A keresztény egyház a középkori Európában − társadalmi helyzettől teljesen füg-getlenül − az emberek hétköznapjainak szinte minden jelentősebb momentumában meghatározó szerepet játszott: a születéstől a halálig végigkísérte az egyén életét, osztozott sorsának fontosabb, örömteli vagy kevésbé örömteli eseményeiben. A középkor embere részben ebből fakadó vallásosságát, Isten és az egyház felé tanú-sított elkötelezettségét változatos kollektív vagy egyéni rítusok során mutathatta ki.1 Ezekben tükröződött a hívő társadalmi státusza és műveltsége, s néha − például különféle alapítványok esetében − a személy akár presztízscélokra is felhasználhat-ta ezt a vallásos megnyilvánulást. Egy település lakosságának vallási élete álfelhasználhat-talá- általá-ban már magááltalá-ban a városi térhasználat jellemzőiben is kirajzolódott.2
A laikus vallásosság igen változatos formákat ölthetett. A városokban a céhekhez nagyon hasonló különféle vallásos társulatok, a testvérületek (fraternitas, confrater-nitas) voltak ennek fő szervezői, amelyek ugyan nem játszottak nyugat-európai roko-naikhoz hasonló nagy szerepet a városi társadalomban − és, tegyük hozzá, a városok bizonyos típusai, mint a mezővárosok és a püspöki székhelyek sem jelentettek igazi táptalajt a fejlődésükhöz − mégis, a lakosság nem elhanyagolható csoportjait
∗ A tanulmány az OTKA PD 78132 számú pályázata keretében készült.
1 A magyarság középkori vallásosságával foglalkozó munkák közül megemlítendő Pásztor Lajos: A magyarság vallásos élete a Jagelló-korban. Bp., 1940.; Marie-Madeleine de Cevins: Az egyház a késő−középkori magyar városokban. Bp., 2003. (továbbiakban de Cevins, 2003.) főként 148−167.;
Erdélyi Gabriella: Egy kolostorper története. Hatalom, vallás és mindennapok a középkor és az új-kor határán. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 38.) Bp., 2005. Az egyén személyes vallásosságával kapcsolatosan lásd például F. Romhányi Beatrix: „Meretur vestre devocionis affectus…” Egy vallásos középkori budai polgár − Söptei Péter kancelláriai jegyző. In. „Es tu scholaris”. Ünnepi tanulmányok Kubinyi András 75. születésnapjára. Szerk. F. Romhányi Beat-rix−Grynaeus András−Magyar Károly−Végh András. (Monumenta Historica Budapestinensia 13.) Bp., 2004. 37−44. Újabban Fedeles Tamás foglalkozott részletesebben a kérdéssel, aki egy bárói família, az Újlakiak vallásosságát vizsgálta. Fedeles Tamás: Egy középkori főúri család vallásossá-ga. Az Újlakiak példája. = Századok, 145. 2011. 377−418. A munka további szakirodalmi felvilá-gosítással is szolgál a témára nézve.
2 Majorossy Judit: A polgári térhasználat elemei a késő-középkori Pozsonyban. In. Urbs. Magyar várostörténeti évkönyv IV. Szerk. Á. Varga László. Bp., 2009. 73−97.
hették.3 A körmenetek is megemlítendők ebből a szempontból, amelyek szintúgy je-lentős tömegeket, egyes esetekben ezreket mozgattak meg, s a vallásosság „láthatóvá tétele” mellett komoly közösségformáló, identitást erősítő szereppel is bírtak.4
A személyes hit és a vallásosság szintén egyik jellemző − ha nem a legjellem-zőbb − kifejezési módja a külföldi zarándoklatokba való bekapcsolódás volt. A népszerű kegyhelyek felkeresése, a peregrináció a középkori magyarság vallási éle-tének szerves részeként és mindennapos megnyilvánulási formájaként értékelhető, amely úgy érdemszerzésre, mint a bűnbocsánat elnyerésére egyaránt alkalmas esz-köznek számított.5
A szegények javára tett alapítványok és különféle adományok már nem csupán az üdvözülést, hanem észszerű szociális célokat is szolgáltak. Az elesettekről a végrende-letek (azok közül is leginkább a városi végrendevégrende-letek) rendszeresen megemlékeztek.
