Eduard Spranger 1882-ben született Berlinben, kereskedõ családban. Gimnáziumi tanulmányait befejezve a berlini egyetemen szerzett diplomát, és Wilhelm Dilthey asszisztenseként doktorált Friedrich Paulsennél. 1909-ben habilitált, elõadásá-nak címeWilhelm von Humboldt humanitáseszménye, ami szakkönyvként is megjelent. Spranger ebben a korai fázisában a német idealizmus feltétlen híve, ami végigkísérte egész pedagógiai tevékenységét. 1911–1920 közöttSpranger a lipcsei egyetem filozófia és pedagógia professzora, innen a berlini egyetemre ment, ahol a II. világháború végéig dolgozott. 1946-tól egészen 1963-ban be-következett haláláig a tübingeni egyetemen tanít.
Sprangerrendkívül termékeny és széles körben hatást kifejtõ pedagógiai teoretikus, mintegy 900 munkája ismert és róla is 500 feletti számban írtak könyvet, tanulmányt Németországban és külföldön is (Scheibe,1994. 392. o.).
Spranger egyfajta sajátos szellemi tekintélyként jelenik meg a német pedagógiá-ban. Állásfoglalásaival fõleg az 1920-as évek oktatáspolitikáját befolyásolta.
Lipcsei évei alatt szinte minden pedagógiai témával foglalkozott a népiskolai oktatástól a nõmozgalmakig vagy éppenséggel a tanárképzés kérdéseivel.
Jelentõsen hozzájárult a felsõfokú, akadémiai tanárképzés németországi modell-jének létrejöttéhez. BarátságátKerschensteinerrel egy a reformpedagógiai kérdéskörében lefolytatott kritikus hangvételû vita sem szakította meg. Spranger írásainak elsõ pedagógiai rendszerezése a Kultúra és nevelés (Kultur und Erziehung) címû kötet. Már a könyv elõszavában arról ír, hogy számára elképzelhetetlen bármilyen tudatos nevelés a kultúrában való elmélyedés nélkül. Annak ellenére, hogy a reformpedagógia fõ irányait támogatta, azért a részleteket illetõen kri-tikát is megfogalmazott: „Az individualitás és a közösségi élet, a munkaiskola és állampolgári ismeretek, ezek szép dolgok, de az embereket mindenekelõtt felelõsségtudatra kell nevelni és nem az élvezetek iránti fogékonyságra, nem a követelésre és az önmegvalósítás elsõbbségére. Abban kell erõsíteni az embe-reket, hogy képesek legyenek elviselni azokat a terheket, amlyek most rájuk rakódnak... azaz a német jövõ iránti felelõsség kialakítása a legfontosabb”
(Spranger, 1923. 28. o.).
Sprangermûveibõl a pedagógia számára rendkívül fontos aLebensformen.
Geisteswissenschaftliche Psychologie und Ethik der Persönlichkeit címû könyv.
Ebben az írásban fogalmazódnak meg a szellemtudományi koncepció alapjai, itt mutatja be Spranger az individuális személyiség alaptípusait. Spranger e mû-ben kifejtett antropológiai rendszere alapján a lelki élet következõ típusait különíti el: (1) az elméleti, (2) a gazdasági, (3) az esztétikai, (4) a szociális irányultságú, valamint (5) a hatalomra törekvõ és (6) a vallásos habitusú személyiséget.
Spranger elméletrendszerében az „én” a szubjektív szellemet, a kultúra pedig az objektív szellemet jelenti, amely felé az ember csak közeledhet, de sohasem érheti el teljesen. A lélek szellemi struktúrája alatt egy élmény- és teljesítmény-diszpoziciókból álló zárt összefüggést ért, amelyik az értékorientáció szerint tagolt, de amelynek egy megélhetõ életegységben, azaz a szellemi „én”-ben van a középpontja (Spranger, 1922. 20. o.).
A személyiség struktúrája az értékdiszpozíció irányán és rétegzõdésén alapul.
A személyiségstruktúra csúcsán mindig egy meghatározott irányú, átélt érték áll, a többi változó erõsségû és taralmú érték pedig alárendelt szerepet játszik. Az érték-orientáció különbözõsége eredményezi az eltérõ embertípusokat.
A kultúra értékterületei megfelelnek a személyiség értékorientációinak.
A kultúra egy tagolt egész, egy zárt egység.
