A KERESLETORIENTÁLT REGIONÁLIS STRATÉGIA

A keresletorientált regionális fejlesztési stratégia „a térséget egységes egészként kezelve, annak belső sajátosságaiból, a térségen belülről kiindulva, egyre jobban kifelé haladva, mind több külső tényezőt figyelembe véve” (Korompai, 1995.) kerül meghatározásra és egyben működtetésre. A helyi-területi gazdaság megújításánál nem csupán a külső (exogén) forrásokra támaszkodik, hanem felméri és számba veszi a belső adottságokat, azokat újraértékeli éppen a külső piaci rendszerek által, s így keresi versenyképességük fokozásának lehetőségeit. A belülről kifelé haladás elvében, mint fejlesztési szemléletben és gondolkodásmódban döntő szerepet játszik a helyi-területi vagy regionális együttműködés forrásainak felderítése, annak meglévő és új akciótereinek kialakítása. Az együttműködés azt jelenti, hogy miként lehet a helyi-területi adottságokat a nagyobb rendszerekre rákapcsolni, mind a helyi-területi, mind a nemzetközi hálózatok révén.

A hálózatok

A keresletorientált fejlesztési stratégia egyik meghatározó eleme a helyi-területi hálózatok alakítása. A posztmodern - integrációra épülő - piacgazdaságokban a verseny mindenek feletti hangsúlyozása és fokozása az erőforrások kimerüléséhez vezet, s a nagyobb teljesítményeket a verseny szereplői csak egymás rovására fokozhatják. A teljesítmény kényszert tehát csak úgy lehet elérni, ha nem a versenytárs legyőzését tűzik ki célul, hanem keresik az együttműködés, a kooperáció új tereit, amivel az erőforrások körét bővíthetik, s ezzel a megújítás formáit is szélesíthetik. A hierarchikus rendszerek - legyenek azok termelési, elosztási, vagy éppen települési kapcsolatok - nem elég rugalmasak, nem tudnak kellően reagálni a gyors változásokra, lassú a megújítási képességük, ezekben visszafogott és merev az információfeldolgozás és áramlás, s ennek következtében reakcióképességük is gyengül. A piacok nemzetközivé válásával az együttműködés területi akadályai lényegében megszűntek.

Ennek következtében az egymástól egyre távolabb lévő telephelyek autonómiáját és érdekeltségét növelni kell, hogy minél jobban ki tudják használni erőforrásaikat, egyben a lehetséges piaci kihívásoknak megfeleljenek.

Ez a felfogás szükségessé teszi az egyre „laposabb” vállalati irányítást, a profitcentrumok kialakítását, a helyi-térségi együttműködéseket serkentő vállalati rendszerek terjedését. S végezetül éppen a posztmodern piacgazdaságokban erősödik meg a helyi-területi szint szerepe, azok nagyobb önállóságot, mozgásteret kapnak. Az egységes szabályozás a rendszer minden elemére azonos elvek szerint vonatkozik, ami a kapcsolati rendszerekben, összeköttetésekben nem a hierarchikus viszonyokat, hanem a hálózati jelleget erősíti. A gazdaságban szerveződő új termelési együttműködések területileg is elhatárolhatók (fejlődési övezetek, zónák, folyosók, banánok, csillagok), amiket aztán erősíthetnek a helyi-területi

egységek szélesedő autonómiája, vagy éppen autonómia törekvései (Padánia, Katalónia, Skócia, Wales).

