M AGYARORSZÁG TÉRBELI ÁTALAKULÁSÁNAK FOLYAMATA

A hazai rendszerváltással a területi folyamatok - a társadalmi-gazdasági fejlettségbeli különbségek területi-települési vonzatai értelmében - a kiegyenlítődés irányába hatottak. Az 1990-es években az ipari fejlettségben, foglalkoztatottságban, jövedelmi színvonalban, képzettségben, a lakás- és közműellátásban az egyes megyék vagy kisebb területek közötti különbségek csökkentek.

Az ellentmondást a gazdasági rendszer struktúrája magyarázza. 1990 előtt a gazdasági rendszer - a piac, a verseny hiánya miatt - alapvetően az erős térségektől vont el és a gyengébbeket védte, preferálta. A vállalatok a termelési tényezőket - főleg a munkaerőt lényegesen a valós társadalmi költségek alatt hasznosították, ezért a foglalkoztatás korlátlan kiterjesztése alapvető érdekük volt. A bányászat, a kohászat, a mezőgazdaság, a vasúti közlekedés (zömmel vidéki vagy vidéket szolgáló ágazatok) nagyarányú állami támogatásban részesült. A hitelezés elsősorban az agrárágazatot, illetve a lakásépítést szolgálta. A gazdaság általános működési mechanizmusa lassította, a hatékonyabb szervezetektől a gyengék irányába való átcsoportosítás hátravetette a gazdaság dinamikáját, ugyanakkor kétségtelenül hozzájárult a területi egyenlőtlenségek mérsékléséhez.

1990 után a differenciáló, szelektáló gazdasági erők és az ezeket támogató szabályozás került túlsúlyba. Az átalakulás térben (is) jelentős különbségeket eredményezett. A modern gazdasági struktúrák, szervezeti és tulajdonformák egyenetlenül terjedtek. A gazdasági válság következményei az ország különböző pontjain eltérő erősséget és előjelet eredményeztek: a gyenge területi struktúrák és a válságágazatok uralta térségek lettek az átalakulás vesztesei, a diverzifikált szerkezetű térségek pedig a nyertesei. A kialakult verseny a gyenge piaci pozíciójú gazdálkodók helyzetét kilátástalanná tette. A belföldre, illetve keleti exportra termelő, zömmel vidéken (azon belül is az ország keleti részén) működő egységek keleti piacaikat elveszítették, miközben az import miatt a hazai piacokról is kiszorultak.

A munkaerő-felhasználás adó- és járulékterheinek nagymértékű megemelkedése gazdaságtalanná tette a munkaigényes vidéki ipartelepek többségének tevékenységét.

Megszűnt vagy minimálisra csökkent a bányászatnak és a mezőgazdaságnak nyújtott állami támogatás, elapadtak az agrárhitelek, tágult az agrárolló. Adókedvezményt a korábban is többségükben fejlettebb területeken létrejött vegyes vállalatok, külföldi befektetések, új vállalkozások kaptak. A csődtörvény a kevesebb tartalékkal rendelkező vidéki, kevésbé fejlett területeken lévő vállalkozásokat sújtotta.

