A klaszterek fogalma a regionális tudományban csupán néhány évtizedes múlttal rendelkezik, azonban a klaszteresedésre utaló folyamatok már korábban is megjelentek.
A területi koncentrációra visszavezethető előnyök, pozitív externáliák képezik az alapját a klaszteresedésnek is. A klaszterek előfutárainak a marshalli iparági körzeteket tekinthet-jük. A vállalkozások számára, a növekvő skálahozadékra, a méretgazdaságossági előnyökre épülő ipari koncentrálódás eredményeképp speciális munkaerőpiac alakulhat ki, az input-output kapcsolatok gyakorisága révén a beszállítói kapcsolatok megerősödnek, munka-megosztás alakulhat ki. Emellett megfigyelhető a tudásáramlás, lokális spillover hatások megjelenése, mivel a K+F tevékenység is egy–egy területen koncentrálódik. A tudásátadás, innovációs kooperációk létrejöttének nagy szerepe van az iparági körzet kialakulásában, fenntartásában és fejlődésében is (Grosz 2005; Tichy 1998; Lengyel – Rechnitzer 2004).
Egy iparági körzet, amely helyi hagyományokra, tapasztalatokra épül, bekapcsolódhat globális hálózatokba is, amelyek által részeseivé válhat a globális piacoknak, versenyezhet és generálhat még nagyobb fejlődést, növekedést régiója számára (Grosz 2005).
Klaszter, mint közgazdasági fogalom alatt a térbeli koncentrálódásra, versenyelőnyök lokális csoportosulására támaszkodó sikeres vállalkozások létrejöttét és kooperálását értjük, ám a klaszterek rendkívüli változatosságot mutatnak földrajzi dimenzió, régió és iparág szerint, illetve a szakirodalmi meghatározása sem egységes, ezért leginkább gyűjtőfogalomként értelmezhető. Több esetben kiegészítik a klaszter fogalmát például regionális vagy iparági klaszterre, illetve más szinonimát használnak rá, mint pl. ipari körzet, üzleti hálózatok stb. (Grosz 2005). Fontos, hogy a résztvevők egymástól függet-len szervezetek legyenek, és sajátos beszállítói vagy K+F jellegű kapcsolatban álljanak egymással. Iparági meghatározottság jellemzi őket, és a területi közelség is lényeges az innováció terjedése miatt, a földrajzi dimenzió pedig a településtől egészen egy nagyobb régió, területi egység is lehet (Faragó 1994). Porter (2000) szerint a klaszterek adott ipar-ágban versenyző vállalatok, melyek egymással kooperálnak, illetve idetartoznak még a támogató iparágak, pénzügyi- és szolgáltató szektor vállalatai és az együttműködő intézmények, szervezetek (például oktatás, kamarák), és az egész kapcsolatrendszer föld-rajzi koncentráción és innováción alapul.
A klaszterek iparáganként eltérő jellegzetességeket mutathatnak. Továbbá a vállalko-zások méretét és az egymással szembeni kapcsolati, függési viszonyt is figyelembe kell venni, hiszen vannak olyan klaszterek, melyek több kisebb vállalatot integrálnak, fognak össze és vannak, melyek egy-két nagyobb vállalat köré csoportosulnak. Az első esetben a kisebb cégek közel azonos súllyal és pozícióban jelennek meg (pl. bortermelők vagy más mezőgazdasági klaszterek), hasonló profilúak, és a klaszterben közös tevékenysége-ket alakítanak ki (pl. közös martevékenysége-keting, közös pályázat stb.). A nagyobb vállalkozás köré csoportosuló klaszternél megfigyelhető, hogy egy-két dominánsabb cég vezeti azt, mely-nek alkupozíciója erős, a tagok közt sok a beszállító, és inkább vertikális jellegű a klaszter, példa lehet az autóipar erre a típusra.