A hálózatok gazdasági formációi a területrendszerben, a később tárgyalásra kerülő klaszterek, míg a területrendszerben maguk a régiók lehetnek. A régió hagyományos típusai: a földrajzi vagy természeti, a politikai vagy közigazgatási, a homogén (valamilyen közös vizsgálati szempontból egynemű területi egység), a funkcionális (hasonló feladatot, tevékenységet ellátó terület, ahol az alkotó elemek - belső egységek - funkcionális kapcsolatban állnak egymással), s végül a program vagy tervezési régió (meghatározott fejlesztési célterület). Nos, e felosztást, egyben a régió meghatározásokat célszerű lesz a jövőben hálózatok alapján is értelmezni. A régiókat úgy felfogni, mint egy sajátos, egyediséget mutató együttműködéseket egy körülhatárolt földrajzi térben, ami az ott található különféle rendszerek egymásra épülése és kapcsolata alapján szerveződik. Ugyanakkor ebben a nem hierarchikus viszonyok által szervezett, sok szinten (termelési tényezők, valamint települési, társadalmi, környezeti faktorok alapján is) egybefonódó térben, éppen a különféle funkciók egymásra hatásának következtében (s talán itt haladhatja meg a hálózati felfogás, a funkcionális régió meghatározást) új és új együttműködések szerveződnek.

Mindezek következtében részben megváltozhatnak (kiterjedhetnek, vagy éppen szűkülhetnek) a hálózatok által formált régió földrajzi határai, részben - és a fejlesztés szempontjából a döntő ez lehet - a belső szerkezetük is átrendeződik, s egyben a megújítás - valamilyen - hordozóiként jelennek meg a térben. A hálózati szemléletre épülő regionális fejlesztési stratégia tehát azt szorgalmazhatja, hogy:

1. a területi egységben - vagy az ahhoz kapcsolódó további egységekben - a belső, újszerű kapcsolatok (nem a hierarchiára, az együttműködésre épülő kapcsolatok) minél több szinten jöjjenek létre, s ezzel a regionális jelleg szélesedjen (hálózat építés),

2. a térségben meglévő hálózatok erősödjenek, új mozgástereket nyerjenek, vagy éppen megújuljanak (hálózat fejlesztés),

3. történjen meg a területi egység rákapcsolása egy, vagy több, éppen a hálózati elven működő, vagy azt tükröző régióra, hasznosítva és egyben szélesítve azok hálózati rendszereit (hálózatok összekapcsolása).

Az innovációs miliő

A keresletorientált regionális stratégiában a hálózati jelleg szükségszerűen együtt jár az innovációs miliő kialakulásával. Az innovációs miliő alatt egyik oldalról azoknak - az adott földrajzi területen felismerhető - gazdasági, termelési kapcsolatoknak a csoportját lehet tekinteni, amelyek egységességet alakítanak ki a termelési rendszerben a gazdasági szereplők között és a termelési kultúrában. A kollektív tanulással - helyileg meghatározott formában - hozzájárulnak az innovációs folyamatok terjesztéséhez, s egyben csökkentik a piaci kapcsolatok bizonytalanságait, növelik a termelő egységek és a területi gazdaság versenyképességét. Az innovációs miliőt másik oldalról azok a helyi kultúrában, társadalmi kapcsolatokban és az intézményrendszerben meglévő sajátosságok is képviselik, amelyek mind a gazdaságon keresztül, mind a helyi-területi szereplőkön át, folyamatosan hozzájárulnak az újdonságok kialakításához, azok megtelepedéséhez és részben terjesztéséhez.

Az innovációs miliőben az adott földrajzi helynek a szerepe meghatározó. Hiszen egy adott helyhez kapcsolódó humán tőke az egyik hordozója a megújításnak, a kollektív tanulás és

ismeretátadás rendszereinek, amik aztán hozzájárulnak a gazdasági egységek termelési potenciáljának erősítéséhez, azok újszerű kapcsolatainak kialakulásához. Másrészt a területi koncentráció lehetőséget nyújt az információk cseréjéhez, az ismeretek és kapcsolatok átadásához, azok elsajátításához. S végezetül részben az együttműködések új terei, részben a korábbi hagyományok, a kultúrában meglévő értékek, egy más, nyitottabb társadalmi, politikai, közösségi hátteret is teremtenek, amik aztán ismét visszahatnak az újdonságok fogadására.