Milyen értékek tartoznak a lelki élet struktúrájához? A biológiai-ökonomikus, a megismerési és az esztétikai értékek. A társadalmi kapcsolatok formáiként ide kötõdnek még a szociális és a hatalmi értékek. Ahol ezek az irányultságok talál-koznak, ott vannak a vallásos etikai értékek, a vallásos értékek a világ lényegét, az etikai értékek pedig az egyéni élet értelmét fejezik ki. Ezek az értékek alkot-ják a normatív szellemet.
Az értékstruktúra minden emberben, minden kultúrperiódusban egyéni mó-don konkretizálódik. Minden egyes ember feladata az egyéni értékdiszpozíció mind teljesebb megvalósítása és ideális szellemi struktúrájának elérése.
A képzés fokozatos értékmegvalósítás. Sohasem lehet lezárt, hanem mindig a személyiség középpontja körül, meg-megújuló évgyûrûként növekszik. A kép-zésre jellemzõ a végtelenbe való kiterjedés, az univerzalitás. Ahhoz, hogy ez a kiterjedés ne vezessen a széteséshez, az individualitás és az univerzalitás mel-lé egy harmadik, az individualitásnak formát szabó tényezõt is fel kell venni, ez a totalitás, ami nem más, mint az egyén törekvése arra, hogy teljes és egész emberré váljon. Így a magasan fejlett individualitás, az emberi lét végtelen sok lehetséges alakjából, egy konkrét alak kifejtéseként jelenik meg. A teljesen ki-fejlett jellem egy mûalkotáshoz hasonlítható: nemcsak a sokféleség egységét, hanem egy univerzumot is jelent a véges határán.
A lelki fejlõdés az egyedi lélek felnövekedése az objektív és a normatív szel-lem világába. A kultúra felvétele alatt azonban nem annyira ismeretek gyûjtése, hanem sokkal inkább a kultúrában realizálódott értékek megragadása értendõ alatta, lehetõleg azok élményszerû átélésével együtt.
Arról, hogy mikor alakul ki egy élmény a növendék és a kultúrjavak érint-kezésekor, ez ugyan a nevelés hatáskörén kívül van, de nem is a véletlen által determinált. A nevelõ csak a feltételeket teremtheti meg a szikra kipattanásához.
És ha már sikerült egyszer a növendéket az érték élményszerû átéléséhez el-juttatni, akkor az képessé válhat arra, hogy más érték és élményalakzatokat is befogadjon.
Sprangerklasszikusnak tekinthetõ mûve Az ifjúkor pszichológiája (Psychologie des Jugendalters) az 1920-as évek ifjúságának jellemzõirõl szól. Az akkori if-júságot szerinte zárkózottság, dacos önállóság és nagy lelki gyámoltalanság jellemzi.Sprangerérdekes megállapítása, hogy „Életünk egy korszakát sem felejtjük el annyira, mint a pubertás éveit” (Dilthey, idézve in Mészáros és mtsai, 2003. 281. o.).
Spranger élénk érdeklõdést tanúsított Magyarország iránt, a hazai pedagógia teoretikusai közül kapcsolatban álltKornis Gyulával és Prohászka Lajossal.
Az utóbbival folytatott terjedelmes levelezését megõrizte a levéltár (Mikonya, 2010. 53–65. o.).
Összegezve Spranger nevelésfelfogását, elmondható, hogy szerinte a szemé-lyiség több mint nyers individualitás. A szemészemé-lyiség arra van hivatva, hogy egyedi, konkrét módon megjelenítse a végtelen ideát. SprangerutaltLeibniznek a monász egyediségérõl alkotott elméletére. Az idea megjelenítése számára értékek megvalósítását jelenti.
Az elv, amely az emberek értékorientációját irányítja, egy immanens teleo-lógia, azaz a szellem. A szellem egy olyan tagolt egész, amelyben az értékek hierarchiába rendezõdtek. A szellem az a formai törvény, amely az individuumo-kat azonos módon irányítja. A szellem erejével valósít meg az ember újra és újra örökérvényû értékeket, igaz, behatárolt tartalommal. Az ember nemcsak egyedi kulturális teljesítményeket valósít meg, hanem magát az életet is reali-zálja a totalitás szellemében.
A képzés célja tehát az, hogy az embert arra képesítse, hogy individuális eszmeiségét kulturális teljesítmények során valósítsa meg. Ehhez életre kell kelteni az értéktudatát, ami a „megformált szellemmel” való érintkezés során tökéletesedik. A képzés maga állandó ritmusban történik: a kultúra egyéni telje-sítményként való befogadásában, asszimilálásában, a kultúra továbbadásában, úgy ahogy Goethemondta, a légzésben (im Einatmen und Ausatnem).