Általában pénzt vagy élelmet juttatott a számukra a végrendelkező. A rászorulókról sokszor közvetett úton próbáltak gondoskodni: a javakat ilyen esetben leginkább ispo-tályokra hagyták (esetleg eleve adományból alapították meg azokat), amelyek a sze-gények, öregek és betegek ellátása mellett az egyszerű utazókat is befogadták, szállást nyújtva a számukra.6 Az ilyen intézmények bizonyos településeken a kapott adomá-nyok mennyiségét tekintve közvetlenül a plébániák után álltak a sorban.7
Szintén a lelki üdv megszerzésének elősegítését szolgálták az úgynevezett ke-gyes adományok.8 A kegyes adomány kifejezés alatt a hívőknek az egyház anyagi szükségleteihez való önkéntes hozzájárulását értjük.9 A másik fontos és
3 Kubinyi András: Vallásos társulatok a késő középkori magyarországi városokban. In. Uő: Főpap-ok, egyházi intézmények és vallásosság a középkori Magyarországon (METEM Könyvek 22.) Bp., 1999. 341–352. (továbbiakban Kubinyi, 1999.); de Cevins, 2003. 130−147.; Majorossy Judit: A Krisztus Teste Konfraternitás helye a középkori pozsonyi polgárok életében. In. Bártfától Pozso-nyig. Városok a 13−17. században. Szerk. Csukovits Enikő−Lengyel Tünde. (Társadalom- és mű-velődéstörténeti tanulmányok 35.) Bp., 2005. 253−291.
4 Fedeles Tamás: Vallásos áhítat, közösségtudat, reprezentáció. A késő középkori körmenetek főbb jellemzői. = Aetas, 22. 2007. 3. sz. 71−73. és 78−79.
5 A kérdéskört sokrétűen tárgyalja Csukovits Enikő: Középkori magyar zarándokok. (História könyvtár. Monográfiák 20.) Bp., 2003.
6 A végrendeletekről, azok általános menetéről és jellemzőiről alább még lesz szó. Az ispotályokhoz lásd: Kubinyi András: Orvoslás, gyógyszerészek, fürdők és ispotályok a késő középkori Magyaror-szágon. In. Kubinyi, 1999. 253−267. Az ispotályok és a városi lét általános összefüggéseire lásd Uő: Ispotályok és városfejlődés a késő középkori Magyarországon. In. Várak, templomok, ispotá-lyok. Tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Neumann Tibor. (Analecta mediaevalia 2.) Bp., 2004. 187−195.
7 Marie-Madeleine de Cevins: A szegények és a betegek gondozása a középkor végi magyar város-okban. = Korall, 11−12. 2003. 63.
8 A városi kegyes adományokról koraújkori forrásbázison alapuló, statisztikai módszerek felhaszná-lásával elvégzett remek összefoglaló Tózsa−Rigó Attila: ’Divites et potentes’. Városi elit a 16. szá-zadi Pozsonyban, az 1529−1557 közötti végrendeletek tükrében. PhD doktori értekezés. Miskolc, 2007. (továbbiakban Tózsa-Rigó, 2007.) 223−271.
9 Magyar katolikus lexikon VI. Főszerk. Dr. Diós István. Szerk. Dr. Viczián Ottó. Bp., 2001. 434−435.
zandó ismérv, hogy a kegyes adomány célja egyértelműen az volt, hogy az adomá-nyozó számára a lelki üdvözülést biztosítsa. Míg a fent felsorolt vallási megnyilvá-nulások leginkább a városi lakosság csoportjaiban mutathatók ki, addig a kegyes adományok a mezővárosi polgárság körében is gyakoriak voltak. Az oppidumok-ban az ilyen, egyházat célzó adományok szinte kizárólagosan végrendeletekhez kö-tődtek, azaz csak elvétve találkozunk olyan esettel, amikor nem így kerül valamely polgári eredetű ingó vagy ingatlan jószág az egyház tulajdonába.