Az innovációs miliő kialakulhat más és más jellegű területi szerkezetekben. Az alábbi típusoknál hozott hazai példák ugyan még karakteresen nem formálódtak ki, de az innovációs miliő egy vagy néhány eleme már felbukkant, ami jelzi a kedvező elmozdulást egy új, előremutató, s egyben egyedi területi fejlődési pályák irányait.

Metropoliszok területére, általában a legfejlettebb termelési és szolgáltatási rendszerekre specializálódva.

Hazánkban Budapesten, illetve a határozottan formálódó nyugati gazdasági és települési agglomerációban figyelhetjük meg az innovációs miliő kialakulásának tendenciáját. A főváros új koncentrációs folyamat színtere, hiszen az országos - sőt egyre több esetben, kelet-közép európai - piaccal rendelkező nagyvállalatok irányító, szervező központja itt található, amik aztán serkentik az amúgy is jelentősen tömörült gazdasági és üzleti szolgáltatások, majd a kutatásfejlesztés további koncentrációját, egyben e tevékenységi rendszerek újabb egymásra hatását más, eddig eltérő kapcsolati rendszereik kialakulását.

A nagyvárosokban, a hagyományos szektorokra specializálódva.

Hazai példaként említhető Győr, ahol a gépipar bázisán megtörtént a gazdasági megújítás. Fokozatosan kiépülnek ehhez a szektorhoz kapcsolódó különféle szolgáltatások (felsőoktatás, pénzügyi és a különféle üzleti szolgáltatások), illetve más ágazatok erőteljes specializációja indult meg. Ezek részben új kapcsolatokat teremtettek a hagyományos szektorral (pl. tulajdonosi, termelési együttműködés, speciális szolgáltatások iránti kereslet bővítése), részben pedig szélesítették a kis- és középvállalkozói kört, ösztönözve azok megtelepedését, bedolgozói és szállítói rendszerek fokozatos kialakulását.

Korábbi ipari térségek és centrumok, ahol lehetőség kínálkozott új termelési rendszerek befogadására, valamint a leépült szektorok bázisán a területi gazdaság megújítása.

Hazai példaként a korábban említett Székesfehérvár és annak a fejlesztési stratégiáját alkalmazó Tatabánya mellett, új tanulságokkal szolgálhat Gödöllő, Veszprém, vagy éppen Kecskemét, Szeged térségében felismerhető területi gazdaság átalakulása. Nem ipari, hanem kimondottan szolgáltatói térségnek tekintendő a Balaton, amely a turisztikai „iparának” megújításával lehet képes és alkalmas egy új innovációs térség és egyben környezet kialakítására. Lényegében már számos eleme felismerhető az együttélés és egymásra ható szolgáltatások megjelenésének, ami részben a térség egyes részének megújítását is eredményezi, másrészt pedig egy sajátos gazdasági karakter formálásához is elevezethet. Ennek a területrendszernek a legnagyobb gondja, éppen a környezeti feltételek kedvezőtlen volta, annak nem stabil jellege. Így a további, már az egymásra ható tényezőkre épülő turisztikai innovációs miliőt a fenti korlátok akadályozhatják.

Fejlődési pólusokban, ahol a kutatásfejlesztésre épülve jönnek létre új vállalkozások és azok együttese, valamilyen új egyediséget mutatva.

Országunkból sajnos ez idáig minősíthető példákat erre a típusra felhozni nem tudunk, de kezdeményezésekkel találkozunk (pl. Budapesti Műszaki Egyetem mellett létesítendő informatikai-elektronikai innovációs park), vagy léteznek egyetemi centrumok, ahol kimondottan lehetőségek vannak, tudás alapú innovációs fejlődési pólusok kiformálódására (pl. Szegeden a biológiai kutatásokra építve, vagy Veszprémben a kémiai és környezettudomány bázisán, vagy Gödöllőn a Környezetipari kutatások bázisán).