A klaszterek tudományos értelmezésére négy különféle iskolát határoznak meg (Regional Clusters in Europe… 2002). Az Olasz Iskola a kis- és középvállalatokat helyezi a központba, és azok térbeli koncentrációjából kialakult iparági körzeteket tekinti klasz-ternek, ahol a társadalmi tőke kiemelt szerephez jut. A Kaliforniai Iskola vertikális kapcso-latokra fókuszál, és termelési kapcsolatokat vizsgál, a Skandináv Iskola a helyi tacit tudást hangsúlyozza, míg a porteri Regionális klaszter esetén a hely-specifikus elemek dominál-nak. Grosz (2005) a klasztereket „egy iparágban, vagy egy értéklánc-rendszer mentén szerveződő, egymással egyszerre versengő és szoros együttműködési kapcsolatokat ápoló független gazdasági szereplők (vállalatok) és nonprofit intézmények, szervezetek (felsőoktatási intézmények, kutató- intézetek, szakmai szövetségek, fejlesztési szervezetek stb.) olyan területileg koncentrált együttmű-ködési rendszere”-ként értelmezte, melyek a versenyképességet javíthatják, és hangsúlyozta a klaszteresedés folyamatának elválaszthatatlanságát magától a klaszterek vizsgálatától (Grosz 2005, 26.) .
Feser (1998) nyomán elkülöníthetjük a klaszteresedés folyamatát területi és gazda-sági koncentráció alapján. Mindkét mutató alacsony értéke esetén helyi piacra termelő
vállalatok kooperációi alakulnak ki, amely még nem tekinthető klaszteresedésnek, csak-úgy, mint egy-egy kiemelkedő ágazat (magas területi – alacsony gazdasági koncentráció) esetén sem, amely valamely helyi erőforrás kitermelésén alapul, de feldolgozóiparral nem rendelkezik.
Az OECD iparági klaszterei magas gazdasági és alacsony területi koncentrációval bírnak, ami azt jelenti, hogy ugyan munkamegosztás van köztük, de területileg nem egy helyen találhatók pl.: pénzügyi szolgáltatások. Mind területi, mind gazdasági szempontból magas koncentrációt a porteri regionális klaszterek jelentenek. Legendijk (1999) három fő előnyét határozza meg a klasztereknek: a lokális szinergiahatások révén nő a versenyké-pesség, a munkamegosztás és méretgazdaságosság miatt javul a termelékenység, illetve a helyi identitás növekedésével hozzájárulnak a lokális problémák megoldásához, a helyi gazdaságfejlesztéshez. A versenyképesség javulása továbbá az alábbi területekből fakad:
lehetőség egyes tevékenységek kiszervezésére (outsourcing), beszállítók folyamatos verse-nyeztetése, tevékenységek megosztása, közös K+F projektek, lehetőség az összemérésre, a legjobb gyakorlatok (best practice) gyors elterjedése. Emellett speciális termékek előállí-tása, hatékonyság kiegyenlítődése, egyedi stratégiák alkalmazása, piaci információk gyors áramlása és a közös tudástőke megjelenése is versenyelőnyként szolgálhat (Grosz 2005).
A klaszterek fejlődési szakaszait egy életciklus-görbe segítségével írhatjuk le. Lengyel (2002) induló, növekedési, érett, illetve hanyatló szakaszokat különített el, az Európai Unió meghatározása (Regional Clusters in Europe, 2002) pedig úttörő vállalkozások szakaszát, speciális környezeti háttér kialakulásának fázisát, támogató infrastruktúra kiépülésének lépcsőfokát sorolja a klaszter-életgörbe első felébe. Ezután a további vállalkozások bevo-nása, klaszter megerősödése szakasz következik, amit a nem piaci alapú együttműködé-sek létrejötte követ. Végül az utolsó szakaszban a klaszter fejlődésének megtorpanása következik be. Enright (2001) fejlettségi szint alapján különböztet meg klasztertípusokat.
A „vágyálom klaszterek” általában politikai, tervezési elképzelések, nincs meg az indulás-hoz szükséges kritikus tömeg. A „politikai klaszterek” központi irányítással jönnek létre, céljuk a folyamat beindítása. A „potenciális klaszterek” rendelkeznek a sikeres klaszter kialakulásához szükséges elemekkel, ám még nem indultak el klaszteresedési folyama-tok. A „fejlődő klaszterek” esetén az együttműködési kapcsolatok szintje még nem érte el a szükséges mértéket, ám vannak kooperációk a vállalatok között. A „működő klaszterek”
rendelkeznek a helyi vállalkozások, beszállítók, intézmények együttműködési rendszeré-vel, innováción alapulnak, és kihasználják az agglomerációs előnyöket (Grosz 2005).