A testamentumok vizsgálata igen népszerűnek nevezhető a magyar középkor kutatói körében, ami a legkevésbé sem meglepő.10 E források ugyanis − típustól függően − meglehetősen nagy számban maradtak fenn, s mindezek mellett általá-ban részletesen beszámolnak a végrendelkező ingó és ingatlan vagyonáról, illetve készpénzállományáról, avagy kinnlevőségeiről is. Ez pedig lehetővé teszi, hogy se-gítségükkel társadalomtörténeti vizsgálatokat végezzünk: mind a végrendelkező vagyoni viszonyaira, mind vallásosságára, mind pedig szociális kapcsolathálózatá-ra nézve értékes információkat szűrhetünk le belőlük. Ami azonban igazán izgal-massá teszi ezeket az iratokat az az, hogy a végrendeletek általában tételesen felso-rolják a végrendelkező ingóságait is: ruhaféleségek, ékszerek, nemesfém edények és evőeszközök, fegyverek, könyvek s egyéb használati tárgyak sora kerül említés-re bennük, s ez megteemlítés-remti az alapot ahhoz, hogy a középkori magyarországi anya-gi kultúra vizsgálatához is felhasználjuk e forrásokat.11
A végrendeletek közül a kutatók körében a legnagyobb népszerűségnek egyér-telműen a városi polgárság testamentumai örvendenek, amelyek mind nagy szá-mukkal, mind részletességükkel, mind pedig jó hozzáférhetőségükkel vonzó kuta-tási terepet jelentenek.12 A nemesi, illetve a különféle státuszú klerikusokhoz köt-hető − leggyakrabban plébánosi − végrendeletek ugyan számban már nem vetköt-hetők
10 E népszerűség okára lásd Solymosi László: Középkori végrendeleteink forrásértékéről. = Tiszatáj, 28. 1974. 6. szám, 26−29.
11 A legjobb példa erre: Szende Katalin: Otthon a városban. Társadalom és anyagi kultúra a közép-kori Sopronban, Pozsonyban és Eperjesen. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 32.) Bp., 2004.
12 A széles szakirodalom közül most néhány fontosabb, illetve jellemzőbb művet említünk csak meg.
Szende Katalin: A soproni későközépkori végrendeletek egyház és tárgytörténeti tanulságai. = Sop-roni Szemle, 44. 1990. 268−273.; Uő: Családszerkezet és örökösödési szokások a késő-középkori Pozsonyban és Sopronban. = Levéltári Közlemények, 68. 1997. 77−98.; Uő: A magyarországi váro-si végrendeletek helye az európai joggyakorlatban (A középkori Sopron, Pozsony és Eperjes példá-ja). = Soproni Szemle, 53. 1999. 343−356. (továbbiakban Szende, 1999.); Uő: Ital vagy pénzpót-lék? Borhagyatékok a soproni és pozsonyi középkori végrendeletekben. In. „Es tu scholaris”, 77−85.; Uő: Gyermekek, testvérek, házastársak. Családi viszonyok és örökösödési szokások Eper-jesen a középkori végrendeletek tükrében. In. Bártfától Pozsonyig, 293−317. (továbbiakban Szen-de, 2005.); Csukovits Enikő − Majorossy Judit: Pozsonyi peregrinusok (Végrendeleti zarándokla-tok a középkori városi gyakorlatban). In. Várak, templomok, ispotályok, 29−69.; Majorossy Judit:
Archives of the Dead: Administration of Last Wills in Medieval Hungarian Towns. = Medium Aevum Quotidianum, 48. 2003. 13−28. Uő: Church in Town: Urban Religious Life in Late Me-dieval Pressburg in the Mirror of Last Wills. Bp., CEU, 2006. (PhD Dissertation). Valamivel ké-sőbbi időszakról számol be részletes külföldi szakirodalmi listával Tózsa-Rigó, 2007.