Határ menti térségek, ahol az együttműködések új formái jelennek meg, az érintkező térségek komparatív előnyeinek kölcsönös kihasználására.

Az osztrák-magyar határ menti térségben regisztrálható, hogy a határok megnyitása után a térségek együttes - mindkét oldali - megújítása látványosan megkezdődött. A kölcsönösen előnyt nyújtó kapcsolatokra épülve az érintkező területi egységek gyorsabb felzárkózása megindult. A centrumok gazdasága megélénkült, ami gazdagodott a szolgáltatások speciális köreinek megtelepedésével, de a nagyobb kereslet is szélesítette a lokális-regionális piacot, egyben növelte annak teljesítményét, miközben számos új tevékenység és szereplő is megjelent, s mindennek a hatására a határ menti kapcsolatok is kétirányúvá váltak. Az EU integrációnkat követően számos keleti határmentén is megindultak a hasonló együttműködések (INTERREG).

Elmaradott térségek, ahol a belső adottságokat valamilyen külső hatással élénkítve megújítási folyamatok indulnak meg, ugyanakkor létrejön a szereplők más, újszerű együttműködése.

Hazai példák felsorolásától eltekintünk, hiszen számtalan újszerű kezdeményezésről lehet számot adni, azonban ismereteink szerint ezek kimondottan pontszerűek, nem fejtenek ki még látványos területi (regionális) hatást, csak egy-egy, vagy néhány funkcióra összpontosulnak. A szervezeti rendszereik gyengék, esetlegesek, a helyi hálózatok lassan formálódnak, viszont már csírájában hordozzák egy új, egyben más, területi szintű - kimondottan alulról érkező - fejlesztés és működés irányát.

Az innovációs miliő a regionális stratégiák kidolgozásánál felveti azt a kérdést, hogy a számos egyediséget miként lehet valamilyen fejlesztési modellbe foglalni, milyen lépéseket

lehet és kell tenni a miliő megteremtése érdekében?

Nos, erre a kérdésre csak úgy tudunk válaszolni, ha összekapcsoljuk az innovációs miliő jellemzőit. A különféle megvalósítási szinteket: gazdasági egység (mikro szféra), területi-ágazati specializáció (mezo szféra), nemzeti gazdaságpolitika (makro szféra), politikai- társadalmi- kulturális környezet, területi politika, másrészt a gazdasági, szervezeti és környezeti (gazdaságon kívüli tényezők) feltételeket és endogén szinergiákat (a tényezők egymásra hatása következtében előállt megújítást ösztönző körülmények), valamint a külső kapcsolatokat.

Az agglomerációs hatások

Az innovációs miliő tényezőit vizsgáljuk tovább éppen a mikro gazdaság dimenziójában, hiszen ezen egységek adott területre történő koncentrációja, újszerű

termelésitényező-kombinációkat eredményezhet, amely a regionális stratégiaépítést a gazdasági aktorok oldaláról segítheti. ALFRED MARSHALL angol közgazdász felismerte, hogy egy adott földrajzi térben történő nagyszámú, egyazon ágazathoz tartozó termelők koncentrációja pozitív externáliákat eredményezhet. Ezek olyan külső, termelésen kívüli megtakarítások, amelyek következnek a széles körű munkamegosztásra épülő, egymást kiegészítő tevékenységekkel és folyamatokkal kapcsolódó vállalkozások egymás mellettiségéből, továbbá az információs és kommunikációs költségek csökkentését eredményező, nem szabvány termékek közös előállításából. Marshall vizsgálatait a korabeli brit példákra építette, így a lancashire-i pamut, a sheffieldi evőeszköz és a dél-walesi bádoggyártásra, s ezek alapján dolgozta ki az ipari körzetek fogalmát. A gazdasági egységek területi koncentrációját az externáliák új megvilágításba helyezik. Az externáliák azok a külső gazdasági hatások, amelyek a tényleges termelési költségek között nem számolhatók el, ezek közvetlenül nem hatnak a gazdasági egység termelékenységére, iszont közvetetten, éppen a földrajzi elhelyezkedés miatt (termelő egységek és/vagy a piac közelsége, annak megfelelő tömege), a lehetséges termelési és szolgáltatási kapcsolatok igénybevétele folytán, vagy éppen a lokális-regionális piac erőssége miatt, gazdasági előnyöket teremtenek, növelik az egység versenyképességét.

