben és befogadó intézményekben öltsenek testet, szükség volt a karitászt életvezetõ elvvé avató személyiségek megjelenésére és példaadására.
6Mindemellett az is tény, hogy az arab kultúra e téren kifejtett hatása is kimutatható Európa egy részében, fõleg Hispániában. A források szerint az elsõ értelmileg akadályozott embereket befogadó asylum a marokkói Fez városában létesült a 7. században. Spanyolországban késõbb az arab példa is szerepet játszhatott a mentalitás alakulásában és abban, hogy a 15. század kezdetén vezetõ egy-házi személyek befogadó intézményeket alapítottak az értelmi fogyatékos emberek számára Valencia, Barcelona, Saragossa, Sevilla és Toledo városában (Greving,2010. 30. o.; Braddockés Parish,2001. 19. o.). Az is tudható, hogy az arab népek mentalitása szerint az értelmi fogyaté-kosság nem büntetés, hanem az isteni kiválasztottság jele (Braddockés Parish, 2001. 19. o.).
Ezek közé tartozott példáulBorromeo Szent Károly(1538–1584) milánói érsek, aki magánemberként és egyházreformátorként egyaránt nagyon sokat tett a rászorulókért. Minden vagyonát a szegényekre fordította, éhínségek és pestis-járványok során személyesen vett részt az élelmiszeradományok szétosztásában.
A tartományi és egyházmegyei zsinatokon az õ vezetésével reformálták meg a szegényekrõl való intézményes gondoskodás, a szervezett karitatív segítség-nyújtás rendszerét. Az 1576-os nagy pestisjárvány után Milánóban a szegény koldusok számára otthont alapított (Ospedale7dei Poveri Mendicanti e Vergognosi della Stella, 1578). A „csillag” („stella”) szó a szegényház közelében korábban mûködõ kolostor nevére utal: „Santa Maria della Stella”. Az épület bejárata fölötti csillag ezt a kapcsolatot szimbolizálja. Az intézménybe befogadott koldu-sokat ezért a korabeli városi közbeszédben csillagoknak („stelli”) nevezték el.
Nagyon valószínû, hogy ebben az „ospedale”-ban testi és más fogyatékossággal élõ koldusok is oltalmat kaptak – ugyanúgy, mint ahogyan tették ezt a kora-beli asylumokban, ispotályokban. Késõbb, a 17. század közepén ez a milánói karitász-intézmény átalakult. ReformátoraBorromeo Szent Károlyunokaöccse, Borromeo Frigyes(1564–1631) lett, aki Milánó püspökeként szintén a szegé-nyek és az árvák támogatójaként volt ismert az éhínséghullámok és az újra fel-lángoló pestisjárvány idején.Frigyesa koldusok „ospedale”-ját megszüntette, és szegény árva leányok számára létesített ugyanebben az épületben árvaházat.8 Az új intézmény szervezeti struktúrája a 18. században szilárdult meg, ekkor kapta mai nevét is: „Orfanotrofio femminile di Milano”.9Az árvaház lakóinak szimbolikus elnevezése a korabeli köznyelvben tovább folytatódott. Milánó lakosai ekkor már az ott menedéket kapó és nevelendõ leányokat nevezték el
„csillagocskáknak” („stelline”)...
Ezek a példák azt érzékeltetik, hogy a középkori Európa többségében keresz-ténnyé váló értékrendjének szerves része, viselkedést befolyásoló motívuma lett a karitász, a bajba jutottak, az árvák, a fogyatékossággal élõ embertársak tettekben megnyilvánuló támogatása, megsegítése. A kialakuló és egyre szervezettebbé váló egyházi intézményrendszer teremtette meg ennek a segítségnyújtásnak a hát-terét, illetve a szervezeti-institucionális kereteit.
Korábban utaltunk már arra, hogy a középkorban formálódó keresztény érték-rend és gondolkodásmód szerint a betegség, a fogyatékosság – így az értelmi
7Az „ospedale” szó jelentése itt még nem a mai értelemben vett – betegségek gyógyítására szolgáló hely, azaz – kórház, hanem minden rászorulót válogatás nélkül befogadó asylum, menedékhely, árvaház, otthon, szeretetház. A milánói intézmény eredeti neve tehát nyersfordításban: „A csillag szegény koldusainak és szégyenletes sorsú elesettjeinek menedékhelye”.
8Az „ospedale”, illetve a köznyelvi „spedale” elnevezés megmaradt és továbbra is szó eredeti, tág értelmezése volt használatos.
9Milánói Nõi Árvaház.
akadályozottság is – Isten okkal kimért büntetése, amelynek hátterében valamiféle súlyos bûn húzódik meg. A keresztény ember felfogásmódja szerint azonban bûnösöknek is jár a gyámolítás, a támogatás. Ez a karitász, azaz a tettekben meg-nyilvánuló felebaráti szeretet lényege.
A fogyatékos – különösen az értelmi fogyatékos – személyeket is befogadó és támogató, egyházi fenntartás alatt álló menedékházak jelentõségét akkor tudjuk kellõ körültekintéssel értékelni, ha figyelembe vesszük az érem másik oldalát:
a korabeli közgondolkodásban és a mindennapi viselkedésben megjelenõ erõtelje-sen megbélyegzõ és kirekesztõ jelenségeket is.