össze az előbbi típussal, azonban azokhoz hasonló részletességük és kultúrtörténeti jelentőségük miatt szintén jól hasznosíthatók.13 Külön érdemes megemlíteni a kle-rikusok végrendeleteinek azon jellemzőjét, hogy ezek az iratok általában részlete-sen felsorolják a hagyatékban lévő könyveket, a művek címeit, de legalábbis a té-máját is pontosan említve, ami alkalmassá teszi ezeket a forrásokat a középkori könyvkultúra értékelésére is.
A fentiekből következően egyfajta aránytalanság figyelhető meg: míg a nemesi, plébánosi, s leginkább a városi végrendeletek vizsgálata népszerűvé vált napjaink-ban, addig a kutatás általában megfeledkezik a középkori magyar társadalom nagy többségét alkotó jobbágyság (s azon belül is a mezővárosi jobbágyság) testamen-tumairól.
Ennek alapvető oka a felhasználható források jellegében és számában keresen-dő. A városi végrendeletek − imént említett részletességük mellett − a jelentősebb civitasokból gyakorlatilag százával állnak rendelkezésre. Persze ez a mennyiség még így is elmarad az Európa nyugati részében megfigyelhető, városonként akár ezres nagyságrendben fennmaradt végrendeletektől.14 Ráadásul a források felkuta-tása sem jelent különösebb nehézséget, mivel a testamentumokat a 14. századtól már egyes helyeken városi könyvekbe jegyezték be. E könyvek eleinte vegyes tar-talmúak voltak, azaz különféle ügyek − köztük a végrendeletek is − sorakoztak egymás után időrendben, azonban egyre inkább elterjedt az a gyakorlat, hogy eze-ket már külön könyvben (Protocollum Testamentorum) rögzítették.15 Ilyen esetek-ben tehát a kutató viszonylag kényelmes helyzetesetek-ben van.
A fenti helyzet alapján érthető, és egyáltalán nem túlzás Gerhard Jaritz azon megállapítása, miszerint a városi, időrendben és hely szerint is folyamatos soroza-tokat alkotó végrendeletek „tömeges források” voltak.16 Sajnos azonban, ez a kije-lentés egyáltalán nem alkalmazható a mezővárosi polgársághoz kötődő végrendele-tekre. Ezek ugyanis − a talán egyetlen Újhelyet kivéve − egyrészt nagyon szórtak és protocollumokban sincsenek rögzítve, s ezért összegyűjtésük jóval több munkát igényel, másrészt pedig roppant egysíkúak is: az esetek többségében ingatlanról, s gyakran csak egyetlen ingatlanról esik szó bennük. Mégis, ha ezek a források nem is nyújtanak olyan színes képet, mint mondjuk a városi végrendeletek, azért
13 A nemesi végrendeletekre lásd Kubinyi András: Főúri és nemesi végrendeletek a Jagelló-korban. = Soproni Szemle, 53. 1999. 331−342.; Mályusz Elemér három plébánosi végrendeletet elemzett, amelyek közül ki kell emelni azt a Bereck szikszói plébános nevéhez fűződő 1517-ből származó testamentumot, amely több mint hetven tételben sorolja fel a plébános rendelkezéseit javai felől, s amely adatbősége miatt mindenképpen rászolgálna egy még részletesebb elemzésre is. Mályusz Elemér: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon. Bp., 1971. 130−137. (továbbiakban Mályusz, 1971.) A szikszói végrendelet jelzete: Magyar Országos Levéltár (továbbiakban MOL), Diplomatikai Fényképgyűjtemény (továbbiakban DF) 271000.