Az externáliák közül a regionális gazdaságtan és egyben a regionális stratégiák számára izgalmas tényező csoportot az agglomerációs gazdasági előnyök nyújtanak. Ennek két típusát különböztethetjük meg. Az egyik az urbanizációs előnyként ismert, amikor is a gazdasági egység telephelyét jelentő város méretéből fakadnak sajátos gazdasági előnyök, amelyeket a következők jeleníthetnek meg:

1. a kedvező infrastrukturális ellátottság (pl. kikötők, repülőterek, logisztikai központok közelsége)

2. a korszerű kommunikációs infrastruktúra megléte (pl. számítógépes hálózatok és szolgáltatások, Internet kapcsolat)

3. a széleskörű üzleti és piaci szolgáltatások (pl. pénzügyi szolgáltatások bőséges kínálata, technológia és kutatás-fejlesztési tanácsadás, médiák, reklám és marketing szolgáltatások)

4. a kulturális szolgáltatások, illetve jelentős lokális piac, ami folyamatos keresletet jelent a termékek iránt, egyben azok megújítását is szorgalmazza, illetve új piacokat nyit meg.

Az urbanizációs hátrányok is fellépnek, hiszen

1. a nagyvárosi környezetben jelentős a zsúfoltság (pl. a szállítási idő növekszik, ez veszélyeztetheti a helyi-területi kooperációkat)

2. a bűnözés számottevő (pl. a biztonsági és őrzési ráfordítások emelkednek)

3. a környezeti szennyezés magas (pl. a tiszta környezetet igénylő technológiák védelmi ráfordításai növekszenek)

4. magasabbak a megélhetési költségek (pl. munkabérekben megjelenik) 5. a telekárak emelkednek (pl. a fejlesztés, a telephelybővítés költségesebb)

6. a bérköltségek magasabbak, illetve szervezettek a munkavállalók (pl. szakszervezetek aktívak, erőteljesen kívánják a jogokat érvényesíteni).

Az urbanizációs gazdasági előnyök az esetek többségében meghaladják a hátrányokat, hiszen azok egy részét át lehet hárítani. Például dolgozók viselik a magasabb megélhetési költségeket, támogatások nyerhetők a környezetvédelmi ráfordítások kompenzálására, a helyi kormányzatok segítségével számos településkörnyezeti negatív hatás költségvonzata mérsékelhető. A nagyvárosi térség nyújtotta agglomerációs előnyök, meghaladják a hátrányokat, ami aztán a gazdasági egységek versenyképességét növeli, egyben az adott

térséghez való tartós kötődését is garantálják. Az agglomerációs előnyök másik csoportját lokalizációs előnynek nevezzük. Ebben az esetben nem a település mérete a meghatározó, hanem egyrészt azon ipari és gazdasági egységeknek a földrajzi koncentrációja, amellyel a gazdasági egység szállítási és termelési kapcsolatot létesíthet, másrészt azon szolgáltatások, amik hozzájárulnak a kibocsátás növekedéséhez (akár mennyiségi, akár minőségi szempontból). Az első esetben az ipari vagy termelés/tevékenység specifikus együttműködésekről, kölcsönös szállítási, értékesítési kapcsolatokból következő előnyökről beszélhetünk. Míg a második esetben a termelést/tevékenységet segítő szolgáltatásokról, így például a munkaerő-specifikus képzési intézményekről, az adott tevékenységhez kapcsolódó szolgáltatásokról, tanácsadásról, fejlesztésről, vagy éppen technológiai infrastruktúráról.