Magyarország ma - a gazdasági fejlődőképesség szempontjából - területileg erősen tagolt. A gazdaság elemeiben és a fejlődési folyamat dinamikájában kimutatható nagyságrendi különbségek egyértelműen azt mutatják, hogy nemcsak a területi különbségek növekednek, hanem a területi polarizálódás folyamatai játszódnak le. A szocialista nagyvállalatok szétesése és az új vállalkozások számának megsokszorozódása a gazdasági hálózatok szétszakadásához vezetett, s a munkamegosztás térkapcsolati rendszerei is átalakultak. A kommunikáció, ezen belül főként a közlekedés és a szállítás növekvő költségei a kisebb gazdasági körzetek formálódását eredményezték. Ezt a folyamatot erősítette a helyi gazdaságok megerősödése, az alvállalkozói rendszer elterjedése. Az ipari beruházások területi megoszlásában Észak-Dunántúl részaránya jelentősen növekedett, az Alföldé és különösen Budapesté csökkent. A fejlettebb térségekben gyorsabb ipari (gazdasági) átalakulás zajlik. A fejletlenebb régiókban az ipari állóeszköz-állomány részaránya növekedett, miközben a termelési és a létszámarány csökkent, ami azt jelzi, hogy nagyszámú jelentős, kihasználatlan, elavult, „befagyott” ipari kapacitások vannak jelen. Mindezek a fejletlenebb térségek ipari átalakulásának vontatottabb folyamatait mutatják, tehát (elsősorban az Alföldön) jelentős fáziskésésről beszélhetünk (Nemes Nagy, 1998).

Az agrárágazat még napjainkban sincs túl a válságon. A tulajdonváltás és a kelet-közép-európai piacok elvesztése a legnagyobb visszaesésre a mezőgazdaság termelésében vezetett.

A foglalkoztatottak száma a felére zuhant. Az átalakítás során széttöredezett a „termelés-felvásárlás-feldolgozás-értékesítés” integrált rendszere. A kapcsolatok felbomlása is hozzájárult a kapacitások csökkenéséhez, a termelés radikális visszaeséséhez és a termelési költségek jelentős emelkedéséhez. A mezőgazdasági termelés az agrárjellegű térségekben hanyatlott a legnagyobb mértékben. A csődbe került mezőgazdasági szervezetek háromnegyed része kedvezőtlen adottságú, elmaradott térségben található. A mezőgazdasági gépgyártás és a műtrágyatermelés növekedése arra utal, hogy számítani lehet bizonyos fellendülésére. A válság azonban még hosszú ideig elhúzódhat, főként a tőkehiány és a tulajdonviszonyok lassú stabilizálódása miatt.

A külföldi működő tőke jelenléte a gazdasági centrumokban koncentrálódott, ezek gazdasági szerkezetének megóvását vagy megújítását szolgálta. A telephelyválasztásban továbbra is előnyben részesítette Budapestet és környékét. Az osztrák határmenti területek iránti külföldi figyelem nem csappant az elmúlt években, de e térségnek a hazánkba behozott működő tőkéből való hányada csökkenő tendenciát mutat, s az is elsősorban kis szervezetekbe kerül.

Az ország elmaradottabb keleti fele iránti érdeklődés csekély, bár a külföldi tőkéhez jutott szervezetek száma csökken, a beruházott töke azonban kismértékű növekedést jelez (Lengyel, 2000).

A privatizáció során dominált a főváros, illetve a vidéki nagyvárosok súlya. A telephelyipar többsége önálló szervezetté alakult, igen sok ipartelep - főleg az alföldi térségekben - megszűnt. Az új vállalkozások térbeli terjedése (elsősorban a kereskedelemben és a szolgáltatásokban) dinamikusan indult a 90-es évek elején, az ipari tevékenységet folytató új gazdasági vállalkozások megjelenése azonban jóval mérsékeltebb volt. A vállalkozói aktivitás a fővárosban és az északnyugati térségekben (ezeken belül is a nagyvárosokban

és a középvárosokban) jelentős. Az ország többi részében az új gazdasági szervezetek kifejezetten e két településtípust preferálták.