14 Szende, 2005. 295.; Szende, 1999. 344−347.
15 Szende, 1999. 351−352.
16 Gerhard Jaritz: A végrendeletek és a városi mindennapi élet: a Duna-völgy példája a késő közép-korban. = Soproni Szemle, 53. 1999. 326.
masak arra, hogy a mezővárosok lakosságának végrendelkezési szokásairól, az egyházi intézmények tekintetében mutatkozó preferenciáról, vagy a végrendelke-zők társadalmi státuszáról egyfajta általános képet alkossunk a segítségükkel.
Jelen tanulmány célja, hogy mezővárosi polgársághoz köthető végrendeletek alapján mutassa be az oppidumokban végbemenő kegyes adományok általános jel-lemzőit. Fontos hangsúlyozni a „mezővárosi polgárok” kifejezést. A felhasznált forrásanyag válogatása során ugyanis − remélhetőleg inkább több mint kevesebb sikerrel − arra törekedtünk, hogy valóban csupán jobbágyi státuszban álló, mezővá-rosokban élő személyek rendelkezéseit használjuk fel, annak ellenére is, hogy egyes esetekben nem egyszerű eldönteni, hogy a végrendelkező pontosan mely tár-sadalmi csoporthoz tartozott.17
A vizsgált 89 oklevél nagy része a Magyar Királyság északkeleti régiójához köthető. Ebben az is nagy szerepet játszik, hogy Újhely valószínűleg az ország leg-nagyobb ilyen jellegű mezővárosi oklevélanyagával büszkélkedhet, s noha az itt fennmaradt rendelkezések meglehetősen egyoldalúak, azaz főként a helyi Szent Egyed pálos kolostor javára tett szőlőadományról esik szó bennük, mégsem hagy-hatók ki a források sorából. A pálosok és a szőlő nagy szerepe a mezővárosi polgá-rok kegyes adományaiban − amint azt látni fogjuk − egyébként sem elszigetelt, csakis a monokultúrás területekre jellemző jelenség volt, hanem országos tendencia.
A végrendeletek az alábbi településekre vonatkozó adatokat tartalmaznak: Új-hely (43 oklevél), Miskolc és Diósgyőr (közösen 7), Telkibánya (6), Szikszó (5), Várad (3), Kapornak (3), Verőce, Patak, Hejce, Keresztúr, Tállya (2−2), illetve Nagy-mihály, Jászó, Kővár, Eger, Emőd, Tokaj, Liszka, Vizsoly, Vasvár, Mohács, So-mogyvár és Csáktornya (1−1).18
A mezővárosi végrendeletekből levonható első fontos következtetés az okleve-lek keletkezésével kapcsolatos. 19 esetben nem tudjuk megmondani, hogy ki állí-totta ki a végrendelkezésről az oklevelet, ha egyáltalán született az ügyről írásos dokumentum, s nem csupán szóban zajlott az ügylet. Ezeket csak jóval a végren-delkezés után, általában különféle perek kapcsán említették röviden.
A maradék 70 oklevél kiadója a legtöbb esetben a helyi magisztrátus volt, ami egyáltalán nem szokatlan jelenség, hiszen a mezőváros területén belül zajló
17 A fenti célkitűzés miatt hagytunk ki például a vizsgálatból néhány mezővároshoz köthető remek papi végrendeletet. Ilyen például Crutha dictus Máté liszkai presbiter 1449. évi végrendelete (DF 264497), Tuba János pataki vikárius rendelkezése 1494-ből (MOL Diplomatikai Levéltár, a továb-biakban DL 20241), vagy pedig Rojcsai István egri kanonok és pataki plébános testamentuma 1515-ből (DL 22709).