A klaszterek vizsgálatának dimenziói a klaszterek jellemzéséhez, tipizálásához nyújt-hatnak támpontokat. Enright (2001) alapján ezek a faktorok a következők: földrajzi kiter-jedés, értékesítési terület, sűrűség, szélesség (horizontális kapcsolatrendszer), mélység (vertikális kapcsolatrendszer), tevékenységi bázis, technológiai tevékenység természete, innovációs kapacitás, versenypozíció erőssége, fejlettségi szint, tulajdonosi szerkezet.
A magyarországi klasztereket Nikodémus (2002) szerint logisztikai alapú, FDI alapú és hazai bázisú klaszterek csoportjaira lehet bontani. Az első még gyerekcipőben jár, FDI alapúak jellemzően az exportorientált gépgyártás és járműipar, illetve a multinacionális cégek beszállítói által alkotott hálózatok. A hazai bázisú klaszterek elsősorban belső piaci keresletet elégítenek ki, jellemzően a turizmus területén tevékenykednek (Grosz 2005).
Egy másik lehetséges csoportosítás az iparági elhelyezkedés, illetve a területi kiterje-dés alapján osztályoz. Előbbi kategória elemei hazánkban a gépipar, amely a legjelentősebb, különösen az autóipari és elektronikai ágazatban, de előfordulnak egyéb feldolgozóipari (fa, bútor, textil) vagy építőipari klaszterek. Emellett a turizmus és az élelmiszeripar terü-letén is megjelentek klaszterkezdeményezések. Területi kiterjedés alapján lehet olyan, ami egy-egy nagyobb (jellemzően multinacionális) vállalat köré csoportosul, vagy ami egy vagy több statisztikai régiót érint (megyék, régiók) (Grosz 2005).
Az ipari körzetek sikeressége nemcsak a termelési tényezőkön, hanem a vállalatok közti kapcsolati hálón is múlik, továbbá fontos, hogy társadalmilag is beágyazódjon a térségbe. A helyi önkormányzatok, támogató intézmények különféle szolgáltatá-sok nyújtásával (ipari parkok, innovációs centrum stb.) támogathatják az ipari körzet kialakulását, működését. Szükséges továbbá a megfelelő vállalkozói légkör, kultúra, az egymással szembeni kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolatrendszer kialakítása a sikeres ipari körzethez (Dusek 1999).
Az ipari körzetek jellemzői közé a jelentős gazdasági teljesítmény, foglalkoztatás, export, a vállalkozások fejlődésre és magas bérek fenntartására való képessége tartozik.
A klasszikus marshalli iparági körzetekre jellemző, hogy a vállalkozások egy iparágban tevékenykednek, nem nagyvárosi, hanem inkább kisvárosi környezetben vannak jelen, és olyan közös értékekkel rendelkeznek, mint a munkabírás, kooperáció, közös identitás.
A regionális klaszterek elméletének képviselői tágabb definícióban értelmezik az iparági körzeteket, amelyek közös technológián, kereskedelmen vagy szolgáltatásokon alapul-nak. Zeitlin (2008) hangsúlyozza az iparági körzetek típusainak elkülönítését struktúra és teljesítmény alapján, illetve kiemeli, hogy nemcsak innovatív, nyitott és sikeres körze-tek léteznek, hanem olyan iparágak is mutatnak területi koncentrációt, melyek gazdasági teljesítménye stagnál vagy csökken. A körzetek eltérő struktúrával bírnak, és különböző méretű cégek kapcsolatrendszereit tartalmazzák. A kapcsolódó intézmények, önkormány-zatok is többféle szerepben jelenhetnek meg, van ahol inkább szabályozó jelleggel, van ahol szolgáltatások nyújtásával kapcsolódnak be a térség gazdaságába. A legfontosabb, hogy az intézmények nyilvános fórumként jelenjenek meg, vagy biztosítsanak beleszólási lehető-séget a helyi fejlesztési politikák kialakításába, a problémák közös megoldása érdekében.
Az iparági körzetek számára a legjelentősebb kihívás a globalizáció, hiszen egyszerre kell a meglévő termékeket és folyamatokat fejleszteni, és a gyors piaci változásokra választ adni, például alternatív technológiák kifejlesztésével. Ez a kihívás folyamatos, még szoro-sabb és formáliszoro-sabb együttműködéseket követel az ipari körzet szereplőitől (Zeitlin 2008).