Külön is szólnunk kell a „Budapest-vidék” összefüggésről. A centrum-periféria viszonyok megerősödésére ugyanis több tényező utal. Budapest és a vidék gazdasági potenciálja közötti különbség jóval meghaladja a lakosságszám arányait. A piacgazdaság kiépülése a fejlett területeknek, főleg Budapestnek jobban kedvezett, mint az elmaradott térségeknek. A termelés térbeli különbségeit jóval meghaladják a jövedelmek és a tőkefelhalmozás területi (Budapest-vidék) különbségei. Több gazdasági ágazatban (főleg az iparban és a bankszektorban) újbóli szervezetkoncentrálódás figyelhető meg. Budapesten számos olyan ipari kisvállalkozás jött létre, amely ellensúlyozta a nagyipar recesszióját. Az utóbbi időben az ipar arányának csökkenése is lelassult, illetve megállt. A külföldi beruházások több mint 60%-a Budapesten valósult meg. Gyakorlatilag a fővárosban koncentrálódik valamennyi új bank, biztosítóintézet, nemzetközi pénzügyi tanácsadó cég, a tőzsdei forgalom egésze, s a nemzetközi tranzakciók döntő hányada.

A foglalkoztatás körében (az utóbbi négy-öt évben területileg és ágazatilag differenciáltan) folyamatos és viszonylag egyenletes a csökkenés. Budapesten csak 6-7% közötti, a vidék átlagában pedig 10% körüli a visszaesés. A gazdasági válság átrendezte a foglalkoztatottak ágazati szerkezetét. Az átrendeződés az agrár- és az ipari foglalkoztatottak súlyának mérséklődését, a tercier szektor arányának növekedését eredményezte. Viszonylag jelentősebben nőtt a szolgáltató ágazat foglalkoztatottainak a száma öt Duna menti megyében és a fővárosban.

A klasszikus válságágazatokban (bányászat, kohászat, textilipar) csaknem 200 ezer munkahely szűnt meg 1988-1994 között. Az ezekben az ágazatokban foglalkoztatott mintegy 100 ezer fő jelentős területi koncentrációt mutat. A szénbányászati foglalkoztatottak 92%-a Borsod-Abaúj-Zemplén, Komárom-Esztergom és Veszprém megyére, a vas- és acélkohászati munkahelyek 90%-a Borsod, Fejér, Nógrád megyére és a fővárosra, a textilipari dolgozók fele Győr-Moson-Sopron, Vas és Csongrád megyére, illetve Budapestre jut. A munkanélküliség először a hagyományos iparterületeket érintette, majd megjelent a gazdaság más szektoraiban és az ország nem iparosodott területein is. Regionális összevetésben Budapest és Pest megye, valamint általában a nyugat-dunántúli megyék vannak viszonylag kedvezőbb helyzetben. A legkritikusabb Szabolcs-Szatmár-Bereg, Nógrád és Borsod-Abaúj-Zemplén megye munkanélkülisége. Ezekben a válságos térségekben a munkanélküliek számán belül a tartós, egy éven túl is munka nélkül maradtak aránya lassan (átlagban is) eléri a 75%-ot. A megyei átlagok mögött jelentősebb (súlyos, már-már társadalmi robbanással fenyegető) kistérségi, települési különbségek jelentek meg (Rechnitzer, 1998).

Az átlagkeresetek területi különbségei legmarkánsabban Budapest és a vidék között mutatkoznak meg. Az eltérések másik lényeges szintje a területi differenciálódás. A közép- és nyugat-dunántúli régióban (Vas megye kivételével) magasabbak a nettó keresetek. Az egy lakosra jutó adóköteles éves személyi jövedelmeknél megjelenik mind a Budapest-vidék, mind pedig a legrosszabb és legjobb megyei értékek közötti eltérés. Szabolcs-Szatmár-Bereg megye átlagjövedelme a legrosszabb, mindössze kétharmada az országos és háromnegyede a vidéki átlagnak. Egyértelmű Nógrád, Békés és különösen Borsod-Abaúj-Zemplén megye lakosainak gyengébb jövedelmi helyzete is. Mindezen folyamatok begyűrűzése és konzerválódása figyelhető meg, így a gazdaságfejlesztés területi dimenzióinak tervezése, a humánerőforrás vizsgálata és a természeti adottságokat is figyelembe vevő okszerű stratégiaalkotás napjainkra már nélkülözhetetlenné vált.