18 Az oklevelek listáját és jelzeteit lásd a függelékben. A vizsgált települések között van akár kisebb mezővárosokkal felérő fejlettségű falu (Hejce), a 15. századra mezővárosias jellegű bányaváros (Telkibánya), valamint az átlagos mezővárosoknál fejlettebbnek mondható, de jogilag mégis csak jobbágyi népességet tömörítő püspöki város is (Várad és Eger). Ezek felvétele elsőre talán megkér-dőjelezhetőnek tűnik. Előző kettő azonban mezővárosias jellege, utóbbi kettő nagy számú jobbágyi népessége miatt nem lóg ki annyira a sorból, amely egyértelműen kizárhatná felhasználásukat.
lanügyekben már a 14. századtól kezdve elismerték az oppidumok felügyeleti jo-gát, s ez gyakran az amúgy egyházi fennhatóság alá tartozó végrendeleti ügyekre is vonatkozott.19 Ha pedig azt is hozzátesszük, hogy a vizsgált források alapján az oppidumokban éppen hogy az ingatlan képezte a kegyes adományok, s alapvetően a végrendeletek egyik legfontosabb, jellemzőnek nevezhető tárgyát, akkor máris világos, hogy minek köszönhető a mezővárosi oklevéladás ilyen nagy súlya. A 44 mezővárosi kiadványban rögzített kegyes adomány az ismert esetek csaknem két-harmadát tette ki. Figyelemre méltó, hogy a különböző egyházi oklevéladók vi-szonylag nagy arányban foglalták oklevélbe a testamentumokat. A 8 plébánosi ki-advány mellett további 11 esetben káptalan, vagy konvent volt az oklevél kiadója.
A plébánosi oklevelek a végrendelkezés metódusából következően keletkeztek.
Mivel ennek a helyi pap általában rendszeres szereplője volt, teljesen logikus volt az a megoldás, hogy az oklevelet is sok esetben ő állította ki az ügyben.
A nagyszámú, mezővárosi tanács által kibocsátott végrendeletet rögzítő oklevél azért is számít figyelemreméltónak, mert az egyház értelemszerűen mindent meg-tett azért, hogy a végrendelkezést − mint lelki jellegű ügyet − a saját fennhatósága alá vonja. A katolikus egyház erre irányuló törekvését remekül illusztrálja a vasvá-riak 1399. évi kiváltságlevél-megerősítése, amely szerint az egyházi ügyeket − s köztük külön hangsúlyozva a végrendeletek ügyét – kiveszik a bíró és a tanács fel-ügyelete alól.20
Okleveleink között találunk egyetlen királyit is, amely két telkibányai polgárhoz fűződő ispotályalapítást engedélyez.21 Közjegyzők szintén elhanyagolható szám-ban, mindössze 2 esetben foglaltak írásba ilyen rendelkezést. Oklevéladó tevékeny-ségük egyébként városi terepen is meglehetősen ritka volt.22
Ami szintén nagy eltérést mutat a más társadalmi csoportokhoz köthető végren-deletekhez képest, az egyértelműen a magánkiadványok szinte teljes hiánya volt.
Úgy véljük, hogy éppen ez tekinthető a mezővárosi végrendeletek egyik
19 A jogot a városok mintájára szerezték meg a mezővárosok is. A városi ingatlanfelügyeleti jogra lásd: Werbőczy István: Tripartitum. A dicsőséges Magyar Királyság szokásjogának hármaskönyve.
(Tudománytár). Sorozatszerk. Gazda István. Bp., 1990. 498−499. és Buda város jogkönyve. Közread-ja Blazovich László−Schmidt József. (Szegedi középkortörténeti könyvtár 17.). Szeged, 2001. II. 418.
20 Szende, 1999. 344., 350.; DF 279166. A választott bíró 12 dénár értékig szabadon bíráskodhat,
„exceptis ecclesiasticis causis matrimonii, testamenti sue ultime voluntatis, libertatis mulierum”.
21 DL 5783. I. Lajos 1367. július 16-án engedélyezte, hogy Kuprer György bányaispán és Pertold es-küdt Telkibánya határában egy ispotályt építsenek és azt lássák el különféle javakkal. Mihály egri püspök 1369. április 19-én szintén megadta az alapításra az engedélyt. Az ispotály egyébként ekkor már épülőfélben volt. Az intézményre lásd: Pusztai Tamás: előzetes jelentés a telkibányai Szent Kata-lin ispotály 1997−98. évi feltárásáról. = Hermann Ottó Múzeum Évkönyve, 39. 2000. 117−134. Kegy-ura a 15. század közepén György fia, vagy unokája, s egyben névrokona volt, aki 1444-ben végrende-letileg mostohafiára, Mátyás papra hagyta a kegyuraságot, s az ispotály minden javát. A mostohafiú azonban már 1450-ben továbbadományozta a kapott javakat a Szent Katalin ispotállyal együtt a gönci Szűz Mária pálos kolostornak. DL 13819, DL 14390, 14391, 14392, 14396.
22 Szende, 1999. 353.
sabb jellemzőjének. A mezővárosok lakossága szinte minden esetben valamely okle-véladó szervhez fordult a végrendelet írásba foglalásának ügyében, s így a 89 oklevél között csupán 4 magánkiadványt találunk. Ezek a kivételek abban is eltérnek a többi-től, hogy általában részletesebbek azoknál és ingóságokról is említés esik bennük.
Az első ilyen példánk Újhelyről származik. 1386. február 17-én Filee fia Imre úgy végrendelkezett, hogy a Fekete hegyen fekvő szőlejét, továbbá két, 10 illetve 2 hold méretű szántóját feleségére hagyja, azzal a feltétellel, hogy annak halála után a javak a helyi Szent Egyed pálos kolostorra szálljanak majd. A klasszikus végren-delet formáját mutató, egyes szám első személyben íródott oklevelet a bíró és es-küdtjei, valamint más polgárok jelenlétében a városi pecséttel hitelesítették.23
1517. április 4-én a miskolci Chontos Balázs felesége, Toth Péter leánya, Ágota asszony tett hasonló formában végrendeletet. Ágota nemesi származású volt, a me-zővárosi társadalom felső rétegéhez tartozott, amit jól illusztrál a készpénz és a javak összessége, amelyekről megemlékezik a testamentumban.24 A helyi plébánosnak a harmincnapi megemlékezésre és a torra egy-egy forintot hagyott, szintén egy forintot a virrasztásra és egy forintot zsoltárokra. Emellett egy ökröt hagy a papokra, de azok adjanak egy forintot a plébánosnak. A Szent György hegyen lévő szőlőit leánya, Zsó-fia kapja, a főtéren álló házát férjére és lányára hagyja. A Vasko nevű szőlőt adják el, de a Nadasto nevű szőlőt férje és lánya kapja meg, mégpedig úgy, hogy a részükkel szabadon rendelkezzenek, ha pedig Zsófia meghalna, akkor a végrehajtók úgy járja-nak el a javakkal, ahogy jójárja-nak látják. Egy malmot, továbbá két ezüstpoharat és négy ezüstkanalat (pictarea argentea duo et coclearia argentea quatuor) szintén férjére és leányára hagy, ha a leánya elhalálozna, akkor pedig ezek árának harmadrésze száll-jon a Szent László Király oltárra., Az Agazat-ban lévő írtásföldjei szintén férjéé és lányáé legyenek, két öve és huszonhárom (!) arany és ezüst gyűrűje (anuli argentei et aurei sunt in toto viginti tria vel citra) pedig Zsófia lányáé, míg egy másik irtásföldet, öt ólomtálat, három kis tálat és hét ólomedényt (cingulos duos cum omnibus anulis…
et scutellas plumbeas V, minores III, cauteri plumbe in toto sunt septem) szintén fér-jére és lányára hagyott. A végrendelet végrehajtóiként Ágota András presbitert, Ba-kos Balázs, Golophi Tamás és Bak Mátyás miskolci polgárokat jelölte meg.25
23 A halál utánra szóló adományokról (donatio post obitum) a későbbiekben még lesz szó. Az oklevél megpecsételése a következőképpen történt: „In cuius rei testimonium presentes convocatis
23 A halál utánra szóló adományokról (donatio post obitum) a későbbiekben még lesz szó. Az oklevél megpecsételése a következőképpen történt: „In cuius rei testimonium presentes convocatis